Herczeg Etelka
(1912–2002)

2002 január utolsó napján vettünk végső búcsút Budapest Főváros Levéltára munkatársától, Herczeg Etelkától, aki nem sokkal korábban, január 19-én hunyt el.

1912. október 11-én született Budapesten, korán meghalt édesapja borbély és fodrászmester volt. Édesanyja háztartásbeliként nevelte a három lánytestvért, közülük két tanítónő és egy óvónő került ki. 1931-ben népiskolai tanítói oklevelet szerzett a VII. kerületi Damjanich utcai Állami Tanítóképző Intézetben. Ezt követően egy évig — fizetés nélkül — a Budapesti Tanítók Egyesületének titkáraként dolgozott. 1932. szeptember 23-án lépett a főváros szolgálatába. A Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapjánál helyezkedett el, ahol 1936-tól kezelő, 1943-tól kezelőtiszt volt, majd 1949-ben, soron kívül, irodafőtisztnek nevezték ki.

Saját kérésére helyezték át Budapest Székesfőváros Levéltárához 1949. február 1-jén. 1951-ben lett levéltári főmunkaerő, majd 1952. június 1-jétől — szakmai munkája elismeréseként — segédlevéltárossá nevezték ki. Levéltári pályafutása alatt szinte valamennyi munkaterületen megfordult. Kezdetben az igazolóbizottsági másolatokért folyamodó ügyfelek kéréseit intézte és hiteles másolatokat készített, majd a levéltár 1945–1951. évi irattárát rendezte kútfők szerint csoportosítva és alakított ki azokhoz megfelelő segédleteket. 1951 januárjától 1954 novemberéig a levéltár kutatótermének felügyelője volt, iratkölcsönzéseket intézett és kezelte a szakkönyvtárat. Ebben az időszakban két hónapon át, igaz, csak helyettesként, gazdasági ügyintézője is volt a levéltárnak. Erről a két hónapról mindig mosolyogva mesélt, hiszen olyasmit kellett csinálnia, amit addig soha és nagyon büszke volt rá, hogy megcsinálta. Munkás életének értelméről, hitvallásáról tanúskodik ez a történet; amit meg kellett tenni, azt megtanulta és becsülettel el is végezte.

1954-ben munkaköre tovább bővült: az iskolai iratok referense lett, miközben ellátta a kutatótermi felügyeletet, a könyvtárosi munkát és továbbra is ő vezette a gyarapodó kölcsönzések nyilvántartását. Pest város iratanyagának alapfelmérésében tevékenyen részt vett, miután az iratanyag többszöri költöztetésének terhe is vállára nehezedett. Fordulópontot jelentett pályáján a budapesti, illetve nagy-budapesti iskolák fondreferenciája; ettől az időtől kezdve az iskolák történetének és történeti forrásainak legjobb ismerője lett. Első feladatának tekintette, hogy feltárja és begyűjtse az iskolai iratokat, majd azonnal hozzálátott a feldolgozáshoz is. Ezt a munkát is alaposan és szakszerűen végezte, kiállítási anyagot is állított össze Az iskolák életének megindulása címmel, s elkészítette a fővárosi alsó-, közép- és felsőfokú iskolák anyagát bemutató kötetet, amely a Levéltári Alapleltárak c. sorozatban jelent meg 1961-ben. Ez a kötet máig alapvető kutatási segédlet, amit fond-meghatározáshoz, irat-felkutatáshoz, igazolások kiadásához és tudományos kutatáshoz egyaránt használunk mi levéltárosok és a kutatók is.

Tudományos munkát is végzett, hiszen 1965-ben jelent meg dolgozata Pest város népessége a 19. század első felében címmel a Történeti Statisztikai Évkönyv 1963–64. évi kötetében. Feldolgozta korábbi munkahelyének, a Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapjának történetét 1960-ban, ami újabb kutatásai után bővített formában 1988-ban jelent meg ismét a Budapest Főváros Levéltára Közleményei 1988. évi kötetében. Évtizedeken át volt az ország egyik legjelentősebb levéltári szakkönyvtárának avatott könyvtárosa, és egy személyben végezte, a szerzeményezések, a katalogizálások és kölcsönzések teendőit. 1964-ben végezte el a Levéltárak Országos Központjának kétéves levéltáros továbbképző tanfolyamát. 1967-ben Szocialista Kultúráért miniszteri kitüntetést kapott.

1971. március 31-én ment nyugdíjba, de nem vonult vissza. Nyugdíjasként először a Pest Megyei Levéltárban, majd azt követően Budapest Főváros Levéltárában dolgozott, a Leonardo da Vinci közben, az újonnan levéltárrá alakított épületben. Feudáliskori iratok darabszintű rendezését, mikrofilmezésre való előkészítését végezte a többek által is használt kifejezéssel élve: „a tőle megszokott precizitással”. Szakmai felkészültségére és szellemi frissességére jellemző, hogy német nyelvű állagokban dolgozott utolsó munkanapjáig.

