Aradi Gábor

A San remo-i tárgyalások magyarországi előkészülete¹

Az első világháborút lezáró békeszerződések következtében önálló állammá váló Magyarország rovására elsősorban a későbbi kisantanthoz tartozó államok — Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia — gyarapodtak területileg.² A számukra pozitív változásokat csak az a körülmény árnyékolta be, hogy ezekkel az új szerzeményekkel többmilliós magyar nemzetiségű lakosság is került hozzájuk. További nehézséget jelentett az is, hogy a magyar nemzetiségűek tulajdonában jelentős nagyságú földbirtok volt az átcsatolt területeken. Ez a gazdasági erő keresztezhette azt, az újjáalakuló államok vezetőiben meglévő törekvést, amely a magyarság visszaszorítására irányult. Ennek a problémának a megoldására a legkézenfekvőbb eszköznek az amúgy is napirenden lévő földreform bizonyult, amely a kisantant államaiban, a 20. sz. első évtizedeiben különböző mértékben és időben zajlott le. ³

Bizonyos eltérések, helyi sajátosságok ellenére mindnek közös volt a hatása. Tiltakozások és agrárperek indult el az erre illetékes nemzetközi bírósági fórumokon. Egyrészt ugyanis a trianoni békeszerződés (= TBSZ) több cikke is — l. alább — védte a magyar állampolgároknak a korábban az Osztrák-Magyar Monarchia területén lévő tulajdonát, másrészt, ha mégis sor került ezek elvételére, a kisajátító államot kártérítésre kötelezte. A békeszerződésben előírt kártérítési kötelezettség elöl azonban az utódállamok kormányai elzárkóztak. Nem maradt tehát más lehetőség a károsultak számára, mint megpróbálni sérelmeiket per útján orvosolni.

A panaszosok többsége olyan személy volt, aki a trianoni Magyarország állampolgárságát optálással⁴ szerezte. A megindított pereket a magyar állam folyamatosan figyelemmel kísérte és lehetőségeihez mérten támogatta a kárt szenvedetteket. Fellépésénél azonban nemcsak a rendkívül kedvezőtlen külpolitikai hangulatra, ⁵ hanem a belpolitikai tényezőkre is tekintettel kellett lennie. Erre azért volt szükség, mert a magyar állam vezetői közül többen — köztük Bethlen István miniszterelnök is — érdekelt volt az ügyben (Bethlen Erdélyben fekvő földbirtoka szintén a kisajátítás sorsára jutott).

Az előbbiekben röviden elemzett kérdéskör román optáns per néven vonult be a köztudatba. Egyrészt a három utódállam közül Romániában volt a legnagyobb a földreform céljára kisajátított földterület (Románia: kb. 600 000 kat. hold, Csehszlovákia: kb. 500 000 kat. hold, Jugoszlávia: kb. 150 000 kat. hold.), másrészt a romániai differenciáltabb birtoknagyságok miatt jóval többen voltak érdekelve a román állam ellen indított kártérítési perekben, mint a másik két ország esetében.⁶ Mindez nem jelenti azt, hogy a magyar állampolgároknak ne lettek volna hasonló követeléseik a másik két utódállammal szemben. Szintén hasonló volt az a reakció is, amely a kártérítési igények megvalósítása érdekében indított jogi eljárást kísérte a három országban. Ennek lényegét az alábbiakban bemutatott román álláspont példájával lehet érzékeltetni.

A román földreform már közvetlenül a háború után (1918. december 15.) elkezdődött. Azonban ekkor erre még csak az úgynevezett „regáti területeken” (a régi Havasalföldből és Moldvából álló Románia) került sor. Ennek kiterjesztését az új országrészekre az 1921. július 30-án kelt román agrártörvény tette lehetővé. Ebben szinte kézzel kitapintható volt a földreform magyarellenes éle. Belekerült ugyanis a törvénybe az abszentizmusra vonatkozó kitétel. Ez kimondta, hogy azoktól a személyektől, akik 1918. december 1-je óta a fenti törvény kihirdetéséig (1921. július 30.) nem hivatalos okból voltak távol Romániától, az ország területén birtokolt ingatlanaikat, tulajdonaikat, a román állam mindenféle kárpótlás vagy kártérítés nélkül elkobozhatta. A nem hivatalos ok azokra, az elsősorban magyar nemzetiségű polgárokra vonatkozott, akik nem akartak a román fennhatóság alatt maradni és elhagyták lakhelyüket.⁷

A földreform kiterjesztése során a román állam kisajátította azoknak a magyar földbirtokosoknak a földjeit is, akik Magyarország javára optáltak. Az optálási joggal élők ingatlanait azonban a TBSZ 63. cikke védelem alá helyezte. Ez kimondta, hogy az optálónak jogukban áll megtartani korábbi lakhelyükön bírt ingatlan és ingó vagyonukat. A magyar állampolgárok határon kívülre került vagyonának védelmét célozta a 250. cikkely is. Ebben korlátozták a 232. cikknek és a IV. címhez tartozó Függeléknek a hatályát, azaz a magyar állampolgárok javainak kisajátítását megengedő rendelkezéseket. Leszögezték, hogy a magyar állampolgároknak azok a javai, amelyek a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén feküdtek, nem eshetnek lefoglalás, illetve felszámolás alá.

A román állam azonban figyelmen kívül hagyta ezeket a rendelkezéseket. Szakértőinek véleménye szerint Románia területén az állami szuverenitást semmi nem csorbíthatta és a román állampolgárok érdekében, a román állam felségterületén hozott intézkedéseket semmilyen külső hatalom, illetve ország nem kérdőjelezhette meg.⁸

Az ügy rendezéséig — kisebb eltérésekkel — mindvégig képviselt álláspontokat támogató érvrendszer hamarosan kialakult. A két eltérő álláspont az alábbiakban összegezhető:

1. (magyar):

• az optált személyeknek, az elcsatolt területeken lévő ingatlana nemzetközi szerződések által védett

• kisajátításukat csak kártérítés mellett lehet végrehajtani
• az optáns ingatlanok ügyeiben a békeszerződésben biztosított jogi fórumok illetékesek

2. (román)

• a román állam csak a Romániában élő román állampolgárokkal szemben viselhet bármilyen, így pl. anyagi felelősséget
• a román földreform végrehajtása során felmerült kérdésekben nem dönthetnek nemzetközi jogi fórumok

Magyarország természetesen rögtön a Nemzetek Szövetségének megfelelő szervéhez fordult. A panasz orvoslása azonban csak nagyon lassan indult meg. Először is pontos adatokat kellett gyűjteni. Ezután a nemzetközi szerződések által megszabott kereteken belül meg kellett szervezni a pereket indítók támogatását, a bíróságok előtt ugyanis csak magánszemélyek indíthattak eljárást a román állammal szemben. Ezt a szervezőmunkát a magyar kormány rendkívül óvatosan végezte, végezhette. Külső és belső ellenzéke egyaránt éberen figyelte, a magyar állam egyes vezetőinek említett érintettsége miatt az állami segítségnyújtás mértékét, jogszerűségét. A segítség jogi tanácsadásra, megfelelő szakemberek biztosítására, illetve arra a külpolitikai akciókra szorítkozhatott, amelynek során a sérelmeket ismertetették, nyilvánossá tették a Nemzetek Szövetsége megfelelő fórumai előtt. Állami szintre a kérdés csak azután kerülhetett, amikor a győztes nagyhatalmak a nemzetközi kapcsolatok javítása érdekében mindenképpen ki akartak alakítani egy mindkét fél számára elfogadható modus vivendit.⁹

