FENYVESI LÁSZLÓ

TOLNA MEGYE KÖZÉPKORI TÖRTÉNETÉHEZ KAPCSOLÓDÓ OKLEVELEK REGESZTÁI

Szerkesztette: Dobos Gyula
Szekszárd, 2000 (Tolna Megyei Levéltári Füzetek. Tanulmányok, 8.) 500 p.

Új helytörténeti kiadvány megjelenése mindig örvendetes esemény, főleg, ha valamely régió kevéssé feldolgozott korszakával foglalkozik. Fokozottan érvényes ez a forráskiadványok esetében, hiszen ezek a későbbi kutatások kiindulópontjául szolgálhatnak nemcsak “hivatásos” kutatók, de az eredeti iratokat általában kézbe nem vevő, a középkort gyakran mostohán kezelő helytörténészek számára is.

A szekszárdi levéltár 1991-től jelenteti meg Tolna Megyei Levéltári Füzetek címmel igényes kiállítású sorozatát, a rendszerváltás előtt 11 számot megélt, a megyei honismereti kutatás számára alapvető fontosságú munkákat közlő Tanulmányok Tolna megye történetéből c. kiadványsorozat utódaként. Az alábbi ismertetés tárgya a Levéltári Füzetek 8. kötete, Fenyvesi László: Tolna megye középkori történetéhez kapcsolódó oklevelek regesztái c. munkája. A szövegben zárójelbe tett számok a bemutatott kötet regeszta-számaira utalnak, általában csupán példaként, nem pedig kimerítően bemutatva az egy-egy megjegyzéshez tartozó összes oklevelet.

Tolna megye középkorának írott kútfőiből — amint a Bevezetőben a kötet szerkesztője, Dobos Gyula levéltár-igazgató összefoglalta — Fenyvesi munkáját megelőzően két forráskiadvány válogatott: az 1978-ban megjelent Évszázadokon át c. megyetörténeti olvasókönyv első kötetében Érszegi Géza magyarul tette közzé 76 — többnyire okleveles — forrás szövegét,¹ 1998-ban pedig a közelmúltban elhunyt kiváló történész, Szakály Ferenc közölte bő regesztákban a középkori Tolna vármegye hatósága által kiadott, illetve a vármegyéhez írt 216 fennmaradt diploma tartalmát.² Jelen munka 1137 darab, 1009 és 1541 között kiadott oklevél-kivonatot ölel fel, “amelyek Tolna megyével, földrajzi neveivel, itt élő, esetleg innen elszármazott neves személyeivel kapcsolatosak”.

A könyv a feldolgozni kívánt anyag mennyiségét tekintve az eddigi legnagyobb vállalkozás a megye középkori forrásainak közzétételére, a szerkesztés és a regeszták minősége azonban sajnálatos módon nem érik el a korábbi munkákét.

A regeszta-gyűjtemény számos ponton nem követi a bevett forráskiadási szabályokat, illetve szokásokat. Ezek közül a legalapvetőbb hiányosság, hogy — az említett két, Tolna megyei forráskiadvány illetve néhány, véletlenszerűen megadott egyéb mű kivételével (223., 411.) — nem tünteti fel az oklevelek korábbi kiadásait, pedig az iratok jó részét nem most teszik közzé először. Annál is inkább feltűnő ez, mert a szerző láthatóan használt okmánytárakat, hiszen több — általában régi kiadása óta fellelhetetlen — oklevél kivonatát ezekből adta meg.³ A fenti, többször idézett munkák is csak esetlegesen kerültek felsorolásra, hiszen az 124., 180., 199–200., 207., 310., 352., 416–417. stb. regesztát Szakály, a 30., 96., 124., 140., 904., 1090. számúakat pedig Érszegi is kiadta, ám ezekre mégsem történt hivatkozás. Meglepő ugyanakkor, hogy a 411. regesztában a szerző az oklevélnek az Új Magyar Múzeum 1857. évi számában történt kiadására utal, hiszen ezt a kiadványt bizonyosan nem forgatják annyian, mint az érthetetlenül mellőzött, megbízható forráskiadványokat, az Anjou-kori okmánytártól a Zsigmondkori oklevéltárig. A kötet elején szereplő korai okleveleknél mindenképpen elvárható lett volna a Györffy György által összeállított alapvető, éppen ezekkel az oklevelekkel foglalkozó forráskiadvány figyelembe vétele.⁴

