Tóth Krisztina

A Palásthy család levéltára 1256–1847

(Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei, 7.)
Esztergom, 2001. 268. p.

Aki komolyabb érdeklődést mutat a magyarországi Mohács előtti és kora újkori regeszta- és forráskiadványok, valamint levéltári segédletek iránt, örömmel veheti észre, hogy e kötetek közrebocsátásában a vidéki levéltárak és tudományos műhelyek is örvendetesen kezdik kivenni a részüket, sőt az elmúlt évtizedben egyre inkább meghatározóvá válnak.¹ Az is első pillantásra egyértelmű a kíváncsi szem számára, hogy e kiadványok zömét az utóbbi esztendőkben egyre nagyobb teret hódító regesztakiadványok teszik ki, felvállalva a műfajjal szükségszerűen együtt járó nehézségeket és esetleges kockázatokat is. Ezzel egy időben sajnálatos tényként kell megállapítanunk, hogy középkori, kora újkori forráskiadási gyakorlatunkban a “klasszikus”, teljes szövegű kiadások visszaszorulóban vannak. E jelenség okainak és hatásainak vizsgálata természetesen nem e sorok írójának feladata, ugyanakkor a jelen kötet épp olyan levéltári iratanyagot tár a szélesebb kutatóközönség elé, amely a két fentebb idézett publikációs forma határmezsgyéjén mozog: a Palásthy család levéltára immáron regesztakötetben és részlegesen in extenso kiadott forráskiadványban is hozzáférhető.²

Ami tehát recenziónk tárgyát illeti, meg kell állapítanunk: a Palásthy család levéltárának ismertetője esetében a maga nemében értékes és érdekes munkával állunk szemben. Értékes, mert családi levéltárat bemutató segédlet meglehetősen ritkán lát napvilágot magyar levéltár gondozásában.³ Jelentőségét növeli, hogy a megyei levéltárakban őrzött ilyen tárgyú irategyüttesek az egyes fondjegyzékek egysoros név–évkör–iratfolyóméter adatain túl gyakorlatilag teljességgel ismeretlenek voltak a szélesebb történész–kutató társadalom előtt.⁴ Érdekessége pedig abban rejlik, hogy a családi levéltár részletekbe menő (darabszintű) lajstromán felül az abban található középkori oklevelek regesztáit is az érdeklődők elé tárja. Mindezt természetesen a családi irategyüttes történetének és az elmúlt esztendőkben végrehajtott rendezésének sommázata, illetőleg a Palásthyak családi históriájának rövid összefoglalása vezeti be. Az Előszóval kapcsolatosan és a recenzenshez “hivatalból” illően egyetlen, de nem mellékes észrevételt rögtön érdemes tennünk. A Palásthyak birtokai — így családi–jogi kapcsolatrendszereik is — zömmel a mai Szlovákia területére eső Hont, Nyitra és Bars megyékre terjedtek ki, ekként a levéltár, és persze segédlete is, jó eséllyel számíthat szlovákiai historikusok érdeklődésére. Az ő dolgukat feltétlenül megkönnyítette volna egy szlovák (vagy legalább német) nyelvű bevezető, esetleg rezümé. A továbbiakban a kötet szerkezetének megfelelően az alábbi megjegyzések is két részre tagolódnak.

A kötet első negyedét a Palásthy család levéltárának részletes jegyzéke foglalja el. Érdemes előrebocsátani, hogy ilyen kis terjedelmű (2,9 ifm), ám mégis számottevő történeti értékkel bíró családi iratcsoport bemutatásánál példaértékűnek és követhetőnek (követendőnek!) tarthatjuk a szerző által választott, a családi levéltárban megtalálható egyes ágbeli levéltárak (honti ág, nyitrai ág stb.) lényegében darabszintű ismertetését biztosító szerkezetet. Külön értéke e lajstromnak, hogy minden egyes, a már említett Palásthy-okmánytárban kiadott oklevélnél fellelhetőek a kiadás adatai is. Tovább növeli a használhatóságot, hogy a jelzet és a kelet éve mellett nem a hagyományosan megszokott “kibocsátó” feltüntetésével találkozhatunk (pl. I. Miksa király vagy esztergomi káptalan), hanem az irat félmondatos, egyértelmű azonosítását lehetővé tévő meghatározásával, szinte mini-regesztájával (pl. Palásthy Ferenc záloga Drenóra).

