Szögi László

A magyar levéltárak nemzetközi regionális együttműködése*

A rendszerváltás óta eltelt tizenkét esztendőben Magyarország közgyűjteményei a korábbinál sokkal színesebb és változatosabb nemzetközi kapcsolatokat kezdtek ápolni. Az európai kultúra egyetemlegességénél fogva a könyvtárak, múzeumok és levéltárak együttműködése parancsoló kötelesség, de egyben magától értetődő szakmai igény is, így az előző megállapítást természetesnek kell tartani, és inkább azt mondhatjuk, hogy az 1989 előtti állapot volt ideiglenesnek tekinthető, átmeneti helyzet.

Érdemes rövid történeti visszapillantást tenni szűkebb szakterületünk, a levéltárügy nemzetközi kapcsolataira. A magyar állami levéltárügy kezdeteinél már hatottak szakmánkra a nemzetközi, de legalábbis a Habsburg Birodalmon belüli példák. Aligha véletlen, hogy 1756-ban az Archivum Regni akkor már 33 éve húzódó felállítása megvalósult, hiszen Bécsben 1749-ben nyílt meg a Haus-, Hof- und Staatsarchiv, és a birodalom más részeihez immár Magyarországnak is fel kellett zárkóznia. Tudjuk, hogy a kiegyezés időpontjában a Magyar Tudományos Akadémia, közelebbről Wenzel Gusztáv éppen az európai országok gyakorlatára hivatkozva javasolta az új kormánynak, hogy azok mintájára nálunk is állítsanak fel országos levéltárat. Az intézmény első kinevezett igazgatója, Pauler Gyula európai körutat is tett, hogy tájékozódjon a korabeli levéltári építészeti, őrzési és feldolgozási gyakorlatról. Más kérdés, hogy megfelelő anyagi támogatás hiányában a külföldi tapasztalatok tényleges hasznosítására levéltári vonalon az első világháború előtt alig került sor. Amikor 1898-ban ténylegesen megkezdődhetett az új levéltári épület tervezése, Pauler bécsi és különböző németországi levéltárakat tanulmányozott a legkorszerűbb megoldások alkalmazása érdekében. Az eddigi példák nem igazi szakmai kapcsolatokat jelentettek még, csupán az európai gyakorlat megismerését és a hazai viszonyokhoz való alkalmazását.

A 19. században élénkültek meg azok a külföldi kutatások is amelyek a Rómában, Bécsben és másutt őrzött hungarica-jellegű levéltári anyagok feltárását célozták. Az 1854-ben alapított Institut für Österreichische Geschichtsforschung-ban dolgozó kiváló történészek, mint Thallóczy Lajos a Hofkammerarchiv későbbi igazgatója, vagy Fejérpataky László, Károly Árpád, és később Szekfű Gyula — hogy csak néhány nevet említsünk — történészként ugyan, de a magyar levéltárügy nemzetközi kapcsolatait is szervezték, ha másként nem, akkor egy nemzetközi mércét tekintve is kiváló levéltáros generáció kinevelésével. Hasonló megállapítást tehetünk római vonatkozásban Fraknói Vilmosról, aki 1892-ben maga vásárolt villákat az örök városban, megteremtve ezzel a későbbi Római Magyar Történeti Intézet alapjait és segítve az ott egyre intenzívebben megkezdődő levéltári kutatásokat.