Ugyancsak hátráltatta a kérdés rendezését Franciaország a kisantant államokat — köztük Romániát — fenntartás nélkül támogató masszív álláspontja, amely lehetővé tette azt is, hogy Románia a számára sérelmes esetekben késleltesse, lassítsa az ügymenetet, a döntések hozatalára jogosult szervek felállítását, azok működését. Ez történt pl. a román–magyar vegyes döntőbíróság felállításának esetében is. ¹⁰

A vegyes döntőbíróságok intézményét a párizsi béketárgyalásokon teremtették meg. Ezek olyan kétoldalú bíróságok voltak, amelyek az egyes országok között a békeszerződések végrehajtásakor felmerült problémák megoldását segítették elő. Magyarország esetében erről a TBSZ 239. cikke rendelkezett. Az ebben foglaltak szerint ezt a bíróságot a TBSZ életbe lépésétől számított három hónapon belül fel kellett volna állítani. A bíróságnak három főből — két tag és egy elnök — kellett összeállnia. Egy-egy tagot az érdekelt kormányok, az elnököt pedig a két érdekelt fél közös megegyezése alapján kellett kijelölni. Megegyezés hiányában a három fő kijelölésére a Nemzetek Szövetségének Tanácsa volt jogosult, de megbízottait semleges országból származó szakemberek közül kellett kiválasztania. Szükség esetén a bíróság létszámát növelni is lehetett. A határozatokat szótöbbséggel hozták meg, amelyek ellen nem lehetett fellebbezni, tehát kötelező érvényűek voltak. ¹¹

A TBSZ vegyes döntőbíróságokra vonatkozó paragrafusai meglehetősen világosak és egyértelműek voltak. A gyakorlati megvalósítás mégis nagyon nehezen indult meg, ugyanis Románia nem volt hajlandó elismerni e nemzetközi bíróság hatáskörét a földreformra vonatkozó peres eljárásokban. Engedményt csak nagyhatalmi nyomásra tett. A tagok személye körüli hosszas vita után felállt a bíróság. Érdemi eredmények azonban ezután sem születtek, mert Románia nem ismerte el a bíróság illetékességét, továbbá kifogásolta, hogy a kérdéses bíróságnak nincs (illetve nem) feljebbviteli fóruma a Nemezetek Szövetségének Tanácsa.¹²

A megállapodás lehetősége akkor csillant fel először a magyarok számára, amikor a Nemzetek Szövetségének Tanácsa 1928 szeptemberében azt a határozatot hozta — lezárni kívánván az eddigi vitákat —, hogy a két fél továbbra is tartsa fenn saját álláspontját, de törekedjen a gyakorlati megoldásra, mert a szervezet a továbbiakban nem kíván foglalkozni az üggyel. Emellett arra kérte fel a két államot, hogy egymással állami szinten folytassanak eszmecserét.

Ki kellett dolgozni a megfelelő magyar álláspontot. Bethlen miniszterelnök, aki természetesen mindvégig figyelemmel kísérte az üggyel kapcsolatos fejleményeket, báró Szterényi Józsefet, a nagy tudású, tapasztalt gazdasági szakembert kérte fel az előkészítő munka összehangolására.¹³ A nyugalmazott kereskedelmi miniszter a felkészülés utolsó szakaszában vitte tárgyalási javaslatát az 1928. október 15-ére összehívott minisztertanácsi ülés elé.¹⁴

Az értekezletet a miniszterelnök nyitotta meg, majd átadta a szót Szterényinek, aki azzal indokolta a rendkívüli ülés szükségességét, hogy neki nemcsak a kormánnyal, hanem a nyilvánossággal szemben is vállalni kell a felelősséget.

Előterjesztésének négy témaköre volt, amelyek közül egyértelműen az első és a negyedik határolható el, a két másik fogalomkörét tekintve időnként összefonódott az előterjesztésben. A témakörök az alábbiak voltak:

• tájékoztatás
• véleménykérés az eljárásokról és a javaslatokról
• elvi kérdések meghatározása és felhatalmazás kérése
• javaslat a tárgyalások adminisztratív kérdéseiről.

Az első témakörben az előadó a Nemzetek Szövetségének 1928 szeptemberi döntésével foglalkozott. A fent már vázolt helyzetelemzésen túl arról is szólt, hogy Magyarország részéről milyen nehézségei vannak a gyakorlati megoldásnak. Kifejtette, hogy az Erdélyben a román földreform (1921. július 30.) óta 1928 őszéig eltelt idő következtében nem állapítható meg pontosan a kártalanítás alapjául szolgáló földterület. A rendelkezésre álló adatok alapján, az előterjesztéshez szükséges számítások szerint 677 109 kat. hold az összterület nagysága, de ebben olyan birtokok is vannak, amelyeket meghagytak a korábbi telektulajdonosok kezén.

Szterényi szerint gondot jelentett a föld értékének meghatározása is, mert a fenti mennyiségből csak 448 000 kat. holdra nézve rendelkeztek a művelési ágra vonatkozó adatokkal. Sőt, ezen egyes művelési ágakon belül is lehettek a kimutatások összeállítói számára ismeretlen értékkülönbségek. Pl. erdős területen nem ismerték pontosan a faállomány korát, fajta megoszlását.

Mindent összevetve a bizottság 618 000 kat. holdat írt össze, a következő művelési ág megosztással:

Ennek a mennyiségnek az értékét különböző viszonyításon alapuló számítások után 300 millió aranykoronában határozták meg.¹⁵

Az erdők egy részét kihagyták a számításból az előbb már említett értékingadozások miatt. Más helyen az előterjesztésben arra is kitért az előadó, hogy az erdőt magába foglaló művelési ág aranykorona átlagértékének kiszámításához jó alapot nyújthatna gróf Károlyi Lajos nagybirtoka. A terület teljes nagysága 50 000 kat. hold volt, ezen belül az egy tagban levő terület 30 000 kat. holdat foglalt el. Az előadó megjegyezte, hogy ez a birtok a korábbi számításokban azért nem szerepelt, mert a gróf csehszlovák állampolgár volt. Most azonban megpróbálták az ő igényeit is érvényesíteni. Földjeinek figyelembe vételével így az összterület 677 109 kat. holdra nőtt. A kár értékét az erdőterület beszámításától függően 201, illetve 300 millió aranykoronában határozták meg.

E számítási adatok ismertetése után Szterényi azt javasolta, hogy keressenek más számítási alapot a kárérték megállapításához, mert a fent elemzett adatokban sok volt a bizonytalanság. Véleménye szerint jobban lehetne támaszkodni a román közigazgatási és bírósági értékelésekre. Ezeket az eddig lezajlott, ide vonatkozó peranyagokból lehetett kigyűjteni. Szterényi állítása szerint ez a munka már megkezdődött.

A román adatsorok bemutatása után az előterjesztő megállapította, hogy a földértékre vonatkozó román becslések kedvezőek a magyar félre nézve, különösen a szántók tekintetében. Hozzátette ehhez azt is, hogy általában a román becsértékek megegyeztek a Magyar Földhitelintézet alapbecslésével. Az átlagár kiszámításánál a két szélsőértéket (a legkevesebbet és a legtöbbet) kihagyták. A területnagyság kérdésében a román értékelések is bizonytalanok voltak, de nagyjából a magyar számításokhoz hasonló adatok találhatók a román statisztikában is.

