Nemes Lajos
Eger város önkormányzata (1687–1848)
Heves Megyei Levéltár, Eger, 2001. 238 p.

Szabó Jolán
Gyöngyös önkormányzata (1687–1848)
Heves Megyei Levéltár, Eger 2001. 228 p.

2001 végén jelent meg (a levéltári szakma és a helytörténészek nagy örömére) a Heves Megyei Levéltár gondozásában Eger és Gyöngyös mezővárosok önkormányzat-története a török hódoltság megszűnte és az 1848. évi polgári forradalom közti időszakból. Az örvendetesen gyarapodó közigazgatás-történeti munkák sorában az említett könyvek is megerősítik azt a régtől bizonyított tételt, hogy a későfeudális-kori Magyarországon az azonos jogállású települések autonómiája és struktúrája között — számos azonos, vagy rokon vonás mellett — olykor egészen nagy különbségek lehettek. A két, figyelemre méltó, hasonló (csaknem azonos) szerkesztési elvek és terjedelmi határok között kiadott kötet olvasói választ kaphatnak arra a kérdésre, hogy az egy vármegyében, egymáshoz közel fekvő két mezőváros autonómiája kapcsán milyen mértékű egyedi és általános jelenséggel állunk szemben, illetve a városok önkormányzata miként alakult a földesúri hatalom változó erőviszonyai közepette.

A két mezőváros a török kiűzését követő első években a szabad királyi városokhoz hasonló jogokat élvezett. Eger esetében erre a biztosítékot az jelentette, hogy a város 1687. december 17-től — a püspöki ellentmondás és tiltakozás dacára — a Kamara irányítása alá került és Fenesy György püspök csupán 1695-ben tudta érvényesíteni földesúri jogait. Ami egyúttal azt is jelentette Eger számára, hogy a „Habsburg törvénytelenség” hét éve alatt élvezett széleskörű autonómiából lesüllyedt a földesúri mezővárosok szintjére. Az 1695-ben létrejött egyezség szerint a bíró és a tanács tagjainak kijelölése a püspök kezére került, valamint ugyancsak a földesúr birtokába jutottak a korábban városhoz tartozó ingatlanok és más bevételi források.

Egerhez hasonlóan Gyöngyösnek is a törökkorban szerzett és szokásban volt jogai (elöljárók választása, első fokú bíráskodási helyhatóság, statutumalkotás, szabad végrendelkezés és ingatlanok adásvétele) közvetlenül az 1687 utáni években még biztosítottak voltak. A földesúri hatáskör kiterjesztése a 18. sz. elején fokozatosan, inkább közvetett eszközökkel, illetve módon történt és csak később mutatkozott meg nyílt és egyértelmű jogelvonásként. Az autonómia szempontjából a leglényegesebb kérdés, az elöljáróság szabad választása 1716-ban szenvedett csorbát annyiban, hogy a földesurak személyesen, vagy küldötteik útján megjelentek a restauráción. A nyílt beavatkozás „kodifikálása” 1795-ben következett be azzal, hogy az úriszék meghatározta a választás rendjét, amelynek legfontosabb eleme, a jelöltállítás joga (ellentétben az eddig szokásban volt gyakorlattal) a földesúr hatáskörébe került. Ennek birtokában már a földesurak akár a mezővárosi többség szándékával szembeni jelöltet is „confirmálhattak”, sőt példát találhatunk a tanács működésének felfüggesztésére, de ide tartozik a város bevételei jelentős részének a földesurak kezére jutása is. Ugyanakkor a mezőváros 19. századi megerősödését jelzi, hogy 1837 után a tisztújításkor a földesúr három jelöltje mellett a tanács is kandidálhatott három személyt.

A vizsgált mezővárosok önkormányzata és igazgatási struktúrája alapvetően az általános magyarországi gyakorlat szerint alakult. A szakigazgatás nyomai már a 18. sz. elején fellelhetők voltak, de ténylegesen csak a 19. században jelentek meg azok az elemek, amelyek 1848 után a polgári bürokratikus igazgatási rendszer alapját képezték. Ezt elsősorban a városigazgatásban egyre nagyobb számban megjelenő „főhivatású”, fizetett szaktisztviselők, valamint az egy-egy területet átfogó intézkedések sora jelzi. Statutumokat (földesúri jóváhagyással) mindkét helyen szép számmal alkottak és zömében ugyanazokat a testületi és egyedi szerveket működtették. A polgárság legszélesebb körét érintő közgyűlés mindkét helyen funkcionált, a tisztújítás, illetve a város egészét érintő nagy fontosságú ügyek megtárgyalása esetén. Egerben 1748–1789 között vannak adatok egy 60-100 tagú, speciális testület a „választott község” (nem külső tanács!) működéséről, kizárólag a restaurációkon való részvétel kapcsán.

