Seres Attila

Szovjet-román történelmi ellentét vagy orosz–román együttműködés?
Észrevételek egy dokumentumkötet kapcsán¹

A szovjet–román viszony két világháború közötti alakulását bemutató dokumentumkötet megjelenésének tényét önmagában több okból is örvendetesnek minősítheti a nemzetközi kapcsolatok történetével foglalkozó hazai és európai tudományos közvélemény.

A szocialista táborhoz tartozó kelet-európai kisállamok és a szovjet állam közti kapcsolatok előtörténetének forráskiadványok formájában történő prezentálása nagy hagyományokkal bírt az egykori Szovjetunióban.² Ezek a kötetek azonban sem a tartalmi, sem a 20. századi okmánytárak összeállításával összefüggésben megfogalmazható módszertani követelményeknek nem feleltek meg. Egy olyan koncepció igazolása érdekében jöttek ugyanis létre, amelynek lényege az volt, hogy a Szovjetuniónak a világbéke megteremtése érdekében kifejtett külpolitikai erőfeszítései következetesek és folytonosak. Mai ismereteinkkel visszatekintve világosan látszik, hogy anyagaikat ennek megfelelően szelektálták, ezért nem kaphatunk belőlük plasztikus képet a szovjet külpolitika főbb irányairól, irányváltásairól, és arról a változásról, amelyet az 1917. évi októberi forradalmat követő esztendők forradalmi diplomáciájából az 1930-as évek végének, 1940-es évek elejének az államérdekeket szigorúan védő, szovjet nagyhatalmi diplomáciájába történő átmenet jelentett.

Kelet-Európa különféle belső berendezkedésű országai (például a monarchikus Bulgária, a polgári Csehszlovákia vagy éppen az autoriter Lengyelország) és a Szovjetunió viszonylatában primer források útján kívánták bizonyítani a velük szemben követett szovjet politika helyességét. Így kaphattak aránytalan súlyozást a kétoldalú kapcsolatokban mutatkozó valós politikai–gazdasági problémák, és csekély jelentőséggel bíró események. Jellemző példa, hogy a szovjet–jugoszláv viszonyt ismertető gyűjtemény a Szovjetunió és Jugoszlávia hivatalos államközi kapcsolatainak hiányát a szovjet állami szervek és a jugoszláviai kommunisták, valamint a “jugoszláviai népek” közti érintkezés bemutatásával igyekezett kompenzálni.³ A módszertani fogyatékosságok kapcsán elég megemlíteni, hogy a közzétett iratok levéltári jelzetét nem tüntették fel, ami teljesen lehetetlenné tette az azok alapján kiinduló, további, rendszerszerű kutatómunkát. A korszak magyar–szovjet és román–szovjet kapcsolatairól az 1991. évi oroszországi politikai változások előtt nem készült dokumentumgyűjtemény. Ez a két téma ennél fogva mentes maradt a prekoncepcióktól és “ideológiai sallangoktól”, tehát tabula rasa-ként, tiszta lappal indulhatott új forráskötetek tervezésénél.

Az öröm második forrása az, hogy az Orosz Föderáció Külügyminisztériumának Külpolitikai Levéltárában — ahonnan a dokumentumokat a kötetbe válogatták orosz részről —, a kutatók még ma is nehezen férhetnek hozzá az ott őrzött iratanyaghoz. Itt a kutatómunka meglehetősen nehézkes, ugyanis az érdeklődők nem használhatják az iratok feltárásában nélkülözhetetlen útmutatásokat tartalmazó levéltári segédleteket. A megtekinthető iratanyagot az intézmény munkatársai válogatják ki az előzetesen megadott téma alapján. Mivel ők ismerik az iratanyag leírását, a kutatómunkát végső soron nekik kell elvégezni a kutató helyett. Ebből fakad az, hogy gyakran önkényes módon határozzák meg a válogatás szempontjait, ami miatt nem az érdemi adatokat tartalmazó őrzési egységek kerülnek a kutatóhoz. Ez a gyakorlat alapvetően sérti a kutatási szabadság elvét, és az alkotómunka számára nem teremt kedvező légkört. További gondot jelent, hogy a levéltárba érkező külföldi kutatóknak nem adnak elegendő mennyiségű iratot, aminek az áttanulmányozására szánt idő kitöltené a moszkvai tartózkodásuk teljes időtartamát. Az itt végzett kutatómunka eredményessége emiatt alapvetően ilyen objektív tényezőkön múlik. Az orosz államérdekeket figyelembe véve, érthetőek lennének a közelmúlt, vagy akár a ’70-es, ’80-as évek külügyi iratainak kutathatóságánál alkalmazott — a világ összes levéltárában is hasonlóképpen megszokott — bizonyos szigorítások, elgondolkodtató azonban, hogy a két világháború között keletkezett dokumentáció esetében miért érvényesül ez a gyakorlat?

Azért tartottuk indokoltnak az orosz külügyminisztériumi levéltári anyag kutathatóságával kapcsolatos szabályok és saját tapasztalataink hosszas ecsetelését, hogy világossá váljon: olyan új forráspublikációk, amelyek az orosz külügyi levéltárból adnának közre a független történész vagy levéltáros szakma által szisztematikus kutatómunka során gyűjtött, nagyobb korszakot átfogó anyagot, jelenleg csak nagyon nehezen jöhetnek létre. Egyrészt jelentkezik az igény arra, hogy egy olyan időszakban, amikor a kelet-európai történetírást alapvetően már nem terhelik ideológiai vagy aktuálpolitikai motivációk, új módszertani megközelítésben és korszerű szerkesztési szempontokat figyelembe véve jelentessünk meg diplomáciai forrástárakat, másrészt viszont szembesülni kell az ezt még mindig gátló adminisztratív akadályokkal. A publikálandó vagy publikált orosz diplomáciai forrásanyag iránt a kutatási nehézségek miatt fokozott érdeklődés mutatkozik. A megjelentetéssel kapcsolatos teendőket a külügyi archívumban dolgozó kollégák tudják teljesíteni, akik nyilván megbízható ismeretekkel rendelkeznek például a román–szovjet viszonyra vonatkozó iratanyag terjedelmét és tartalmát illetően, mivel in situ mindenfajta korlátozás nélkül tanulmányozhatják a nyilvántartásokat, és ami fontosabb, magát az iratanyagot is. Az általunk vizsgált dokumentumgyűjtemény első kötetének előszavából egyébként ki is derül, hogy annak megszületését a román és az orosz külügyminisztérium által 1995. március 31-én aláírt jegyzőkönyv tette lehetővé, és összeállításában a két állam külügyi illetékeseinek irányítása mellett, a külügyi levéltárak munkatársai vettek részt.

