Molnár András

Zala megye követei az 1825–1827. évi országgyűlésen

Noha az 1823. évi rendi ellenállás letörése során Zala megyével együtt csupán tizenegy, zömében dunántúli és nyugat-felvidéki vármegyében került sor végső megoldásként a katonai karhatalom erőszakos felléptetésére (mert a többi törvényhatóság már korábban — részben önként, részben kisebb nyomásra — behódolt az újoncozásra és a hadiadó megemelésére vonatkozó királyi rendeleteknek), a szinte általánossá váló elégedetlenség mégis meghátrálásra kényszerítette a bécsi abszolutizmust. Az udvar taktikát váltott, és az ellentétek további szítása helyett inkább megbékíteni, megnyerni igyekezett a vármegyék politikai elitjét — amelynek támogatása nélkül sem újoncozni, sem pedig adót beszedni nem volt képes, nem lévén saját, a magyar közigazgatástól független apparátusa —, ezért félretéve a mintegy 13 évi rendeleti kormányzás kétes eredményeket szülő eszközét, látszólag a vármegyék alkotmányos törekvéseinek engedve, beleegyezett az országgyűlés összehívásába. Ennek ürügyéül ugyan I. Ferenc negyedik feleségének, Karolina Auguszta királynénak megkoronázása szolgált, és az uralkodó kilátásba helyezte az 1790-es években készített rendszeres bizottsági munkálatok napirendre tűzését is, az udvar számára azonban valójában a hadiadó felemelt összegének törvényesítése, azaz a katonai kiadások fedezetének hosszabb távú biztosítása volt a diéta legfontosabb célja.¹

A királyi leiratot, amely 1825. szeptember 11-ére hívta össze a magyar országgyűlést Pozsonyba, Zala megye 1825. augusztus 8-i közgyűlésén hirdették ki. Miután a megye köztiszteletben álló első alispánja, Hertelendy György bejelentette, hogy „beteges állapotja miatt” nem tudja ez alkalommal elvállalni az országgyűlési követséget (noha a megye egyik követe általában valamelyik alispán volt), a közgyűlésen elnöklő főispáni helyettes, Batthyány Imre gróf javaslatára Szegedy Ferenc cs. kir. kamarás, korábbi első alispán, valamint Deák Antal volt főszolgabíró és táblabíró „közönséges vokssal követeknek választattak”.²

Deák Ferenc bátyja, Antal 1789. április 15-én született Söjtörön.³ Iskoláiról annyit tudunk, hogy 1797 és 1799 között a kőszegi bencés gimnáziumban végezte tanulmányait, az 1804–1805. évi tanévben pedig Pozsonyban tanult bölcseletet.⁴ 1805-től 1807-ig a győri királyi akadémia joghallgatója volt.⁵ Deák Antal alig múlt 18 éves, amikor apja, idősebb Deák Ferenc halála után — 1808 januárjától — az árván maradt testvérek között, mint legidősebb, (Hertelendy György gyámsága mellett) ő lett a családfő. Egy évvel később, 1809. április 17-én a Napóleon hadai ellen fegyverbe szólított nemesi felkelés lovassági főhadnagyává választották. A zalai inszurgens ezred tisztjeként vett részt a franciák elleni hadműveletekben. Amikor az 1809. június 13-i győri csatát követő éjjelen folytatott utóvédharcok során a franciák sortűzétől megsebesült lova maga alá temette, Deák Antal könnyebb lábsérülést szenvedett. A csata után kapitánnyá léptették elő, az 1809. évi nemesi felkelés pedig egész életére meghatározó élménye maradt; Ferenczi Zoltán egyenesen az alig néhány hónapos tiszti szolgálattal magyarázza Deák Antal katonás megjelenését, rendelkezni szerető modorát és hajthatatlan akaratát.⁶

1831-ben, már alispánsága idején, így nyilatkozott Deák Antal — Kisfaludy Sándorral egyetértésben — az 1809. évi nemesi felkelésről: „... a győri csatára vitt fölkeltek egyáltaljában erőteljes, bátor fiúk voltak, tüzes, jó paripákon; állásuk[ról] s kihívó tekintetökről ítélve, fél világ legyőzésit hiszed vala. Saját érdekükbe, ügyes nemzeti vezérek alatt valószínűleg kitüntetésre is leheténd számítani. De idegen hadvezéreik s a francia háború legkisebb érdekkel sem bírt előttük. Úgy nézék ők azt, mint az osztrák császárnak Napóleonnal magánügy feletti csatározását, s azért minden lelkesedés nélkül közönyös szemlélői valának a győri harctérnek …”⁷

A nemesi felkelésben való részvétel büszkeséget és tartást adott Deák Antalnak, ugyanakkor társadalmi rangot, elismerést és tekintélyt szerzett vele mind a magánélet, mind pedig a közélet területén. Még nem érte el a nagykorúságot (nem volt 22 éves sem), amikor 1811 februárjában rábízták a Deák-család gazdálkodásának minden gondját, tekintettel — többek között — arra, hogy „a közelebb eloszlott insurrectio alkalmatosságával a família dísze öregbítéséért is az egész atyafiság képében önnön személyét feláldozta.”⁸ Deák Antal közéleti pályafutását ugyancsak inszurrekciós szolgálata alapozta meg: Zala megye 1810. május 7-i tisztújításán számos volt felkelő tiszttársával együtt őt is megyei tisztviselővé, egészen pontosan a kapornaki járás alszolgabírójává választották.⁹ E hivatalában erősítették meg azután az 1815. november 8-i tisztújítás alkalmával is.¹⁰

Alig másfél évvel később, 1817. április 14-én a megye főispáni helyettese — a korábbi főszolgabíró lemondása miatt — kinevezte a kapornaki járás főszolgabírójává, 1819. július 5-én pedig immár a tisztújításon is megválasztották (méghozzá közfelkiáltással) ugyanerre a tisztségre.¹¹ Hivatali tevékenységének elismeréseként 1817. április 14-én Zala megye táblabírójává nevezte ki az adminisztrátor.¹² Amade Antal sajnálkozva jelentette be a megye 1821. május 28-i közgyűlésén, hogy Deák Antal tekintettel megromlott egészségi állapotára lemondott főszolgabírói hivataláról. Mind a főispáni helyettes, mind a zalai rendek maradásra próbálták bírni, hivatkozva az iránta táplált bizalomra és teljes megelégedésre, igazságszeretetére, valamint „elmebéli tehetségeire, és tiszti kötelességeinek pontos teljesítésében nyilván megbizonyított igaz buzgóságára.” Deák Antal azonban, utalva arra, hogy helyre kell hoznia „meggyengült és változó egészségét”, megerősítette lemondását.¹³ Tagadhatatlan ugyan, hogy Deák Antal szinte egész életében sokat betegeskedett, a megyei közélettől való visszavonulásának azonban ez alkalommal sem elsősorban a betegség volt a valódi oka. Sokkal inkább az, hogy nem kívánt eszközül szolgálni az ugyanezen a közgyűlésen — szinte közvetlenül a lemondása előtt — kihirdetett törvénytelen újoncozási rendelet végrehajtásában. Az elkövetkező közel két évben, a törvénytelennek ítélt királyi rendeletek végrehajtásának többszöri, ismételt megtagadása idején Deák Antal ugyan nem viselt megyei hivatalt, azonban mindvégig Hertelendy György alispán egyik legfontosabb támasza volt az alkotmányos rendi ellenállás szervezésében. Az adminisztrátor lemondásához vezető, 1823. december 29-i zalai közgyűlésen — többek között — állítólag Deák Antal is keményen fellépett a királyi biztosként tevékenykedő Amadéval szemben, és szemére vetette „hazafiatlan, alkotmány- és törvényellenes eljárását”. Noha az egykorú források nem említik Deák Antal szerepét, mégis igaza lehet a kortársi visszaemlékezéseknek, mert valószínűleg az alkotmányos nemzeti ellenállásban való kiemelkedő részvétellel magyarázható, hogy Szegedy Ferenc korábbi első alispán mellé éppen Deák Antalt választották Zala megye országgyűlési követévé.¹⁴