A régi jelzeteket a szerző többször mellőzte (124., 141., 214. stb.), néhány esetben pedig még a Dl-jelzeteket is elhagyta (191., 240.). Sokszor hiányzik a régi levéltár neve mellől a pontosabb jelzet (424–426., 432., 444. stb.), egyszer viszont kizárólag ezt olvashatjuk a regeszta élén, a levéltár neve nélkül (247.). A régi jelzetek rövidítése sem egységes, a Neo-regestrata Acta pl. a következő alakokban szerepel: NRA (389.), NRA. (651.), Neo-Regestrata Acta (273.), a Monumenta Vaticana-sorozat pedig Monum. Vatic. Hist. Hung. Illustr. (153.), Mon. Vat. (289.) és Monum. Vatic. hist. Hung. illust. (293.) rövidítés alatt is. Nem sikerült következetességet felfedezni az iratok eredeti, latin nyelvű közlésének rendszerében sem: ezek néhol szerepelnek zárójelben az év–hónap–nap jelölés alatt, néhol pedig oldalakon át hiányoznak.

A kötethez nem készült mutató; a bevezetésből kiderül, hogy ezt a tervezett következő, török koros forráskiadvány megjelenésekor kívánják kiadni, ezért felhívom a figyelmet — a hibákat nem kimerítően összegyűjtve — a regesztákban szereplő néhány súlyosabb történeti–földrajzi tévedésre.

Bármely alapvető kézikönyv használatával elkerülhető lett volna a középkori Tolna megye főesperességeinek a veszprémi egyházmegyéhez történő besorolása éppen a pápai tizedjegyzékek adatainál (153.), amely forrás pedig önmaga tartalmazza az archidiakonátusok valódi, Pécshez való egyházi hovatartozását. Ugyanitt kell megemlíteni, hogy a szerző érthetetlen módon csupán az 1333. év adatsorát közölte, pedig úgy a tolnai, mint a regölyi főesperességről több évből fennmaradtak a tizedjegyzékek. Ez eredményezte, hogy míg a tizedjegyzékek összes évéből fennmaradt adatok alapján a tolnai főesperességben 69, a regölyiben pedig 67 azonosított plébániát találunk, addig a szerző az előbbiből csupán 15, az utóbbiból pedig 32 falu adóját közölte. Vitatható, hogy jogos-e a nem magyar anyanyelvű tizedszedők által rendkívül rontott formában lejegyzett helynevek közlésének mellőzése, mert ebből azt következtetheti némely — a forrás eredeti kiadását kézbe nem vevő — olvasó, hogy mai faluneveink a középkoriakkal teljesen megegyeztek (pl. a mai Dalmand a középkorban a Dalmad, a mai Leperd a középkorban a Veperd nevet viselt stb.).⁵ A 167. regesztában Csát birtok 1342. évi felosztásáról olvashatunk, a kivonat azonban nem tartalmazza az eredeti oklevélben szereplő felosztás mikéntjét, amely a birtok kőegyházát (ecclesiam autem in eadem villa Chaat constructam lapideam) is említi. A 220. kivonatban előforduló Zanas birtokot a szerző Szénásként oldotta fel; a középkorban következetesen írt Zanas, Sanas alakjai ezt nem teszik lehetővé, a Csánki Dezső korában még létezett Szanácspuszta bizonyosan inkább az eredeti ejtéshez közel álló alakot őrizte meg.⁶ Dombó nevű bencés apátság nem létezett megyénkben, ellenben a Szerémségben igen, a regesztában is szereplő kalocsai egyházmegyében (484.).⁷ Az Ozorai Pipo birtokait említő 601. oklevél-kivonatban Ozora vára után tévesen szerepel Debrenthe nevű vár; ilyen nevű falu (és nem vár!) valóban volt az említett főúr birtokában és Ozora várához tartozott, Döbröntepuszta ma is létező lakott külterület Ozora határában. A Veszprém megyei Debrente (Döbrönte) vára itt nem jöhet szóba, mert ez ekkortájt a Himfiek döbröntei ágának birtoka volt,⁸ nem pedig Ozorai Pipoé. A 608. kivonatba tévesen került Ireg neve Ires (Irös) helyett a Bocskaiak birtokaként; az ugyanezt átíró 620. oklevélben viszont már helyesen szerepel a név. Ha a 807. regesztában szereplő Almás azonos is lenne Kisapostaggal, akkor sem lenne ennek az oklevélnek Tolna megyei vonatkozása, hiszen Kisapostag a középkorban is Fejér megyéhez tartozott és ma is ott fekszik. Maga az oklevél is erről árulkodik, hiszen a veszprémi püspökséghez tartozónak mondja az itteni plébániát, márpedig tudjuk, hogy Tolna megye a középkorban is — néhány település időszakos területen kívülisége mellett — a pécsi püspökséghez tartozott. Az 1052. regeszta a szöveg szerint Gyánt, Ozora, Dorog, Görbő, Pincehely és Némedi 1516. évi bortized-lajstromát tartalmazza “a veszprémi püspökség részére”. A felsorolt helységek egy része ma is létezik, a középkorban is mindegyikük megyénkhez és egyben a pécsi püspökséghez tartozott; az eredeti oklevél sem említi, hogy kinek a számára készült az összeírás.