A munka további részét a Palásthy-levéltár középkori okleveleinek regesztái teszik ki az 1256–1526 közötti évekből. Mielőtt ennek ismertetésébe bocsátkoznánk, néhány gondolat erejéig álljunk meg módszertani kérdéseknél. Említettük: a Palásthy-levéltár jelentős része a 19. sz. végén egy háromkötetes forráskiadványban már megjelent. Azt is hozzá kell tennünk ehhez, hogy e kiadvány ma már korántsem felel meg a korszerű elvárásoknak és antikvár ritkaságnak tekinthető, másrészt nem csak a Palásthy levéltárból közöl iratokat, hanem más levéltárak Palásthyakat érintő okleveleit is beemelte anyagába. Mégis, az iratanyag meghatározó része a kutatás számára nyomtatott formában elérhető volt eddig is. Talán épp emiatt a jelen segédlet készítésekor érdemes lett volna előre tisztázni annak célját és meghatározni célközönségét. Ha ugyanis a középkor “hivatásos” kutatóinak készült, akkor a választott regeszta–kivonat formátum helyett talán szerencsésebb lett volna a már kiadott okleveleket korszerű apparátussal ellátva, és az azóta feltárt — a kötet tanúsága szerint közel nyolcvan db — újabb szövegekkel kiegészítve közrebocsátani. Ha pedig inkább a regionális–helyi kutatóközönség érdeklődését van hivatva kielégíteni, a recenzens véleménye szerint a latin nyelvű iratok rövidebb-hosszabb magyar nyelvű összefoglalóinak kiadása kellő mélységű kommentár és metodikai segítség mellékelése nélkül nem biztos, hogy elégséges és hosszú távon talán a történeti tudat, történészi “mesterség” színvonalának csökkenéséhez vezethet.⁵ Arról nem is szólva, hogy az anyanyelvű regeszták külföldi érdeklődők számára — s e levéltár esetében ilyenekre bizton lehet számítani — kevéssé használhatóak.

Némi bizonytalanságot tapinthatunk ki a regeszták megformázásában is. Nem dönthető el, hogy a szerző a középkori oklevelek magyar nyelvű összefoglalásakor általánosan alkalmazott két megoldás (regeszta vagy kivonat) közül melyiket szerette volna megvalósítani. A formátum megválasztása egyáltalán nem mellékes, hisz eltérő koncepciót és felhasználhatóságot takar. E sorok írójának —bizonnyal vitatható — elgondolása szerint ugyanis a regeszta mint klasszikus levéltári segédlet-forma (annak is a legmagasabb foka) célja nem több mint a keresett irat egy-két kiemelkedő fontosságú adatának egyértelmű azonosítása a kutató számára, ennélfogva az eredeti forrás felhasználását, megtekintését semmiképp sem pótolhatja. Ezzel szemben a kivonat az eredeti forrás részleges vagy teljes pótlását igyekszik megvalósítani az abban fellelhető összes információ közreadása útján. A tárgyalt munkában mindkét megoldásra bőségesen találhatunk példákat (pl.: regeszta: 30., 162., 200., 329., ugyanakkor egészen részletes, kivonat pl.: 80., 97., 144., 186., 209.) Ezzel szemben a címlapon szereplő Kutatási segédlet megjegyzés a regeszta-formátumot kívánná meg, és az apparátusok kidolgozottsága is ezt támasztaná alá.

A formától azonban forduljunk a tartalom irányába. A kötetben 417 regeszta szerepel, amelyből 370 a levéltár törzsanyagát, míg 47 a levéltár 18. és 19. századi másolatban fönnmaradt középkori szövegeit közli. A törzsanyag 370 szövegéből mintegy 170 kiadatlan, ám a tartalmi átiratok és említések figyelembevételével ez a szám mintegy 60-80-ra csökken, azaz a kötetben szereplő oklevelek hozzávetőlegesen 20%-a eleddig nyomtatott segédletben vagy forráskiadványban közöletlen volt. Ekként tehát e szövegeket feltétlenül nyereségnek kell tekintenünk. A kötet regesztáiról általánosságban elmondható: kellően tájékoztatnak az egyes oklevelekben foglaltakról, segítségükkel az iratanyagban igen könnyű tájékozódnunk.

Néhány apró pontatlanságot azonban föltétlenül meg kell említenünk, amelyek természetesen a munka használhatóságát cseppet sem befolyásolják. A perhalasztó és idézőlevelek regesztáinál több esetben félreérthető fogalmazással találkozhatunk. Ez esetekben ugyanis az itt szereplő oktávális idézés egy-egy idő-intervallumot takar, és nem konkrét napot (azaz a Mihály napi oktáva nem okt. 6-át jelenti, hanem a hatodikát követő ítélkezési időszakot, amely az ügyek számától függően eltérő hosszúságú lehetett).