Harmadrészt azért örülhetünk a könyv megjelenésének, mert ezzel talán a két szomszédos állam kapcsolataiban jelentkező fő történeti probléma, a besszarábiai kérdés több aspektusának megismerésére is lehetőség nyílik. A terület hovatartozása miatt kialakult vita a két állam létrejöttétől kezdve egészen a második világháború befejezéséig végigkísérte és meghatározta, némiképp determinálta is viszonyukat, sőt, a kelet-európai rendszerváltások után — kissé más dimenzióban — újból felszínre tört. A szovjet vezetés ebben a korszakban soha nem ismerte el Besszarábia státuszának megváltozását, a királyi Románia viszont mindvégig arra törekedett, hogy megtartsa új szerzeményét.⁴ A kérdés alakulásának más államokra is voltak kihatásai. Így például Magyarország és Bulgária számára a Szovjetunió Romániával szembeni területi követelései biztosítékát adták annak, hogy Románia — territoriális integritásának védelme érdekében — egyszerre több fronton legyen lekötve. Sőt, 1940 nyarán az erdélyi magyar revízió részleges megvalósulásának közvetlen kiváltó oka éppen az lett, hogy Románia eleget tett a szovjet ultimátumnak, és átengedte neki a területet. A szovjet–román viszony vizsgálatával tehát újabb történeti adalékokat nyerhetünk a magyar–román kapcsolatok históriájának feltárásához és elemzéséhez.

Aláhúznánk, hogy az orosz és román források együttes figyelembevételével a kötetet egységes egészként kezeljük, saját ruszisztikai tanulmányainkból és ismereteinkből, valamint orosz levéltári kutatásaink során szerzett tapasztalatainkból fakadóan mégis elsősorban a szovjet diplomáciai iratokra kívánunk koncentrálni.

Az első kötet bevezetőjéből kiderül, hogy a szerkesztőbizottság meg kívánja jelentetni a könyv román nyelvű variánsát is, azonban a más-más nyelven összeállított változatokat önálló entitásnak tekinti, vagyis a jegyzetapparátust az orosz változatban a szerkesztőbizottság orosz tagjai, a román esetében pedig a román tagok készítik el.⁵ Úgy véljük, e mögött az a szándék húzódik meg, hogy ezzel a két országban képviselt történeti álláspont “szabad kezet kapjon”, vagyis ne kelljen valamilyen elvont közös cél érdekében kierőszakoltan egységes jegyzetapparátust létrehozni, ahol az egységesítés jegyében valamelyik fél kompromisszumra kényszerül. Egy okmánytár tudományos értéke szempontjából előnyös lehet többfajta értelmezés megléte a vitás pontoknál. Itt azonban nem erről van szó, mivel ebben az esetben nem ismerhetők meg azok a kérdések, ahol a két nézőpont konfrontálódik egymással. Ez inkább jelen kötetek hátrányára vált. Az olvasó számára nyilvánvalóvá lesz, hogy vannak vitás kérdések, de rá kell döbbennie, hogy nem ismerheti meg őket. Be kell szereznünk a könyv román megfelelőjét, hogy a két szöveget párhuzamba állítva, megvizsgálhassuk a köztük lévő különbségeket és hasonlóságokat. Mindez önmagában véve nem baj, viszont úgy véljük, hogy ha a két külügyminisztérium együttműködése keretében létrejött orosz változatban — nyilván a megfelelő anyagi és szellemi ráfordítással — le tudtak fordíttatni kétszáznál is több román nyelvű iratot, akkor valamilyen formában meg lehetett volna oldani a vitás jegyzetek együttes szerepeltetését, vagy egy jegyzeten belül legalább a különböző véleményekre való utalást.⁶

Az orosz jegyzetek nemcsak az orosz olvasónak szólnak, hanem a románnak is. Ha az illető nem tud oroszul, akkor annál inkább, mert abban az esetben a román változatból kellene megismernie az orosz álláspontot. Mondhatnánk, hogy a dokumentumok önmagukért beszélnek, ezért azokból pontosan kivehetők a vitapontokra vonatkozó részletek. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért kell különálló jegyzeteket készíteni a két változathoz? Ha csak az iratokban szereplő adatokra és a bennük tükröződő eltérő álláspontra szerettünk volna támaszkodni, akkor “úgyis mindegy” alapon a román fél megelégedhetne az orosz jegyzetek román fordításával, vagy egyáltalán nem is kellett volna magyarázó jegyzeteket készíteni. Ezt azonban nem fogadhatjuk el, mivel egy korszerű forrástár megszerkesztése nemcsak a dokumentumok kötetbe gépelését és kommentár nélküli kinyomtatását jelenti, azzal a jelszóval, hogy a tudományos apparátussal ne befolyásolják a történész elemző tevékenységét. Azt sem lehet állítani, hogy a két fél közül mindegyik jobban ismeri a saját kiadásához szükséges bibliográfiai adatokat, mert az orosz kiadásban ugyanúgy értelmező jegyzeteket kell készíteni a román földrajzi és személynevekhez vagy történelmi jelenségekhez, mint fordítva.