Visszatérve az 1825. augusztus 8-i zalai közgyűléshez, a követek megválasztása után az adminisztrátor egy bizottságot nevezett ki az országgyűlési követutasítások kidolgozására. A bizottság elnöke Hertelendy György első alispán lett, tagjai között pedig ott találjuk — a két követ mellett — Zalabéri Horváth János cs. kir. kamarást, Tuboly László, Horváth Ferenc és Skublics Károly táblabírót, Tolnay Gábor főjegyzőt, valamint Horváth Antal és Séllyey Elek főszolgabírót. A tíztagú bizottság azonnal munkához látott, és három nap múlva, augusztus 11-én a közgyűlés elé terjesztette a követutasítás tervezetét, amit a rendek teljes egészében jóváhagytak.¹⁵

Zala megye 1825. évi, 35, hosszabb-rövidebb pontból álló követutasítása ugyan már ellenzéki szellemű, ám túlnyomórészt mégis konzervatív volt, mert a nemesség kiváltságainak, egyéni és kollektív (nemzeti) szabadságjogainak megőrzését, ill. az ezeken ejtett sérelmek orvoslását tekintette alapvető céljának. Zömében több évtizedes, esetenként egészen 1790-re visszanyúló rendi kívánságokat és követeléseket hangoztatott. A kiváltságok megőrzését szolgálták az utasítás alábbi pontjai: a felajánlandó koronázási ajándék a későbbiekben ne váljon a nemesség örökös terhévé, az 1741:8. törvénycikk értelmében tartsák meg az ország sarkalatos törvényeit és a nemesség alapvető jogait, semmilyen újabb terhet, még nemzeti közpénztárat sem vállaljanak fel, ne ajánljanak meg újabb önkéntes segélyeket, töröljék el a nemes mesterembereket az egyes vásárokon sújtó helypénzt, az úrbéri perek során az eljáró kormányszervek ne okozzanak kárt a birtokos nemeseknek, ne akadályozzák a nemesi javak bérbeadását a zsidóknak (ezzel ne korlátozzák a tulajdonnal való szabad rendelkezés jogát), ne kelljen adót fizetnie annak a nemesnek, aki nem nemes lányát véve feleségül, apósa házába költözik, és átveszi annak gazdaságát, ne avatkozzon be a helytartótanács a nemesi vármegyék házipénztárának kezelésébe, az országgyűlési szavazatok összeszámolásánál csak a vármegyék nemes követeinek szavazatait vegyék figyelembe, a káptalanok, a városok és a távollévő mágnások megbízottainak voksait ne.

Régebbi, részben már az előző, 1811. évi követutasításban is szereplő kívánságokat fogalmaztak meg az 1825. évi utasítás következő pontjai: hozzanak törvényeket az 1790-es bizottsági munkálatok nyomán (különösen büntetőügyben, mert a törvények „kiváltképp a criminalis tárgyban legnagyobb fogyatkozást szenvednek”), szállítsák le a só árát, és érjék el, hogy a só árának megállapítása — az 1741:22. törvénycikk figyelembe vételével — lehetőleg az országgyűlésen történjék. Alkossanak törvényt a céhek jobb elrendezéséről, a hatósági árszabások védelméről és a devalváció nyomán előállt pénzviszonyokról, a zalavári apátság önállóságát állítsák vissza (válasszák le a göttweigiről), a Muraközt pedig csatolják Zágrábtól a szombathelyi egyházmegyéhez (nem utolsó sorban a magyar nyelv terjesztése érdekében).

Ugyancsak az 1811. évi, sőt részben az 1790. esztendei utasításhoz tért vissza Zala megye 1825. évi követutasításának a magyar nyelv használatának kiterjesztésére vonatkozó javaslata. Mivel a „nemzeti magyar nyelv a köztapasztalás szerint a dolgoknak folytatására tökéletes lévén, és ezt a nemzetnek méltósága is megkívánván”, a zalai követutasítás indítványozta, hogy a közügyeket mindenhol, így a királyi kúrián, a helytartótanácsnál és a kerületi táblákon is magyar nyelven intézzék, az iskolákban minden tudományt magyarul tanítsanak, a nyelvművelésben legyen fontos szerepe a színjátszásnak, és ne viselhessen közhivatalt, aki három év alatt sem tanul meg magyarul.

Az utasítás megszabta Zala megye követeinek, hogy az ország területi integritásának visszaállítása érdekében szorgalmazzák Erdély, Galícia és Lodoméria visszacsatolását, próbálják meg elérni, hogy a Magyarországot érintő békekötések a jövőben ne az ország mellőzésével történjenek (mint pl. az utolsó bécsi békekötésnél), segítsék elő, hogy a Ludovika katonai akadémia minél előbb kezdje meg működését, a bécsi magyar királyi testőrség jövőjét pedig önkéntes felajánlással alapozzák meg. A Zala megyére nehezedő közterhek mérséklése, vagy legalább további növekedésének megakadályozása végett az utasítás előírta, hogy a megye követei ne ajánljanak meg nagyobb hadiadót az 1812. február 1-i országgyűlési feliratban ígértnél, a terhek arányosabb elosztása érdekében igazítsák ki az ún. nádori portákat, országos pénzalapok segítségével szabályozzák a Dráva és a Mura folyókat (mind az árvizek elkerülése, mind pedig a hajózhatóvá tétel céljából), és hozzanak az 1807:17. törvénycikknél hatékonyabb törvényt a zalai folyóvizek rendezéséhez, valamint a berkek kiszárításához.

Jóllehet, az 1802–1808 közötti országgyűlési előzményekre hivatkozott, ám mindenképpen érdemi újdonság volt Zala megye követutasításainak sorában a kereskedelmi és váltótörvénykönyv megalkotására vonatkozó javaslat. A zalai utasítás azt is indítványozta, hogy a megyék tervezett elrendezésekor törvényben szabályozzák a papok szavazati jogát és a tisztújítás módját, az utóbbira nézve pedig töröltessék el az 1819-ben kiadott királyi rendeletet, amely „elrontotta” a választások korábbi rendjét, és — amint a Zalában is történt — „több kiszökésekre alkalmatosságot és példát nyújtott.”

