A levéltárak és a tudományos kutatás igényei —
Beszámoló a Magyar levéltárosok egyesülete iratévdelmi szekciójáról

Amikor a szekció funkcióját a Magyar Levéltárosok Egyesülete választmányi ülése megfogalmazta, még abból az eredeti elképzelésből indultunk ki, hogy a délelőtti plenáris üléseken elhangzott volna egy neves, jó hírű, tudós kutató reprezentatív, átfogó jelegű, nyitó előadása, amely a társadalomtudományok művelőinek, azaz a „levéltári piac” keresletének oldaláról összegezte volna a tapasztalatokat. Azután ezzel került volna szembesítésre a magyar levéltárak különböző típusaiból — Magyar Országos Levéltár, Budapest Főváros Levéltára, valamint a megyei önkormányzati, a szaklevéltárak, az egyházi levéltárak — néhány jelentős kutatóforgalmat lebonyolító forrásgyűjtő és -szolgáltató intézménynek a szemszögéből. Sajnos az MLE elnökségének végül nem sikerült találnia olyan kiemelkedő személyiséget a tudományos életből, aki a reménybeli vitára serkentő referátumot megtartotta volna. A szekcióülésen elhangzott hozzászólások ilyen körülmények között elsősorban a levéltárügy „berkein belül” érzékelhető problémákat tükrözhették. A dolgok ilyen alakulásáért azért is kár, mert hasonló eset nem először fordul elő szakmai rendezvényeinken.

Ezt a hiányosságot a rövid elnöki bevezető természetesen nem pótolhatta, mindössze arra a nem könnyű kettős feladatra lehetett felhívni előzetesen a figyelmet, hogy a vonatkozó törvényes előírások szerint a levéltáraknak egyfelől biztosítaniuk kell a közérdekű adatok nyilvánosságát, a kutatásnak nem pusztán elviekben értendő szabadságát, másfelől meg kell felelniük a személyes és különleges adatok védelmére, továbbá a maradandó értékű iratok állományvédelmére vonatkozó racionális jogszabályoknak is. E Szkülla és Kharübdisz között nem mindig könnyű hajótörést, pánikot, pánikkeltést elkerülve kormányozni, pedig a 21. sz. Európája ezt követeli meg tőlünk.

Érszegi Gézáné, aki sok tapasztalatot gyűjtött össze a Magyar Országos Levéltár „nagykutatójában”, előadásában ugyancsak hangsúlyozta a levéltáros feladatának kettősségét: az anyag megőrzésének messzemenő szem előtt tartását és a kutatók minél teljesebb kiszolgálását. Az utóbbiak körét nézve, megpróbálta őket meghatározott típusokba sorolni. A négy körülhatárolható csoport — a családkutatók, az egyetemi hallgatók, a „hivatásos” tudósok és az általa „évfordulós” kutatóknak nevezettek — mindegyike más és más bánásmódot igényel. Amikor mindannyiuk közös érdekét nézte, fontosnak tartotta a kutatási szempontokat figyelembe vevő segédletek készítését, teljes anyagok jó minőségű filmezését, digitalizálását. Kritikusan szólt a levéltárosokról, tőlük — tőlünk — különösképpen megkívánható lenne az anyag óvatos, finom kézbevétele!

A hozzászólásra kiszemelt szaklevéltárakról tudtuk, hogy kutatóik száma igen jelentékeny, de Kaposváron ráadásul kiderült: az 1990-es években felfokozott érdeklődés mutatkozott iratanyuk iránt. Érvényes ez a nagy múltú Hadtörténelmi Levéltárra, a nemrég létesült Történeti Hivatal és az 54 éves „korára” már fordulatos „életpályára” visszatekintő Politikatörténeti Intézet Levéltárára egyaránt, ami nem is csoda, hiszen a személyes, illetve különleges adatok kezelése az ő esetükben speciálisan érzékeny ügy. Az is vonzóerőnek tekinthető, hogy ezeknek a levéltáraknak az iratanyagai az átlagot felülmúló mélységig feltártak, és a két régebben működő intézmény remek, hozzáférhető segédletekkel rendelkezik. Solymosi József, Petrikné Vámos Ida és Zalai Katalin előadása mindemellett további egyedi sajátosságaikra is rávilágított. A Hadtörténelmi Levéltár esetében meghatározó döntés volt az összes honvédelmi irat korábbi minősítettségének megszüntetése, és egyébként egyébként az 1990 előtt keletkezett 15 évnél régebbi, még kutatási korlátozás alatt álló iratok az iratképzőknél vagy a Központi Irattárban maradtak. A megnőtt kutatási igényeknek ugyanakkor a levéltár visszafogott nyitva tartása mellett kell, hogy eleget tegyen, a 2000. év végi 30%-os létszámcsökkentés miatt.

A Történeti Hivatal két nagy levéltári egysége közül az egyik, az 1990 után keletkezett nemzetbiztonsági iratok „levéltára” természetesen egyáltalán nem kutatható. Az előző korszakot érintő ún. államvédelmi vagy állambiztonsági iratok levéltárának hozzáférhetőségéről pedig az intézmény működéséről szóló törvény rendelkezik. Ennek legfontosabb elemei mellett a kutatók foglalkozási megoszlásáról és érdeklődésük területeiről is áttekintést adott Petrikné Vámos Ida.

