Jean-Marie Palayret

Magánszféra és államrezon — versus átláthatóság és demokratikus legitimáció.
(Evolúció és revolúció az EU-intézmények dokumentumainak hozzáférhetősége terén)^*

A jelen konferencia napirendjére tűzött téma az Európai Unió és az egyes országok levéltári rendszere közötti lehetséges kölcsönhatásokat járja körül. Egy ilyen problémafelvetés első pillantásra paradoxnak tűnhet. Avagy Jean Monnet és a többi „alapító atyák” nem egy korábban példa nélküli szolidaritáson nyugvó új típusú, „szupranacionálisnak” nevezett nemzetközi szervezet alapjait kívánták megvetni, amelynek intézményeit és hivatalnokait a tagállamokkal szembeni függetlenség jellemzi, miközben a tagállamok szuverenitásuk egy részét feláldozzák a közösség javára? Amikor a születőben lévő Európai Közösség kialakította a levéltárügyére vonatkozó első szabályokat, a már létező nemzetközi szervezetektől merített ehhez ihletést. Emlékeztetni kell arra is, hogy a Közösség a Maastrichti Egyezményig nem rendelkezett olyan jogi eszközökkel, amelyek lehetővé tették volna számára a kultúra szférájába való beavatkozást — aminek a levéltári örökség integráns része. A levéltárak nélkülözhetetlen szerepet játszottak a közösségi adminisztráció működtetésében, biztosítva az intézmények közötti bonyolult összjáték különböző fázisaiban (javaslattétel–döntés–konzultáció) ide-oda áramló dokumentumok hitelességét, és a Közösségre ruházott jogalkotó hatalom gyakorlásának dokumentálását. Ugyanakkor a Közösséget a kezdeti időkben jellemző „demokrácia-deficit” nem hagyott teret a jórészt virtuális figurának megmaradó „európai polgár” felé forduló „nyitottság kultúrája” fogalmának. Másrészt a Közösség archiválási eljárásai nem hagyhatták figyelmen kívül a nemzeti tradíciókat sem. A tisztviselők, levéltárosok, illetve mindazok, akik a közösségi dokumentumok előállításában és kezelésében felelős szerepet töltöttek be, és szembetalálták magukat az imént jellemzett többé-kevésbé vákuum-helyzettel a szabályozás terén, nem a semmiből bukkantak elő, hanem saját hazájuk hagyományaiból és az ott kapott képzésből merítettek. Az egyes országok ide vágó jogszabályairól már csak azért sem feledkezhettek meg, mert a tagállamok közigazgatása és az Unió hivatali szervei között folyamatos a kapcsolat, és raktáraikban nagy mennyiségben fekszenek a tagállamok által termelt iratok.

Fordulat a ’80-as évek végétől következett be, két tényező hatására. Az egyik a közösség expanziója, egyrészt földrajzi értelemben, a lépésről lépésre haladó bővítés nyomán, másrészt az Egységes Európai Okmány (Single Act) bevezetését követően a Közösség jogalkotó tevékenysége egyre több szférára terjedt ki. Személyek és államok, vállalatok és szervezetek mind nagyobb számban érzékelték, hogy a közösségi jogalkotás beleszól életükbe, és igényük támadt annak megismerésére, hogy ezek a normák és szabályozások miképpen születnek, milyen benső összefüggéseik vannak. A másik tényező a Közösséget felváltó Európai Unió által Maastricht (1993 novembere) óta kifejlesztett önálló szabályozás, amely nagy súlyt helyez az európai állampolgárságra vonatkozó rendelkezésekből fakadó új dimenziókra, és az intézmények átláthatóságára.

