Érszegi Géza

Levéltáros portrék — más szemmel^*

Ember Győző¹ mindig hangoztatott elve, miszerint a levéltáros legfontosabb kötelessége, a levéltári anyag megőrzése, végigkísért eddigi pályámon. Persze ez az ösztövér levéltárosi alapelv leírva már némi kiegészítést érdemel, és e kiegészítést meg is találjuk a levéltári terminológia lexikonban: “A levéltárosi hivatás a levéltári rendeltetésnek megfelelő, annak szolgálatában álló munka.”² A levéltári rendeltetésről pedig tudjuk: “kettős: egyrészt a levéltári anyag biztonságos megőrzése, másrészt annak minél használhatóbbá tétele.”³

A levéltári anyag őrzéséről óhatatlanul is az jut sokak eszébe, hogy a manapság szükségszerűen elterjedt őrző-védő vállalkozások ezt talán a levéltárosoknál tökéletesebben el tudják látni. S valóban, ha abban nyilvánul meg a levéltáros kötelességszerű munkája, hogy megnézi, vajon a kért anyag ott van a helyén vagy nincs, akkor akár abba a túlzásba is eshetnénk, hogy kijelentsük: ezt még az őrző-védő vállalkozáshoz többé-kevésbé szükségszerűen hozzátartozó idomított kutya is teljesíteni tudja. Még ha tapasztaljuk is olykor annak a jelét, hogy ilyetén módon tudja le valaki a levéltári munka nyűgét, tudjuk, nem ez a levéltáros munkája.

Sokkal inkább az a levéltáros munkája, hogy az anyagőrzést összhangba hozza a levéltári rendeltetés másik céljával: az anyag minél használhatóbbá tételével. Hogy az anyagot minél használhatóbbá tudjuk tenni, szükség van annak mélyreható ismeretére, azaz: tudjuk, mit és miért őrzünk meg. Ez az, amiben az őrző-védő vállalkozás még nyomába sem léphet a hivatását gyakorló levéltárosnak. Nem elég ugyanis megállapítani, hogy a keresett anyag nincs meg, tudnunk kell azt is, hol van, illetve — túllépve a szimatoló kutyán — fel kell derítenünk, hol lehet, amit keresnek.

Elnézést kérek, ha mindez közhelyek puffogtatásának tűnik, de úgy gondoltam, körül kell járnom azt a témát, amit címül adtam: Levéltáros portrék — más szemmel. Hogy a levéltári munkánkat mennyire végezzük lelkiismeretesen, azt a munkatársak így vagy úgy meg tudják ítélni. Hiszen azt a munkát, amit egyikünk nem végez el vagy nem kellő színvonalon, az óhatatlanul a többiekre hárul. Ami azonban ezen túlmutat, az az, miként ítéljük, látjuk és láttatjuk a munkánkat a köröttünk lévő társadalommal. Nagy levéltáros elődeink azok sorából kerültek ki rendre, akik összhangba tudták hozni a levéltári rendeltetés, a levéltáros hivatás kettősségét: őrizni az anyagot, és kutathatóvá tenni.

Hogy miként vélekedik legjobbjainkról a külvilág, arra vonatkozóan megpróbáltam kapaszkodót keresni. A levéltári munka legközvetlenebb haszonélvezője kétségtelenül a történettudomány. Se szeri se száma azoknak a levéltárosoknak, akik pályájuk egy-egy szakaszát a történettudomány művelése terén folytatták, és ezért aligha tűnik eléggé objektívnek a levéltáros társadalom megítélése a történettudományi munkák alapján. Egy a történettudománnyal rokon, ám vele mégsem annyira szimbiózisban élő tudományterület. az irodalomtudomány. Forrásait csak részben veszi levéltárakból, és ritka az a levéltáros, aki irodalomtörténeti pályára téved. Ezért úgy gondolom, e tudomány művelői némileg más szemmel tekintenek ránk.

Hogy kik azok a levéltárosok, akik az irodalomtudomány területén is megállták a helyüket, ott is említésre méltónak találtattak, arra remek apropóul szolgál a nemrégen megjelent Új Magyar Irodalmi Lexikon.⁴ A Lexikon számítógépen is forgatható CD–ROM-os változata viszonylag gyorsan elérhetővé teszi számunkra, kiket is tart számon egy irodalmi lexikon a levéltáros társadalomból. A mintegy két és félszáz levéltáros közül szinte találomra — engedtessék meg nekem e szubjektivizmus — néhányat kiválogattam, és a leírások alapján próbálok rájönni arra, mi tette arra alkalmassá őket, hogy pályájukat bemutassa egy irodalmi lexikon. A válogatásom alapja, mint mondtam, szubjektív, a köre azonban kijelölhető: azokra a levéltárosokra irányítom ez alkalommal a reflektorfényt, akik a diplomatikai levéltárhoz valamiképpen kötődtek.