Persze, a korabeli eseményekre vonatkozó eltérő történészi álláspontok bemutatására, a különféle vélemények ütköztetésére nem is a jegyzetapparátus hivatott, hanem a dokumentumgyűjtemény bevezető tanulmánya. Ez azonban jelen forrástár egyik kötetében sem található. Közös kiadványról lévén szó, szükségesnek és célszerűnek vélnénk két — egy orosz és egy román szakértő részéről írt, a legújabb román és orosz történeti szakirodalom eredményeit tükröző — tanulmányt a kötet elején, mivel ott mindkét részről ismertetni lehetett volna a már sokszor említett eltérő véleményeket. Ennek során nem kellett volna monográfia-terjedelmű, mély elemzésű dolgozatokat közölni, mivel akkor a dokumentumok publikálása — legalább részben — okafogyottá vált volna, elég lett volna felvázolni a két állam közötti kapcsolatok alakulásának fő ívét, kiemelve és kicsit részletesebben bemutatva a legfontosabb problémákat. Egy ilyen összefoglalás azért is indokolt lett volna, mert rávilágíthatna a besszarábiai kérdés 19. századi előzményeire, a Moldva és Havasalföld egyesülésével létrejött román nemzetállam és a cári Oroszország ezzel kapcsolatos vitájára, ami pusztán a közzétett dokumentumok alapján nem szűrhető le elég tisztán. A bevezető tanulmány megírásának elszalasztott lehetősége után kissé bagatellnek is tűnik az a polémia, hogy a vélhetően eltérő értelmezés érdekében a jegyzetapparátust a szerkesztőbizottság orosz és román oldala külön készítse-e el.

A bevezető tanulmány részeként vagy egy attól különálló rövid fejezetben közölni kellett volna a kötetek összeállítására és szerkesztésére vonatkozó legfontosabb információkat. Először is azt, hogy mik voltak a válogatás szempontjai. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen hosszú korszakot átfogó dokumentumgyűjtemény esetében — bár a fő cél a történeti források lehetőleg minél szélesebb körű megismertetése és objektív tanulmányozásának elősegítése — nem lehet minden iratot publikálni. Az érdektelen adatokat eleve leszámítva, a fontos iratok körében is valamilyen szelekció szükséges, anélkül, hogy elveszne a kapcsolatok fő vonulatának, jellegének és a történeti érdeklődés homlokterében lévő problémák megismerésének esélye. Ez nagyon nehéz, a szubjektivitásnak kitett feladat, ezért nemcsak az iratok tartalmának, hanem a történelmi környezetnek az ismeretét is feltételezi, illetőleg azt, hogy a válogatást végző képes a román–szovjet kapcsolatokat a nemzetközi viszonyok összefüggésében szemlélni. Egy ilyen ismertetőből kiderülhetett volna, hogy a szerkesztők mely problémákat vélték fontosnak, hogyan súlyozták az egyes részterületeket — diplomáciai viszony, kereskedelmi kapcsolatok, kulturális érintkezés stb., — a beválogatott dokumentumok mely kérdésekről adnak vagy adhatnak kimerítő képet, és melyekről csak áttekintő jellegűt.

Nem derül ki az sem, hogy a szerzők mekkora terjedelmű iratmennyiségből merítettek, és annak körülbelül mekkora részét közölték. Nem várhatunk el természetesen pontos iratfolyóméter- vagy ügyiratszámot — bár az iratokat maguk a levéltár munkatársai válogatták —, a kutatási korlátozások miatt ennek a hozzávetőleges adatnak mégis rendkívüli jelentősége lett volna. Emiatt nem tudjuk meg, hogy az iratok válogatása során keletkező kisebb-nagyobb anomáliák a későbbiek során esetleg korrigálhatók-e. (Például, ha a szerkesztők közölték volna, hogy a kulturális kapcsolatok iratait azok jellege vagy terjedelmi okok miatt nem publikálták, de vannak erre vonatkozó iratok, és a téma iránt érdeklődő kiegészítő kutatásokat végezhetne a kérdés teljes feltárásához.) E nélkül azonban csak sötétben tapogatózunk.

A dokumentumgyűjtemény első kötetében, az ismertető fülszövegben, és az előszóban csak közvetett utalásként kaphatunk választ a kötet esetleges szerkesztési elveire. A fülszövegben ez olvasható: “… a dokumentumok arról tanúskodnak, hogy mindkét fél állandóan a vitás kérdések békés úton történő megoldására törekedett.”⁷ Az előszóban pedig a következőket találjuk: “… a diplomáciai kapcsolatok 1918. évi megszakítása után a két állam viszonyában hosszú évekig a feszültség és bizalmatlanság atmoszférája alakult ki. Egyúttal a dokumentumok arról tanúskodnak, hogy mindkét fél állandóan párbeszédre, a vitás kérdések békés úton történő megoldására törekedett.”⁸

Véleményünk szerint a Besszarábia státusza miatt kialakult vita történelmi háttere, Románia két világháború közötti geostratégiai szerepköre, ideológiai indokok, a két ország biztonságpolitikai törekvései stb. teljesen megmerevítették, és áthidalhatatlanná tették a köztük kialakult ellentétet. Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy Románia fegyveres konfliktus nélkül szerette volna megtartani Besszarábiát, míg a Szovjetunió háború nélkül szerette volna azt kiragadni valamilyen formában Románia területi állományából. Ez jelentette a két állam békés szándékát. A békés megoldás lehetőségét nem szabadna túlhangsúlyozni, hiszen nem volt sok esély arra, hogy ezt a kérdést ilyen módon rendezzék, mint ahogy nem is sikerült a tárgyalóasztal mögött létrehozott, kompromisszumos megegyezést kötniük. A problémát a Nicolae Titulescu román külügyminiszter nevéhez köthető közeledési kísérletek sem oldották meg, pedig akkor a két ország közötti viszonyban valóban némi enyhülés következett be, mivel mindketten egyaránt érdekeltek voltak a francia biztonságpolitikai törekvések támogatásában.⁹ 1940 júniusában végül egy — békés szándékúnak egyáltalán nem nevezhető — szovjet ultimátum fordított a terület sorsán. A Szovjetunió követelését Románia sem békés szándékának köszönhetően elégítette ki. Ez sokkal inkább magyarázható azzal, hogy az akkori eleve kedvezőtlen geopolitikai helyzetében Besszarábia átadásával, és a kisebb jelentőségű Dél-Dobrudzsa státuszáról folytatott tárgyalásokkal elkerülte a többfrontos háború veszélyét. Besszarábiát feláldozta a nagyobb és számára fontosabb területi egység, Erdély megvédése érdekében. Egy év múlva viszont fegyveres erővel vett revansot a Szovjetunión, és visszafoglalta a területet.