1. Az empirizmus jegyében alakuló jogi keretek

Jogi szempontból az EU történeti levéltárai kétféle tradíció metszéspontján helyezhetők el: a nemzetközi szervezetekén és tagállamokén. Charles Kecskemeti így határozta meg a nemzetközi szervezetek levéltárainak jogviszonyait: „Valamennyi intézmény örökös tulajdonjoggal bír a saját levéltári anyaga felett, megszűnése esetén pedig átadja azt annak a szervezetnek, amely a funkcióit átveszi. […] A kormányközi szervezetek és a székhelyet biztosító országok kormányai között megkötött egyezmények minden esetben rögzítik, hogy a levéltári anyag az adott szervezet tulajdonát képezi és sérthetetlen.”¹

Adottak tehát azok a jogelvek és jogi eszközök, amelyek alkalmasak az EU mint nemzetközi szervezet levéltári anyaga integritásának és bizalmi jellegének megőrzésére, a székhelyet biztosító ország pedig köteles megvédeni az anyag integritását bármely esetleges, harmadik fél által elkövetett erőszakos cselekménnyel szemben. A nemzetközi szervezetek függetlenségének szigorú biztosítása levéltári anyaguk tekintetében maga után vonja, hogy a Közösség levéltárai, a többi nemzetközi szervezetéhez hasonlóan, nincsenek alávetve semmiféle ellenőrzésnek a nemzeti levéltárak vagy egyéb külső levéltári irányító szervek részéről, ugyanakkor nem részesei az egyes országok levéltári törvényei által nyújtott védelemnek és nem tárgyai egyéb szabályozásnak sem.

Ellenkezőleg, hosszú ideig sem elvek, sem gyakorlati eszközök nem álltak rendelkezésre ahhoz, hogy ezeket a szerveket bárki rászorítsa levéltári anyagaik rendezésére, konzerválására és hozzáférhetővé tételére. Az első jogforrások, amelyekre ebben a tekintetben utalhatunk, az Egyesült Nemzetek Szövetsége adminisztratív koordinációs bizottságának 1984. és 1989. évi határozatai, amelyek valamennyi ügynökség számára ajánlásként szolgálnak az „intézmény emlékezetének” megőrzésére és levéltári szolgálat felállítására azoknak a határozatoknak a szellemében, amelyeket a Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA/CIA) Nemzetközi Szervezetek Levéltárai szekciója 1976. évi megalakulása óta hozott. Emellett idézhetjük az 1996-ban Pekingben megrendezett XIII. Nemzetközi Levéltári Kongresszus határozatainak 5. pontját, amely kimondta: „A XIII. Nemzetközi Levéltári Kongresszus, miközben üdvözli az együttműködésre irányuló eddigi erőfeszítéseket, javasolja a Nemzetközi Levéltári Tanácsnak, deklarálja, hogy fokozott figyelmet kell fordítani a kormányközi és nem-kormányzati nemzetközi szervezetek levéltáraira, amelyek alapvető fontosságúak abból a szempontból, hogy a 20. sz. második felének világa értelmezhető legyen. Kiemelt jelentőséget kell tulajdonítani a dokumentumok rendezésének és hozzáférhetővé tételének, továbbá erősíteni kell a kooperáció szálait kiváltképp a Nemzetközi Kapcsolatok Történetének Bizottságával annak érdekében, hogy a nemzetközi szervezetek levéltári programjainak kialakítása során figyelembe vegyék a kutatók igényeit.”²

Ezek a szabályozások azonban nem bizonyultak elégségesnek egy valódi archívumi politika megalapozásához az európai intézményeknél.

Éppen ezért a nemzeti tradíciók sem maradtak — noha közvetett — befolyás nélkül a Közösség történeti archívumainak megszervezése és kezelése során. Ez a befolyás különösen akkor érzékelhető, amikor az archívumokat felállítják és megnyitják, illetve olyankor, amikor a tagállamokkal egyeztetnek — mint minden esetben, amikor az EU intézményeinél olyan dokumentumok visszaminősítése kerül napirendre, amelyeket az egyes országok intézményei „visszatartanának” —, de a gyakorlat szintjén az egyes intézmények levéltári szolgálatért felelős tisztviselőin keresztül is érvényesül. Ők igen sokszor, pragmatikus megközelítéssel, olyan módszerek alkalmazását írják elő, amelyeket szakmai képzésük vagy a keletkeztető ország sajátos hagyományai diktálnak számukra.