A trianoni béke 1920 után, mint annyi más területen, a magyar levéltárügyben és a magyar történeti forrásanyag hozzáférhetőségében is gyökeres fordulatot hozott. Az ország területének kétharmadával együtt az utódállamokhoz került a magyar levéltári anyag tetemes része és megoldatlan volt a közös birodalmi forrásanyag sorsa is. A szomszédos országok többsége a forrásanyag tekintetében Magyarországgal ellenérdekűvé vált. Szakmai kifejezéssel élve a pertinentia elvének alkalmazásában voltak érdekeltek, míg a két vesztes hatalom, Ausztria és Magyarország a provenientia elvét fogadta el. Nem véletlen, hogy e két ország 1926-ban egy, az európai gyakorlatban szinte példátlan és immár háromnegyed évszázada működőképesnek bizonyult egyezményt tudott aláírni a Bécs melletti Badenben, amelynek keretében létrejöttek a ma is meglévő bécsi magyar katonai és polgári levéltári delegátusi intézmények. A Badeni Egyezmény értékelése ezúttal nem célunk, de mégis ki kell jelentenem, hogy ez a nemzetközi szerződés a magyar — és tegyük hozzá az osztrák — kultúrpolitika Európa számára is példamutató alkotása.

A második világháború után az 1947. évi párizsi békeszerződés Magyarországot levéltári anyagok átadására kötelezte Jugoszlávia és Csehszlovákia viszonylatában, de a rendelkezések végrehajtására különböző okok miatt csak 1956 után került sor. A jugoszlávokkal 1958-ban kötött egyezményt 1960-ban realizálták, de a jugoszláv fél is adott át hazánknak kisebb iratsorozatokat. A csehszlovákok előbb 1960-ban, majd 1967-ben kaptak felvidéki provenienciáju iratokat hazánktól. A háború utáni egyezkedéseket az 1968 márciusában Tátralomnicon megkötött levéltári megállapodás zárta le, amikor Magyarország és Csehszlovákia lényegében iratsorozatok cseréjében egyezett meg. Magyarország a garamszentbenedeki konvent hiteleshelyi levéltáráért megkapta a budai káptalan és a székesfehérvári keresztes konvent Pozsonyban őrzött iratait.

A magyar levéltáraknak, hazai történettudománynak alapvető érdeke volt, hogy a szomszédos országokban őrzött, magyar eredetű levéltári anyagokról megfelelő információkkal rendelkezzék és az iratokhoz hozzájusson, és azokról lehetőség szerint másolatokat készíthessen. Szerencsére ez az érdek nem egyoldalú, hiszen ezen országok levéltárosai és történészei ugyanebben érdekeltek a magyar levéltárak viszonylatában. E kölcsönös érdekeltséget legfeljebb a politika zavarhatta és zavarhatja meg, de a ’60-as, ’70-es, ’80-as években az egy politikai táborba tartozás kedvező feltételeket biztosított e kölcsönös érdekek érvényesítésére. Véleményem szerint a rendszerváltás előtti negyedszázad talán legsikeresebb levéltári kezdeményezése volt az a hungarica-kutatás, amelyet a Magyar Országos Levéltár irányításával szinte az egész levéltáros szakma végzett főleg a szomszédos országok archívumaiban és eredményét a MOL Filmtárába került többmillió filmfelvétel tanúsítja. Tegyük hozzá: e kutatások és látogatások eredménye az erősödő intézményközi és személyes szakmai kapcsolatok fejlődésében is megmutatkozott. A ’70-es években még a levéltárosképzést végző magyar és szlovák egyetemek közötti hallgatói cserére is sor került, amire utána évtizedekig nem volt példa.

A Könyvtáros Egyesület keretében először szekcióként újjáalakuló Magyar Levéltárosok Egyesülete már közvetlenül a rendszerváltás előtt megkezdte a nemzetközi kapcsolatok szervezését és 1986. évi rendezvényére már két osztrák előadót hívott meg.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Magyar Országos Levéltár természetesen e korszakban is részt vett a nemzetközi levéltári szervezet munkájában és képviselői ott voltak ezek rendezvényein, sőt 1963-ban Magyarország adott helyet a VIII. Nemzetközi Levéltári Kerekasztal Konferenciának (CITRA), ami akkor a magyar levéltárügy munkájának elismerését is jelentette.