Kétségtelen: közöttük a legkalandosabb pályát egyik elődöm, Óváry Lipót futotta be. Veszprémben született 1833-ban és Budapesten halt meg 1919-ben. A lexikon minősítése: történész, levéltáros, író. Részt vett az 1848–49. évi szabadságharcban, 1850-től Bécsben volt egyetemi hallgató, 1856-tól Pesten újságíró, a Délibáb munkatársa, 1859-ben az Aradi Híradót szerkesztette. 1860-ban Olaszországban harcolt, 1861-től Nápolyban élt. Hazatérve, 1876-tól az Országos Levéltár tisztviselője, 1904–1908 között főigazgatója, ahogy akkor nevezték: főlevéltárnoka. 1892-től akadémikus. Főleg a magyar történelem itáliai forrásainak gyűjtésével, az olasz–magyar diplomáciai kapcsolatokkal foglalkozott.

Óváry Lipót utóda a Harkácson 1849-ben született és Budapesten 1924-ben elhunyt Tasnádi Nagy Gyula. A Lexikon minősítése szerint ő is levéltáros, történész. 1867-től a budapesti, 1870-től a müncheni egyetem hallgatója. 1877-től az Országos Levéltár tisztviselője, 1908–1913 között főlevéltárnoka, azaz főigazgatója, 1892-től akadémikus. 1899–1908 között a Magyar Történelmi Társulat titkára és a Századok szerkesztője.

Utóduk az a Csánki Dezső, aki Füzesgyarmaton 1857-ben született és Budapesten 1933-ban halt meg. Ugyancsak történész, levéltáros. 1881-től az Országos Levéltár gyakornoka, 1912-től igazgatója, 1919-től főigazgatója. Az ő idején kezdték építeni az Országos Levéltár mai központi épületét. 1924-ben vallás- és közoktatásügyi államtitkár. 1891-től akadémikus, 1909-től a Történettudományi Bizottság elnöke, 1909–1913 között a Magyar Történelmi Társulat ügyvezető alelnöke. 1922-től 1924-ig az Országos Magyar Gyűjteményegyetem ügyvezető alelnöke. 1923-tól szerkesztette a Levéltári Közleményeket.

A diplomatikai levéltár máig legtekintélyesebb referense kétségtelenül Mályusz Elemér volt. Makón született 1898-ban és Budapesten halt meg szinte napjainkban, 1989-ben. 1922-től 1930-ig az Országos Levéltár munkatársa, 1925-től a budapesti egyetem magántanára, 1930-tól a szegedi, 1934–1945 között a budapesti egyetem tanára. 1931 és1935 között a Századok egyik szerkesztője volt. 1947-től az evangélikus egyház levéltárosa, 1954-től 1968-ig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa. 1968-ban nyugalomba vonult. 1930-ban akadémikus, később tagságát visszavonták, majd 1955-ben a történelemtudomány doktora lett. 1989-ben visszakapta akadémiai tagságát, Jelentőset alkotott a település-, a társadalom-, az állam-, az egyház- és a művelődéstörténetben. Nevéhez fűződik a ma is folyó Zsigmondkori okmánytár első három kötetének kiadása és további köteteinek előkészítése.⁵

Közvetlen elődöm, Komjáthy Miklós Kaposvárott, 1909-ben született és Budapesten 1993-ban hunyt el. Történész, levéltáros. A budapesti egyetemen 1932-ben bölcsészdoktori és történelem–latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1932–33-ban és 1940–41-ben mint a Bécsi Magyar Történeti Intézet tagja folytatott levéltári kutatásokat. 1933-tól 1949-ig a budapesti egyetem művelődéstörténeti intézetében díjtalan gyakornok, fizetéstelen tanársegéd, majd adjunktus. 1941-ben középkori gazdaság- és társadalomtörténetből magántanári képesítést szerzett. 1942-től 1949-ig egyidejűleg a Magyar Történettudományi Intézet (1947-től Kelet-Európai Tudományos Intézet) és 1935-től a budapesti evangélikus leánygimnázium tanára. 1949–1951-ben az Országos Könyvtári Központ, 1951–1952-ben a Levéltárak Országos Központjának munkatársa. 1952–1954-ben az Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményének őre. 1954-től osztályvezető-helyettes, majd osztályvezető. Tanított az ELTE Állam és Jogtudományi Karán. Kandidátus (1964). Főként középkori gazdaság- és társadalomtörténettel, valamint legújabb kori irattannal foglalkozott.