E rész elemzését befejezve az előterjesztő rögzítette a magyar álláspontot:

• a tárgyalásokra csak megbízható adatok birtokában érdemes elmenni
• magyar részről a román értékelést érdemes előterjeszteni két okból is: egyrészt a magyar fél látszólagos előzékenységet tanúsíthat partnerével szemben, másrészt pedig a román fél adatait vissza nem utasítva, a magyar álláspont lehet a tárgyalási alap
• a becsértékek alapja csak az 1913. évi forgalmi érték, azaz aranykorona, illetve aranylej lehet

Annak érdekében, hogy a román kormány ne vethesse fel a magyar állampolgárok egyes volt ingatlanainál az azokat terhelő jelzálogot ellenkövetelés gyanánt, Szterényi érintkezésbe lépett a TÉBE ¹⁶ vezetőjével. Megállapodtak abban, hogy a budapesti záloglevél-kibocsátó intézet olyan nyilatkozatot fog kiállítani, amely szerint valamennyi jelzálogos követelés megszűnt, és törölhető a megterhelés a kérdéses tulajdonlapokról. E célból az előadó javasolta, hogy a még papírkorona értékben nyilvántartott tartozásokat sürgősen fizessék ki. Ez az érték alig lesz több 1000 pengőnél.

A második és a harmadik témakörben a javaslatok két nagy csoportra voltak oszthatóak. Az első csoportba tartoztak azok, amelyekben Románia, mint a kártalanításokat közvetlenül fizető fél jelent meg.

Az első követelés az volt, hogy a birtokosoktól elvett, de a földosztás során még fel nem osztott területeket adják vissza tulajdonosaiknak, a már kiosztott területek esetében pedig térítse meg a román állam az 1913. évi forgalmi értéket. (Mivel biztos volt, hogy ezt a követelést a románok nem fogadnák el, az előadó eltekintett a bővebb elemzéstől.)

A második (módosított) követelés lényege az volt, hogy az összes szántó- és egyéb terület adják vissza, beleértve az erdőket is, valamint térítsék meg az értékesített faállomány értékét is.

Nyilvánvaló volt, hogy ennek a követelésnek a teljesítésre sem volt remény, benyújtását az indokolta, hogy a tárgyalási pozíció olyan tétellel erősödjön, amelyben bizonyíthatóan a román államnak voltak előnyei, tehát tulajdonképpen eltulajdonítás történt — szólt az indoklás. (Itt utaltak gróf Zichy Rafael állítólagos megegyezésére a román állammal, amely hatásos érv lehetne az erdőkre vonatkozó magyar követelések mellett. A megegyezés szerint a gróf elfogadta volna ingatlanainak kisajátítását, aminek fejében a román államtól visszakapta volna erdőinek teljes kitermelési jogát.)

A harmadik — ugyancsak módosított — követelés arra vonatkozott, hogy terjesszék ki a kártérítést a már kiosztott területek kártalanítása mellett az új területekre is, oly módon, hogy az elvett erdők értékét teljes egészében térítsék meg a volt tulajdonosoknak. E követelés jogi alapját az új romániai alkotmány teremtette meg. Ebbe ugyanis átvették az 1918 előtti Románia erdőkre vonatkozó kisajátítási törvényének kártérítésre vonatkozó rendelkezését, amely kimondta, hogy a kisajátított erdők után a régi tulajdonosnak az erdő teljes értékét kell meg fizetni.

Az indoklás szerint, ha a román kormány meg akarja tartani az Erdélyben elkobzott erdőket, akkor a magyar fél követelje a vonatkozó román törvények betartását, vagyis azt, hogy az elvett erdők teljes értékét térítse meg a román állam a kisajátítást elszenvedőknek. A javaslat előterjesztője ehhez hozzátette, hogy mivel a román kormány folyton hangoztatja a Népszövetség előtt, hogy a román alattvalókat — így a magyar optánsokat is — egyenlő bánásmódban részesíti, a javaslat elutasítása esetén lehetőség nyílik a román kormány szavahihetőségének kétségbe vonására. Szterényi finomabb megfogalmazásában: amennyiben a magyar optánsok esetében nem alkalmazzák román részről a teljes összegű kártérítést, úgy bebizonyosodhat, hogy „Románia a valóságnak ¹⁷ nem megfelelő politikai gyakorlatot folytat országában”.

További érv merült fel egy — az előterjesztésben bővebben nem érintett — besszarábiai per is annak ellenére, hogy a román kormány külön törvény hozott az e perben ítélet végrehajtásának megakadályozására. A per során a bírósági végzésben egy kisajátított erdő tulajdonosa javára teljes kártalanítást ítéltek meg

Az eddigi három pontban a jogi szempontok érvényesültek, a negyedikben azonban a magyar álláspont az üzleti, kereskedelmi érdekre helyezte a hangsúlyt. A magyar fél megpróbált — az előterjesztés szándéka szerint —a romániai viszonyokhoz alkalmazkodni. E negyedik — ugyancsak módosított — követelés lényege az volt, hogy hozzanak létre egy — lehetőleg nemzetközi —,erdő-kihasználási joggal rendelkező társaságot, amely a román kormánytól nagy, összefüggő erdőségeket venne. A társaság a vételár évi részleteit, amíg sor nem kerül az optánsok teljes körű kártérítésére, a magyar államkincstárnak, majd ezt követően már Romániának fizetné.

A törlesztés másik lehetőségeként kötvény kibocsátására született javaslat. Az említett társaság — a román kormány garanciavállalásával, de akár anélkül is — a megjelentetett kötvények bevételéből egyenlítené ki a magyar igényeket, majd a kötvényeket 10-15 év alatt törlesztené.

A második megoldás esetében a kérdéses erdőterületet a román állam vagy örök áron eladná a részvénytársaságnak, vagy megtartaná annak tulajdonjogát, csupán a kitermelési jogot kiárusítva.

Az előterjesztő véleménye szerint a román fél számára a utolsó variáció volna a legkedvezőbb. Így belpolitikai szempontból is könnyebb helyzetbe kerülhetne a román kormány, mert megnyugtathatná a román közvéleményt, azzal hogy kisajátított területeket nem adott vissza a magyaroknak, és bizonyíthatná azt, hogy nem adta fel elvi álláspontját, azaz állami eszközöket nem használ a kifizetések fedezésére, sőt még anyagi előnyöket is élvezhetne. Ráadásul — mivel az 1918 előtti Romániában végrehajtott földreform alatt erdőségeket nem sajátítottak ki — az óromániai (regáti) birtokosok sem követelhetnének kártérítést.

Fenti indokok alapján Szterényi tehát ezt a variációt tartotta a legelfogadhatóbb kompromisszumos javaslatnak. Ezért javasolta, hogy a tervet — erdészeti és pénzügyi szakértők bevonásával — részletesebben dolgozzák ki.