A zalai követutasítás bár nem az első pontok között, de kellő hangsúllyal foglalkozott a törvénytelen újoncozási és adóbeszedési királyi rendeletek által okozott legsúlyosabb sérelmekkel is. Előírta a követek számára, hogy szorgalmazzák a hadiadó ezüstpénzben történt beszedése (tulajdonképpen felemelése) által okozott sérelmek orvoslását, és szerezzenek elégtételt a zalai adminisztrátor, Amade Antal királyi biztosi tevékenysége által okozott sérelmekért, valamint azokért is, amelyeket más megyék királyi biztosai követtek el. Az utasítás szintén sérelmesnek nyilvánította, hogy 1823-ban a kormány lefoglaltatta Nógrád megyének Zalához intézett hivatalos átiratát, a hasonló esetek jövőbeni elkerülése érdekében pedig szorgalmazta a vármegyék egymás közti érintkezésének szabadságát garantáló törvény megalkotását.

Zala megye követutasításának 18. pontja — nyilván taktikai megfontolásból, és az uralkodóval szemben kötelező lojalitás palástja alá bújva — nem közvetlenül a korábban már törvénytelennek nyilvánított királyi rendeletek kiadását, hanem csupán az azokat erőszakos úton végrehajtató királyi biztos személyét támadta. Sérelemként adta elő, hogy Amade „már előre Zalaegerszegre, a vármegye gyülekezetének helyére számos katonaságot rendölvén, ezen vármegyének két alispánját, hat főbíráit maga eleibe idézte, és személyeiket letartóztatván, katonai őrizet alá vetette, sőt jószágaikra, és nemes curiáikra is mindaddig, míg [a két királyi rendeletet] nem teljesítették, a katonai executiót [végrehajtást] kiterjeszteni kívánta, úgy ezen letartóztatással főjegyzőnek, főadószedőnek és minden alszolgabíráknak személyeit fenyegette, és ily erőszakos móddal mind az újoncok kiállítását, mind az adónak ezüstpénzben parancsolt megfizetését katonai erővel eszközöltette.”

A zalai követutasítás gyakorlatilag hivatali visszaéléssel, hatáskörének túllépésével, a sarkalatos nemesi szabadságjogok sárba tiprásával vádolta a királyi biztost, miközben a katonai karhatalmat Amade utasítására bevető ezredparancsnokot, Mengen bárót nemcsak felmentette e vádak alól, hanem egyenesen a honosítását javasolta, azzal az indokkal, hogy „katonai virtusát, hasznos szolgálatait, érdemeit, hazánkhoz és nemzetünkhöz való hajlandóságát közönségesen ismerjük.”¹⁶

Mivel a követválasztás idején még nem volt köztudott, milyen érdemi javaslatokat kíván az uralkodó az országgyűlés elé tárni, a zalai követutasítás úgy rendelkezett, hogy e javaslatokra nézve majd a királyi előterjesztések országgyűlési kihirdetése után kérjenek pótutasítást a megye követei. Szegedy Ferenc és Deák Antal első, 1825. szeptember 19-én kelt követjelentésük mellékleteként küldték meg Zalába az előző napon kihirdetett királyi előterjesztéseket, kérve megyéjük pótutasítását. Zala megye 1825. október 4-i közgyűlése, tekintettel arra, hogy a királyi előterjesztésben foglalt javaslatok szűk köre korántsem elégítette ki a rendek várakozását, az országgyűlési követek alaputasítását kiegészítő pótutasítás kidolgozását rendelte el. A munkát egy, az alaputasítást elkészítő bizottság tagjainak többségét is magában foglaló 17 főnyi, a közgyűlés által kinevezett megyei testületre bízták.(Ebben helyet kapott pl. Deák Antal sógora, Oszterhueber József táblabíró is).¹⁷

Zala megye követeinek 1825. október 6-án elfogadott rövid, mindössze négy pontból álló, ám elvi jelentőségű pótutasítása a királyi előterjesztésekben is szereplő rendszeres bizottsági munkálatok mellett — sőt még azok előtt — az alábbi sérelmek országgyűlési tárgyalását és orvoslását (irántuk törvény alkotását) szorgalmazta: a váltópénz árfolyamának leszállítása, a hadiadó ezüstpénzben történt erőszakos beszedése, a hasonló módon (uralkodói rendeletre, királyi biztosok által, katonai karhatalom segítségével) történt újoncozás végrehajtása, az így eljáró királyi biztosok felelősségre vonása, a jövendőre nézve a hasonló esetek ellen az ország biztosítása, a só árának felemelése, a törvény szerint háromévente tartani rendelt országgyűlés összehívásának elmulasztása, a törvényhatóságok királyi rendeletek általi kormányzása, a katonaságnak a törvényesnél nagyobb mértékű magyarországi beszállásolása, valamint a törvényhatóságok egymás közti levelezésének akadályozása. Mindezek mellett azt is tartalmazta a pótutasítás, hogy az 1790-es rendszeres bizottsági munkálatok vizsgálatára ne rendeljenek ki újabb bizottságokat, hanem lehetőleg még ezen az országgyűlésen iktassák őket törvénybe, a pénzügyi rendszer elrendezésére vonatkozó tárgyalások során pedig az 1812-ben megállapított alapelvekhez tartsák magukat a zalai követek, ahhoz tudniillik, hogy a pénzügyi rendszer alapját ne papírpénzben, hanem egyedül és kizárólag pengő (nemesfém, arany és ezüst) pénzben állapítsák meg, végül pedig igyekezzenek törvényt hozatni a nemesi felkelés rendszeres szemléjéről (lustrájáról).¹⁸

Zala megye pótutasítása szinte maradéktalanul alátámasztotta a királyi előterjesztések nyomán készített rendi válaszfeliratban megfogalmazottakat, így a zalai követek teljes mellszélességgel csatlakozhattak az országgyűlés legfontosabb követeléseihez. A három hét híján két esztendeig húzódó országgyűlés tevékenységét elemző Horváth Mihály mind Zala megye első követét, Szegedy Ferencet, mind pedig a másodikat, Deák Antalt azon jelesebb személyiségek közé sorolta, akik — nem lévén még szervezett ellenzéki párt, és egyetlen pártvezér — valamennyien az ellenzék vezérszónokai voltak egy-egy kérdés tárgyalása kapcsán.¹⁹ Ballagi Géza szerint a mindig komoly, higgadt Deák Antal, akit Széchenyi István gróf 1825. október 14-i naplóbejegyzésében a „legerényesebb” jelzővel tisztelt meg, országgyűlési követsége idején a „légy határozott a lényegben, de körültekintő a végrehajtásban” elvet követte.²⁰

A követek tevékenységét az országgyűlés végeztével összegző jellemzésben minősítő császári titkosrendőrség 1827-ben még alig méltatta figyelemre Deák Antalt. Mindössze annyit jegyeztek fel róla, hogy a diétán jelentéktelen szerepet játszott, noha az adómegajánlás kérdése kapcsán konok ellenzéki álláspontot képviselt.²¹ 1830-ból visszatekintve viszont már nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az 1825–1827. évi tevékenységének. Akkori jellemzése szerint a királyi biztosok megbüntetésére vonatkozó követelés kivételével mindig az erősen mérsékelt párthoz tartozott, ritkán beszélt nyilvánosan, és jóllehet kevés befolyása volt az országgyűlési tárgyalások menetére, ennek ellenére közmegbecsülésnek örvendett. Kiemelte még a jellemzés, hogy Deák Antal és zalai követtársa nem fogadott el a megyéjétől napidíjat, hanem saját költségen volt jelen az országgyűlésen.²²