A városi önkormányzat legfontosabb szerve a belső tanács Egerben az általános magyar gyakorlat szerint ülésezett: az első fokon ítélkező és a közigazgatást irányító 6-12 tagú belső (öreg, nagy) tanács élén a főbíró, illetve a helyettesítéssel megbízott személy állt. Gyöngyösön nem a szokványos rendszer szerint, hanem (12-12 taggal) két testületet szervezve működtették a tanácso(ka)t. Az egyik volt a törvénykezést végző belső(öreg) tanács, 12 fizetéssel bíró taggal, a másik pedig a városigazgatást intéző külső (kis) tanács, 12 fizetés nélküli taggal. Sajátosan jelentkezett a nemzetiségi (vallási), valamint a társadalmi helyzet szerinti paritás a két mezőváros tanácstagjainak megválasztásánál: Egerben hét magyar, négy német és egy rác volt a tanács tagja, Gyöngyösön pedig (többnyire) egyenlő számban képviseltették magukat nemesek és nem nemesek. A tanácsok működése a bíráskodás és a közigazgatás teljes körét felölelte. A polgárokat érintő büntető és polgári perek mellett foglakoztak a város gazdasági ügyeivel, az adó-, az oktatás-, a gyám-, a szegénygondozás-, a közegészség-, a pénz- és hitel-, az egyházi, a katonai, a rendészeti stb. ügyekkel. Érdekességként megemlíthető, hogy Eger a 18. sz. elejéig korlátozott (püspöki jóváhagyáshoz kötött) pallosjoggal is rendelkezett.

Szintén eltérő volt a külső tanácsok működése a két helységben. Egerben a 24 tagú, szószóló (fürmender) által vezetett testület (a hatásköre utáni elnevezéssel kis tanács) valószínűleg már 1696-ban megvolt, de 1701-ben már konkrétan említi forrás. A (fentebb említett) nemzetiségi képviselet szerint 12 magyar, 8 német és 4 rác tagja volt. Pontosan körül nem határolt feladata szerint segítette a belső tanács munkáját, illetve a tisztújítást. Megfigyelhető az egri példán is az az általános mezővárosi tendencia, hogy a belső tanács igyekezett a külső tanács jogkörét szűkíteni, amely viszont az 1848 előtti években újra megerősödött az úrbéri felszabadulási perek kezdetével. Az 1791–1805 közötti időszakban Gyöngyösön működött külső tanács kizárólag a számadások ellenőrzését végezte, amelyről a földesuraknak kellett jelentést tenni.

A város legfontosabb tisztségviselője, a bíró személyének megválasztásánál a kijelölési jog — mint láthattuk — a 18. században mindkét helyen a földesúr joghatóságába került. Ezért bíró kizárólag csak a földesúrnak megfelelő személy lehetett. Viszonylag egyedi magyarországi gyakorlatnak számított, hogy Egerben a bírók közül többen a megválasztásuk előtt nem voltak a tanács tagjai. Gyöngyösre viszont jellemző volt, hogy már a magisztrátusban nagy tapasztalatot szerzett személy került a város élére, általában többször is. A tisztség súlyát jelzi, hogy ebben a mezővárosban 1723 és 1848 között csupán 27 bíró működött, akiknek a 85%-a nemes volt. A többi tisztségviselő, cseléd, egyéb alkalmazott jórészt hasonló rendszerben működött mindkét helyen: jegyző, levéltárnok, perceptor, vásárbíró, hegybíró, borbíró, pálinkabíró, kvártélymester, közgyám stb.

A kötetek tagolása arányos, jól áttekinthető, könnyen kezelhető, szerkezetük a klasszikus igazgatástörténet szabályai szerint épül fel. A városok jogi helyzetének, az önkormányzat hatáskörének és szervezetének bemutatását, elemzését követik a függelékben közölt jogbiztosító iratok, statutumok, esküminták, illetve a (fellelt) teljes tisztviselői adattárak, valamint idegen (többnyire latin) kifejezések magyarázatai és széleskörű várostörténeti bibliográfiák.

A kiadványok értékét újólag méltatva a recenzens kötelességének érzi, hogy néhány hiányosságra, illetve tévedésre felhívja a figyelmet. Hiányoznak a nevezett önkormányzatok működését értékelő összegzések. Érdekes lett volna választ kapni arra a kérdésre, hogy hol helyezkedett el Eger és Gyöngyös a korszak városhierarchiájában? Talán erőteljesebben lehetett volna foglalkozni az „igazgatás” belső végrehajtásán túl a „külső igazgatás”-sal, vagyis a településeknek a vármegyével és a központi kormányszervekkel való közigazgatási kapcsolatával! (Egyik szerző sem használt fel vármegyei irategyütteseket.) Mindkét kötetben a kila és a mérő egyformán 62 l megjelöléssel szerepel, holott egy kila két mérő volt. Az egri adatok között hibásan 1 lat 0,56 kg-mal, 1 váltó- és 1 pengőforint (60 helyett) 100 krajcárral egyenlő. A gyöngyösi kötetben úgy tűnik, hogy az „állami adó”, illetve a „katonatartás és porció” külön adónem lenne, ugyanakkor nem említi a saját részre szedett városi adót (74.). Ugyanitt a (glosszáriumban magyarázott) garas a forintnak hibásan 1/5 részeként tűnik fel. Az pedig minden bizonnyal a kiadványok anyagi hátterét biztosító és emiatt korlátozott terjedelmet megkövetelő szerkesztő/kiadó „bűne” lehet, hogy az egyébként kitűnő, aprólékos részletességgel megírt munkák néhány fejezete méltatlanul kevés helyet kapott, mint például Eger esetében a rendkívül izgalmas büntetőbíráskodásra csupán 1772-ig vannak adatok.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a szerzők gazdag városi levéltári forrásanyagot, imponálóan bőséges szakirodalmat használva tárják az olvasó elé a két mezőváros önkormányzatának 1687–1848 közötti történetét. Végezetül csak dicsérettel lehet szólni a Heves Megyei Levéltár kiadványainak igényes tipográfiájáról és kötéséről. Az autonómia és városigazgatási kérdéseken túl a két kötet számos gazdaság-, társadalom- és kultúrtörténeti adalékkal egészíti ki általános várostörténeti ismereteinket.

Szabó Attila