Azt is megemlítette, hogy ehhez a munkához segítséget nyújthat egy precedensértékű csehszlovákiai eset, amelyre gróf Schönborn-Buckheim Károly uradalmának kisajátítása alkalmával került sor. Ennek során a csehszlovák kormány a 115 000 hektárnyi területből 30 000 hektárt minden ellenszolgáltatás nélkül állami tulajdonba vett, a fennmaradt részt pedig 40 évre egy általa létesített részvénytársaság kezelésébe adta korlátlan kihasználási joggal. Később a nemzetközivé bővült társaság a vételár egy részét kifizette a tulajdonosnak, a visszamaradt rész fizetését pedig éves részletekben vállalta.

Szterényi ezt követően — tovább elemezve ennek a kárpótlási módozatnak a lehetőségeit — arra is felhívta a figyelmet, hogy ez esetben az egyéni alapon történő kártalanítás többek között az alábbi három ok miatt is megvalósíthatatlan:

• az igénylők egy részének nem volt erdeje
• volt olyan erdőbirtok, amely erdő kihasználásra nem volt alkalmas
• voltak olyan erdőterületek, amelyeket a tulajdonosok nem az államnak, hanem községeknek adtak el

Szterényi szerint ezért mind a kártalanítás alapjául szolgáló terület, mind az érte követelt kártalanítási összeg egy egységnek tekintendő, a kapott összeget pedig az igénylők között külön törvény alapján kell a kormánynak felosztani. A kártérítésre vonatkozó törvény kibocsátására pedig azért is szükség volna, mert csak így biztosítható, hogy ezután magyar állampolgár vagy vállalat a román állammal szemben, a román földreform miatt ne támaszthasson jogigényt.

A megoldási javaslatban már szóba került a magyar kártérítési igények esetleges elfogadása esetén a fizetési mód kérdése is. Az előterjesztő a továbbiakban ebből a szempontból vizsgálta lehetőségeket. Meglátása szerint amennyiben a román fél hajlandó kártérítést fizetni, Magyarország köteles lenne a Románia által kibocsátott kötvényeket is elfogadni. Ezt nem utasíthatja vissza, mert erre alapot teremtett a román államnak saját földreformtörvénye. A magyar fél azonban követelheti, hogy a számítási érték az aranylejnek megfelelő papírlej lehet csak. (Felmerült, hogy Románia törlesztéses kölcsönt is felvehet a törlesztésre, bár Szterényi szerint ennek igen kicsi a valószínűsége.)

A másik lehetséges fizetési mód a jóvátételhez kötődött. Minthogy Románia már több alkalommal felajánlotta a jóvátételi követelését erre a célra, egyértelmű volt adott esetben Magyarország ettől sem zárkózhat el. Szterényi azonban kiemelte, hogy ez esetben ragaszkodnia kell ahhoz, hogy ez a felajánlás csak a békeszerződésben Románia részére megítélt összegre, nem pedig a román kormány által óhajtott esetleges további jóvátétel terhére vonatkozzék. (Szterényi a „további jóvátétel” címén nem a Magyarország számára 1924-ben előírt fizetési kötelezettségre, hanem a vesztes államokkal szemben, a jóvátételen felül összeírt különleges pénzügyi követelésekre utalhatott. — A. G.) E változat elemzésekor Szterényi hangsúlyozta, hogy a kérdésben mindenképp ki kell kérni a Jóvátételi Bizottság véleményét is. ¹⁸

A javaslatok másik csoportja szerint a kártalanítást közvetlenül a magyar állam teljesítené. Ez a kártérítési forma akkor jöhetett volna létre, ha a Magyarország számára megállapított kártérítési összeg ellenértékét Románia valamilyen módon átutalja a magyar költségvetésbe. Itt szóba jöhetett Románia közbejárásával valamilyen magyar állami kiadás csökkentése, vagy az állami bevétel növelése is.

Szterényi tisztában volt ennek a megoldási módnak a bonyolultságával, de tudta, ha a magyar fél sikert akar elérni a tárgyalásokon, akkor lehetőséget kell adnia a román kormánynak, hogy elvi álláspontja feladása nélkül járulhasson hozzá valamelyik megoldási javaslathoz. Ez esetben a román kormány hangoztathatta volna a román közvélemény előtt, hogy elérte azt: a magyar állam elégítse ki az igénylőket.

Szterényi a javaslatok elemzése előtt az e megoldással szembeni ellenvetéseket, illetve az erre adott válaszokat taglalta.

• Az a vád érheti a magyar kormányt, hogy míg a hadikölcsönösök, betétesek számára szükséges valorizálás (átértékelés) elöl ridegen elzárkózik, addig az optánsokért áldozatot hoz, mivel azok túlnyomó része magyar főúr.¹⁹
• Ellenérv: A magyar államkincstár csak a Románia által más címeken erre a célra teljesített szolgáltatásokat fordítja az optánsok kártalanítására.
• Azért kerül sor a kártérítésre, mert a miniszterelnök, Bethlen István maga is érdekelt az ügyben.
• Ellenérv: Az optánsügy azért nem rendeződött eddig, mert a miniszterelnök anyagi érdekeltségénél előbbre tartotta az ország politikai érdekeit. Most azonban éppen az lenne politikai felelőtlenség, ha ilyen erkölcsi aggályok miatt a miniszterelnök útját állná a megegyezésnek.

A magyar állam által fizetett kártérítésre vonatkozóan Szterényi a következő variációkat javasolta. Létesítsenek egy közös alapot, amelyben az egész kártalanítási összeget fogják kezelni. A kincstár ide utalná át az évenként az esedékes befizetéseket, amelyek arányában teljesítenék az igényjogosultak számára a kifizetéseket. Ennek a módnak azonban több negatívuma van. Nemcsak nehézkes és hosszadalmas, hanem még költséges is, mert az egész ügymenet lebonyolítására külön szervezetet kell fenntartani. Végső soron így az optáns-ügy, változott formában ugyan, de továbbra is fennmaradna, ami belpolitikai okból sem lenne kívánatos.

Az egyszerűbb és olcsóbb megoldás az igényjogosultak számára egy alkalommal olyan járadékkötvények kiadása, amelyek 4-5% körül kamatoznának. Ehhez az előterjesztő véleménye szerint a Jóvátételi Bizottság hozzájárulása sem lenne feltétlenül szükséges.

Szterényi a következő pontban azokat a lehetőségeket vizsgálta, amelyekkel Románia kompenzálná Magyarországnak az optánsok kártérítését.

Románia átvenné az átcsatolt területekről elűzött állami alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák törvényszerű ellátását. Egy 1928. évi adat szerint az ezekbe a kategóriákba tartozó menekültek száma összesen 17 651 fő volt. Ám közülük csak 6603 szorult ellátásra, a többi 11 048 fő az adott időpontban tényleges állami alkalmazásban állt. Ebből 3785 fő a közigazgatásban (állami alkalmazott), 2818 az üzemekben (termelő szféra) dolgozott. A nekik évente fizetendő összeg 14 407 746 pengő volt.²⁰

Amennyiben a román kormány ezt az ajánlást elfogadná, többféle fizetési mód lenne lehetséges.