A tetemes anyagi áldozatvállalással járó önzetlen példamutatás elismerést szerzett Deák Antalnak az adózó nép terhein könnyíteni igyekvő ellenzéki követek körében — a zalai követek számára csupán írószerekre, főként papírra fizettek ki minimális összeget a megye házipénztárából —, Zala megyében viszont némelyek ellenszenvét, rosszallását vívta ki.²³ Utóbbi kapcsán írta Deák Antal Pozsonyból 1827. május 30-án kelt, sógorához, Oszterhueber Józsefhez címzett levelében az alábbiakat: „… megvallom, engemet a többin kívül a költségek keveset, a gonosz lelkek gúnyolódása pedig éppen semmit se kedvetlenítenek. Mert valamint hogy én soha a mások előtt tetszeni vágyó hiúság, s az úgymondott popularis aurán [azaz népszerűség után] kapkodó törekedés által cselekedeteimet vezéreltetni nem engedtem, úgy mindazoknak, kik belső meggyőződésemből származott tetteimet maguk alacsony lelkű indulataik után mérni, s maguk gyáva ítéleteik által elhatározni szeretik, gúnyolódásaikat, mint ebugatást, mely a mennyekig nem hat, büszkén megvetem; nem hagyok én magamnak senki által zsinórmértéket szabatni; a tiszta lelkiismeret és önnön meggyőződésem meghatározták már énbennem mindazokat a vezér principiumokat, melyeken járni tudok és fogok, legyen bízvást szálka akárkinek is szemében az, hogy diurnumot [napidíjat] a szegény ember véres verejtékéből nem veszek; én mégis megnyugtatva lelem magamat azzal, hogy azt úgy és nem másképp tettem. Ha ez káros énreám nézve, tudom, ezen károsodásomat kipótolni senki sem fog sietni, minden kárt csak magam viselek, annak elvállalására senkit hívni nem fogok, azért csak hagyd őket mulatni azzal, amit nem messzeható belátások, rövid ítéletek, alacsony lelkek, s mások rágalmazásához szokott indulatok nekiek mulatságuk tárgyául elejbök rendelt; csak azon kevés számú jó barátim, kiknek eddig szíves barátságaikkal élni szerencsém lehetett, legyenek ezentúl is azon tiszta érzéssel erántam, melyre számot tartani szeretek; a többinek mind, aki csak gáncsoskodni akar és szeret, bátran elmondom, hogy kurvanyja ….”²⁴

Deák Antal 1825–1827. évi országgyűlési tevékenységéről, főképp a kerületi vagy országos üléseken elhangzott beszédeiről csak töredékes, ill. szórványos adatokkal rendelkezünk. Az egyébként is erősen cenzúrázott hivatalos országgyűlési napló nem nevezi meg a felszólaló követeket (csak a megyét, amelyet képviselnek), így csupán egy-két magánnaplóban — így Guzmics Izidor és Széchenyi István gróf naplójában — találunk néhány értékelhető bejegyzést.

Ezekből tudjuk pl., hogy Deák Antal a rendek 1825. október 7-i kerületi ülésén Zala megye követutasítására hivatkozva indítványozta a név szerint is említett zalai királyi biztos, Amade Antal gróf megbüntetését.²⁵ Egy hét múlva, október 14-én, a királyi biztosok törvénytelen eljárásáról szóló, ugyancsak a kerületi ülésen folytatott vitában Deák Antal — Széchenyi naplója szerint — a következőket mondta: „egynek-egynek megbocsátani méltányosnak találom; de azoknak, akik az alkotmány alappilléreit rendítették meg, lehetetlenség.”²⁶ Másnap, 1825. október 15-én az alsótábla országos ülése tárgyalta a királyi biztosok megbüntetésére vonatkozó ellenzéki javaslatot. A többség itt a biztosok megbüntetése ellen nyilatkozott, ill. az uralkodóra kívánta bízni az elégtételt, így Deák Antal és követtársa kisebbségben maradt a törvényes büntetéshez következetesen ragaszkodó álláspontjával.²⁷

Csaknem két héttel később, 1825. október 27-én így jellemezte Deák Antal az országgyűlés tevékenységét és saját kilátásait az egyik zalai barátjához írott levelében: „Reális, igaz, tiszta gondolkozású ember, akit nem a mellékes tekintetek, hanem a hazának valóságos java vezérelne, itt kevés van. Olyan ember pedig, aki a diaetalis követeket egyesíteni, és így a gondolkodás módját egy pontra kormányozni tudná, egy sincs. Ez az oka annak, hogy sok levén a fő, különböző a gondolkozás, változó az indulat, különféle mellékes tekintetek az ösztönök, különféle ágakra is szakadnak a vélekedések. Sok ember akar szólni, és sok csak azt, amit már előtte megmondott más, viszonozza. Telik az idő, a dolog hátráltatik, és így előre nem haladunk. Emellett udvari ember is annyi van a követek között, hogy az ember csak hül bele, amikor némely tárgyban előadásaikat hallja.

Nem sok jót várok én a diaetától! — fakadt ki barátja előtt Deák Antal. — Igaz, hogy minden sérelmünket, amelyek csak fájnak a hazának és a constitutiót megrázkódtatták, elejbe fogjuk Őfelségének terjeszteni, sőt némelyeket már terjesztettünk is, de azt halljuk távolról, hogy a resolutio nem igen kedvező fog lenni, mely utána következik. Így fogunk járni a sóval, így a kereskedéssel, így más sérelmeinkkel, melyeknek előadásában a circulusok [kerületi ülések] most tanácskoznak. Így lesz az adóval is. De nem is csuda, mikor a törvényhozó hatalomnak egy része, éspedig fele része maga a fejedelem, gondolni sem lehet, hogy az a maga hasznait elmellőzze, és a haza kívánságait teljesítse.”²⁸

A rendek 1825. november 2-i kerületi ülésén az ifjúság nevelésének kérdése volt napirenden. Az ellenzéki követek itt általában véve a magyar nyelv elterjesztését, és a nevelési rendszer országgyűlési felügyeletét követelték. Deák Antal csatlakozva hozzájuk, követutasítására támaszkodva szorgalmazta a Ludovika akadémia megszervezését és a magyar tanítási nyelv bevezetését, támogatta továbbá azt a javaslatot, hogy protestáns nevelők is taníthassanak katolikus iskolákban, végül pedig kérte a külföldi egyetemek látogatását tiltó rendelet visszavonását.²⁹