A 118. regesztában átírva szereplő oklevelet az általános regesztázási elveknek megfelelően külön egységként hasznosabb lett volna felvenni, mint ahogy ugyancsak ezen gyakorlat figyelembevételével a 311. és 312. regeszta (iktatóparancs és adománylevél) logikai sorrendje fordítva lenne helyes. A 46. regeszta pestújhegyi várnagyát is érdemes lett volna (az indexben is) budai várnagyként azonosítani. Ez az adat egyébként a budai vár tisztségviselőinek egyik legkorábbi okleveles említése! Hasonlóképp apró figyelmetlenségből fakadhat, hogy Nádasdy Tamás nádor (1554–1562) 1505-ből származó oklevél kiadójaként tűnik föl (305. reg.).

A regeszták megszövegezése könnyed, jól értelmezhető. Ugyanakkor sajnos találkozhatunk kisebb pontatlanságokkal. Ezek nagyobb része sajtóhibákból fakad (pl. Ramispalmarum helyett Ramnispalmarum: 358. reg., carnifex helyett carnificens: 212. reg.), de egy-két fogalmi nehézségre is akadhatunk (pl. inquilinus azonosítása zsellér helyett jobbágyként (326. reg.), Sclavus szláv, vagy a középkori latinságban tót helyett szolgaként való azonosítása).

Végül az apparátusokról kell szót ejtenünk. Kutatási segédlettől, levéltári regesztasorozattól nem feltétlenül elvárás, hogy az egyes iratok kiadási helyét — sokszor pedig a bemutatott gyűjteményben csak másolatban megtalálható oklevél eredetijét, DL számmal ellátva — is megjelöljék. Erre itt sor került, amit feltétlenül üdvözölnünk kell, s követendő példaként érdemes megjegyeznünk. Ám a következetesség csorbát szenvedett. Amíg pl. az eredeti Árpád-kori oklevelek esetében a Szentpétery-féle kritikai jegyzék (ún. RA) számait megtalálhatjuk, addig a 370. sorszám feletti újkori másolatoknál már nem (ha pedig az itt szereplő hét királyi oklevél egyike sem lenne ismert, akkor ezt föltétlenül érdemes lett volna külön is megjelölni). Igaz, hogy a bevezetőből megtudjuk: nem volt cél minden egyes kiadási hely feltüntetése, de a felsorolt kiadások (Anjou-kori Oklevéltár, Regesta Diplomatica nec non epistolaria Slovaciae) összes előfordulását sem lelhetjük fel (pl.: 382. reg., 383. reg., 401. reg.). Végezetül sajnálattal kell megállapítani, hogy a regeszták bevezetőjét záró, és a forráskiadványokat feltüntető listában az egyes munkák bibliográfiai leírása meglehetősen pontatlanra sikerült (kötetszámok, kiadási helyek, szerkesztők hiányoznak), ami pedig egy segédlet esetében — ami nem csak a szűkebb szakma használatára készül — fontos elvárás lenne, hisz nem szakmabeliek kevésbé járatosak a hazai forráskiadványok igencsak szövevényes kérdéskörében.

Befejezésül azonban le kell szögeznünk: minden fenti megjegyzésünk figyelembevétele mellett is egy igen hasznos és fontos munkával szaporodott a honi középkori iratanyagot feltáró és bemutató munkák sorozata, ráadásul az újszerű közlési mód: a családi levéltár teljes iratlajstroma regeszta-függelékkel ellátva, az eddigi magyarországi gyakorlatban egyedülálló és követendő példaként szolgálhat.⁶ Az pedig csak külön emeli a kötet értékét, hogy további bizonyítéka a vidéki levéltárakban folyó, középkori iratanyaggal kapcsolatos, magas színvonalú feltáró munkáknak.