2. Az 1980-as évek: az Európai Közösségek levéltárai anyagához való hozzáférési lehetőségek kialakulása és fejlődése

A fentebb jellemzett kettős tradícióhoz az 1980-as évek elején egy harmadik, ezúttal kívülről, a nemzetközi tudományos közösségtől eredő tényező járult, amely ösztönző és katalizáló szerepet játszott abban a folyamatban, amely az Európai Közösségek történeti levéltárainak megnyitásához és központosításához vezetett.

1983-ban került sor a történeti levéltárak létrehozására és megnyitására különböző intézményekben. Az európai közösségi intézmények — az 1951-ben alapított Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK — ECSC) [Montánúnió] éppúgy, mint az 1957-ben létrehozott Európai Atomenergia Közösség (EAEC — EURATOM) és az ugyanekkor megszületett Európai Gazdasági Közösség (EC — EGK) [Közös Piac] — kezdetben inkább tartózkodó magatartásra hajlottak a levéltárügyüket illetően. Nem lehet vitás, ez abból a megfontolásból fakadt, hogy nem kívánták kényes tárgyalások eredményeit azáltal veszélyeztetni, hogy az egyes államok által tett engedmények nyilvánosságra kerülnek, hiszen a kormányok mindig nagy súlyt helyeztek arra, hogy megőrizzék arcukat a közvélemény előtt. E szervezetek, amelyek nagyobb fontosságot tulajdonítottak a hatékony működésnek, mint az átláthatóságnak, ugyanúgy viszonyultak e kérdésekhez, mint ahogy a terebélyes állami adminisztrációk gyakran teszik. Ezek is hajlamosak arra, hogy az irataiknak csak közvetlen ügyviteli funkcióját lássák anélkül, hogy ezek értéke az utókor, a tudomány számára a szemük előtt lebegne. Tény az, hogy a közösségi intézmények csak akkor kezdtek történetivé vált dokumentumaik archiválásának kérdésével foglalkozni, amikor az idők során egyre nagyobb tömegű dokumentum árasztotta el őket, fokozódó tárolási és adminisztrációs problémákat gerjesztve, miközben szaporodtak és sürgetőbbé váltak a kívülről jövő betekintési igények.

Az Európai Közösségek Bizottsága még így is úttörőnek számított más nemzetközi szervezetekhez viszonyítva saját archiválási rendjének szabályozása terén, hiszen 1959 óta előírja az anyagok átadását a Főigazgatóságoktól a „központi és a történeti archívumnak”. A dolgok azonban valójában csak a ’80-as évek elején jöttek mozgásba. Az Európai Szén- és Acélközösség alapításának 30. évfordulójára készült, és Európában általában ennyi idő után válnak hozzáférhetővé a köziratok a kutatás számára. A történész szakma, amelyet ez ügyben a Jelenkortörténet Professzorainak Összekötő Munkacsoportja képviselt, egyre erőteljesebb nyomást fejtett ki a közösségek iratanyagának megnyitása érdekében. Ugyanebben az időszakban a közösségi intézményeken belül is teret nyert az átlátható működés igénye. Ebben kétségkívül része volt az 1973. évi bővítésnek, amikor olyan erős demokratikus tradíciókkal bíró államok csatlakoztak, mint az Egyesült Királyság és Dánia.