A közelmúlt és napjaink nemzetközi levéltári együttműködése az eddig vázoltaknál természetszerűleg sokkal változatosabb és teljesen megváltozott feltételek között zajlik. Az átalakult, sokszínűbbé vált magyar levéltári intézményrendszernek új kapcsolatrendszerei alakultak ki, ma már távolabbra tekintünk és tekinthetünk, mint másfél évtizeddel ezelőtt.

Az egyik első és alapvető kérdés, hogy immár az Európai Unió kapujában ténylegesen és intenzíven tudjunk részt venni a Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA/CIA) és az európai levéltári szervezetek munkájában. Hazánk, elsősorban a Magyar Országos Levéltár, 1999-ben újra képes volt megszervezni a CITRA konferenciáját Budapesten, ami jelentős fegyvertény volt, de nekünk már a folyamatos nemzetközi jelenlétre kell felkészülni. Ehhez a szakmának az eddiginél sokkal több jól felkészült, több világnyelvet beszélő és már némi nemzetközi tapasztalattal rendelkező levéltárost kell kiképeznie. A jövő egyik legnagyobb kihívásának témánk szempontjából is a levéltárosképzést és továbbképzést érzem, mert itt bizony nagy az elmaradás. Sokszor protokolláris rendezvényekre is alig tudunk megfelelő embereket küldeni, hát még akkor, ha kemény szakmai tárgyalásokon kell a magyar levéltárügyet képviselni. A képzés és továbbképzés reformját 2-3 éven belül meg kell oldanunk, különben nem fognak bennünket megfelelő partnernek tekinteni.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a régióban mindenkitől elmaradtunk volna. Ez már azért sem lenne igaz, mert szerencsére az elmúlt évtizedben számos területen jó kezdeményezések történtek. Hogy a hagyományos kapcsolatokkal kezdjem: erősödőben vannak a határ menti megyék levéltárainak regionális, a határ túloldalán található szomszédos országok levéltáraival való kapcsolatai. Komárom-Esztergom megye, Nógrád megye, de részben Borsod-Abaúj-Zemplén megye is történelmi okokból predesztinálva van a magyar–szlovák levéltári kapcsolatok ápolására.

Erre nézve nagy nyitottságot tapasztalunk szinte minden érintett szlovák levéltárban és a Szlovák Levéltáros Egyesületnél is. E kapcsolatok nem csak formálisak, konkrét szakembercserét, kutatásokat, csoportok fogadását, információcserét jelentenek. Reméljük, ezt fogja igazolni az idén szeptemberben Miskolcon megrendezendő szlovák–magyar levéltáros találkozó is, amelyet a két ország történész vegyes bizottságával együtt rendezünk.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzati Levéltára kiemelt szerepet vállal a határ menti együttműködés szervezésében. Hagyományosnak mondható őszi nemzetközi konferenciáin több szomszédos ország levéltárosa szokott részt venni. Részben az ő feladatuk lehetne a Kárpátontúli Területi Levéltárral való kapcsolat ápolása, ez azonban intenzív államigazgatási és diplomáciai segítség nélkül kevés sikerrel kecsegtet.

Az elmúlt években ugyancsak erősödtek a román–magyar levéltári kapcsolatok is, részben Szabolcs-Szatmár-Beregből, részben Békés megyéből kiindulva. Itt a legintenzívebb együttműködés a Kolozsvári Állami Levéltárral épült ki, de egyesületi szinten is szép fejlődés tapasztalható. Úgy látom, hogy remény van itt is e kezdeményezések továbbfejlesztésére.

Szerb–magyar vonatkozásban a Csongrád Megyei Levéltárnak és részben a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltárának van hídépítő szerepe. E közelmúltig háborús régióban sokáig nem volt lehetőség a kapcsolatok fejlesztésére, de éppen napjainkban egyesületünknek lehetősége lesz nem csupán vajdasági, hanem szerbiai levéltárakkal való kapcsolatfelvételre.