A Politikatörténeti Intézet Levéltárában az utóbbi években megfordult kutatókról szintúgy — sőt számadatokkal alátámasztott —összképet kaptunk. Ennek kapcsán Zalai Katalin (majd utána több hozzászóló is) szóvá tette, hogy az egyetemi hallgatók mind nagyobb számban nemcsak a levéltári rendszert illető, hanem szakirodalmi, forráskritikai, történetszemléleti felkészültségüket tekintve is egyre riasztóbb hiányosságokról, igénytelenségről tesznek tanúságot. Két problematikus adatszolgáltatási eset példája alkalmat adott neki arra, hogy igen fontos, más levéltárak számára is megszívlelendő következtetéseket vonjon le: a tudományos támogatói nyilatkozatok gyakran felelőtlenek, a minősített iratok felülvizsgálata felgyorsítottan, a legtöbb helyen megalapozatlan könnyedséggel történt, továbbá korántsem biztosítottak a nem hagyományos papíralapú dokumentumok kutatási feltételei. Megalapozott véleménye szerint „vannak esetek, amikor magunknak kell dönteni és a következményekért a felelősséget felvállalni.”

A szekció vezetője, ezeknek a soroknak a szerzője, itt szégyenkezve vallja be, hogy az önkormányzati, azon belül a városi levéltárak sorából a kétségkívül kiemelkedő jelentőségű iratanyaggal, kutatóforgalommal rendelkező Budapest Főváros Levéltárát bemutatni megkért Gajáry Istvánt Kaposváron egyszerűen elfelejtette felszólítani előadása megtartására. (Gyenge mentség, hogy zavart okozott az előadói sorrend kényszerű megváltoztatása, továbbá az, hogy sürgette az ezután következő állományvédelmi szekció tanácskozásának közelgő kezdő időpontja.) A szerzővel szemben végképp méltatlan dolog lenne ezek után vállalkozni a lényeges elemek kiemelésére az előadás-vázlat alapján; helyénvalóbb, ha ezt az olvasóra bízzuk akkor, amikor teljes szövegében meg fog jelenni.

A megyei levéltárak közül a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, illetve Major Zoltán szerepelt. Kifejtette sommás véleményét, hogy míg a 19. sz. közepétől közel másfél századon át a forrásfeltárásra alapozott történetírás fellendülése volt jellemző, addig a mostani ezredforduló időszaka a hanyatlás képét mutatja. A hazai helytörténeti kutatásban sem 1945 után lát törést (még a politikai indíttatású kampányokat is ügyük javára fordíthatták az igényesebb kutatók), hanem a ‘60-as évek „aranykora” után következtek az egyre gyorsuló hanyatlás évtizedei. Ezt sínylik meg a levéltárak, és Debrecenben is észrevehetőek a felsőoktatási felkészítés gyengeségei, a környező külvilág felületességei. Végül a kutatók reprezentatív körében végzet saját felméréseit ismertetve kiemelte, hogy nem általában a levéltári szolgáltatásokkal szemben merültek fel kifogások, hanem jobbára csak a kutatótermi körülményekkel, főként pedig az alacsony szintű technikai ellátottsággal szemben. (Bár nem varázseszközökről van szó, amelyek helyettesíthetnék a humán tőkebefektetést.)

Hegedűs András a legfontosabb katolikus egyházi gyűjtemény, a Prímási Levéltár történeti jelentőségét foglalta össze. Az Esztergomi Főegyházmegye 15 vármegye 2500 településére terjedt ki, ezért a magyarországi és szlovákiai helytörténészek mindezekre nézve találhatnak forrásokat. Leggyakrabban a canonica visitatiós jegyzőkönyveket kutatják, amelyek mutatóját nemrégiben publikálták. Bővülnek a forrásadottságot, ha egy helység prímási vagy káptalani birtok volt. (Az uradalmi iratokat tartalmazó Archivum Saeculare alapvető segédletének I. kötete 2001-ben jelent meg.) A kutatók gyorsabb kiszolgálásában a Prímási Levéltár az elsők között kezdte meg a digitális technika rendszeres alkalmazását. Hosszabb távon „a levéltár internetes honlapját mint kutatótermet” kívánják felépíteni, ahol minden segédlet elektronikus úton hozzáférhető lesz.

Szabadi István, a debreceni Tisztántúli Református Egyházkerület Levéltárának vezetője először átfogóan tekintette át az egyházi levéltárak 1945 utáni jogi státuszának alakulását, majd megállapította, hogy Kiss Máriának a rendszerváltás előestéjén felvázolt helyzetképéhez képest (Levéltári Szemle, 1983. év. 3. sz.) az utóbbi évtizedben igen számottevő és előnyös változások zajlottak le. „A deklaráltan nyilvánossá válás ezúttal nem maradt meg a frázis szintjén: a [személyi] szakmai, technikai feltételek javulása, a kiadványok megjelenése mind a nyilvánosságot, a kutathatóságot is szolgálta és szolgálja ...” A református levéltárakban egyértelműen nő a kutatási forgalom, és bár alig van önálló kutatóterem, azoknak felszereltsége és szolgáltatási köre egyre bővül, beleértve az internet nyújtotta lehetőségeket is.

Az előadások után idő hiányában sajnos fel sem lehetett vetni a további hozzászólások és a vita lehetőségét.

Bán Péter