Konkrét vagyoni szolgáltatások:

• Románia meghatározott ideig évenként átutalná az erre a kiadásra szükséges összeget.
• A magyar kormány félévente vagy évente küldött elszámolása alapján küldené el Románia a szükséges összeget. (Szterényi szerint ez a fizetési mód kedvezőbb lenne Románia számára az előzőnél.)
• Románia lemondana arról a hányadról, amelyet a trianoni békeszerződésben neki biztosítottak az állami vasutak nyugdíjintézetének vagyonából. ²¹
• Románia lemondhatna arról a még le nem szállított 1200 vasúti kocsiról, amelyben más tárgyaláson még nem tudott megegyezni a két fél. ²²

Természetbeni szolgáltatások:

• Románia egy bérleti tranzakció keretében 50 évig fedezné Magyarország sószükségletét, amely évente 8000 vagon. A pénzügyminisztérium véleménye szerint azonban a köztes gazdasági műveletek miatt végül az ország számára kedvezőtlen szaldót eredményezne az üzlet, ezért ennek elfogadását nem javasolta az előterjesztő.
• Szóba jöhetne Románia részéről magyar állami vállalatok és intézmények benzin- és olajszükségletének fedezése.
• A bejezésképpen javasolt megoldás keretében Románia szállíthatna az ország számára az épület- és műfát. Ez azért is fontos lenne — hangsúlyozta az indoklás —, mert nyilvános román elutasítás esetén jelezné a magyar megegyezési szándékot.

Az előterjesztő a három javaslat kombinációját sem tartotta elképzelhetetlennek. Ezt azért is fontos felvetni — emelte ki Szterényi—, mert Romániától közvetlen fizetést aligha lehet remélni.

Ennek a gondolatsornak a végén Szterényi újra hangsúlyozta, hogy az ellenszolgáltatás ellenében történő magyar kártérítés felvetése gesztusértékű, mert jelzi a tárgyalások meghiúsulása esetén a magyar fél megegyezési szándékát.

A negyedik témakör (a magyar küldöttség személyi összetételének és a szükséges adminisztratív elképzelések ismertetése) után Szterényi arra is felhívta a figyelmet, hogy az esetleges szerződésben ne legyen ratifikálásra utaló feltétel, mert ez további halogatásra adna alkalmat. Javaslata szerint a küldöttség vezetőjéül teljhatalmú megbízottat kell állítani. Ha viszont mégsem sikerülne kizárni a tárgyalások során a ratifikálást, akkor ragaszkodni kell a záros határidőn belül történő végrehajtáshoz.

Az előterjesztés végén Szterényi a tárgyalás kezdő időpontjának 1928. november 1-jét javasolta.

A minisztertanács nagyrészt elfogadta az előterjesztésben az egyes témakörökben az előadó által optimálisnak tartott variációt. A minisztertanácsi jegyzőkönyvben ezután korrekciót tartalmazó vélemény következett. Ennek pontjai az alábbiak voltak:

• Románia vesse fel a Jóvátételi Bizottságnál a kártérítés jóvátételbe (és más különleges pénzügyi követelésekbe — A. G.) történő beszámításának kérdését.
• Románia nyújtson garanciákat a vállalandó kötelezettségek teljesítéséhez.
• A Románia által teljesített juttatások semmiféle kompenzációra nem használhatók fel.
• A magyar küldöttség a tárgyalások alatt ne említse, hogy magára vállalja az optánsok kártérítését.
• Minden döntésnél személyesen a miniszterelnök véleményét kell kikérni.

A miniszteri biztos által felolvasott előterjesztésben a követelések tartalma fokozatosan haladt az elfogadhatatlan, illetve a magyar fél számára jogosnak érzett, de a román fél által valószínűleg elutasítandó javaslattól a mindkét oldal számára akceptálható, kompromisszumos tárgyalási alapig. Az előreláthatóan visszautasítást kiváltó kérések felsorolása szervesen illeszkedett a magyar küldöttség tárgyalási stratégiájába: ennek során jobban ki lehetett fejteni, meg lehetett világítani a magyar álláspontot, valamint jól lehetett szemléltetni az ellenfél merev, igazságtalan magatartását és felfogását.

Tovább elemezve a javaslatokat az is megfigyelhető, hogy a magyar fél megpróbálta a megegyezés érdekében megkeresni a román fél számára azt a „legkisebb rosszat”, amelyet még a siker reményében képviselhet a román közvélemény előtt. A magyar kormány még azt a lehetőséget is hajlandó lett volna elfogadni, hogy látszólag saját maga fizessen kártérítést az optánsoknak.

Ki kell emelnünk, hogy a megegyezést maguk a nagyhatalmak is sürgették. Így érthető Szterényinek az, a miniszterelnököt védelmező érve, amely szerint a kompromisszumos kiegyezés Magyarország külpolitikai érdeke is.

A San Remoban tartott tárgyalásokon a két fél végül a kisajátított területek nagyságát illetően 578 556 kat. holdban állapodott meg. Tisztázták azt is, hogy magyar nemzetiségűek kezében 50 259 kat. hold maradt. Nagy vita és alkudozás után 130 millió aranykorona összeget fogadtak el a tárgyaló partnerek kártérítési összegként, ami 225 aranykoronás átlagárat jelentett holdanként. ²³

A dolgok ilyetén állásánál kezdődtek meg a hágai jóvátételi konferenciák, amelyek a Párizsban 1930. április 28-án aláírt egyezményekkel fejeződtek be. A konferencia célja az volt, hogy rendezzék azokat a pénzügyi kötelezettségeket, amelyek Magyarországot terhelték és a TBSZ-ből a fegyverszüneti szerződésből, valamint az ezeket kiegészítő szerződésekből fakadtak.

Az első egyezménybe foglaltak szerint Magyarországot kétféle kötelezettség terhelte.

1. A magyar kormány vállalta, hogy a Jóvátételi Bizottság által 1924. február 21-én megállapított jóvátételt, amelynek törlesztését az ország már megkezdte, 1943-ig továbbra is fizetni fogja. Ez összesen 200 millió aranykoronát jelentett, amely a nettó 179 millió aranykorona jóvátételi díjnagyságból és annak kamatainak összegéből adódott össze.

2. A magyar kormány vállalta, hogy 1944-től 1966-ig évente 13,5 millió pengőt fizet. Ez a közel 300 millió pengő nem a jóvátételhez tartozott, hanem azoknak a különleges követeléseknek a kielégítésére szolgált, amelyeket a békeszerződés több cikkelyében rögzítettek és írtak elő Magyarország számára a győztes hatalmak. ²⁴

Az egyezmények aláírása előtti tárgyalások, viták elsősorban a 2. pont alatt bemutatott kötelezettségről folytak. Ebben az esetben ugyanis az anyagi érték többszöröse volt a megállapított jóvátételnek. (A Magyarországgal szemben támasztott különleges követelések értéke több mint háromszorosa, 616 454 millió aranykorona volt a jóvátételi összegnek.) ²⁵ Másrészt a jóvátételről elfogadott döntéssel szemben nem egy előkészített, a gyakorlatban már működő konszenzust kellett újra rögzíteni, hanem az egymástól eltérő álláspontokat ezeken a megbeszéléseken kellett egyeztetni. A nézetek ütköztetése után abban állapodtak meg a tárgyaló felek, hogy magyar részről csak azt az összeget kell kifizetni, amely a saját, 356 848 aranykoronás ellenkövetelésének levonása után megmaradt. Ez a különbözet közel 260 millió aranykoronát jelentett, amelynek a fent meghatározott éves, pengőre átszámított értéke volt a 13,5 millió pengő.²⁶