Összegezve úgy véljük, hogy ha 1933 után azonos külpolitikai érdek folytán voltak is kedvező jelek a két állam viszonyában, az alapvetően nem volt kiegyensúlyozott, s nem az egymás mellett élés békés formája határozta meg. Még az 1930-as évek második felére valamelyest kifejlődő kereskedelmi kapcsolatok sem ellensúlyozhatták az egymáshoz történő, negatív előjelű viszonyulást. Nehéz eldönteni, hogy a kötet összeállítói valóban a két ország viszonyában tapasztalható pozitív jelek felmutatására törekedtek-e, és direkt módon ehhez gyűjtöttek anyagot, vagy rábízták magukat egy mintavételszerű válogatás eredményére, ahol a dokumentumok úgyis indirekt módon bizonyították volna a fenti idézetekben lévő állításukat. Mindenesetre jelenlegi történeti ismereteink szerint a békés szándékok kimutatása vagy igazolása nem lehetne a kötet összeállításának vezérmotívuma, ugyanakkor még a kötetbe válogatott dokumentumok sem tanúskodnak erről.

Megszámolatlanul is rögtön feltűnik az első kötet kézhez vétele után, hogy orosz részről több a másodközlés, mint az először publikált irat. Egy gyors statisztikát elvégezve: az első kötetben — csak a primer forrásokat figyelembe véve, tehát nem számolva ide a sajtóközleményeket, memoár-részleteket — a 128 dokumentum közül mindössze 39 az eddig nem publikált. A második kötetben javul az arány: a 131 dokumentum közül 73 az új forrás. Eszerint az összesen 259 orosz külügyi irat közül 112 az újonnan publikált (kevesebb, mint a fele), a többi már megjelent a Dokumenti vnyesnyej polityiki SZSZSZR c. dokumentum-sorozatban. Még aránytalanabbnak tűnik ez a válogatás a román dokumentumok mellett: az első kötetből 96 irat még egyáltalán nem jelent meg, 14-et pedig — főleg diplomáciai jegyzékeket — szintén közzétettek az előbb említett sorozatban (!). A második kötetben a 130 román dokumentum közül mindössze 9 a másodközlésben megjelent. A temérdek másodközléssel orosz részről azt a hitet keltik az olvasóban, hogy a koncepciózus válogatás alapján létrejött szovjet diplomáciatörténeti sorozatban már közölt iratmennyiséghez képest nem sok új dokumentum található az orosz külügyi levéltárban. Az orosz és a román források közöltségének arányában (aránytalanságában) megbúvó antagonizmusra lehetett volna valamilyen rövid, utalásszerű kommentárt adni, amivel eloszlathatták volna az olvasó ezzel kapcsolatos aggályait.

Úgy tűnik, hogy a dokumentumok közlésének módjával és jelzetelésével kapcsolatban a szerzők nem alakítottak ki és nem is követtek egy egységes, koherens szempontrendszert. Így például a francia vagy angol nyelven egymás számára elküldött táviratoknál és diplomáciai jegyzékeknél a dokumentum keletkezési helyétől függetlenül hol román, hol orosz levéltári jelzetet adnak meg. Csak néhány példával szemléltetve: az első kötet 35. sz. dokumentuma Gerogij Vasziljevics Csicserin szovjet külügyi népbiztos 1920. június 16-i távirata a román külügyminisztériumba. Itt román levéltári jelzet található. A 39. sz. dokumentum Csicserin rádión keresztül eljuttatott jegyzéke Take Ionescu román külügyminiszternek 1920. augusztus 5-én az orosz levéltári jelzettel. A 40. sz. iratnál, amely Ionescu augusztus 9-i válasza, román levéltári jelzet van feltüntetve. A 44. sz. dokumentum Alexandru Averescu román miniszterelnök 1920. szeptember 8-i, Csicserinnek küldött távirata az orosz levéltári jelzettel. Ennek könnyen lehetne az a magyarázata, hogy a diplomáciai jegyzékek eredetije a címzett levéltárában fennmaradt, míg a másolata a küldő levéltárából az idők során elveszett. Több helyen — mint például a 40. sz. dokumentum esetében — azonban a román levéltári jelzet alatt meglepő módon az irat megjelenésének első helyeként a már sokszor említett szovjet dokumentum-sorozat van megjelölve. Nyilván annakidején nem a román levéltárban lévő duplumot közölték, hanem annak az egykori szovjet levéltárban meglévő másolatát, esetleg eredetijét. Nem kizárt természetesen, hogy az iratok egy része elveszett, ebben az esetben indokolható a címzett részére elküldött példány alapján közölni a dokumentumot. A fellelhetőség helyének ilyen zavaros (a román levéltári jelzettel, de szovjet gyűjteményben történt megjelenés helyével feltüntetett iratok némiképp abszurd esetét is beleszámítva) közlési módja azonban semmiképpen sem fogadható el.

Az egységes szempontrendszer hiányának a jele, hogy a diplomáciai jegyzékek, táviratok esetében gyakran nincs feltüntetve a dokumentum nyelve (szintén csak néhány példát kiragadva az első kötetből: az 56., 59., 64., 80. sz. iratoknál). Ez elhanyagolható tényező lenne akkor, ha egységesen nem találnánk erre való utalást, hiszen feltételeznénk, hogy a diplomáciai érintkezés hivatalos nyelve úgyis a francia, a személyes tárgyalások esetén esetleg az angol vagy a német. Így azonban egyenetlenné válik az iratok jellegének leírása. További problémát jelent, hogy az iratok egy részénél, elsősorban az elsőként publikált forrásoknál, megadták azok titkosításának fokát (például a 117. sz. és 120. sz. esetében), míg más helyen ez teljesen hiányzik. Egyes iratoknál megtalálhatjuk az irat fejlécén lévő instrukciókat is (például a 181. sz. esetében, amely Makszim Makszimovics Litvinov külügyi népbiztos 1931. március 10-i levele Sztálinnak a román–szovjet kapcsolatok fejleményeiről, és ahol utasítás található arra nézve, hogy Vjacseszlav Molotovnak, a Népbiztosok Tanácsa elnökének és Nyikolaj Nyikolajevics Kresztyinszkij külügyi népbiztos-helyettesnek is kell másolatot küldeni), míg a kötetben lévő dokumentumok döntő többségénél nem. Saját tapasztalataink alapján mondhatjuk, hogy a külügyi iratok többségénél a fejlécen vagy a papír alján megtalálható az utasítás arra, hogy kik kapjanak másolatot. Ez a szöveg tanulmányozásánál nem közömbös, hiszen ez alapján vizsgálható meg, hogy az irat a hivatali apparátus milyen szintjére jutott el, és a döntéshozatalban milyen szerepet játszhatott.