Ezek a mozzanatok vezettek el két alapvető normaszöveg megszületéséhez, amelyek valójában megegyeznek egymással, csak más-más közösségi intézményekre vonatkoznak. A Tanács 354/83. (EEC, EURATOM) sz. (1983. február 1.) rendelete az Európai Gazdasági Közösség és az EURATOM történeti levéltárának, a Bizottság 359/83/ECSC sz. (1983. február. 5.) döntése pedig az Európai Szén- és Acélközösség történeti levéltárának a kutatás számára való megnyitásáról rendelkezett. Ezek szövegét a Bizottság jogászai a nemzeti levéltárak igazgatóival és a tagállamok külügyminisztériumaival együttműködve dolgozták ki, így részben a tagállamok levéltári jogszabályai is hatással voltak rá, bár mutat bizonyos, az Európai Közösségekre sajátosan jellemző vonásokat is, amelyek annak nemzetközi szervezet-státuszából erednek.

A történeti iratanyag fogalmát az 1 (2) (b) cikkely határozza meg, a „végleges megőrzésre” szánt iratokat sorolva ide (hasonló értelemben, mint ahogy Franciaországban a definitive archives fogalmát használják). Annak az iratanyagnak a megrostálásával jön létre, amelyet az irattárak keletkezésük után tizenöt évvel adnak át az egyes intézmények levéltári szolgálatának (7. cikkely).

A hozzáférést a tagállamokban élő harmincéves szabály jegyében állapították meg. A dokumentumok bizonyos kategóriái azonban „kilógtak” ebből, vagy azért, mert eleve szabadon kutathatónak minősítették őket (1/3) cikkely), vagy ezen időhatáron túl is zártnak számítottak. Ez utóbbiak elvben csak akkor váltak kutathatóvá, ha az egyes intézményekben működő, jogászokból, levéltárosokból és a keletkeztető intézmény munkatársaiból álló bizottságok visszaminősítették őket (3. cikkely).

A kutathatóság alól kivont dokumentumok olyan területeket érintettek, amelyek a nyugat-európai demokratikus államokban szokás szerint ilyen elbánásban részesülnek: a magánszféra tiszteletben tartása, a szervezet vagy harmadik fél érdekeinek és jó hírnevének védelme, kereskedelmi és ipari vállalati tulajdon védelme stb. okán. Itt azonban már jelentkezik a közösségi szabályozás első speciális vonása is: egyes dokumentumok időhatár nélkül minősültek zártnak. Az Európai Közösségek alkalmazottaira vonatkozó személyügyi iratok, az egyes személyek magánéletére vagy szakmai életútjára vonatkozó dokumentumok teljes mértékben kivétettek az itt tárgyalt szabályozás hatálya alól (2. cikkely). Az Európai Közösségek Bírósága elé utalt ügyek aktáit a testület szintén nem szabadíthatta fel. Még ha ezek az iratok a legtöbb európai állam levéltári törvényei szerint is csak hosszabb idő eltelte után váltak volna kutathatóvá, sokat mondó a közösségi szabályok hallgatása e kérdésről.

A vizsgált szabályozás második kiemelendő sajátossága, hogy széles mozgásteret biztosít a Közösségek egyes intézményei számára. Megkapták a lehetőséget arra, hogy „az adott intézmény szabályainak és gyakorlatának megfelelően” (3/2) cikkely) visszaminősítsenek a normaszöveg által nem érintett dokumentumokat is. Feljogosították őket a kutatókra vonatkozó szabályok megállapítására, amelyek a dokumentumokhoz való hozzáférés biztonsági szempontjait elégítik ki (4. és 9. cikkely). Végül történeti értékű anyagukat bárhol elhelyezhették, ahol megfelelőnek tartották (8/1 cikkely), azaz saját levéltárat is alapíthattak. Ténylegesen ez történt, tehát, a Bizottságnak, a Tanácsnak, a Számvevőszéknek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak ma egyaránt saját levéltári szervezete van, amelyek Brüsszelben, illetve Luxemburgban működnek.