A 104. oklevélben nincs Tolna megyei vonatkozás: Berán és Dörgicse Baranya megyében feküdtek.⁹ Az utóbbi a pécsi káptalan birtokával volt határos, a káptalan pedig Tolna megyében is birtokolt; sok példa bizonyítja, hogy a szerző számára ennyi kapcsolódási pont már elég volt a kötetbe való felvételhez. A 144. regesztában szereplő Földvár, Lajmér és Zebegény szintén baranyai falvak,¹⁰ az oklevelet nem Tolna megyei szerv adta ki, személynévben sem tartalmaz semmiféle tolnai adatot. Csernyéd valóban a megyei közgyűlések színhelye volt hosszú időn keresztül, ám bizonyosan nem róla kapta nevét a Zala megyei Csernyédvize nevű patak, amint azt a szerző állítja (549.).

Jelentős részét alkotják a kötetnek a Tolna megyei településből képzett családnevet viselő személyekre vonatkozó regeszták. A székesfehérvári káptalan több tucat közölt oklevelének méltóságsorában 1458 és 1474 között szerepel Györgyi Bodó Miklós (690–801. között többször); a győri káptalan rengeteg — nem megyénkkel foglalkozó — kiadványa is említést kapott, amelyekben Györkönyi vagy Őcsényi nevű kanonok szerepel. Természetesen ezek az adatok nem érdektelenek, ha pl. a családok történetét vagy a káptalanok tagjainak származását vizsgáljuk; a sok helyet foglaló anyagnak azonban inkább valamely hasonló témájú tanulmányban lett volna a helye. Nem hordoz a megyére vonatkozó információt az egész országra érvényes törvények és rendelkezések közlése sem (623.: “mely kiterjed az ország összes vármegyéjére, így Tolna megyére”, 633–634.), ezek a köztörténetből különben is ismertek. Ozorai Pipo társadalmi helyzetéből és tisztségeiből adódóan rengeteg oklevélben feltűnik méltóságsorban (442., 465.), relációs jegyzetben (443., 497., 578.), oklevél kiadójaként (451.) vagy más megyei birtokosként. Említéseinek összegyűjtése életrajzának, birtokainak stb. feldolgozása kapcsán jogos lett volna, így azonban csak a kötet terjedelmét növeli. Ugyanez vonatkozik a Tolna megyei főurak közvetítésére — általában nem megyei ügyben — kiadott oklevelekre (relációs jegyzet Tamási Henrikről: 651., Dombai Lászlóról: 725.), a mindenkori tolnai ispán (76–78.), Tolnai Máté pannonhalmi apát (1077.), a megyében a középkorban birtokló nagy számú megyei (539.) és megyén kívüli (pl. Hench fia János fia Miklós: 162., 196.; Lackfiak: 389.; Nánai Kompolt István: 518–519., 522., 524–525., 527–528., 530., 546.) származású birtokos említéseire. Érthető lenne ezen adatok “kicsemegézése”, amennyiben minden, a megyére vonatkozó “valódi” (birtoklástörténeti, topográfiai, gazdasági, társadalomtörténeti stb.) információt hordozó oklevél kiadott lenne; ez az optimális helyzet azonban előreláthatólag még évtizedeket várat magára.

A 93. regeszta a nyúlszigeti apácák, a 127., 142., 210. a fehérvári keresztesek minden magyarországi birtokáról, illetve népéről beszél; ezeket a diplomákat sem indokolt egy megyére vonatkozó forrásgyűjteményben közölni, hiszen ennek alapján ezeket az okleveleket bármilyen terület oklevéltárában közreadhatnánk, illetve az adott birtokosok összes olyan oklevelét felvehetnénk a kötetbe, amely általánosságban beszél birtokaikról. Könnyen belátható, hogy mindkét megoldás kezelhetetlenné tenné a kötetet, és a munka éppen a címében is szereplő értelmét veszítené el, nevezetesen azt, hogy a terület történetét konkrétan, nem pedig általánosságban bemutató forrásokat közöl.