Ezek a módszertani észrevételek teljesen eltörpülnének, és csak apró kiegészítő javaslatok lennének, ha a két kötet dokumentumait tartalmilag maradéktalannak éreznénk, és választ kapnánk a román–szovjet kapcsolatokat érintő, bennünket foglalkoztató kérdésekre. A korszak román–szovjet államközi viszonyának három — kevésbé ismert — kulcsmozzanatát, és azoknak jelen könyv alapján tükröződő feldolgozottsági szintjét, további feldolgozhatósági és értelmezési lehetőségeit szeretnénk ezért röviden elemezni. Itt kívánjuk megemlíteni, hogy nem megyünk bele a besszarábiai konfliktus 1939–1940. évi kiéleződését és szovjet érdekek szerinti megoldását felvonultató dokumentumok hasonló jellegű értékelésébe, mert ez egy külön recenziónak lehetne a tárgya. Az események kiinduló pontjában szerepet játszó nagyhatalmi politikai indokok és stratégiai okok, illetve ezek összefüggései (Molotov–Ribbentropp paktum, a francia–német háború, a Baltikum katonai megszállása a Szovjetunió által), az események menete, valamint Besszarábia átadásának kihatásai a kelet-európai kisállamok aspirációira, bonyolult szövevényt alkotnak, melyeknek a kötet alapján történő vizsgálata meghaladná jelen analízis kereteit. Azért is elégszünk meg eme három esemény ismertetésével — az 1940. évi sokakat érdeklő döntő momentum kihagyása mellett — mert Besszarábia sorsának figyelemmel követésében ezeken keresztül is rávilágíthatunk a kötet teljes anyagának általános jellegű válogatási–szerkesztési kérdéseire.

Először is az 1921. évi varsói és az 1924. évi bécsi konferenciákról kell szólni, ahol a két állam megpróbálta elismertetni saját álláspontját a másikkal. A varsói tárgyalásokkal összefüggésben jelen kötet alapján nem derül ki, hogy a felek hogyan jutottak el a konferencia megrendezésének gondolatáig. Erre csak Take Ionescu román külügyminiszter egy későbbi, 1921. október 10-i levele (107. sz. dok.) világít rá közvetve, természetesen a román álláspont artikulálásával.¹⁰ Az események menetének ilyen váratlan fordulata azért is meglepő, mert a Dnyeszter torkolatvidékének demilitarizálásáról és hajózhatóvá tételéről 1921. július 10-én elkezdődött szovjet–román tárgyalások nem hoztak kézzelfogható eredményt, s az utolsó, július 22-i ülésen elfogadott jegyzőkönyv (95. sz.) is csak a kérdés megvitatásának folytatását írta elő.¹¹ Ehhez képest már szeptember 22-én megtartották az első összejövetelt az egymást érintő politikai problémák megvitatására Varsóba érkezett delegátusok. Szovjet-Oroszország szerette volna felhasználni az alkalmat arra, hogy felvesse Besszarábia kérdését, míg Románia elutasítva azt, az egykori szentpétervári román követség archívumára és a szovjet fél által hadizsákmánynak tekintett román állami aranykészletre vonatkozó követeléseit terjesztette elő. Annak ellenére, hogy Románia nem mutatkozott hajlandónak megtárgyalni a kérdést, az első ülésen mégis egyfajta színvallásra kényszerült, és kategorikus formában ismertette Besszarábiára vonatkozó álláspontját (98. sz.).¹² Ez a találkozó nem mozdította ki a holtpontról a térség körül kialakult vitát, mivel a román fél végleges, a szovjet delegáció viszont törvénytelen és ideiglenes állapotnak tekintette a kialakult helyzetet. A kötetben megtalálható a konferencia hat ülésének jegyzőkönyve, de kissé egyoldalúra sikerült a diplomáciai háttérmunkára, az álláspontok alakítására vonatkozó instrukciók, a tárgyalófelek hazaküldött jelentéseinek bemutatása. Román részről kilenc ilyen iratot találunk (a 100., 101., 102., 103., 105., 107., 108., 109., 110. sz.) míg orosz részről csak a 106. sz. dokumentumot, Csicserin egy szűkszavú reagálását a harmadik ülésen elhangzottakra.

Az 1924. évi bécsi találkozóra vonatkozó iratanyag minél szélesebb körű bemutatását azért tartanánk fontosnak, mert a varsói konferencia után ez volt a korszakban az utolsó olyan mozzanat, ahol a két fél tárgyalóasztal mögött próbálta felvázolni a pozícióját az első világháború után kettejük közt kialakult területi változással kapcsolatban. Az 1920-as években — a lausanne-it kivéve — nem tartottak olyan bilaterális vagy multilaterális konferenciát, amelyen a versailles-i berendezkedést feszegető területi ellentétek ennyire nyíltan a felszínre kerültek volna. A két álláspont csak annyiban enyhült, hogy a varsói konferenciával ellentétben Románia eleinte hajlandónak mutatkozott a kérdés valamilyen szintű megvitatására: Besszarábia új státuszának elismerése esetén lemondani a szovjet állammal szemben támasztott követeléseinek egy részéről (148. sz.).¹³ A szovjet delegáció pedig — egy, szerinte nem kétes kimenetelű — népszavazás kiírását szerette volna elérni, amely arról döntött volna, hogy a terület lakossága a Szovjetunió keretein belül kíván-e maradni (!).¹⁴ Mindkét részről elhangzottak történeti, nemzetközi–jogi és etnográfiai érvek. Miután a tanácskozás negyedik ülésén nyilvánvaló vált a két álláspont antagonizmusa, a román delegáció megszakította a tárgyalásokat.¹⁵