Deák Antal — követutasításához híven — mindvégig a jobbágytelket használó nemesek adómentessége mellett kardoskodott. Amikor az 1826. augusztus 6-i országos ülésen a többség úgy fogadta el az ilyen nemesek jövőbeni adóztatását, hogy némelyek utasításukat megszegve, azzal ellentétesen szavaztak, Deák Antal másnap, augusztus 7-én — utasítására hivatkozva — „szokott komolyságával” akként nyilatkozott az alsótábla országos ülésén, miszerint „ezután minden instructio [követutasítás] nyomattasson ki, hogy azt minden ember láthassa, a követek pedig hiteltessenek meg instructiójok megtartására, és ha azokat meg nem tartanák, azonnal visszahivattassanak küldőik által.” (A többség, részben személyes érintettsége miatt is, természetesen elutasította Deák Antal indítványát.)³⁰

Az országgyűlés 1825. október 22-én felterjesztett feliratában foglalt sérelmek orvoslását az uralkodó november 9-i válasza lényegében elutasította, és I. Ferenc csupán József nádor közbenjárására járult hozzá, hogy az ország jogait biztosító 1791. évi törvénycikkeket ismét törvénybe iktassák. A királyi leiratról szólva Deák Antal nehezményezte a december 7-i országos ülésen, miszerint az uralkodói válaszból az olvasható ki, hogy a király csak azért engedett az országgyűlés kívánságának, mert becsben tartja a nádor személyét, és a diéta nádor iránti bizalmát. Deák Antal határozottan leszögezte: „midőn a nemzet csinál valamit, mindig csak törvényeiből indul ki; a közbenjárást is azok szerint kívántuk”, így ami jó van a leiratban, nem csupán az uralkodó kegyének köszönhető.³¹

Ez, a december 7-i országos ülés tárgyalta a sérelmek többségének orvoslását mellőző, november 7-i királyi leiratra adott válaszként a kerületi ülésen készített felirat-tervezetet. A nádori közbenjárás kedvezőbb eredménye után a rendek ugyan elállottak a felirat felküldésétől, annak szövegét azonban többen — így Deák Antal is — az országgyűlés hivatalos jegyzőkönyvébe kívánták iktatni, hogy — miként azt december 8-i követjelentésükben Zala megye követei írták — „azok a törvényes állítások és okok, melyeknél fogva Őfelségének ősi alkotmányunkkal meg nem egyező princípiumai [alapelvei] hazánk törvényeiből és tulajdon constitutiónknak [alkotmányunknak] lelkéből megcáfoltattak, a késő maradék, sőt egész Európa előtt is kinyilvánosíttassanak, és hogy soha arra legkevesebb visszalépés vagy tekintet ne vettessen, mintha nemzeti jussainknak ezen rescriptumban [leiratban] a fejedelem által történt megismerése egyedül az ő különös kegyelmének, nem pedig sarkalatos törvényeink igazságos megismerésének tulajdoníttasson.”³²

A december 7-i országos ülésen a többség leszavazta, hogy a merész hangvételű kerületi felirat-tervezet bekerüljön az országgyűlés hivatalos iratai közé, ezért a zalai követek legalább megyéjük levéltára számára megküldték annak szövegét. Követeinek jelentése nyomán Zala megye 1825. december 29-i közgyűlése úgy határozott, hogy az alkotmányvédő felirattervezet eredeti, latin nyelvű kéziratát a közzététel érdekében azonnal kinyomtatják, magyar nyelvre fordítása érdekében pedig kineveztek egy 14 tagú bizottságot. Ennek Hertelendy György első alispán lett az elnöke, tagjai között pedig ott találjuk a másodalispán, a főjegyző, a hat járási főszolgabíró, valamint négy neves táblabíró (Tuboly László, Kisfaludy Sándor, Csány László és Hertelendy Károly) mellett a pályakezdő tiszteletbeli alügyészt, Deák Ferencet is.³³

Deák Antal öccse — két, 1826. évi ülés kivételével — jelen volt valamennyi zalai közgyűlésen, ahol a megye követeinek jelentéseit, a legfrissebb országgyűlési híreket tárgyalták.³⁴ Deák Ferenc azonban elsősorban nem innen, hanem bátyjának a sógorukhoz, Oszterhueber Józsefhez írt bizalmas leveleiből értesült a diéta kulisszatitkairól. A már fiatalon hízásnak indult és kényelmessé vált Ferenc lusta levélíró volt, ezért inkább a neki szánt gondolatokat is szorgalmasabb sógorával osztotta meg Deák Antal. Így írt erről 1826. május 1-jén Oszterhueber Józsefnek: „… feltettem magamban, hogy ha csak időm engedi, s szabad alkalmatlanságodra nem szolgál, amit érdemesnek látok, mindent tudtodra adok, arra kérlek egyedül, hogy Ferkó öcsémmel is az ilyes diaetai észrevételeket és vélekedéseket közöld”.³⁵

Mivel a fordításra kinevezett bizottság tagjai között Deák Ferenc volt a legfiatalabb — alig múlt 22 éves —, joggal feltételezhető, hogy nem annyira reprezentatív vagy ellenőrző szerepe lehetett a bizottságban, hanem érdemi munkát végezhetett. Noha az országgyűlési felirat-tervezet közel nyolc fólio oldalú fordítása nem Deák Ferenc kézírásával maradt fenn, mégis valószínűsíthetjük, hogy ez lehetett Deák első — ha nem is teljesen önálló, de mégiscsak — politikai tartalmú, ellenzéki szellemű munkája.³⁶ A fordítást azonban a megye eredeti szándéka ellenére már nem nyomtathatták ki, mert az esetnek híre ment Pozsonyban, és a nádor, bizonyságot szerezve a zalai alispántól, 1826. január 28-i leiratában rosszallását fejezte ki, hogy Zala megye közgyűlése a felirat-tervezet kinyomtatásával és lefordításával „mind az országgyűlési rendet, mind a censurának törvényeit megsértette és általhágta”, egyúttal pedig megtiltotta a megye nyomdászának, hogy a jövőben ilyen, jóvá nem hagyott szövegeket a hatáskörét túllépve kinyomtasson.³⁷

Zala megye két követe példamutatóan működött együtt a közel két évig tartó országgyűlés idején. Mindketten szigorúan tartották magukat a követutasításukban lefektetett — meggyőződésükhöz egyébként is közel álló, és némiképp általuk is megállapított — alapelvekhez. A kerületi és országos üléseken egymás véleményét támogatva, egyetértőleg szólaltak fel, sohasem szavaztak eltérően, így hatásosan tudták képviselni megbízójuk, Zala megye érdekeit. Megyéjük közgyűlését rendszeresen tájékoztatták követjelentéseikben az országgyűlés fejleményeiről, és a vitás kérdésekben mindig egyértelmű pótutasítást kértek. Zala megye első követe, Szegedy Ferenc ugyan csupán három évvel volt idősebb Deák Antalnál, családja vagyonánál, kamarási rangjánál, és korábban viselt első alispáni hivatalánál fogva mégis nagyobb befolyással rendelkezett az országgyűlésen.