Sikerült megegyezést elérni azokkal az agrárperekkel kapcsoltban is, amelyeket a földreformok soron elszenvedett veszteségek kárpótlásáért indítottak a magyar optánsok. A tárgyalásokon a hitelező — korábban győztes — hatalmak²⁷ nyomására — illetve jelentős segítsége mellett — kártérítést ítéltek meg számukra. Ez azokra a személyekre vonatkozott, akiknek ilyen ügyük 1930. január 20-án a csehszlovák–magyar, jugoszláv–magyar vagy a román–magyar vegyes döntőbíróságok valamelyikén folyamatban volt. Hangsúlyozni kell, hogy ezt az egyezséget Csehszlovákia, Románia, és Jugoszlávia csak úgy volt hajlandó megkötni, hogy rögzítették különvéleményüket, amely szerint a magyar és nem magyar állampolgároknak országaik földreformja miatt ellenük, a Vegyes Döntőbíróságokon folytatott kártérítési perek jogosságát továbbra sem ismerik el.²⁸

Ez a folyamatosan és tartósan képviselt elutasítás oka nemcsak az állami szuverenitás miatti érzékenységben, hanem az agrárperekben szereplő vagyon nagyságában is keresendő. A magyar optánsok által ebből a célból megindított ügyek perértéke megközelítette az 1,1 milliárd pengőt. ²⁹

A hitelező, azaz a győztes hatalmak az antagonisztikus vélemény-különbséget úgy oldották fel, hogy kompromisszumos megoldásként a párizsi harmadik egyezményben felállították Olaszországkezdeményezésére az Agráralapot, amely átvette a kisantant államok alperesi szerepkörét az agrárperekben. Ez az intézmény teljesen új volt a nemzetközi jogban. Az intézmény felállításával lezárták Románia és Magyarország reménytelen és eldöntetlen vitáját az optáns ügyben, megkerülték a szuverenitásukra féltékeny utódállamok érzékenységét, idegen, az utódállamoktól független pénzalapot teremtettek a magyar állampolgárok kártérítési igényeinek kielégítésére.³⁰

A magyar állampolgárok igényeit az alapban létrehozott pénztőke jövedelméből kívánták tehát biztosítani. Erre a célra Jugoszláviának és Romániának 1931-től 1944-ig helyi kártalanítás címén évi járulékot kellett befizetni,³¹ a hitelező hatalmak pedig lemondtak az alap javára arról a jóvátételről, amelyet számukra Magyarország 1930. július 1-től 1943-ig fizetni fog. Ugyancsak erre a célra kívánták átutalni a Magyarország által, a különleges pénzügyi követelésekre, 1944-től nekik befizetett évi 13,5 millió aranykorona egy részét. A hitelező hatalmak vállalták, hogy 1930. április 1-től 1966. április 1-ig évi járulékot fizetnek, amelynek összege megegyezik a Bulgáriától számukra befolyó jóvátételi összeggel. Az ötödik forrás pedig azok a befizetések voltak, amelyeket Nagy-Britannia, Franciaország, illetve Olaszország vállalt 1931-től kezdődően. ³² Az Agráralap tőkéje alapján 1943-ig csak kamatozó kötvényeket fog kibocsátani, amelyek törlesztése csak 1944-től indulna meg 1966-ig, növekedő, évi részletekben.

Az Agráralap finanszírozása nagyjából öt helyről történt. A finanszírozás kezdő éve két esetben 1930, két esetben 1931, illetve egy esetben 1944 volt. A legutolsó dátum arra a befizetésre vonatkozott, amelyet a magyar államnak kellett teljesítenie különleges pénzügyi követelések címén. Ennek kiemelése azért fontos, mert ez volt az alapja azoknak a támadásoknak, ³³ amelyek — mind a párizsi szerződés megkötésének időpontjában, mind később is — Magyarországon, a Bethlen-adminisztráció ellen irányultak. A kritikákban azt kifogásolták, hogy a magyar kormány Hágában illetve Párizsban belement abba, hogy részt vállaljon az optánsok kártérítésében, és ebből a célból a jóvátételen felüli fizetéseket vállalt. (Különösen kihangsúlyozták azt, hogy Bethlen maga is érintett volt az optáns ügyben erdélyi földbirtokosként.)

E dolgozatnak nem célja a párizsi egyezmények, illetve ezek magyarországi visszhangjának elemzése. Eddig is csak a téma hátterének megrajzolásához szükséges mértékben érintettük a kérdést. Mégis érdemes felhívni a figyelmet egy-két problémára. A támadások során felhozott vádak ugyanis, mint ahogy ez az eddigiekből is látható, félreértésen alapultak.

Újra le kell szögezni, hogy a TBSZ a jóvátételen felül is kötelezően előírt Magyarország számára pénzügyi terheket, tehát itt nem a vállalásról, hanem csak az összeg nagyságáról folyhatott vita.

Az Agráralapra vonatkozó egyezmény szerint a kötvények tényleges kifizetése 1944-ben kezdődött volna, tehát abban az évben, amikor Magyarország még csak megkezdi a különleges pénzügyi követelések törlesztését. Ezért egyáltalán nem állja meg a helyét az az állítás, amely szerint a magyar optánsok kártérítése a jóvátételeken felül vállalt különleges kifizetésekre alapozódna.

Összefoglalásként meg állapítani, hogy a kifogásolt döntések — a jóvátételen felüli különleges kifizetések és az ezen az alapon kötött megállapodás ténye —, az optánskérdésnek ily módon történő rendezése — megítélésünk szerint — nem egy váratlan, a minden áron való kárrendezés szülte helyzet következménye, hanem a tárgyalások folyamán a magyar vezető körökben már jóval korábban megfogalmazódott alternatívák közüli választási kényszer volt. Ez jól érzékelhető a Szterényi-féle előterjesztésben is. Itt lehetőségként már nemcsak azt vették figyelembe, hogy Magyarország Románia által nyújtott ellentételezés mellett fizet kártérítést az optáns perek felpereseinek — annak ellenére, hogy az előterjesztés végén található minisztertanácsi korrekciók ennek mellőzését kérték —, hanem azt a megoldást is, ami a párizsi szerződésekben megvalósult. Itt arra a román javaslatra gondolunk, amely a neki Magyarország által jóvátétel címén fizetendő pénzt szánta erre a célra. A változás csupán annyi volt ehhez képest, hogy a levonás nemcsak a jóvátételre, hanem a különleges követelésekre történő befizetésekre is vonatkozott (a nagyhatalmak és az utódállamok vállalásai mellett). Ez eredmény volt a magyar fél számára, hiszen elfogadták azt a kérelmüket, hogy az 1924-ben megállapított jóvátételi összeg ne növekedjen. Az ezen felüli különleges követelések elfogadása nem értelmezhető a kártérítés miatti magyar részvállalásként. Ezt mutatta az is, hogy Bulgária számára — annak ellenére, hogy nem voltak olyan kártérítési igényei, mint Magyarországnak — ugyanúgy meghatározták a különleges követelések miatt fizetendő összeget.³⁴

A Párizsban elfogadott pénzügyi rendezések miatti viták azonban hamarosan okafogyottá váltak. Egyrészt a gazdasági válság előrehaladtával Magyarország 1931-től hamarosan valamennyi állami törlesztést megszüntette, másrészt az 1932. július 9-én megkötött lausanne-i szerződés felfüggesztette az összes jóvátétel vagy háborús adósság címén járó kifizetést. Ezek ezzel gyakorlatilag meg is szűntek. ³⁵

Befejezésül meg kell állapítanunk, hogy az itt kivonatoltan ismertetett forrásnak gyakorlati eredménye, hatása nem lett a fentebb ismertetett események miatt. Ismerete azonban több szempontból sem haszontalan. Tartalmaz néhány érdekes információt nemcsak a korabeli gazdasági viszonyokról, hanem közvetetten az első világháború előtti erdélyi földbirtokviszonyokról. Betekintést nyújt a magyar kormányzati adminisztráció munkájába. Adalékot szolgáltat Magyarországnak a nemzetközi életben elfoglalt helyzetéhez és az ebből következő, tárgyalóasztalnál képviselhető tárgyalási stratégia kialakulási folyamatához.