Mint látható, a nyitottságra való törekvés, ami 1983-ban az egyes országokból származó ösztönzés mellett nyilvánult meg, valójában a Közösségek tradícióit nagyban tekintetbe véve öltött formát: nem veszett ki teljesen a titokzatosságra való hajlam, és az intézmények továbbra is nagyfokú autonómiával rendelkeztek. Még akkor is, ha a tudományos kutatók igényeinek kielégítése érdekében döntés született arról, amit 1984 decemberében szerződés szentesített, hogy az Európai Közösségeknek a nyilvánosság számára megnyitott levéltári anyagait központosítva, a Fizenzében működő Európai Egyetem intézetében helyezik el.

3. A ’90-es évek: forradalmi változás a hozzáférhetőség terén:
 az intézmények átláthatósága és az európai állampolgárság koncepciója kifejlődésének következményei

Az EU adminisztrációja, a tagállamok nagy részéhez hasonlóan, 1993-at követően kiépítette azt a rendszert, amely a polgároknak a benső dokumentumokhoz való hozzáférését hivatott biztosítani. Az átláthatóság politikája véget vetett a titkolózás hagyományának, aminek történelmi okai voltak. Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az EU létrejöttét megelőző közösségi intézmények a populáris nacionalizmus ellen szövetkező európai elitek jó szándékú összeesküvésének eredményeként jöttek létre, amelynek mozgató ereje az új háború megelőzésének vágya volt. Az európai integráció tehát bizalmasan ügyködő diplomaták műve.

A célkitűzés nemes voltát elismerve, ez a hozzáállás nem érvényesülhetett maradéktalanul. Fokozódó gyanakvást ébresztett 1987 után, amikor a Bizottság és a Tanács testületeiben, az egységes piac megteremtése érdekében, olyan határozatok és szabályozások százai születtek zárt ajtók mögött, amelyek a tagállamok kormányai vagy nemzetközi vállalatok számára állapítottak meg kötelezettségeket. A kérdés azt követően vált különösen égetővé, hogy az EU-t megalapító Maastrichti Egyezmény bevezette az európai állampolgárság fogalmát. A dániai és a franciaországi népszavazások eredményei valóságos elektromos sokként hatottak az euro-technokratákra és politikusokra, váratlanul szembesítve őket azzal, milyen mérvű gyanakvást keltenek a közvélemény támogatását nélkülöző döntések. Az európai döntéshozók ekkor tették fel a kérdést, hogy az EU intézményei hogyan hozhatók közelebb az európai polgárokhoz. Az új és követendő jelszavak: demokrácia, szubszidiaritás³ és átláthatóság. A Maastrichti Egyezményben lefektetett új eljárásrend, amely azt is kimondja, hogy a „döntési folyamat átláthatósága erősíti az intézmények demokratikus jellegét és az igazgatás iránti közbizalmat”, a Bizottság és a Tanács közös magatartási kódexének elfogadásához vezetett 1993 decemberében, ill. 1994 februárjában.⁴

E rendelkezések alapján, amelyek érvényét az ombudsman 1997-ben az EU egyéb szerveire és intézményeire is kiterjesztette, bármely polgár betekintést kérhet a Bizottság és a Tanács belső dokumentumaiba, anélkül, hogy kérelmét meg kellene indokolnia. Ezek a belső dokumentumok lehetnek lezáratlan akták, olyanok is, amelyeket nem szántak a nyilvánosságnak, mint a titkársági dokumentumok, információs feljegyzések, tanulmányok stb. Az egyes főigazgatóságok feladata, hogy a területükre vonatkozó kérelmekkel foglalkozzanak. A rendszer tehát decentralizált. Ha a Bizottság nem teszi lehetővé valamely dokumentumának megtekintését, ezt konkrétan és részleteiben meg kell indokolnia egy hónapos határidőn belül.⁵