Ha végigtekintünk ezen az imponáló listán, azonnal észrevesszük, hogy a levéltáros társadalomtól távolabb esők elsősorban azt tartják számon a levéltáros munkájából, ami számukra fontos, ami az ő munkájukat segíti. S ez természetes! Óváry Lipót esetében ugyan a Lexikon megemlíti, hogy nagy szerepe volt az Országos Levéltár újjászervezésében. Ehhez még annyit hozzá kell tennünk, hogy ő volt a diplomatikai levéltár megteremtője, az ún. kékcédulák, az oklevelek legfontosabb adatait tartalmazó, s időrendbe rendezett mutatólapjainak készítője, sőt az első 30 ezer oklevélhez regesztákat is írt, amelyeket az oklevelek kiadói szerint csoportosított.⁶ Tasnádi Nagy Gyula esetében a Lexikon értékelése szerint oklevélkiadásai mintaszerűek, a kritikai forrásközlés módszerének hazai úttörője. Becses értekezései jelentek meg a történelem segédtudományai és a nyelvtörténet köréből. A Magyar Törvénytár millenniumi kiadása számára lefordította, és jegyzetekkel ellátta az Árpád-házi királyok törvényeit. Hozzátehetjük, hogy az Anjou-kori oklevéltár 8. és 9. kötetét is elkészítette kéziratban.⁷ Csánki Dezső kutatási területe főképp a Hunyadiak kora. A történeti földrajz legjelentősebb magyarországi képviselője. Fő műve Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Levéltári munkájának vékony kis füzete a pecsétes, helyesebben szólva az eredeti oklevelek jegyzéke a diplomatikai levéltárban, és hatalmas tervének, a diplomatikai levéltár valamennyi oklevele regesztázásának torzóban maradt hagyatéka.⁸ Mályusz Elemér értékelése: Fontos forráskiadványok fűződnek nevéhez. A népiségtörténeti iskola megalapítója. Ehhez mi azt is hozzáfűzhetjük, hogy az a rövid, de fontos időszak, amelyet a Magyar Országos Levéltár diplomatikai levéltárában töltött, rendkívül jelentős levéltári munkával telt el. Az akkori diplomatikai levéltár szinte minden Árpád-kori oklevelének regesztáját az eredeti terveknek megfelelően az un. Kékcédulákon elkészítette. Komjáthy Miklós kimondva-kimondatlanul a Tihanyi alapítólevélről írott alapvető diplomatikai tanulmánya és a Magyar Országos Levéltár legrégebbi oklevelének, az 1009. évi átírásban fennmaradt veszprémvölgyi oklevélnek Géza fejedelem korába helyezésével nyerte el helyét az irodalmi pantheonban.⁹

Valamennyien, akiket idéztem, és azok is, akiket nem, de két és félszázan ott vannak a Lexikon lapjain, olyat adtak a társadalomnak, amely az iratanyag egyszerű őrzésén és darab-darab alapon történő számontartáson túlmutató volt.¹⁰ Ezt várja el tőlünk, levéltárosoktól tehát a társadalom, és mindez belefér abba az, ösztövér megfogalmazásba, miszerint a levéltáros feladata az anyag biztonságos őrzése és annak minél használhatóbbá tétele. Hogy hol kezdődik, és hol végződik a levéltáros alapvető feladata, nehéz megmondanunk. Egy biztos: ott kell lennünk már az iratok születésénél, és nem hagyhatjuk cserben a rászorulót, ha megpróbál eligazodni a rengeteg írat között és az egyes iratok probléma-rengetegében. A ránk, levéltárosokra váró feladat határait némileg jellemzi az a két vélemény, amit legutóbb a német levéltárosok vándorgyűlésén hallottam. Az egyik kitűnő intézmény jeles professzora egyenesen botrányosnak tartotta, hogy az egyik legnevesebb német levéltárosképző intézményben úgy kaphatnak diplomát, hogy egy középkori oklevelet sem láttak tanulmányaik során, még — tette hozzá — Interneten sem. A hozzászóló levéltáros pedig hozzáfűzte: mit ér a kutató, ha hozzájut az irathoz, az irat képéhez, ha nem tud mit kezdeni vele, csak a levéltáros aktív segítségével képes használni azt.¹¹ Valamennyien, akik az anyag mellett dolgozunk, végezzük ezt az informatív tevékenységet minden nap, belefér abba a meghatározásba: minél használhatóbbá tenni az anyagot.