A horvát–magyar határ menti együttműködés Baranya megye és Eszék, tehát Kelet-Szlavónia vonatkozásában aktív és példamutató, a Somogy Megyei Levéltár pedig nemrég a Fiumei (Rijekai) Állami Levéltárral alakított ki jó együttműködést, aminek keretében magyar levéltárosok rendezik az ottani magyar nyelvű iratanyagot. E munkáról a közelmúltban a horvát kollégák nyilatkoztak igen pozitívan.

A Zala Megyei Levéltár a Muraköz részben horvát, részben szlovén levéltáraival tarthat kapcsolatot, ezek is most vannak kifejlődőben. Érdemes megemlíteni a Lendvai Ifjúsági Levéltáros Tábort mint a határon túli együttműködés érdekes egyedi példáját.

Osztrák–magyar vonatkozásban szerencsére politikai problémák évtizedek óta nem akadályozzák a kapcsolatok fejlesztését. A Vas Megyei Levéltár által irányított burgenlandi levéltári rendezés mindkét fél számára hasznos és kölcsönös előnyökkel járó szakmai munka, amelybe más nyugati határszéli megyék is bekapcsolódhatnak.

Az eddigiekből is jól látható, hogy a határ menti együttműködés formái változtak az elmúlt években és immár a legtöbb esetben nem formális, hanem gyakorlatorientált, kölcsönös érdekeken és előnyökön alapuló kooperációk alakulnak ki. A majdani Európai Unióban is ez a regionális közös munka a követendő (pl. Baden-Württemberg, Elzász-Lotharingia és Svájc Rajna menti együttműködése), ezt kell a magyar levéltáraknak is tovább fejlesztenie.

A szakmai kooperációk másik fontos területe a szakmai szervezetek nemzetközi kapcsolata. Napjainkban négy levéltáros szervezet, egyesület működik Magyarországon és mindegyik bekapcsolódott a nemzetközi együttműködésbe. A legkisebbel kezdve: a Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség, az egyetemi levéltárosok és levéltárak egyesülete Közép-Európa szinte minden egyetemi levéltárával jó kapcsolatokat ápol, de a legerősebbek ezek a kapcsolatok az osztrák, a német, a cseh és a lengyel egyetemi archívumokkal. Ezekkel a látogatások és konferencia-részvételek állandóak és kölcsönösek. Figyelemre méltó, hogy Bécs után másodikként Budapest adott otthont a közép-európai egyetemi levéltárak nemzetközi konferenciájának.

A Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete az ide kapcsolódó nemzetközi szervezet tagja és annak munkájában, sőt vezetésében is képviselteti magát. Én elsősorban a határon túli magyar egyházi levéltárakkal való intenzív kapcsolatukat emelném ki. Közismert, hogy több szomszédos országban nagyon jelentős forrásértékű, különböző felekezethez tartozó levéltári gyűjtemény maradt meg. E levéltárak sokáig rendezetlenül álltak, és nem volt szakember, aki fel tudta volna dolgozni az ott őrzött értékes iratanyagot. Napjainkban már csaknem mindenütt lelkes fiatal vagy idősebb kollégák dolgoznak, de elzárva a szakmai információktól, a konzultációs lehetőségektől. A MELTE e problémán segít, amikor évi konferenciáira mindig meghívja a határon túli kollégákat, vagy éppen ott rendezi összejövetelét, mint legutóbb Kolozsváron.

A harmadik, és immár egy hatalmas területet összefogó szervezet, az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa jellegénél fogva elsősorban a megyei és városi levéltárak belső ügyeivel foglalkozik, de itt is elkerülhetetlen ma már, hogy nemzetközi kapcsolatok ne alakuljanak ki. Itt csupán egy példát emelek ki, ami a jövőben remélhetőleg gyakrabban fog előfordulni. Bécs és Budapest fővárosok levéltárai — tudomásom szerint — még idén ősszel közös konferencia, illetve rendezvény formájában vizsgálják meg a közös történelem során oly szoros kapcsolatba került világvárosok levéltári vonatkozású problémáit.