Bár a találkozó megszervezésének lehetőségét már 1923 decemberében felvetették szovjet részről (208. sz.),¹⁶ az 1924. március 27-től április 2-ig tartó értekezletet végül több kényszerítő körülmény indukálta. 1924 elején néhány európai tőkés ország (pl. Anglia és Olaszország) elismerték a Szovjetuniót.¹⁷ Ezzel megszilárdulni látszott a szovjet állam nemzetközi jogi helyzete. A francia parlament ugyanakkor 1924. március 11-én ratifikálta a Besszarábia státuszát elfogadó, 1920. évi párizsi jegyzőkönyvet, ami rontotta a szovjet pozíciókat.¹⁸ Végül 1924 februárjára, nem kis mértékben a Szovjetunióban tevékenykedő besszarábiai kommunista szervezetek propagandájának köszönhetően, igen feszült helyzet alakult ki Dél-Besszarábiában, amely 1924 szeptemberében a román adminisztráció, illetve a helyi ukrán és orosz lakosság összetűzésében csúcsosodott ki.¹⁹ A kötet hozza a tárgyalások korábban megjelentetett anyagát, illetve új elemként a román és szovjet tárgyalófél viselkedésére vonatkozó, kiinduló útmutatásokat, a szovjet álláspont itt is egy mindössze négy sorban kifejtett (147. sz.) táviraton keresztül szűrhető le.²⁰ Nem ismerhetjük meg sem az esemény nemzetközi hátterét, sem azt, hogy a besszarábiai bolsevik propaganda, és az ellentétek kiéleződése a térségben milyen irányba terelte a konferencia munkáját.

1934 mérföldkőnek tekinthető a szovjet–román diplomáciai kapcsolatok történetében, a kötet mégsem oszlatja el az ezzel összefüggésben keletkezett fehér foltokat. 1934 a szovjet diplomácia történetébe a “második elismerési hullámként” vonult be, amikor több kelet-európai kisállam normalizálta vele a viszonyát. Először Magyarország 1934 februárjában, majd Csehszlovákia és Románia együtt, 1934. június 9-én, s végül Bulgária és Albánia 1934 őszén.²¹ A Kisantant tagállamainak 1934 januári, zágrábi konferenciáján már született egy elvi megállapodás arról, hogy Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia diplomáciai viszonyt létesítenek a Szovjetunióval, ha az egyes államok számára kedvezőtlen akadályok elhárulnak.²² Magyarország lépése azonban egy láncreakció-szerű sorozatot indított el, feltehetőleg ez lett a közvetlen kiváltó oka annak, hogy Románia szándékai véglegesen megszilárdultak. A román–szovjet kapcsolatok rendezése pedig Bulgáriát ösztökélte arra, hogy elismerje a Szovjetuniót, semlegesítve ezzel a Románia számára keletkező esetleges előnyöket.

A csehszlovák–szovjet diplomáciai jegyzékváltás gyorsan realizálódott, ehhez mindössze ki kellett nevezni a már 1922 óta Prágában működő, egyébként is diplomáciai immunitást élvező szovjet kereskedelmi képviselet vezetőjét követté.²³ Románia esetében viszont éppen ellenkező módon, a követek diplomáciai megbízólevelének átadása húzódott el a végletekig. Erre csak 1934 decemberében került sor. Vajon mi lehetett ennek az oka? Egyetértünk a szakirodalomban megfogalmazott feltételezéssel, amely szerint Románia nem kívánta tényleges külképviseletek felállítását, hanem inkább a diplomáciai kapcsolattartás szokatlan módját választotta volna: a diplomáciai érintkezést egy harmadik országban meglévő szovjet és román misszión keresztül akarta lebonyolítani.²⁴ (A szovjet vezetés ebbe akkor nem egyezett bele, bár nem érdektelen megjegyezni, hogy korábban ez a gondolat tőle sem volt idegen: más európai konstellációban, 1928 decemberében Litvinov Sztálinnak írt felterjesztésében Magyarország és Spanyolország viszonylatában sürgette egy ehhez hasonló modus vivendi kialakítását.)²⁵

A megbízólevelek decemberi átadása a nézetkülönbségek ellenére, és az analóg magyar példa figyelembe vételével is későinek tűnik (Magyarország is szerette volna — költségvetési okokra hivatkozva — késleltetni a követségi épületek létrehozását, de annak ellenére, hogy a magyar külképviselet csak 1935-ben foglalta el helyét, Jungerth-Arnóthy Mihály moszkvai magyar követ már 1934 áprilisában átadta megbízólevelét).²⁶ Nem találunk utalást arra sem, hogy milyen érvek hangzottak el pro és kontra a Litvinov által javasolt besszarábiai szovjet konzulátus létesítésének ügyében.²⁷ 1934 júniusi eseményeit követően ugyanis, egy dokumentumnyi szeptemberi kitérő után máris 1934 decemberében találjuk magunkat. Pedig a követségek és konzulátus létrehozását meghatározó lényeges dolgok éppen ekkor történtek. Érdemes lett volna körüljárni, hogy milyen módon befolyásolta a román cselekvőkészséget Franciaország álláspontja, és a Balkán paktumban résztvevő, a Szovjetunióval már régóta diplomáciai kapcsolatokat fenntartó Törökország és Görögország véleménye. Nem találjuk nyomát annak sem, hogy 1934 júniusának sorsdöntő napjaiban milyen egyeztetések folytak Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia között. Mennyire generálta a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatfelvétel a román lépést?