Semmi kétség: napról-napra változik a világunk, csak egyetlen dolog nem változik, nem változhat: a levéltárakra és a levéltárosokra szükség van, hogy legyen, ahol a levéltári anyagot, nemzeti örökségünk fontos részét a levéltárosok — változó módszerekkel ugyan, de hozzáértéssel — őrzik. Ezt tartották feladatuknak elődeink, és ezt hagyták ránk örökül.

* Az Ember Győző-díj 2002. november 4-i átadásán elhangzott előadás szerkesztett változata.

[1] Ember Győző (Stájerlakanina [Anina, Románia], 1909. ápr. 17.–Bp., 1993. dec. 1.): történész. Tanulmányait mint az Eötvös-kollégium tagja a bp-i egyetemen végezte, 1933-ban történelem–latin szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1933–1934-ben a Bécsi Magyar Történeti Intézet ösztöndíjasa, 1934-től a Magyar Országos Levéltárba beosztott belföldi ösztöndíjas, 1936-tól gyakornok, 1937-től segédőr, 1942-től allevéltárnok, 1945-től levéltárnok, 1949–1978 között főigazgató. 1942-ben az újkori magyar közigazgatás-történet tárgyköréből magántanári képesítést szerzett a bp-i egyetemen, majd 1946–1950-ben az újkori magyar történelem helyettes tanára, 1964-től c. tanára volt. 1945-től az MTA levelező, 1961-től rendes tagja. 1967–1976 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Baumgarten-díjas (1942), Kossuth-díjas (1949), a Molnár Erik-emlékérem (1967) tulajdonosa. Elsősorban 16–19. századi magyar közigazgatás-történettel, 1848–1849 történetével és levéltártannal foglalkozott. Vö.. Erdmann Gyula: Beszélgetés Ember Győzővel. Levéltári Szemle (= LSz), 39. (1989) 1. sz. 37–45.; Lakos János: Ember Győző. Turul, 67. (1994) 1–2. sz. 51–52.; Borsa Iván: Ember Győző, a levéltáros. Levéltári Közlemények (= LK), 65. (1994) 1–2. sz. 5–16.; Benda Kálmán: Ember Győző. Magyar Tudomány, 156. (1994) xx. sz. xx.; Sárközy Zoltán: Ember Győző. Századok, 129. (1995) 4. sz. 960–968. Vö. még: Új Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk.: Péter László. Bp., 1994. Második kiadás: 2000. (= UMIL) Adataimat — gyakran szó szerint — innen veszem.

[2] Ember Győző: Levéltári terminológiai lexikon. Bp., 1982. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. IV. Levéltártan és történeti forrástudományok, 4.) 21-6.

[3] Ember Gy.: i. m. 21-3.

[4] UMIL CD–ROM változat. Fel. szerk.: Bartók István. Bp., 2000

[5] Zsigmondkori oklevéltár. Szerk.: Mályusz Elemér. Bp., 1951–1958. (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 1., 3-4., I–II./1–2.)

[6] Borsa Iván: A Magyar Országos Levéltár Diplomatikai levéltára. LK, 40 (1969) 289–323.

[7] Jegyzék a Mohács előtti gyűjteményben elhelyezett másolatgyűjteményhez (Q 283). Készítette: Torma Lászlóné. Kézirat. 31–33. doboz.

[8] Uo. 22–24. doboz.

[9] Komjáthy Miklós: A tihanyi apátság alapítólevelének problémái. LK, 26 (1955) 27–47.; Uő.: A veszprémvölgyi alapítólevél kibocsátójáról. LK, 42. (1973) 33–49.

[10] Közkeletű tévedésnek szeretném elejét venni: nem feltétlenül jelenik meg minden nyomtatásban abból, amit mindennap végzünk. Gyakran csak a kutatók emlékezete vagy néhány köszönő szava jelzi, jó helyre fordultak tanácsért.

[11] Érszegi Géza–É. Sin Ágota: A 73. német levéltáros vándorgyűlés. LSz, 53. (2003) 1. sz. 41.