Ami a Magyar Levéltárosok Egyesületét illeti, e legrégebbi szakmai szervezetünk mindig is kiemelt feladatnak tekintette a nemzetközi szakmai kapcsolatok erősítését. A rendszerváltás után politikai és gazdasági okokból teljesen átszerveződött az egész szakma nemzetközi kapcsolatrendszere. A szomszédos országokban egykor oly sikeresen folytatott, olcsón megszervezhető hungarica-kutatások lehetősége gyakorlatilag teljesen megszűnt, illetve piaci alapokra helyeződött, ami a romló anyagi lehetőségek közepette lényegében ugyanazt jelentette. Ez talán a legnagyobb vesztesége az elmúlt évtizednek és a hiányt nem pótolhatta a Nemzeti Kulturális Alapprogram által többször meghirdetett, inkább jelképes összegű és csak kicsiny érdeklődést kiváltó hungarica-kutatási pályázati felhívás. Itt hangsúlyoznom kell, hogy az NKA-nak nem lehet feladata a teljes hugarica-kutatás finanszírozásának felvállalása. Ezt egyesületünk véleménye szerint is a Magyar Országos Levéltárnak kell az állami költségvetés segítségével vezetnie és irányítania, folyamatosan és intézményesítetten konzultálva a szakmai szervezetekkel.

Ugyanakkor azonban olyan új kapcsolatok nyíltak meg a levéltárak és a levéltárosok előtt, amelyekről korábban szó sem lehetett. A hagyományosan jó osztrák kapcsolat mellett kiemelést érdemel a holland és német kollégák és szakmai szervezetek nyitottsága és segítőkészsége Magyarország irányába. A ’90-es évek elején legkorábban a holland levéltárak vállalkoztak arra, hogy élő munkakapcsolatot alakítsanak ki a magyar társintézményekkel. Immár két alkalommal fogadtak egy-egy magyar levéltárosokból álló szakmai csoportot Hollandiában és ismertették meg a kollégákat az ottani feladatokkal, feldolgozási, rendezési, anyagvédelmi és egyéb módszerekkel. Mindez a két levéltáros egyesület kapcsolatán alapult és természetesen mi is fogadtunk Hollandiából érkező kollégákat. Ezzel csaknem egy időben a német levéltáros egyesület is élénk érdeklődést mutatott Magyarország iránt, így az elmúlt évtizedben folyamatosan vagyunk jelen az ottani szakmai rendezvényeken. Az évente megrendezett német levéltári nap ma már fontos találkozóhelye a Rajnától keletre elterülő Európa levéltárainak és levéltáros egyesületeinek, ahol mindig lehetőség van fontos szakmai kapcsolatok fejlesztésére. Ezen a rendezvényen évek óta 3-4 kolléga vesz részt Magyarországról és ennek folyamatossá tételét a magam részéről igen szükségesnek tartom. Természetesen a németekkel, tegyük hozzá: főleg a dél-német régióval sikerült ennél szorosabb kapcsolatok létrehozása is. Ennek keretében a bajor levéltári igazgatóság már több alkalommal fogadott néhány hétre magyar levéltárosokat és biztosított számukra igényes szakmai programot.