Szegedy, Deák Antalhoz hasonlóan, harcos ellenzékiként lépett fel a királyi biztosok megbüntetése, és a törvénytelen rendeletek által okozott sérelmek orvoslása érdekében. 1825 szeptemberében tagja lett annak a tíztagú országgyűlési bizottságnak, amelyik — válaszul a királyi előterjesztésekre — felirat-tervezetében összefoglalta az ország alkotmányos sérelmeit.³⁸ Széchenyi naplója szerint Szegedy rövid, erőteljes beszédet tartott a királyi biztosok büntetéséről vitázó 1825. október 7-i kerületi ülésén. „Itt — mondta Szegedy — ebben a tiszteletre méltó körben, minden személyes érdeknek, haszonnak, kívánságnak, sóvárgásnak hivatalokra, kitüntetésekre, a becsület és hazaszeretet tisztább és nemesebb érzelmeknek javára háttérbe kell szorulnia.”³⁹ Erről a kérdésről — a királyi biztosok eljárásáról — Szegedy az október 14-i kerületi ülésen a következőt nyilatkozta: „Hogyan fogják a mi utódaink tudni, ki volt bűnös, ha mi meg akarnánk nekik bocsátani.”⁴⁰ Ugyanezen az ülésen olvasta fel Szegedy azt a közelebbről meg nem nevezett leiratot, amely a császártól Zala megyéhez érkezett, és amelyben — valószínűleg a további ellenállás esetére — „határozottan ígérik a magyar alkotmány elvesztét”.⁴¹ Szegedy országgyűlési elismertségét mutatja, hogy 1825 októberének végén, így pl. 27-én és 29-én, ő elnökölt a követek kerületi ülésén.⁴²

Az országgyűlés végeztével a császári titkosrendőrség a következőképpen jellemezte Szegedy Ferencet: ő volt a mérsékelt ellenzék középpontja — egyébként jómódú, vagyonos férfi, aki szereti a rendet, gyűlöli az egzaltált (heves, szenvedélyes) eszméket —, és az értelmes elképzeléseknek engedelmeskedett. Ellenezte a papírpénz elfogadását, valamint a jobbágytelken élő nemesek összeírását és megadóztatását. Ahhoz a párthoz tartozott, amelyik a vármegyék, tehát küldőik, által próbált hatást gyakorolni az országgyűlési követekre.⁴³

Az alkotmányos, sérelmi ellenzék egyik vezérének tekintett, ugyanakkor alapvetően konzervatív meggyőződésű, és mérsékelt politikát követő Szegedy országgyűlési tevékenysége az udvar figyelmét is felkeltette. Összhangban a nyílt konfrontációt immár feladó, és inkább az ellenzék békés lecsendesítésére irányuló kormányzati törekvéssel, Szegedyt is azok közé az ellenzéki vezetők közé sorolták Bécsben, akiket közömbösítésük érdekében hivatali kinevezéssel kell megnyerni és lekenyerezni. Ennek érdekében egy héttel a diéta berekesztése után, 1825. augusztus 25-én Szabolcs vármegye főispáni helyettesévé nevezte ki az uralkodó Szegedy Ferencet.⁴⁴

Szegedy Zala megye 1827. október 2-i közgyűlésén vett búcsút szülőföldjétől. Ekkor terjesztette elő követtársa nevében is az országgyűlés berekesztéséről szóló szóbeli és írásbeli záró követjelentést,⁴⁵ majd október 15-én került sor Nagykállóban, Szabolcs megye székhelyén az ünnepélyes adminisztrátori beiktatásra.⁴⁶ Szegedy már szabolcsi adminisztrátorként vett részt az 1790-es rendszeres munkálatok felülvizsgálásával 1827-ben megbízott országgyűlési bizottság munkájában. A közjogi albizottság tagjaként ő kapta meg (Ambrózy Lajos helytartótanácsi tanácsossal együtt) tanulmányozásra és kidolgozásra a megyéket érintő tervezetet. (Szegedynek és Ambrózynak a megyék rendbe szedéséről készített, alapvetően konzervatív szellemű javaslata az albizottság 1828. november 17-i ülésén került napirendre.)⁴⁷

A szabolcsi adminisztrátori kinevezéssel nem csupán az ellenzék soraiból, de Zala megyéből is végleg eltávolította az udvar Szegedyt, akit ráadásul 1829-ben kineveztek a hétszemélyes tábla bírájává is. Szabolcsban 1830 májusáig töltötte be a főispáni helyettesi tisztséget,⁴⁸ majd 1830. július 26-án iktatták be Verőce vármegye rendes főispánjának hivatalába.⁴⁹ Szegedy egyes források szerint 1839-ig, Nagy Iván szerint pedig 1842-ig volt Verőce főispánja.⁵⁰ Lemondása után, az 1840-es évek derekán — mint belső titkos tanácsos — a Vas megyei Acsádon lakott, tagja volt a tudományos akadémia igazgatóságának, és 1848. május 24-én halt meg Bécsben.⁵¹

Szegedy volt követtársa, Deák Antal Zala megye közgyűlésétől kapta meg a legnagyobb elismerést, amit egy tisztviselő megyéjében elérhet: az 1828. június 8-i közgyűlésen Hertelendy György alispán lemondása után a főispán által jelölt három személy közül őt választották meg egyhangúlag (közfelkiáltással) Zala megye első alispánjává.⁵² Az alispáni széket nyilván a Deák árvák korábbi gyámja, Hertelendy György is előkészítette Deák Antal számára, e hivatalra azonban leginkább követi tevékenysége során, az országgyűlés idején szerzett közmegbecsülés érdemesíthette. Alig két héttel alispánná választása után, 1828. augusztus 17-én nevezetes személyiség kereste fel kehidai otthonában Deák Antalt: Széchenyi István gróf, aki még a pozsonyi diétán ismerkedett meg Zala megye második követével, és aki zalai uradalmainak meglátogatása során, hazafelé ejtette útjába Kehidát. „Derék emberek” — jegyezte fel Széchenyi a naplójába, amikor megismerte Antal öccsét, Ferencet is.⁵³

Bátyja alispáni tevékenysége valószínűleg hasznos és maradandó tapasztalatokkal szolgált Deák Ferenc számára is. Deák Antal oldalán minden korábbinál szélesebb rálátása nyílt mind a vármegye közigazgatására és jogszolgáltatására, mind pedig a lakosság hétköznapi problémáira. Bátyja alkalmanként bevonta a hivatali teendők intézésébe is. Így pl. 1830 augusztusából ismerünk olyan hivatalos, az egyik járási főszolgabíróhoz intézett alispáni levelet, amelyet Deák Antal nevében Ferenc fogalmazott meg, és saját kezűleg vetett papírra.⁵⁴ Deák Antal öccse számára is példát mutathatott szociális érzékenységből, amikor Zala megye 1830. augusztus 9-i közgyűlésén a rendkívül mostoha gabonatermés nyomán fenyegető drágaság és éhínség elhárítására, elsősorban az adózó nép megsegítése érdekében indítványozott különböző megelőző intézkedéseket.⁵⁵