Jelen könyv apropóján végül egy valóban elhanyagolható jelentőségű, de általános érvényű, és a körültekintő tájékozódás elősegítése szempontjából talán nem mellékes problémára szeretnénk felhívni a figyelmet. A szerkesztőbizottság tagjainak neveinél csak a vezetéknevet írták ki teljes terjedelemben, az orosz személyneveknél a kereszt- és apai nevek iniciáléit, a román tagok esetében pedig a keresztnév kezdőbetűjét tüntették fel. Hangsúlyoznánk, hogy ez Oroszországban valamelyest bevett gyakorlat, tradicionálisan ilyen rövidítéssel találkozhatunk már a múlt századokban született szakmunkákban is. A nevek teljes kiírásának követelése ezért egyrészt túlzott precizitásnak tűnik, másrészről viszont igényesség kérdése és jogos igény is, hiszen a külföldi kutatók nem biztos, hogy ismerik a fiatal szerzők, vagy a rokontudományok közreműködő szakembereinek nevét. Még inkább megalapozott lehet ez a kérés egy olyan dokumentumgyűjtemény esetében, ahol a szerkesztőbizottság tagjai láthatólag nem mind szakmabeliek (tehát nem történészek és nem levéltárosok, hanem külügyi tisztviselők), illetőleg egy olyan országot képviselnek (Románia), ahol ismereteink szerint nem hagyomány a szerzők nevének rövidített közlése. Nemrég egy konferencián saját magunk voltunk a fültanúi annak, hogy az orosz előadó egy skandináv eredetű vezetéknévvel rendelkező orosz szerző munkájánál leragadva, az illetőt folyamatosan férfinak titulálta, mire a hallgatóságból figyelmeztették, hogy az inkriminált szerző “ona” és nem “on”. Nyilván az előadó is csak a szerző gyakran megjelentetett teljes vezetékneve — Anderszon, amiből nem lehet a nemére automatikusan következtetni —, valamint rövidített kereszt- és apai neve alapján tájékozódhatott. Az ilyen vagy ehhez hasonló intermezzók elkerülhetőek lennének a bibliográfiai adatok — legalább a fülszövegben történő egyszeri — minél pontosabb megadása által.

Úgy véljük, hogy főleg a dokumentumgyűjtemény román irataiból, de az először közölt orosz iratokat is hozzászámítva — amelyek fogódzót adnak a külügyi iratanyag teljes kutathatóvá tétele után meginduló rendszeres feltáró munkához —, egy igen gazdag forrásbázis állt össze, amire támaszkodni lehet. A dokumentumok kiválogatása, összegyűjtése, a tudományos apparátus létrehozása néhány helyen hiányos, de többnyire elnagyolt lett, ami miatt nem lehet teljesen megbízhatóan rekonstruálni a két világháború közti román–szovjet kapcsolatok történetében a “viszály almájának” tartott besszarábiai konfliktus több mozzanatát, és nem tünteti el a korabeli eseményekkel összefüggő kérdőjeleink jelentős részét. A kötet anyagát nagymértékben kiragadták a nemzetközi kapcsolatok rendszerének kontextusából. Természetesen ennek felvázolása és a szovjet–román kapcsolatokra gyakorolt hatásának ábrázolása rendkívül bonyolult feladat egy forrástár esetében, de talán a legfontosabb dokumentumok felvonultatása révén legalább érzékeltethető lett volna. Ha a ’60-as, ’70-es évek szovjet diplomáciai okmánytár-sorozatát, vagy a kétoldalú kapcsolatok “fejlődését” bemutató szovjet gyűjteményeket tartjuk etalonnak, a könyv szerkesztői óriásit léptek előre. Ha viszont a közelmúltban megjelent igényes orosz szakmunkákat is jelen kötetek mellé tesszük, akkor nyilvánvalóvá válik az azoktól való elmaradása.²⁸ A kutatási korlátok tudomásul vételével egyelőre meg kell elégednünk annyival, amennyi a kötetekben van, sőt, örülnünk kell neki. Az orosz külügyi iratanyag hozzáférését rögzítő merev belső szabályozás ugyanakkor a további megismerést és rendszerező feltárást szolgáló munka mozgásterének szűkítése révén nem segít abban, hogy eloszlathassuk egy ilyen formában és módon összeállított dokumentumkötet tudományos értékével szemben megfogalmazott kételyeinket. Nem rejtjük véka alá abbéli gyanúnkat, hogy ez a reprezentatív könyv inkább értelmezhető napjaink orosz–román kapcsolataiban az együttműködés látványos demonstrálására irányuló akcióként, mintsem a korabeli szovjet–román viszony minél sokoldalúbb és szakszerűbb bemutatására való törekvés eredményeként.

[1] Советско–румынские отношения 1917–1941. Документы и материалы. Том I. 1917–1934; Том II. 1935–1941. Председатели российской и румынской частей Редколлегии: А. А. Авдеев, М.-Р. Унгуряну. Москва, «Международные отношения» 2000 (Szovjet–román kapcsolatok 1917–1941. Dokumentumok. I. kötet: 1917–1934; II. kötet: 1935–1941. A szerkesztőbizottság orosz és román részének elnökei: Avdeejev, A. A., Ungureanu, M-R. Moszkva, “Nemzetközi kapcsolatok” 2000. 

[2] Mindenek előtt az 1957–1977 között kiadott, Andrej Andrejevics Gromiko vezette szerkesztőbizottság által létrehozott Dokumenti vnyesnyej polityiki SZSZSZR (A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai) c. szovjet diplomáciatörténeti sorozatot kell említenünk. A szovjet külpolitikát az 1917. évi októberi forradalomtól 1938 végéig bemutató 21 kötet a Szovjetunió szétesése előtt jelent meg. 1992-től a sorozatot más szerkesztőbizottsággal felújították Dokumenti vnyesnyej polityiki (Külpolitikai dokumentumok) címen. Szemléletmódja sokban változott, s a dokumentumoknál megadták a levéltári jelzetüket. A kétoldalú kapcsolatokra vonatkozó sorozatok (a szerkesztőbizottság tagjainak, főszerkesztőinek folyamatos változása miatt azok nevét adom meg, akik a két világháború közti részek szerkesztésében hosszabb ideig meghatározó szerepet játszottak): Советско–болгарские отношения и связи. Документы и материалы. В 2-х томах. Т. 1 (ноябрь 1917–сентябрь 1944). Отв. ред.: Любомир Борисович Валев. Москва, 1976.; Документы и материалы по истории советско–польских отношений. В 12-и томах. Февраль 1917 г.–декабрь 1965 г. Ред.: Иван Алексанрович Хренов. Москва, 1963–1986.; Документы и материалы по истории советско–чехословацких отношений. В 5-и томах. Ред.: Александр Иванович Недозеров. Москва, 1973–1988. A szovjet–jugoszlбv kapcsolatokat bemutatу kiadvбnybуl nem lett sorozat, csak egy kцtetben jelent meg: Советско–югославские отношения 1917–1941 гг. Документы. Отв ред.: Владимир Владимирович Зеленин. Москва, 1992.  