[1] A tanulmány elkészítését és megjelenését Ormos Mária professzor asszony tanácsaival támogatta és segítette, amiért ezúton is szeretnék köszönetet mondani.—A szerző.

[2] Szerbia a számára kedvező területi változások után délszláv állammá alakult. 1929-ig a hivatalos megnevezése Szerb-Horvát-Szlovén Királyság volt. (Vö.: Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Bp., 1998. 91. Az 1920-as években, a magyar iratokban Csehszlovákia helyett a Cseh-Szlovák Állam, illetve a Cseh-Szlovákország elnevezések szerepeltek.

[3] Berend T. Iván–Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19–20. században. Bp., 1976. 273–277., 279–280.

[4] Az optálás, illetve opció kifejezés értelmét a TBSZ állampolgárságról szóló rendelkezései (61–66. cikk) világítják meg. E szerint azok, akik korábban a történelmi Magyarország vagy az Osztrák-Magyar Monarchia területén illetőséggel bírtak, záros határidőn belül az itt létrejött utódállamok valamelyikének állampolgárságát igényelhették, tehát állampolgárságot választhattak. Az opciós jog gyakorlása után egy éven belül a választott országba kellett költözni. A TBSZ szövegét az 1921. évi XXXIII. tc. tartalmazta. Megjelent: 1921. évi törvények gyűjteménye. Bp., 1922. 501–1185.

[5] Magyar Országos Levéltár (= MOL) Külügyminisztérium iratai (= Ki) K 107 16/9. tétel. 238/1925. Amikor 1923 nyarán a Nemzetek Szövetsége előtt Apponyi Albert és Titulescu felszólalt a román földreform kérdésében, Japán képviselője az érvek, illetve a tények meghallgatása után olyan megjegyzést tett, amelynek lényege: nem Genf szellemét idézi az az eljárás, amelynek során az aláírt szerződések csak Magyarországra bírnak kötelező jelleggel. A gondolatait idéző holland újság az állapotot egy rövid mondattal jellemezte: „Hongarije moet hangen.” (Magyarország lógni fog.)

[6] Berend T. I.–Ránki Gy.: i. m. 276.

[7] Berend T. I.–Ránki Gy.: i. m. 276., illetve MOL Ki K 107. 16/9. Az erdélyi agrárreformra vonatkozó első iratok. Pro Domo. Magyar Törvénytár. Bp., 1932. XI. tc. A trianoni szerződésből folyó kötelezettség) és a törvényhez fűzött magyarázó szöveg. 77–115., Második egyezmény. A földreformokra és a Vegyes Döntőbíróságokra vonatkozó kérdések rendezése. 102.

[8] A román álláspont szerint a román agrárreformot nem lehet ellenséges javak likvidálásának tekinteni. MOL Ki K 107 63. tétel 279/1927.

[9] Magyar Törvénytár, i. m. 84.

[10] Románia sorban utasította vissza a magyarok által javasolt nemzetközi jogi szaktekintélyeket. Végül a nagyhatalmak közbenjárása révén a szervezet 1924–25 fordulóján megalakult. Azonban az érdemleges tárgyalások sokáig meg sem kezdődhettek, mert Románia vitatta a bíróság illetékességét. MOL Ki K 107. 63. tétel 329/1927, 117/1927.

[11] Az 1921. évi XXXIII. törvénycikk. 1921. évi, i. m. 957–961.

[12] MOL Ki 63. tétel K 117/1927, K 28 264. tétel 133. csomó 46/1927.

[13] MOL Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (= Mj) K 27. 1928. szeptember 28./35. Báró brassói Szterényi József 1861. november 25-én született Lengyeltótiban. A bárói címet és a brassói előnevet 1918-ban kapta, amikor a Wekerle Sándor által vezetett kormány kereskedelemügyi minisztere lett. Tanulmányai befejezése után hosszú időt töltött Németországban tanulmányutakon. Később beutazta a Balkánt és Kisázsiát az ottani gazdasági viszonyok megismerése céljából. Még Németországból való visszaérkezése után a Budapesti Hírlap munkatársa lett. 1884-ben Brassóba került, ahol megalapította a Brassó című politikai napilapot, az újságnak 1890-ig szerkesztője volt. 1885-től különböző gazdasági minisztériumok, illetve a kormány megbízásából a kereskedelem és az ipar különböző területein végzett fontos szervezőmunkát Több kereskedelmi és ipari, munkavédelmi, iparoktatási szervezet megalapítója és vezetője, valamint számos, hasonló profilú nemzetközi szervezet tagja és vezetője volt. 1898-ben miniszteri osztálytanácsos, 1901-ben miniszteri tanácsos, majd 1905-ben, a kereskedelmi minisztérium államtitkára lett. a kereskedelemügyi miniszteri megbízást 1918-ban kapta. Jelentős ipar- és kereskedelem-szervező és törvényelőkészítő munkát végzett. 1906–1918 között, majd 1920-tól országgyűlési képviselő, tagja volt a felsőháznak is. Valószínűleg az 1891. évi alföldi parasztlázadás okainak vizsgálata is szerepet játszott abban, hogy szerepet vállalt a háziipari tevékenység újbóli fellendítésében. Kiemelkedő publicisztikai és szakírói munkássága. Az első világháború után az Osztrák-Magyar Monarchia közös vagyonának likvidálása ügyében Magyarország képviselője és a választott bíróság magyar tagja. A magyar társadalom lexikonja. Bp. 1930. 555. Szterényi fényképe: uo. 75.

[14] MOL K 27 Mj 1928. október 15.

[15] A táblázatban szereplő mennyiség pontos értékéhez (az erdőket figyelmen kívül hagyva): 201 686 400 aranykoronához hozzá kellett még számolni a gróf Károlyi Lajos-féle hitbizományt, amelyben az erdők értéke is benne foglaltatott.

[16] Takarékpénztárak és Bankok Egyesülése. A fővárosi pénzintézetek 1919 januárjában alapított egyesülete. 1928-ban magába olvasztotta a Pénzintézetek Országos Egyesülését és ettől kezdve országos szövetségként működött. KE IV. k. Bp., 886.

[17] Értsd: a nemzetközi fórumok előtt elmondott tények valóságának.