A nemzetközi kapcsolatok fajtái

1. Az Magyar Levéltárosok Egyesülete részvétele a nemzetközi levéltári szakmai szervezetek munkájában.

Mint ismeretes a Nemzetközi Levéltári Tanácsnak van magyar képviselője a MOL-ból, aki évek óta részt vesz e szakmai szervezet munkájában. Mindez rendkívül fontos számunkra és időnként az erről szóló publikációk nagy segítséget adnak az informálódásban. Ugyanakkor nincs rendszeresen és állandó formában kiépült tájékoztatás, nem a magyar képviselő hibájából, hanem talán megszokásból is, hiszen évtizedeken át elfogadtuk, hogy el vagyunk szakítva a nemzetközi szervezetektől. Nemcsak az MLE-nek, de valamennyi szakmai szervezetnek (ahogy ezt az egyházi levéltárosok már megtették) ott kellene lennie az ICA/CIA illetékes részszervezeteiben, és a lehetőségekhez mérten bekapcsolódni annak munkájába. Az MLE az ehhez szükséges tagdíjat befizette, az információk azonban lassan érkeznek, és terítésükről a választmányon keresztül gondoskodni kell. Úgy vélem, az Európai Unióba való belépésünk küszöbén aktívabb részvételünk elkerülhetetlen és kötelező, de gondosan meg kell válogatni, milyen rendezvényeken és milyen küldöttekkel kívánunk megjelenni. El kell fogadni, hogy minket elsősorban az európai, ezen belül a közép-kelet-európai levéltárügy érdekelhet, annak részének tekintenek minket, tehát az ilyen típusú rendezvényeken vegyünk részt, sőt 1-2 év múlva megkísérelhetünk ilyen regionális rendezvényt mi magunk szervezni. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne legalább 12 fiatal kollégát kell tapasztalattal felruházni, német, angol és esetleg francia nyelvterületen, hozzáteszem nem feledkezve meg a számunkra igen fontos orosz és ukrán vonalról sem.

Mint már korábban jeleztem, Németországba már küldtünk tapasztalatszerzésre fiatal kollégákat, hasonló utat kellene járni, további meghatározandó országok irányában. Mindezt tudatos szervezéssel kell tennünk, minden fontos országot, illetve nyelvterületet kiválasztva és mindig más személyeket kiküldve, hogy kialakuljon egy 12-15 fős nyelvet beszélő és gyakorló, nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező szakmai csapat, akiknek segítségével későbbi terveinket meg lehet valósítani.

2. A nemzetközi kapcsolatok fontossági sorrendjének meghatározása.

Kényes, de úgy vélem megkerülhetetlen kérdés, hogy anyagi és egyéb lehetőségeink függvényében milyen kapcsolatokat preferáljunk, minek adjunk elsőséget. Mint korábban jeleztem, számunkra az európai kapcsolatok lesznek hosszú távon is fontosak, de történelmi hagyományaink, levéltári anyagunk szétszórtsága miatt ez nem korlátozódhat az Európai Unióra, sőt azon belül is differenciálnunk kell lehetőségeinknek megfelelően. Kapcsolatainknak legalább három körét javaslom, amelyek közül az első körbe azon országok tartoznak, amelyekkel minden erőfeszítéssel fejleszteni kell a tapasztalatcseréket és a szigorúan kölcsönös látogatásokat, sőt közös rendezvényeket, más tudományos intézményekkel együttműködve. Ezen első körbe tartozzanak történelmi hagyományaink miatt Ausztria, Németország, Szlovákia, Románia, Szerbia és Horvátország. A kárpátaljai levéltárak miatt megfontolandó az ukrán kapcsolat erősítése is. Kérdéses, hogy az Oroszországgal, ill. egészen más okokból Olaszországgal való kapcsolatokat ne soroljuk-e az első körbe. Ez ellen csak az az érv hozható fel, hogy nagyon intenzív kapcsolatokat 6-7 országnál többel aligha tudunk kialakítani.

Az első körbe tartozás itt azt jelenti, hogy folyamatosan jelen kell lennünk ezen országok szakmai rendezvényein, illetve onnan is mindig kell képviselőt hívnunk. Ezekkel az országokkal kellene 1-1 hónapra gyakornokokat cserélni esetenként anyagi áldozatokat is vállalva, és őket kellene nemzetközi konferenciák előadóiként is meghívni Magyarországra.