[3] A szovjet–jugoszláv kötet 1992-ben jelent meg, de láthatóan még jóval az 1991. évi oroszországi politikai változások előtt kezdték meg anyagának összegyűjtését és összeállítását. A szerkesztési szempontokat figyelembe véve átmenetet képezett a korábbi hasonló tematikájú kiadványok és az utána megjelentek közt: a külügyi iratokat kivéve a dokumentumok levéltári jelzetét feltüntették (bár a kötetben viszonylag kevés levéltári dokumentum van, sok szemelvényszerű hírlapi és újságcikket közöltek benne). Советско–югославские отношения. i. m. 

[4] A besszarábiai probléma egyes részterületeiről már jelentek meg dokumentumgyűjtemények. Ezek közül főleg a helyi román lakosság kitelepítésével, deportálásával, a szovjet hatóságok és a román lakosság viszonyával foglalkozik: Валерий Иванович Пасат: Трудные страницы истории Молдовы 1940–1950-е гг. Москва, 1994. A kérdést a 17. századtól áttekintő dokumentum-vбlogatбs, alaposan megírt bevezetőkkel, jegyzetekkel: Бессарабия на перекрёстке Европейской дипломатии. Документы и материалы. Отв. ред.: Владлен Николаевич Виноградов. Москва, 1996. A kйrdйst az OK(b)P KB Politbьrуjбnak hatбrozatai fйnyйben megvilбgнtva rйszben йrinti: Олег Николаевич Кен–А. И. Рупасов: Политбюро ЦК ВКП(б) и отношения СССР с западными соседними государствами (конец 1920–1930-х гг.). Проблемы. Документы. Санкт-Петербург, 2000.  

[5] A szerkesztők indoklása szerint a jegyzetek külön elkészítése a két országban érvényben lévő különböző kiadvány-szerkesztési szabályok miatt szükséges. Советско-румынские отношения 1917–1941. T. 1. i. m. 6. 

[6] Néhány kiragadott példán szemléltetve az első kötetből: a 2. sz. dokumentum 1. sz. jegyzete a Besszarábiában létrehozott Sfatul Ţării működését illegálisnak, következésképpen az általa kikiáltott egyesülést törvénytelennek minősíti. A 3. sz. dokumentum 3. sz. jegyzete a Iaşiban 1917 decemberében megalakított Román Front Bolsevik Bizottságának megszüntetését a jegyzetíró igazságtalan aktusnak tartja mert ezzel “megakadályozták a moldáviai néptömegek szabad vélemény-nyilvánítását”. A 98. sz. dokumentum 2. sz. jegyzete szerint csak a román uralom változtatta meg a román népcsoport érdekei szerint élesen az addig soknemzetiségű terület etnikai összetételét. 

[7] Uo. 4. 

[8] Uo. 5. 

[9] 1933-tól a két állam európai politikában képviselt azonos álláspontját Hitler hatalomra jutása, annak szovjetellenes külpolitikai irányvonala és a versailles-i rendszer szétszabdalására irányuló kurzusa, illetve ezzel összefüggésben a Szovjetunió és Franciaország lassú közeledése generálta. Ez nem jelentette a köztük lévő súlyos ellentét “elfelejtését”, a Szovjetunió mindössze arra kötelezte magát, hogy meghatározatlan ideig nem veti fel a kérdést. Erre l.: О. Н. Кен–А. И. Рупасов: i. m. 441–442. 

[10] Советско–румынские отношения 1917–1941. T. 1. i. m. 147. 

[11] Uo. 122–123. 

[12] Uo. 132–135. 

[13] Uo. 216–219. 

[14] Uo. 231. 

[15] Uo. 245–252. 

[16] Uo. 208. 

[17] Валерий Александрович Шишкин:Становление внешней политики послереволюционной России (1917–1930 годы) и капиталистический мир. Санкт-Петербург, 2002. 189–190., 250–251.  

[18] Бессарабский вопрос на перекрёстке Европейской дипломатии, i. m. 293. 

[19] Uo. 

[20] Советско–румынские отношения 1917–1941. T. 1., i. m. 215. 

[21] О. Н. Кен–А. И. Рупасов: i. m. 107. 

[22] Советско-румынские отношения. T. 1,. i. m. 415.  

[23] Sz. Sz. Alekszandrovszkijt még 1933. május 5-én nevezték ki a Szovjetunió prágai képviselőjévé. Őt tehát már prágai állomáshelyén jelölték követté 1934 júniusában. Alekszandrovszkij kinevezése: ГАРФ Ф. 3316. Оп. 26. Д. 242. A polgбrhбborъ alatti cseh lйgiуban betцltцtt szerepe miatt kisebb problйmбt jelentett Bogdan Pavel kandidбciуja a moszkvai kцveti posztra.Erre l.: О. Н. Кен–А. И. Рупасов: i. m. 447–448.  

[24] Алексей Алексеевич Шевяков: Советско–румынские отношения и проблемы европейской безопасности 1932–1939. Москва, 1977. 111., 124.  

[25] АВП МИД РФ. Ф. 04. Оп. 11. П. 68. Д. 946. Л. 20.  

[26] Erre részletesen l.: Pritz Pál: Magyarország külpolitikája Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején 1932–1936. Bp., 1982. 149.; Fülöp Mihály–Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Bp., 1998. 190–191. 

[27] A konzulátusra l.: А. А. Шевяков: i. m. 111.  

[28] A teljesség igénye nélkül csak olyan dokumentumgyűjteményekre utalnánk, amelyek Kelet-Európa történetével foglalkoznak, és jelen kiadvánnyal nagyjából egy időben jelentek meg: О. Н. Кен–А. И. Рупасов: i. m.; Трансильванский вопрос. Венгеро–румынский территориальный спор и СССР 1940–1946. Отв. ред.: Тофик Муслимович Исламов. Москва, 2000.; Три визита А. Я. Вышинского в Бухарест 1944–1946. Документы российских архивов. Отв. ред.: Тaтяна Андреевнa Покивайлова. Москва, 1998.; Политбюро ЦК РКП(б)-ВКП(б) и Европа. Решения «особой папки» 1923–1939. Ред.: А. М. Филитов, Г. М. Адибеков, О. В. Хлевнюк, М. М. Нариский. Москва, 2001.