Első alispáni tisztségében, ill. e tevékenységi körében örökítette meg Deák Antal alakját Újfalvi Sándor, az ismert erdélyi utazó, aki 1831 nyarán, balatonfüredi pihenése idején találkozott Zala megye tisztikarának fejével. Újfalvi Balatonfüredről Dörgicsére, majd Keszthelyre is elkísérte a hivatali teendőit intéző Deák Antalt, aki rendkívül jó benyomást tett rá. Emlékiratában „tökéletes férfi”-ként jellemezte az alispánt; tisztes személyében oly tökéletes jellemet mutatott fel, amilyent ő addig csak könyvekben olvasott. „Az ő szép hazafiúi buzgalma, erélyessége s födhetetlen jelleme minden képzeletemet felülmúlja.” — írta Újfalvi, megemlékezve Deák Antal ama pohárköszöntőjéről is, amelyben a zalai alispán „a magyar jövendője biztosítására kirekesztőleg föltételezé Erdélynek Magyarhonhoz visszacsatoltatását.” Újfalvi Balatonfüreden tanúja volt Deák Antal ítélkezésének, „az alispányi szóbeli határozatoknak, mely törvény s körülmény nagy ismeretre mutattak, rövid szókban, tiszta igazsággal, s talpraesetten hangzottak”. Az erdélyi utazó feljegyezte azt a jelenetet is, amikor Deák Antal egy patak elterelése által az országutat elöntő iszap miatt nemcsak a járási tisztviselőket vonta felelősségre Keszthelyen, de megdorgálta a kár okozóját, az ország egyik legvagyonosabb földesurát, Festetics László grófot is, a méltóságos gróf pedig mentegetőzni kényszerült az első alispán előtt.⁵⁶

[1] Magyarország története 1790–1848. Szerk.: Vörös Károly. Bp., 1983. 1. köt. 624–632.; 19. századi magyar történelem 1790–1918. Szerk.: Gergely András. Bp., 1998. 154–156.

[2] Zala Megyei Levéltár (= ZML) Közgyűlési jegyzőkönyvek (= kgy. jkv.) 1815:2320. Vö.: Deák Gáborné: Adatok Deák Antal politikai pályafutásához. Zalai történeti tanulmányok. Szerk.: Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1994. (Zalai Gyűjtemény, 35.) 186.; Ferenczi Zoltán: Deák élete. Bp., 1904. 1. köt. 15., 70.; Degré Alajos: Zala megye refomrkori követutasításai. Levéltári Közlemények, 44–45 (1974). 145–146.

[3] ZML Mikrofilmtára. A söjtöri római katolikus plébánia keresztelési anyakönyve. Vö.: Ferenczi Z.: i. m. 14.; Deák G.: i. m. 183.

[4] Vas Megyei Levéltár Kőszegi Fióklevéltára. A kőszegi bencés gimnázium iratai. A tanulók főnévkönyve 1777–1803. Vö.: Ferenczi Z.: i. m. 14.; Deák G.: i. m. 183–184.

[5] Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltára. A Győri Királyi Akadémia iratai. Informatio de Juventuti Regiae Academiae Jaurinensis 6–7. cs. (a joghallgatók összeírásai, 1805–1807). Ferenczi Z.: i. m. 14. (Ferenczi téves adatai szerint 1804 és 1808 között tanult itt Deák Antal). Németh Ambrus: A győri királyi tudomány-akadémia története. III. rész. 1806–1850. Győr, 1904. 116., Deák G.: i. m. 184.

[6] Magyar Országos Levéltár P 313. Hertelendy család levéltára. 3. cs. 1. tétel. Hertelendy Károly: Nemes felkelő ezredek az 1809. évi győri csatában. Kézirat. (Vö.: Adatok Zala megye történetéhez. 5. köt. Szerk.: Bátorfi Lajos. Nagykanizsa, 1878. 143.); ZML Séllyey család levéltára. 1. d. Személyi iratok.; Verzeichnis der bey denen fünf Escadronen aus Szalader Comitats bewählten Offiziere. Bátorfi L.: i. m. 5. köt. 161.; Vörös István: Az 1809. évi nemesi felkelés (insurrectio) története Zala vármegyében. Kézirat. ZML Kézirattára. Vö.: Ferenczi Z.: i. m. 15.; Deák G.: i. m. 184.

[7] Újfalvi Sándor: Emlékiratok. A szöveget gondozta Benkő Samu és Ugrin Aranka. Bp., 1990. 161.

[8] ZML Tisztviselők után maradt iratok. Csillagh Lajos alispán iratai. Léránt János alszolgabíró 1849. április 16-án kelt jelentésének melléklete. A Deák család gazdálkodásáról Kehidán 1811. február 3-án kötött haszonbérleti szerződés másolata.

[9] ZML kgy. jkv. 1810. május 7. 750. Vö.: Deák G.: i. m. 184. Zala megye archontológiája erre vonatkozóan téves adatot közöl. Zala megye archontológiája 1338–2000. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, 2000. (Zalai Gyűjtemény, 50.) 397.

[10] ZML kgy. jkv. 1815:3058. Vö.: Deák G.: i. m. 184.

[11] ZML kgy. jkv. 1817:469.; 1819:1307. Vö.: Deák G.: i. m. 184.; Zala megye archontológiája, i. m. 397.

[12] ZML kgy. jkv. 1817:551. Vö.: Deák G.: i. m. 184.

[13] ZML kgy. jkv. 1821:945. Vö.: Ferenczi Z.: i. m. 68.; Deák G.: i. m. 184.

[14] Deák Ferencz emlékezete. Szerk.: Törs Kálmán. Bp., 1876. 22.; Bátorfi L.: i. m. 2. köt. 145.; Ferenczi Z.: i. m. 1. köt. 15., 69–70. Vö.: Deák G.: i. m. 185. Az Eötvös Károly által — a katonai karhatalom bevetése kapcsán felszólaló Deák Antalról — leírt történetet (Eötvös Károly: Deák Ferencz és családja. Bp., 1905. 2. köt. 219–220.) egyetlen forrás sem támasztja alá, az eléggé valószínűtlen, annál is inkább, mert Deák Antal akkor éppen nem viselt megyei hivatalt.

[15] ZML kgy. jkv. 1825:2320. (6–7.)

[16] ZML kgy. ir. 1825:2320. Vö.: Degré A.: i. m. 155.

[17] ZML kgy. jkv. 1825:2650. Vö.: Degré A.: i. m. 158.

[18] ZML kgy. ir. 1825:2650. (A pótutasítás és a követeknek szóló kísérőlevél fogalmazványa.)

[19] Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. Pest, 1868. 1. köt. 151.

[20] Ballagi Géza: Az új állam megalapítása. Bp., 1987. (A magyar nemzet története. 9. köt. Szerk.: Szilágyi Sándor) 127.; Gróf Széchenyi István naplói. Szerk.: Viszota Gyula. Bp., 1932. (= SZIN) 2. köt. 633.

[21] Haus-, Hof- und Staatsarchiv (= HHStA) Kaiser Franz Akten. Karten 146. (alt 148.) Charakteristik der auf dem ungarischen Landtage vom Jahr 1825/6/7 erschienen Magnaten und Ablegaten. Zusammengestellt aus den in der Landtags-Berichten enthaltenen Daten. Az 1825–27. és 1830. évi titkosrendőri jellemzések másolatáért Fazekas Istvánnak tartozom köszönettel!