A második körbe számunkra ugyanúgy fontos, de kapcsolatok intenzivitásában kevésbé előresorolt országok tartoznak, ami hangsúlyozom nem fontossági sorrendet jelent, csak lehetőségeink reális felmérését. Ide tartozik véleményem szerint Csehország, Lengyelország, Szlovénia, valamint a már említett Ukrajna, Oroszország, Olaszország és Hollandia. Megfontolandónak érzem Svájc ide sorolását is, mivel ott különböző nyelvterületeken lehetne kapcsolatokra szert tenni.

Ezen országok közül is többször, de nem mindig kellene jelen lennünk a szakmai rendezvényeken, és innen is hívnunk kell kollégákat Magyarországra. Bármely kapcsolatfejlesztés csak kétoldalú alapon képzelhető el. E körből fel kell hívni a figyelmet Oroszország fontosságára, hiszen az ottani levéltárakban óriási, bennünket érdeklő anyagok vannak, és jó lenne, ha az orosz kapcsolatok nemcsak a kutatók, hanem a levéltáros szakma képviselőin keresztül erősödnének. Ezt jelzi a közelmúltban létesített moszkvai magyar levéltári kirendeltség is, amely remélhetőleg valódi kutatóközponttá fejlődhet a távolabbi jövőben.

A harmadik körbe az előbb felsoroltakon kívüli európai országok tartoznak, amelyekkel esetenként fel kell venni a kapcsolatot, de anyagi és szervezeti okokból a folyamatos kapcsolat fenntartására valószínűleg nem lesz erőnk.

A kapcsolatok formái

A nemzetközi kapcsolattartás jelenleg leggyakoribb formája az egyes levéltári szervezetek éves vándorgyűlésein való kölcsönös, vagy csak részben kölcsönös részvétel. E tekintetben a legjobb és legfolyamatosabb a kapcsolatunk a német, a cseh, a szlovák és újabban a román és a horvát levéltáros egyesülettel van. Sajnálatosan nem elég folyamatos az osztrák testvéregyesülettel. Mivel ezek nagyrészt az első körbe tartozó országok, e kapcsolatokat erősíteni kell, de a formális részvételt lehetőleg a nyelvet is ismerő kolléga kiküldésével gyakorlatiasabbá kell tenni. Fontos, hogy a kiküldött személy előzetesen legalább az elnökséggel konzultáljon az adott országgal való kapcsolatépítés éppen fontos terveiről, kérdéseiről. A kiküldött minden esetben készítsen írásos jelentést tapasztalatairól és ennek szerkesztett változata jelenjen meg a Levéltári Szemlében.

A kapcsolattartás másik jelenleg is élő és jól működő formája a már említett intézményközi, határ menti, ill. regionális együttműködés. Az egyesületnek itt csupán annyi feladata lehet, hogy a rendezvények hírét eljuttassa a szakma egészéhez és esetleges stratégiai kérdésekben egyeztessen a rendező hazai levéltárakkal.

Véleményem szerint a jövő szempontjából a leglényegesebb a fiatal (kb. 35 év alatti) levéltárosok cseréjének előkészítése és megvalósítása. Itt fontosnak érzem, hogy cseréről és ne egyoldalú kiküldésekről legyen szó. A cserével kapcsolatban nyitottságot tapasztaltam a román, a szlovák és talán a cseh kollégáknál és valószínűleg ugyanez lesz a helyzet a horvát, szlovén, sőt talán szerb vonatkozásban is. Ezen országokból lenne érdeklődés a magyar levéltárak megismerésére, és a kölcsönösség alkalmazására. Ukrán részről az érdeklődés megvan, de a csere anyagi és szervezeti feltételei egyelőre aligha biztosíthatók. A számunkra ugyancsak fontos osztrák és német vonalon tárgyalásokat már többször folytattunk, de a kölcsönösség irányában ott kisebb az érdeklődés, részben az általuk nagynak vélt nyelvi nehézségek miatt, de van remény csereakció szervezésére, vagy a levéltárosképzésben való együttműködésre, amely itt bizonyosan több munkát igényel.