Nem sajnálhatjuk eléggé, hogy a határjárások közlése csak a határpontok felsorolására szorítkozott. A terjedelmet nem feszítette volna szét az irányok és az esetleges távolságadatok közlése sem.

Csupán esztétikai szempontból lett volna kívánatos a latin nyelvű szövegek dőlt betűs közlése. Elszórt szavak esetében ez nem így történt, ellenben néhány esetben — érthetetlenül — az oklevél intitulatioját szedték így (561., 1033.). Szintén a szerkesztést “dicséri” néhány egyéb hiba: a 209., 211. regesztában I. Lajos király számjelzését a számítógép sorszámozásként értékelte és automatikusan behúzást alkalmazott, amelynek nem történt meg a javítása; a nagyszámú, javítatlan, apró elírásra nem térek ki.

Végezetül nem mehetünk el szó nélkül néhány olyan dolog mellett, amelyek nem megszokottak tudományos munkákban. A 259. regeszta után érthetetlen módon, mindenféle megjegyzés nélkül ott olvashatjuk zárójelben a Szakály Ferenc által ugyanarról az oklevélről készített kivonat teljes szövegét; az eljárás a kötetben sem előbb, sem később nem tűnik fel újra. Az 1490. évi csontmezei csatáról szóló 904. oklevél után a szerző az olvasó figyelmébe ajánlja az általa “múzeumi folyóiratnak” nevezett — valójában akkoriban a Tolna Megyei Tanács V. B. Művelődési Osztálya, ma pedig a Tolna Megyei Önkormányzati Hivatal által kiadott, “tudományos és művészeti szemle” minősítést hordozó — Dunatáj c. lapban megjelent cikksorozatát, amely az ismertetett oklevelet is tartalmazza. Könnyen belátható, hogy az efféle önkényes válogatást semmi sem indokolja.

Összegezve az elmondottakat: olyan munka született, amelynek pontossága — csupán a kiragadott példák alapján is — megkérdőjelezhető, felhasználás közben szükséges adatainak alapos ellenőrzése. Bár a megyéhez áttételesen, mellékvágányon kapcsolódó oklevelek a kötetnek talán több, mint felét is kiteszik, a kiadvány mégis több olyan iratra hívja fel a figyelmet, amelyek kivonatát most közölték először nyomtatásban. Némi odafigyeléssel, alaposabb szerkesztési koncepcióval, a már kiadott oklevelek fellelhetőségének megjelölésével — röviden: az általános forráskiadási elvek figyelembe vételével — minden tekintetben hasznosabb kötet születhetett volna. Mindez annál is inkább sajnálatos, mert ennyi előkészület után Tolna megye e viszonylag kevéssé kutatott korszakához méltóbb hozzájárulást jelenthetett volna e vitathatatlanul nagy vállalkozás, ilyen formájában azonban nem könnyítette meg jelentősen a megye középkorának kutatását.¹¹

K. Németh András

[1] Érszegi Géza: A középkor. Évszázadokon át. Tolna megye történetének olvasókönyve, I. Szerk.: K. Balog János. Szekszárd, 1978. 9–97.

[2] Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt (1314–1525). Szekszárd, 1998.

[3] Pl.: 99., 161.: Koller, Josephus: Historia Episcopatus Quinqueecclesiarum. II. Posonii, 1782.; 135.: Theiner, Augustinus: Vetera monumenta Hungariam sacram illustrantia. I. Romae, 1859. stb.

[4] Diplomata Hungariae Antiquissima. Vol. I. 1000–1131. Ed.: Györffy György. Bp., 1992.

[5] Csánki Dezső: A középkori Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. III. Bp., 1897. 408., 458.

[6] Csánki D.: i. m. 449–450.

[7] Újabban, összefoglalóan pl. Romhányi Beatrix: Kolostorok és társaskáptalanok a középkori Magyarországon. Bp., 2000. 21.

[8] Engel Pál: Magyarország világi archontológiája. I. Bp., 1996. 305.

[9] Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Bp., 1963. 283., 298.

[10] Györffy Gy.: i. m. 302–303., 333–334., 408.

[11] Köszönetet mondok Rácz Miklósnak (Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ), valamint Torma Istvánnak (MTA Régészeti Intézete) a cikkhez fűzött tartalmas megjegyzéseikért.