A Nógrád Megyei Levéltári Nap

Az ország számos megyéjéhez hasonlóan Nógrádban is felkerült a tudományos élet palettájára a levéltári nap, mi több, rendszeres és elismert eseményévé vált. A rendezvényre 2002. november 28-án immár negyedik alkalommal került sor Salgótarjánban. A hagyományoknak megfelelően az év végén, ám rendhagyó helyszínen, a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban szervezett konferencián a nógrádi múzeum és levéltár egy-egy történésze is előadóként szerepelt — mintegy jelképezve igényünket a három közgyűjtemény kétségtelenül kívánatos együttműködésére.

1998 óta minden évben egyszer lehetőségünk nyílik arra, hogy számot adjunk a levéltárban folyó munkánkról, megismertessük önmagunkat az érdeklődőkkel. Nem szorul magyarázatra, miért olyan fontos ez egy olyan intézmény számára, amelyről a külvilág csak igen hiányos, olykor téves ismeretekkel bír, főleg egy olyan megyében, ahol humán felsőoktatás hiányában a levéltárra jelentőségteljes tudományos feladatok hárulnak.

2000-ben ki-ki saját kutatásainak didaktikai fogásait ismertethette — és ami fontosabb —, vitathatta meg a hallgatósággal, 2001-ben pedig hajdani igazgatónkra, Schneider Miklósra emlékeztünk, és másfél tucatnyi millenniumi kiadványunkból mutattunk be jó néhányat a levéltári napon. A tavalyi év azonban egészen kivételes volt a nógrádi megyeszékhely életében: 80. születésnapját ünnepelte a város. Nem véletlen tehát, hogy rendezvényünket a Nemzeti Kulturális Alapprogram Levéltári Kollégiuma mellett Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata támogatta, mint ahogy az sem meglepő, hogy a téma maga a város, pontosabban a szocialista város volt.

A konferenciát a levéltár igazgatója, Tyekvicska Árpád nyitotta meg, az érdeklődő közönséget pedig elsőként Balázs Ottó, a megyei közgyűlés alelnöke köszöntötte a fenntartó nevében. Az alig pár hete hivatalban lévő alelnök megnyugtató szavakkal biztosított bennünket: érti, méltányolja a levéltár szerepét, és megfelelő erkölcsi és anyagi támogatást ígért a levéltári műhelyben folyó munka színvonalas végzéséhez. Köszöntőt mondott Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata nevében az oktatási, kulturális és sportiroda irodavezető helyettese, Sándor Zoltán is. Méltatta a város és a levéltár közötti jó kapcsolatot, különösen annak kézzelfogható eredményeiről, a közös kiadványokról beszélt elismeréssel és büszkén.

Ehhez kapcsolódóan került sor aztán a város és a levéltár összefogásával napvilágot látott Salgótarján történelmi kronológiája II. (1945–1977) c. kötet bemutatására (az első rész 1996-ban Dupák Gábor tollából jelent meg), amelyet a könyv összeállítója, Cs. Sebestyén Kálmán tartott. Elmondta, hogy a város történelmének eddig csak kevéssé feltárt szakasza került most a kutatások fókuszába. Ezek az évek roppant bőséges forrásanyaggal bírnak, ráadásul sokaknak saját, megélt történelmet jelentenek. Ez az oka, hogy oly gyakoriak az ellentmondások, a tévhitek, a szubjektív vélemények és ezért fontos különösen a most megjelent, műfajából eredően tényszerű feldolgozás. Bekerültek a kronológiába a város átalakulásának, fejlődésének egyes etapjai, a Salgótarján lakóit foglalkoztató, életüket meghatározó események, valamint a korabeli légkört érzékeltető érdekességek. A kötet használatát mutató teszi még egyszerűbbé, és nagy értéke a kronológiának, hogy minden megörökített esemény után zárójelben tünteti fel a források pontos lelőhelyét. A közigazgatási iratokat, pártanyagot és a sajtó írásait feldolgozó vaskos könyv a terjedelmi korlátok miatt (egyelőre) 1977-tel lezárul — Salgótarján ekkor érte el mai kiterjedését, közigazgatási területe ekkor véglegesült.