A fővárosi levéltár jelenlegi munkatársai, egy-két kivétellel, már mint nyugdíjassal találkoztak vele. Amikor személyesen megismertem, elsőként az tűnt föl, hogy nem nyugdíjasként viselkedett, és a kollégái sem úgy bántak vele. Aktív életet élt, szeretett a levéltárosokkal kirándulni, sokat mesélt a korábbi évek nagyhírű szakmai kirándulásairól. Érdeklődött a szakmai kérdések iránt, figyelte a levéltári élet változásait, rendszeres olvasója volt az egyesületi kiadványoknak, és amíg egészsége engedte, részt vett a szakmai rendezvényeken. Tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, majd egyik alapító tagja a Magyar Levéltárosok Egyesületének.

A kutatóteremben volt az íróasztala, ahová minden nap percnyi pontossággal érkezett, legyen bár eső, hó, vagy elviselhetetlen meleg. Munka közben, ha szakmai segítségre volt szüksége bármelyik régi kutatónak, teljes természetességgel fordult Etelka nénihez, akitől mindig megkapta a felvilágosítást. Kedvesen és tapintatosan tudott segíteni a kutatóteremben szolgálatot teljesítő gyakorlatlanabb kollégáknak is, mintha csak csevegni akarna a kutatóval, elmondta azokat a tudnivalókat, amit a kolléga elfelejtett, vagy éppen nem tudott. Kedves volt, halk szavú és nagyon barátságos a kollégákkal és a kutatókkal, még a nagyon nehéz természetűekkel is.

Nemcsak a munkából, a közös szórakozásokból is kivette a részét, az évente megrendezett karácsonyi összejöveteleken mindig ott volt, jól érezte magát velünk és mi örültünk, hogy velünk van. Páratlanul becsületes volt, amikor februárban a nátha ágynak döntötte és kénytelen volt otthon maradni, legfontosabb gondja az adóbevallásának időben történő elkészítése volt. Élete végéig hű maradt államigazgatási esküjéhez: az alkotmányos jogszabályokat megtartotta, a hivatali titkot megőrizte, hivatali kötelességét pontosan és lelkiismeretesen teljesítette. 2001 február végén megszüntette nyugdíjas munkaviszonyát, a kemény tél kikezdte az egészségét, láthatóan fáradt volt. Azzal váltunk el tőle, hogy majd a tavasz megerősíti, ismét tud dolgozni. Mi visszavártuk.

Utolsó személyes látogatása a levéltárban, úgy hisszük és reméljük, életének legkedvesebb napja volt. 52 évi munkájáért, életművének szakmai elismeréseként 2001. augusztus 20-án Etelka néni megkapta a Pauler-díjat.* Ez a nap a fővárosi levéltár dolgozóinak ünnepe is volt, ünnepeltük Herczeg Etelkát, mindenki Etelka nénijét, és aki csak tehette az átadási ünnepségen köszöntötte. A köszöntők sorában nem voltunk egyedül, a város levéltárainak munkatársai, régi kollégák és hálás kutatók is megkeresték őszinte jókívánságaikkal, egy kézfogásra, egy kézcsókra. Nagyon boldog volt, nem tudni, hogy a miniszteri kézfogástól, vagy az őt körülvevő fiatalabb és egészen fiatal kollégák jelentették-e a nagyobb boldogságot számára. A kitüntetése alkalmából rendezett Leonardo da Vinci közi házi ünnepségen, bár már nehezen mozgott, kedélye még mindig a régi volt. Történeteket mesélt a fiatalabbaknak a régi időkből, mulatságosakat és szomorúakat, a levéltárak életéről, a kutatókról és a kedves régi kollégákról.

Herczeg Etelka páratlan szaktudásával és hatalmas anyagismeretével hosszú évtizedeken át volt Budapest Főváros Levéltárának egyik tartópillére. Levéltárosok, kezelők több nemzedéke nőtt fel a keze alatt. Emlékét kollégái mellett a lekötelezett kutatók is őrzik. „Ő igazi, régi vágású levéltárosaink közé tartozott, aki szívügyének tekintette, hogy minden módon segítséget adjon a levéltárat felkereső kutatóknak. Az ő segítsége nélkül magam sem tudtam volna tető alá hozni Budapest 1848–49-i viszonyairól szóló monográfiámat.” — írta részvétlevelében Spira György történész.

 Szegőfi Anna

* A szerkesztőség ezúton kér elnézést a családtól, a barátoktól és a kollégáktól, hogy előző számainkban a kitüntetettek névsorából kimaradt Herczeg Etelka.