[22] HHStA Kaiser Franz Akten Kt. 146. (alt 148.) No. III. Ablegati Comitatuum 1830. 46–48.

[23] ZML Zala vármegye főadószedőjének számadásai az 1824–25., 1825–26. és 1826–27. katonai évekre. Vö.: Ballagi G.: i. m. 127.; Ferenczi Z.: i. m. 1. köt. 19.; Eötvös K.: i. m. 2. köt. 181–187.

[24] Országos Széchényi Könyvtár (= OSZK) Kt. Fol. Hung. 1385. ff. 115. Eötvös Károly kivonata Deák Antal 1827. május 30-i leveléből. Közli: Eötvös K.: i. m. 2. köt. 182–184.

[25] Guzmics Izidor naplója. Adatok az 1825-ki országgyűlés történetéhez. Közli: Vaszary Kolos. Győr, 1883. 45.; SZIN, i. m. 2. köt. 623. (Fordítását közli Széchenyi István: Napló. Vál., szerk. stb.: Oltványi Ambrus. Bp., 1982. 406.) Horváth Mihály állítását, hogy tudniillik a zalai követek, Deák Antal és Szegedy Ferenc „megneveztetni s vád alá fogatni indítványoztuk mindazon »hazaárulókat«, kik a fejedelmet tévútra vezették” (1. köt. 155.), az egykorú források nem támasztják alá.

[26] SZIN, i. m. 2. köt. 631. Fordítását közli: Széchenyi I.: i. m. 412.

[27] Guzmics-napló, i. m. 62.; Vö.: Országgyűlési napló 1825/1827. Felséges Első Ferentz austriai császár Magyar- és Csehország koronás királyától Posony szabad királyi városába 1825-dik esztendőben, Szent Mihály havának 11-dik napjára rendeltetett magyar országgyűlésének jegyzőkönyve. Pozsony, 1825. 1. köt. 139.

[28] Zalamegye, 1889. március 10. (10. sz. ) 1. Deák Antal levele Háczky Ferenchez. Pozsony, 1825. október 27.

[29] Guzmics-napló, i. m. 100–101.; SZIN, i. m. 2. köt. 742.

[30] Guzmics-napló, i. m. 257. Vö.: Országgyűlési napló, i. m. 3. köt. Pozsony, 1826. 315. Vö.: Deák G.: i. m. 189.

[31] Guzmics-napló, i. m. 143. Az ugyanerről beszámoló hivatalos országgyűlési napló (1825–1827. 1. köt. 208–209.) szerint Deák Antal többek közt kijelentette: „Nem az ország törvényein épült tehát ezen megigazulása az ország rendei jussainak. Márpedig a törvényhozó test csak a törvényeken építhet ….”

[32] ZML kgy. jkv. és kgy. ir. 1825:3096.

[33] ZML kgy. jkv. 1825:3097. Ugyanezen az 1825. december 19-i közgyűlésen történt, hogy Hertelendy György alkotmányvédő érdemeinek elismeréseképpen határozatot hoztak az alispán arcképének megörökítéséről. ZML kgy. jkv. 1825:3253.

[34] ZML kgy. jkv. 1825. augusztus 8.–1827. október 4. (A jegyzőkönyvekben rögzített jelenléti névsorok alapján.)

[35] OSZK Kt. Fol. Hung. 1385. ff. 114. Vö.: Eötvös K.: i. m. 2. köt. 142.

[36] ZML kgy. ir. 1826:504. (A fordítás eredeti kézirata.)

[37] ZML kgy. jkv. 1826:504.

[38] SZIN, i. m. 2. köt. 619.

[39] SZIN, i. m. 2. köt. 622. Fordítását közli: Széchenyi I.: i. m. 406.

[40] SZIN, i. m. 2. köt. 630. Fordítását közli: Széchenyi I.: i. m. 411.

[41] SZIN, i. m. 2. köt. 633. Fordítását közli: Széchenyi I.: i. m. 413.

[42] Guzmics-napló, i. m. 84.

[43] HHStA Kaiser Franz Akten. Karten 146. (alt 148.) Charakteristik der auf dem ungarischen Landtage vom Jahr 1825/6/7 erschienen Magnaten und Ablegaten. Zusammengestellt aus den in der Landtags-Berichten enthaltenen Daten.

[44] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára (= SzSzBMÖL). Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai, 1827. Fasc. 27. No. 986. A szabolcsi iratok másolatait Pók Judit bocsátotta rendelkezésemre. Segítségét ezúton is megköszönöm!

[45] ZML kgy. jkv. 1827:1964–1965.

[46] SzSzBMÖL Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvei, 1827. október 15. 1–2. sz. Szegedy beiktatáskor mondott beszédének másolatát a kortársak kéziratban terjesztették Zala megyében. Egy-egy példánya fennmaradt a Skublics család levéltárában Skublics Imre vegyes iratai között, valamint a zalavári bencés apátság házi levéltárának iratai között is (mindkettő a ZML-ben).

[47] Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattár. Barta István: Az 1828/30-i országos bizottság reformmunkálatai. (A magyar polgári reformmozgalom előjátéka.) Disszertáció kézirata. 94., 96., 99.

[48] SzSzBMÖL Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvei, 1830. május 17. (167.) 1. sz. Helytelenek tehát azok az adatok, amelyek szerint Szegedy 1825 és 1829 között volt Szabolcs adminisztrátora. Vö.: Szabolcs vármegye. Szerk.: Borovszky Samu (Magyarország vármegyéi és városai) Bp., 1896. 490.; Fallenbüchl Zoltán: Magyarország fősipánjai 1526–1848. 1994. 97.

[49] ZML kgy. jkv. 1830:2140.

[50] Nagy Iván: Magyarország családai. 1–13. köt. Pest, 1857–68. 10. köt. 548.; SZIN, i. m. 2. köt. 225.; Fallenbüchl Z.: i. m. 133.

[51] ZML Zala vármegye kétségtelen nemeseinek lajstroma, 1845. Szántói járás. Ötvös, 227.; Nagy I.: i. m. 10. köt. 548.

[52] ZML kgy. jkv. 1828:1621.; Deák G.: i. m. 190. Vö.: Zala megye archontológiája, i. m. 397.

[53] SZIN, i. m. 3. köt. 247. Fordítását közli: Széchenyi I.: i. m. 565.

[54] Deák Antal levele Nedeczky Lajos főszolgabíróhoz. Kehida, 1830. augusztus 20. A levél másolatát a tulajdonos, Deák Varga József (Nagybajom) bocsátotta rendelkezésemre. Szívességét ezúton is köszönöm!

[55] ZML kgy. jkv. 1830:2263., 2410. 1831 márciusában — a megye március 14-i kisgyűlésének határozata alapján — Deák Antal felhívást intézett a zalai földbirtokosokhoz, hogy kölcsöngabonával vagy pénzzel segítsenek éhínségre jutott jobbágyaikon. ZML Skublics család levéltára. Skublics Imre levelezése. Deák Antal levele ismeretlenhez (valószínűleg Szegedy Ferenc cs. kir. kamaráshoz), Zalaegerszeg, 1831. március 16.

[56] Újfalvi S.: i. m. 239–243.