Ha a nyitási politika eredményeiről mérleget próbálunk vonni, az igen pozitív képet mutat: a polgároktól érkezett kérelmek száma, amelyekben dokumentumokért fordultak a Bizottsághoz, az 1994. évi 180-ról 1996-ra 500-ra emelkedett. A gyakorlat azonban kicsit másképpen fest. A Bizottság magatartási kódexe eleve kivételek meglehetősen hosszú sorát foglalta magában a hozzáférhetőségre vonatkozó általános szabály alól (noha 1996-ban a folyamodványok 90%-át pozitívan bírálták el.) Az ugyanekkor keletkezett kétéves jelentés viszont azt emelte ki, hogy „a Kódex alkalmazása terén nehézségek mutatkoznak, mivel a nyitottság kultúrája még nem terjedt el a tisztviselők körében”. Az átláthatóság még kevésbé érvényesült a Tanács esetében, amely a közös kódexet egy olyan határozat formájában jutatta érvényre, amely „a lehető legszélesebb körű hozzáférést” ígérte a dokumentumaihoz, kivéve azokat az eseteket, amikor „az intézmény érdeke megkívánja az eljárás bizalmas jellegének biztosítását”. A tagállamok többsége a gyakorlatban arra az álláspontra helyezkedett, hogy valamennyi dokumentum visszatartandó, amely valamilyen sajátos nemzeti nézőpontot tár fel. Ez azt eredményezte, hogy a Tanács jegyzőkönyveire kifejezetten „zárlatot” érvényesítettek.⁶

Az 1999–2000. évek hozták „a legnagyobb előrelépést a polgárok Európájának megvalósítása felé”.⁷ Az északi államok, Svédország és Finnország csatlakozása amelyek 1776 óta rendelkeznek az információszabadságról szóló törvénnyel és az információhoz való jogot alkotmányukba is belefoglalták, igencsak megingatta a „biztonságot” előtérbe helyező tradíció érvényét, amely addig uralkodó volt a közösségi intézményeknél.

Amszterdamban foglaltak először EK-egyezménybe olyan intézkedéseket, amelyek az európai intézmények dokumentumainak hozzáférhetőségére vonatkoztak. A 255. cikkely 1. §-a rögzíti, hogy „az Unió bármely polgára, valamint bármely természetes vagy jogi személy, aki/amely valamely tagállam területén lakik vagy ott bejelentett irodát tart fenn, jogosult betekinteni az Európa Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaiba, azon elvek alapján és feltételek mellett, amelyeket […] a Tanáccsal összhangban […] az Amszterdami Egyezmény életbe lépését követő két éven belül kell megállapítani”.⁸

A hozzáférési jogosultság általános elveit és korlátait ennek megfelelően a 2001. május 30-án kiadott 1049/2001. sz. rendelet állapította meg. Ezen felül az EU Alapvető Jogok Chartája, amelyet 2000 decemberében Nizzában (Nice) fogadott el az Európai Tanács, elismerte a „jó kormányzáshoz” való jogot. 2001 novemberében a Bizottság Fehér Könyvet adott ki a kormányzás témájáról, amelyben konkrét ajánlásokat tett arra vonatkozóan, hogyan tehető a jó igazgatás mindennapi valósággá a polgárok számára. E két normaszöveg ugyancsak kimondja a dokumentumokhoz való hozzáférés jogát. Kiemelt célként kezelik a polgárok erőteljesebb bevonását a döntési folyamatokba, és a legszélesebb körű hozzáférést garantálják a dokumentumokhoz a jogalkotó intézmények esetében, ami magyarázza a megkülönböztetést a három említett intézmény, illetve a Bíróság és a Számvevőszék között.