A levéltárosok cserealapon történő kiküldését a következő feltételekkel lehet megszervezni. Kezdetben két hét, siker esetén akár egy hónapos időtartamra küldjünk a fenti országokba 2-2 levéltárost, illetve fogadjunk onnan hasonló számban kollégákat. A szállást ingyenesen minden esetben a fogadó fél biztosítaná, a mi esetünkben a hazai levéltárak vendégszobáiban (ehhez kellene a fogadó levéltárak beleegyezése). A fogadó fél előre egyeztetett, igény szerinti programot szervez az érkezők részére: 3-5 levéltár meglátogatása, ott szakmai vezetés és konzultáció, igény szerint kutatási lehetőség biztosítása. Az utazási költséget minden esetben a küldő fél fizeti. Esetleges szerény napidíjat vállalhat a fogadó fél, ha ezt az MLE pl. saját bevételei terhére vállalja. E javaslattal fordulhatnánk írásban a társegyesülethez és a megvalósításról szerződést írhatnánk alá. Ennek alapján 2003 elejétől 2-3 országgal bizonyosan megkezdődhet e csere megvalósítása.

A nemzetközi kapcsolat más formája lehet külföldi egyesületekkel közös rendezvény szervezése, erre legutóbb az osztrák kollégák tettek javaslatot. Ennek eredménye lehet közös konferenciakötet, vagy akár közös forráskiadvány kiadása. E javaslatokat támogatni kell, de csak úgy, ha konkrét hazai levéltár lesz egy ilyen közös rendezvény hazai felelőse, mert az egyesület ehhez csak támogatást tud szerezni, de saját apparátusa elégtelen egy ilyen feladat megszervezésére.

Itt kell megjegyeznem, hogy az egyesület lehetőségei korlátozottak, tehát évenként csak korlátozott számú akció, csere és rendezvény megszervezéseit szabad vállalnia, különben belebukhat kezdeményezéseibe. Bizonyos, hogy így is csak néhány aktív és lelkes tag áldozatvállalásán múlik a rendezvények sikere.

A nemzetközi kapcsolatok működtetésének feltételei

Az előbb felsorolt kapcsolatok szervezése nem olcsó dolog. Jelentős utazási, szállás- és egyéb jellegű költségek merülhetnek fel. Ennek anyagi feltételét elsősorban az NKA levéltári pályázataiból, minisztériumi támogatásból, és csak kis mértékben saját bevételeinkből kell megteremteni. Az egyes hazai levéltáraknak saját vendégszobáikban meghatározott időt kellene biztosítania a csereakciókhoz. Ennek időbeli egyeztetése bizonyosan nagy gondot fog okozni, de megvalósítható. A vendégek számára a magyar levéltári kiadványokból ajándék példányokat kell biztosítani, és főleg mielőbb el kellene készíteni a magyar levéltárakat bemutató rövid angol és német nyelvű ismertetőket.

A talán legnagyobb problémát azon kollégák megtalálása jelenti, akik szívesen és intenzíven tudnak részt venni a nemzetközi kapcsolatok szervezésében. Az idegen nyelv tudásáról készült már felmérésünk, de e viszonylag bő névsor azonnal szűkül, amikor konkrét feladatok merülnek fel egy-egy alkalommal.

Úgy vélem, a jövőben összességében nagyobbak lesznek a lehetőségeink annál, aminek megvalósítására képesek vagyunk. Arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb arányban tudjunk élni a felmerülő lehetőségekkel és valódi tartalommal töltsük meg azokat.

*A Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Magyar Országos Levéltár 2002. június 6-án Budapesten megrendezett A levéltárak feladatai az Európai Unióban c. konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.