A levéltári nap felkért előadói ezt követően kerültek sorra. Elsőként Beluszky Pál professzor tartott átfogó előadást A magyarországi úgynevezett szocialista városok kialakulása és jelenlegi helyzete címmel. Megtudhattuk, hogy a tervezett városépítés korántsem új keletű. Létezett már az ókorban, divatja volt a felvilágosodás korában, majd a 20. századi Európában is születtek mesterséges körülmények között városok. Gyakorlatilag ezt a példát vették át a fiatal Szovjetunióban, később Magyarországon is. Az úgynevezett szocialista városok építésekor azonban a gazdasági mellett a politikai érdekek is előtérbe kerültek, és a gazdasági erőforrások aránytalan átcsoportosításával biztosították a politikai szempontok megvalósulását. Nagyjából tucatnyi, leggyakrabban kis falvakból kinövő várost tekintenek a kutatók egyöntetűen szocialista városnak, ám vannak vitás, nem egyértelmű esetek is. A mesterségesen életre hívott és életben tartott szocialista városok egén a ’70-es években kezdtek sötét fellegek gyülekezni. Beszűkültek a gazdasági források, megállt a fejlődésük, a ’80-as évektől pedig egyre súlyosbodó gondként jelentkezett a munkahelyek megszűnése, a munkanélküliség, a lakosság elvándorlása, illetőleg összetételének kedvezőtlen alakulása. Beluszky Pál Dunaújváros példáján érzékeltette, hogy mennyire húsbavágó, máig ható jelenségekről van szó.

A további előadások e témához kapcsolódva lényegében két nagy kérdéskört öleltek fel: a “régi” nehézipari munkásváros, Miskolc-Diósgyőr és Salgótarján munkáskolóniáinak történetét és a “klasszikus” szocialista település, Dunaújváros problematikáját.

A miskolci R. Nagy József “Boldog téglafalak között élni…” (Munkáskolóniák kulturális antropológiai vizsgálata) c. előadásának bevezetőjében olyan fontos feladatokra hívta fel a figyelmet, mint a munkásság megítélésének objektivizálása, fogalmának pontosítása. Megfigyeléses terepmunkával, interjúk készítésével, mentális régészettel és klasszikus levéltári, könyvészeti feltáró munkával az észak-borsodi bányászfalvak kolóniáit vette górcső alá, ellenpróbaként pedig a diósgyőri vasgyári munkástelepen kutatott. Érdekes kérdésekre kereste a választ, mint pl. hogyan hat az épített ipari környezet a benne élők életére, elfogadják, szeretik, ragaszkodnak-e hozzá, büszkék-e rá, vagy éppen ellenkezőleg vélekednek. Az derült ki, hogy míg a vasgyári kolónia lakói jórészt pozitív válaszokat adtak a feltett kérdésekre, addig a bányászfalvakban élők negatívakat. A háttérben meghúzódó okok, mikrokulturális tényezők számbavételekor olyan fogalmakkal ismerkedhettünk meg, mint a szociopetális és szociofugális tér (előbbi közelebb hozza egymáshoz az embereket, utóbbi eltávolítja), s bepillanthattunk a kolóniák társadalmi szerkezetébe, a benne élők életmódjába, mentalitásába is.

Dobák Judit A diósgyőri munkáskolónia címmel osztotta meg velünk antropológiai kutatásai során szerzett tapasztalatait. Megismerkedhettünk a 18. századi gyökerekre, előzményekre visszatekintő diósgyőri vasgyári kolónia társadalmi, szociálpolitikai, várospolitikai és építészettörténeti értékeivel. Megtudhattuk, hogy Salgótarjánhoz hasonlóan itt is soknyelvű, soknemzetiségű munkásság toborzódott a 19. sz. derekától, ám eltérő szempontok és igények szerint — és úgy tűnik, nagyobb odafigyeléssel — jöttek létre a diósgyőri munkástelepek. Az előadásból fogalmat alkothattunk arról, milyen a “jó tér” és milyen a “rossz tér”, és ezek vajon hogyan befolyásolják, programozzák az emberek viselkedését. Figyelemre méltó, hogy a szűk évtizede önkormányzati védettséget élvező diósgyőri kolónia mind a mai napig egységes, bár a vállalatok hanyatlásával egyre gyengülő kollektív emlékezetet képes fenntartani.