A rendelet tervezete 2000 folyamán kemény viták tárgya volt az Európa Parlament, a Bizottság és a Tanács között. A Parlament a lehető legszélesebb körű hozzáférés biztosítása mellett érvelt (l. a brit munkáspárti Michael Cashman képviselő jelentését), a Bizottság és a Tanács viszont hajlamos volt több teret adni a biztonság és a bizalmas jelleg megőrzését biztosító szempontoknak. Kiváltképp a Tanács törekedett arra, hogy megtartsa teljes irategyüttesek minősítésének jogát, amelyek a védelmi és biztonságpolitikára, valamint az ún. harmadik pillérre (bel- és igazságügy terén történő együttműködés) vonatkoznak. Ami a Bizottságot illeti, az szükségét érezte, hogy „teret hagyjanak a mérlegelésre”, és egy „károkozási teszt” felvételét kérte a rendelkezések közé, amelynek keretében egy testület vizsgálná, hogy bizonyos belső, különösen a „döntés-előkészítő” iratok esetében hogyan hozható egyensúlyba az információk védelmének szempontja az ilyen informális jellegű dokumentumok iráni közérdeklődéssel.

A vonakodás ellenére sikerült megtörni azt a homályt és titokzatosságot, ami a Bizottság és különösen a Tanács működését korábban jellemezte. Ebben szerepet játszott az északi államok és egyes polgári szabadságjogok védelmével foglalkozó pressure group-ok (pl. a brit Statewatch vagy az Újságírók Európai Szövetsége) nyomása.

Az EU Hivatalos Lapjában 2001. május 30. kelettel közzétett új rendelet az 1994. évi magatartási kódex logikáját követi. A „dokumentum” fogalmát széles értelemben definiálja, és a dokumentumok egyetlen kategóriájára vonatkozóan sem zárja ki a priori a hozzáférés jogát, még a minősítettekhez sem. Betekintési igényt elutasítani csak akkor lehet, ha arra tételesen felsorolt kivételek valamelyike vonatkozik, és az indoklásban szerepelnie kell annak, hogy milyen kárt okozhatna az adott dokumentumok közzététele.

Az újabb jogszabály által bevezetett főbb új elemek a következők:

I.      a hozzáférési jog kiterjed azokra a dokumentumokra is, amelyek harmadik féltől (egyes államok, más nemzetközi szervezetek) származnak

II.    a kivételek körébe tartozó dokumentumok (amelyek más indokból kerültek ebbe a kategóriába, mint a közérdek vagy a magánszféra védelme) is felszabadítandók, amennyiben a közérdek szolgálatában ez fontosabbnak mutatkozik, mint az információ védelme

III.   a dokumentumok nyilvántartása nyilvánosan hozzáférhető

IV.   a válaszadás határideje 15 napra csökken

V.    a betekintés éppúgy lehet helyszíni, mint történhet másolatok megküldése útján, beleértve elektronikus másolatokat is

Megjegyzendő, hogy a szabályozás nem jelenti az egyes államok vonatkozó törvényeinek felülírását. A Közösség és a tagállamok viszonyát meghatározó lojalitási elv (EK egyezmény 10. cikkelye) szellemében a közösségi intézmények konzultálnak az irat keletkeztetőjével, mielőtt egy dokumentum felszabadításáról végleges döntést hoznak.

Ez a szabályzat szünteti meg a Tanács által kiadott 354/83. (EEC, EURATOM) sz. (1983. február 1.) rendelet érvényét, amely az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség történeti archívumainak megnyitásáról rendelkezett. A Bizottság számára hathónapi határidőt állapít meg arra, hogy megvizsgálja, ez mennyiben áll összhangban az új eljárási renddel. A kérdés tanulmányozás alatt áll.

Az 1049. sz. rendelet 2001. december 3-tól lépett hatályba. A közbenső időben valamennyi intézménynek ki kellett dolgoznia az alkalmazásra vonatkozó belső szabályzatát. Ezeket már december 5-én felterjesztették a Bizottsághoz. 2002 elején egy gyakorlati útmutató is készült, amely a közönséget igyekszik felvilágosítani arról, konkréten milyen módon gyakorolhatja betekintési jogait. Mindkét anyag elérhető az Europa és az Europarl web-oldalakon.