[18] A Párizs környéki békeszerződések a jóvátételek fizetésére egyetemlegesen kötelezték Németországot és szövetségeseit. Ennek összegszerű meghatározását a versailles-i szerződés (1919. június 28.) 233. cikkében felállított Jóvátételi Bizottságra bízták. A trianoni Magyarországra eső jóvátétel nagyságát a bizottságnak a német jóvátétel teljes összegének megállapítása után kellett megállapítania. A jóvátételi követelések fedezésére a TBSZ 180. cikke az ország minden vagyonát és jövedelmét zálog alá vette. Ennek ideiglenes feloldására akkor került sor, amikor a népszövetségi kölcsön egyik feltételeként a magyar kormány elfogadta a Jóvátételi Bizottság által 1924. február 21-én, húsz évre (1944-ig szóló) 200 millió aranykorona értékben meghatározott jóvátételi kötelezettséget. Létrejött azonban egy ellenőrző bizottság, amely átvette a TBSZ 180. cikke által a Jóvátételi Bizottságra ruházott jogok egy részét. Ebből az összegből Magyarország az 1920-as évek végéig mintegy 30 millió aranykoronát fizetett ki. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy 1924-ben egyrészt még nem állapították meg a jóvátétel végleges értékét, másrészt a jóvátételen felül voltak olyan további fizetési kötelezettségek, különleges követelések (pl. a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege által okozott károk a Cseh-Szlovák Államban), amelyeket a TBSZ különböző cikkelyeiben, illetve a Függelékben rögzítettek. Ezek végleges nagyságát, és a fizetési módozatot ekkor még nem rendezték az érdekelt államok. Ezen utóbbi terheket a gazdasági válság évei alatt először az 1930. április 28-án Párizsban aláírt egyezmények alkalmával rögzítettek, ami egyben könnyítést is jelentett. Ekkor az ország visszanyerte pénzügyi függetlenségét, véglegesen eltörölték a zálog lehetőségét és megszűnt a Jóvátételi Bizottság, illetve az Ellenőrző Bizottság. A további fizetések lebonyolítását a Nemzetközi Fizetések Bankja vette át. Végül a lausanne-i egyezményben (1932. július 9.) felfüggesztették, majd törölték az összes fizetési kötelezettséget. A Jóvátételi Bizottságot tehát az 1930 elején ülésező hágai konferenciák után Párizsban aláírt egyezményekben szüntették meg. L.: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Bp., 1983. 57., 73., 97.; Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk.: Honvári János. Bp., 1997. 326–327, 339–340.; Magyar Törvénytár, i. m., 77–115.; A hágai megállapodások alapján 1930. évi április hó 28án aláírt párizsi egyezmények. Magyarázatokkal ellátta: Sebestyén Pál. Bp., 1930. (TÉBE Könyvtár, 57. sz.) 12., 14–15.

[19] Magyarországon az első világháború alatt nyolc alkalommal hirdettek meg kamatozó kölcsönt járadék, pénztárjegy és törlesztéses kölcsönök formájában. A korona inflálódása következtében, mivel a valorizálás elmaradt, a hadikölcsönök fokozatosan elvesztették értéküket. Az értékvesztés nagyságát jól mutatja, hogy míg a világháború előtt a bankok bevételeinek, kötvényeinek, zálogleveleinek értéke, amely magában foglalta a hadikölcsönöket is, 6,6 milliárd koronát tett ki, addig ezek reálértéke 1920-ban 437 millió aranykoronára csökkent. A hadikölcsön tulajdonosoknak ez a sérelme gyakran hangot kapott a parlamenti viták során. Miután az 1928. évi XII. tc. 8. §-a alapján a békeszerződésen alapuló kötelezettségek megszűnése után a kormány akart csak visszatérni az átértékelés kérdésére, a hadikölcsön lényegében visszafizetetlen maradt. Emellett a szorult helyzetben levők anyagi támogatását, segélyek formájában, bizonyos mértékig az 1928. évi XXXIII. tc. 14. §. tette lehetővé. KE. II. k. Bp., 1930. 599–602.; Magyarország gazdaságtörténete, i. m. 336.

[20] Szterényi az itt levezetett elemzést még kiegészítette azzal, hogy az alkalmazásban lévők tulajdonképpen az állami ellátás terhére is figyelembe vehetők, hiszen alkalmazhatóságuk érdekében másokat kellett nyugdíjazni. A rájuk vonatkozó követeléseket azonban értelmetlen bevenni az ajánlatba.

[21] Az előterjesztésben közölt adatok szerint 1918 végén a vagyon értéke 12 754 118 aranykorona volt. Ennek Romániára eső része a személyzet számaránya alapján 17%, a vonalhossz aránya szerint 20,67% volt. A kisantant Szterényi megjegyzése szerint ezekben a kérdésekben rendszeresen egyeztetett, mert még vita volt ebben az ügyben Magyarország és a kisantant államai között. Ezért ezt a verziót úgy akarta felvetni, hogy ne a magyar állam számára teremtsen jogalapot, hanem a részfizetésre adjon lehetőséget a kisajátított ingatlanok fejében.

[22] Ennek értéke 3,4-5 millió aranykorona.

[23] Magyar Törvénytár, i. m. 111.

[24] Sebestyén P.: i. m. 15–16.; Magyar Törvénytár, i. m. 80. A Magyarországgal szemben támasztott követelések a következők voltak: A trianoni Magyarországot megszálló csapatok költségei. A magyar hadifoglyok és internáltak hazaszállítási költségei. Jugoszlávia követelése a le nem szállított szénmennyiséggel kapcsolatban. Görögország folyami hajózásának kára következtében felmerült követelések. Utódállamok követelése a nekik átengedett vasútvonalakhoz szükséges felszerelés tekintetében. Románia követelése a bukaresti béke hatálytalanításával kapcsolatban. Különféle alapítványok, szövetségek stb. követelései a vagyonmegosztás tárgyában. A háború előtti közigazgatási adminisztráció tartozásainak Magyarországra eső része. Csehszlovákia kártérítési igénye a magyar tanácskormány csapatainak, országa területén folytatott hadműveletek miatt. A Magyarországra eső német követelések, amelyek érvényesítési joga átszállt a hitelező hatalmakra.

[25] Sebestyén P.: i. m. 14–17. A Sebestyén által közölt számítás szerint a különleges követelések végösszege 715,087 millió pengő volt A pengő bevezetésekor egy aranykorona 1,16 pengővel volt egyenlő

[26] Sebestyén P.: i. m. 15–22.

[27] Ezek alatt azokat az első világháborúban győztes államokat kell értenünk, amelyek a veszteseknek hiteleket adtak a háború után. Közülük is ki kell emelni Franciaországot, Nagy-Britanniát, és Olaszországot.

[28] A Párizsban aláírt második egyezmény harmadik bekezdése. Magyar Törvénytár, i. m. 99.

[29] Sebestyén P.: i. m. 39.

[30] Sebestyén P.: i. m. 56-57.; Magyar Törvénytár, i. m. 103–110.

[31] Sebestyén P.: i. m. 103. Csehszlovákia vállalta, mivel a földreform ott még nem fejeződött be, hogy agrárperekkel kapcsolatos vitás ügyeinek egy részét nem az Agráralap révén, hanem a felperesekkel szemben külön-külön rendezi. Más esetekben az Agráralapon belül erre a célra egy Külön Alapot hoztak létre. L.: Magyar Törvénytár, i. m. 107–110. (11–20. cikk)

[32] Magyar Törvénytár, i. m. 103–104.

[33] A támadások, kritikák tételszerű idézése, felsorolása szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Összegyűjtésüket, feldolgozásukat az optálás más kérdéseit is vizsgáló dolgozatunkban végezzük el. — A szerző.

[34] Magyar Törvénytár, i. m. 91.

[35] Ormos M.: i. m. 127. p.; Halmosy D.: i. m. 309.