Munkáskolóniák Salgótarjánban címmel Szvircsek Ferenc, a Nógrádi Történeti Múzeum igazgatója tartotta a soron következő előadást. Mondandója egészen az 1860-as évekig nyúlt vissza, amikor létrejött a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., Salgótarján vasúti összeköttetésbe került Pesttel, lerakták a vasgyártás, később az üveg- és gépgyártás alapjait. A hajdani “egyszerű, igénytelen, eldugott kis palóc falucskát”, amely a 19. sz. közepén csak 808 lakossal bírt, a bányászat, az ipar tette naggyá. A fejlődés roppant gyors ütemben ment végbe. Mindez hatalmas változásokat hozott a falu képében, és természetesen lakóinak számát, összetételét is átformálta. Az érintetlen falumag köré különálló testekként szerveződtek az üzemi telepek, “munkásgyarmatok”. Az előadás során megelevenedtek előttünk a bányásztelep állandó kőházai, ideiglenes fabarakkjai, a bányával együtt vándorló építményei, a hegyoldalba vájt “lakásai”. A bánya mellett azonban — amelynek működése során 35 munkástelep létesült — a palackgyárnak, vasműnek, vasöntöde és tűzhelygyárnak is voltak munkáskolóniái, amelyek — Diósgyőrrel ellentétben — semmiféle védettséget nem élveznek, sőt, nagyrészt nyom nélkül eltűntek.

A levéltári nap “Dunaújváros-blokkjában” elsőként Horváth Sándor doktorandusz történelmi–antropológiai–szociológiai kutatásainak eredményeit ismerhettük meg “Kerestem, hogy hol van itt a város.” Mindennapok története Sztálinvárosban címmel. A “szocialista állam mikrokozmoszának”, az állami beavatkozás nyomán létrejött város szimbólumának tartott Sztálinváros históriáján belül egy kevésbé feltárt részterületre, az emberek mindennapjaiban lezajlott változásokra koncentrált az előadás. A korabeli politikai hatalom erejének demonstrálására kreált Sztálinváros története kapcsán még az a kérdés is felvetődött, hogy egyáltalán nevezhető-e városnak ez a sajátos település. Számos izgalmas kérdésre keresett és talált választ a fiatal történész. Hogyan nőtt és fejlődött a település, hogyan hatott ez a városlakók identitására, önképére, hogyan választottak párt maguknak a sztálinvárosiak, miért volt itt az átlagnál is kevesebb a vadházasságban élők aránya, hogyan vélekedtek az abortuszról, gyereknevelésről, női munkavállalásról, válásról, milyen szubkultúrák és hogyan léteztek, hatottak, hogyan viszonyult a város a hivatalosan nem is létező szegénységhez, prostitúcióhoz?

A blokk másik, egyben a levéltári nap utolsó előadója Havellant Orsolya, a Dunaújvárosi Főiskola Térségfejlesztési Kutatócsoportjának munkatársa volt. Dunaújváros demográfiai változásai 1945-től napjainkig c. előadása az ország huszadik legnagyobb, ám harmadik legsűrűbben lakott városának népességtörténetét mutatta be a közelmúltra vonatkozóan, aprólékosan, de jól érthetően. (Ezt segítette a számos grafikon és ábra is.) Szó volt a természetes népmozgásról és a migrációs folyamatokról: a születések, halálozások, oda- és elvándorlások egyre kedvezőtlenebb alakulásáról, a fogyatkozni kezdő népesség korösszetételének torzulásáról (elöregedés), a nemi összetétel, a családi állapot, a keresők és eltartottak arányának változásairól, a lakáshelyzet alakulásáról. Természetesen lényegre törő magyarázatokat is hallhattunk a változások hátterében meghúzódó okokról, melyek között kiemelkedő helyen a gazdasági nehézségek szerepeltek.

A maratoni, egyenként negyvenperces előadások késő délutánig tartottak, majd az intézmény igazgatóhelyettes asszonyának, G. Toronyi Juditnak záró szavaival ért véget a negyedik nógrádi levéltári nap.

Az egyre többek érdeklődését felkeltő téma, illetve Beluszky professzor és a fiatal, tehetséges kutatók felkérése, a visszajelzések szerint, jó választás volt. Köszönet illeti a szervezőket és a helyet biztosító megyei könyvtárat. Csupán egy dolgot fájlaltunk nagyon: a hallgatóság csekély számát.

Pásztor Cecília