Végkövetkeztetésként megállapítható: a mentalitás forradalmi változáson ment keresztül. Az ombudsman és az információszabadság törvényes szabályozásának gazdag hagyományaival rendelkező tagállamok akciójának eredményeképpen sikerült láthatóvá tenni azokat a folyamatokat, amelyek során korábban (különösen a Tanács esetében) elsőbbséget kaptak a biztonsági szempontok. Az átláthatóság és elszámoltathatóság igénye ismét az érdeklődés középpontjába került az írországi népszavazás és az előző Bizottságot megrengető botrányok kapcsán. A dokumentumok szabad hozzáférhetőségért folyó harc azonban még korántsem ért véget. Soderman 2000. évi jelentésében megjegyzi, hogy az e téren felhalmozott „tapasztalatok hiánya” néhány tagállam (Franciaország, Spanyolország, Németország) esetében „eltúlzott reakciókhoz” vezetett. Ennek következtében „a Tanács által megfogalmazott szabályzatok szükségtelenül hosszúak. Olyan új felhatalmazásokat foglalnak magukban, amelyek lehetővé teszik olyan iratok titkosként való kezelését, amelyeknek semmi közük katonai vagy biztonságpolitikai kérdésekhez.” Az ombudsman aláhúzta, hogy a személyes adatok védelme „nem szabad, hogy új fegyverré váljon a hivatali titkolózás védelmében.” Az Európa Parlament 2002 márciusában kritikus hangvételű határozatot fogadott el a Miniszterek Tanácsának és a Bizottságnak a dokumentumaikhoz való hozzáférést illető politikájáról. Bírálta a Bizottságot, hogy belső szabályai „nem állnak teljes összhangban” a hozzáférésre vonatkozó rendelettel, és „sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a Bizottság kitartana amellett, hogy minden szabadalomsértési eljárástól távol kívánja tartani a közvélemény tekintetét”. A határozat kifejezte a Parlament rosszallását, hogy a Tanács elutasító álláspontot foglal el a jogalkotás körébe tartozó viták nyilvánosságáról, és „bizalmasnak minősítette volna a magas szintű EU–USA munkacsoportok üléseinek napirendjeit azon az alapon, hogy az észak-amerikai szervek a nyilvánosságra hozatal ellen foglaltak állást”.

Fordította és magyarra átdolgozta: Sipos András

* Elhangzott a Magyar Levéltárosok Egyesületének a Bara Hotelben 2002. június 5-én megrendezett A levéltárak feladatai az Európai Unióban címmel tartott szakmai napján.

[1] Kecskemeti, Charles: Towards an Archival Policicy in Major Intergovernmental Systems. International Congress of Historical Sciences. Madrid, 1990.

[2] International Council of Archives, „Acts of the 13^th International Congress of Archives”, Peking, 2–7. September 1996. Archivum, 13. (1997). 377.

[3] Az Európai Közösségek jogrendszerének egyik fontos, a hatáskörök elosztását szabályozó elve, amelynek értelmében a döntéseket azon a hatalmi szinten kell meghozni, amely az EU polgáraihoz a legközelebb esik.

[4] Thomson, Ian: The Emergence of the Transcrepancy Theme. Openness and Transcrepancy in the European Union. Ed.: Deckmyn, Veerle, Thomson, Ian. Maastricht, 1998. 1–8.

[5] EC Official Journal, 18. February 1994. Commission Decision of 8. February 1994 on the opening to the public of Commission documents (94/90/ECSC/EC/EURATOM). További részletekre l.: Guide to Public Access to Commission Documents. Brüsszel, 1996.

[6] Brunmayr, Hans: The Council's Policy on Transparency. Openness and Transcrepancy, i. m. 69–74.

[7] Annual Report for 2000 by the European Ombudsman, M. Soderman to the European Parliament’s Committee on Petitions 17. April 2001.

[8] Regulation (EC) no. 1049/2001. OJ L 145, 31. 05. 2001. 43.