Horváth Richárd

[1] Az elmúlt évekből a teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni: Tóth Endre–Zágorhidi Czigány Balázs: Források Savaria–Szombathely történetéhez a római kortól 1526-ig. Szombathely, 1994. (Acta Savariensia, 9.); Kóta Péter: Regeszták a vasvári káptalan levéltárának okleveleiről (1130) 1212–1526. Szombathely, 1997. (Középkori oklevelek Vas megyei levéltárakban I. Vas megyei levéltári füzetek, 8.); Köblös József: A Dunántúli Református Egyházkerület Levéltárának magyar vonatkozású középkori oklevelei 1265–1525. Pápa, 1997. (A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai. Forrásközlések, 1.); Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314–1525. Szekszárd, 1998.; Monumenta ecclesiae Strigoniensis IV. Ab A. 1350. Ad A. 1358. Ad edendum praeparaverunt: Gabriel Dreska–Geysa Érszegi–Andreas Hegedűs–Tiburtius Neumann–Cornelius Szovák–Stephanus Tringli. Strigonii–Budapestini, 1999.; Középkori oklevelek a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárban (1300–1525). Összegyűjt.: és átírta: Balogh István. Szerk.: Érszegi Géza. Nyíregyháza, 2000. (A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár kiadványai II. Közlemények, 21.); Sugár István: Az Egri Káptalani hiteleshely nógrádi vonatkozású iratainak regesztái 1378–1700. Salgótarján, 2001. (Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból, 30.); Collectio Diplomatica Benedictina. A Pannonhalmi Bencés Főapátsági Levéltár középkori oklevelei. (CD–ROM) Szerk. és a szöveget gondozta: Dreska Gábor. Pannonhalma, 2001.; Piti Ferenc: Szabolcs megye hatóságának oklevelei I. (A kezdetektől 1386-ig) [Sajtó alatt].; C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1387–1526). [Sajtó alatt] — Mindezeken felül nem szabad megfeledkeznünk a megyei közgyűlések jegyzőkönyveiről eleddig megjelent mintegy tucatnyi regesztakötetről sem. Egyik legfrissebb áttekintésük, bibliográfiai leírással: Turbuly Éva: Sopron vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1595–1608. Sopron, 2002. 28–29.

[2] Palásthy Pál: Palásthyak I–III. Bp., 1890.

[3] E téren jószerivel csak a Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára két kötetét említhetjük meg: Tolna Megyei Levéltár családi iratainak repertóriuma I–II. Szerk.: Cserna Anna. Szekszárd, 1999–2000. Recenziójukat Kőhegyi Mihály tollából l.: Levéltári Szemle, 52. (2002). 3. sz. 61–64.

[4] Érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy pl. Vas, Zala, Sopron és Veszprém megyék levéltáraiban 118 családi levéltár található összesen 70,64 iratfolyóméter terjedelemben. Soproni Állami Levéltár fondjainak jegyzéke. Összeáll.: Tirnitz József–Vörös Károly. Bp., 1967. (A területi levéltárak fondjegyzékei, 15.) 91.; Vas Megyei Levéltár (volt Szombathelyi Állami Levéltár) fondjainak jegyzéke. Készítette: Felhő Ibolya–Horváth Ferenc–Kiss Mária–Vörös Károly. Bp., 1969. (A területi levéltárak fondjegyzékei, 21.) 85–86.; Veszprém Megyei Levéltár (volt Veszprémi Állami Levéltár) fondjainak jegyzéke. Készítették: Balogh Elvira–Dobi Marianna–Nagy Domokos Imre–Madarász Lajos–Takáts Endre. Bp., 1973. 48–49.; A Zalamegyei Levéltár (volt Zalaegerszegi Állami Levéltár) fondjainak jegyzéke. Összeáll.: Degré Alajos–Simonffy Emil. Bp., 1970., 55–56.

[5] E kérdés több évtizedes előzményekkel rendelkezik. Mályusz Elemér nyomán hasonló megfontolásokkal találkozhatunk Solymosi Lászlónak a Zsigmondkori Oklevéltárról (Levéltári Közlemények, 67. [1996] 162.), illetve Szovák Kornélnak az Erdélyi Okmánytárról írott ismertetéseiben is (Századok, 133. [1999] 191.)

[6] Metódusában e megoldáshoz (iratlajstrom+regeszták) legközelebb az osztrák–német kiadásban megjelenő III. Frigyes-regesztasorozat kötetei állnak. Pl.: Regesten Kaiser Friedrichs III. (1440–1493) nach Archiven und Bibliotheken geordnet herausgegeben von Heinrich Koller. Heft 8. Die Urkunden und Briefe aus den Archiven der Regierungsbezirke Darmstadt und Giessen bearbeitet von Dieter Rübsamen. Wien–Köln, 1993. (iratlajstrom: 29–47., regeszták: 48–326.)