Végh Ferenc

„Az én hitemre jöttenek ide” —
Vizsgálat Perneszy György keszthelyi kapitány török kapcsolatai ügyében

1602 júniusának utolsó napjaiban fogalmazódott Magyarország nádori helytartójának, kisasszonyfalvai Istvánffy Miklósnak az, a vasvári káptalanhoz intézett parancslevele, amelyben egy vizsgálat lefolytatására kérte fel a hiteleshelyet. A látszólag szokványos eljárás azért érdemel mégis figyelmet, mivel a keszthelyi végház kapitánya, osztopáni Perneszy György (1600–1605) ellenséggel fenntartott kapcsolatai okán vált szükségessé a vizsgálatok lefolytatása. A keszthelyi kapitány tisztét vélhetőleg 1600 ősze óta betöltő Perneszy György ugyanis a rábízott vár közelében 1602-ben két alkalommal is személyesen tárgyalt a túlpartról sajkákkal átkelő török fegyveresekkel.¹ Az egy évtizede változó intenzitással zajló háború légkörében fogant gyanút a kapcsolatfelvételek gyakoriságán és ismeretlen tárgyán túl csak táplálta az a körülmény, hogy a tárgyalások mindkét esetben török nyelven folytak.² Ekkor még élénken élt a kortársak emlékezetében az alig két esztendővel azelőtt Pápán kitört vallonlázadás, amely kis híján a törökök kezére juttatta a Dunántúl kiemelt fontosságú erősségét.³ Az akkor események különösen Bakács Sándor emlékezetében hagytak mély nyomot, aki pápai hadnagyként maga is megismerte a vallon, majd török fogságot, bár valószínűbb, hogy a nádori helytartóhoz eljuttatott beadványa papírra vetésekor tollát a keszthelyi kapitányság elnyerésére irányuló aspirációi vezették.⁴ A Perneszy viselt dolgairól Bakács révén tudomást szerző Istvánffy Miklós Hathalmy Lázárt jelölte ki a kapitánnyal szemben felhozott vádak valóságtartalmának megállapítására,⁵ míg a homo regius mellé a vasvári káptalan Bornemissza Balázs kanonokot rendelte segítőül.⁶ Jóllehet a vizsgálatot végzők — megbízatásuk értelmében — a kapitány eseményekben játszott szerepének rekonstruálására törekedtek, a szemtanúk plasztikus leírásai révén mód nyílik a már csak a tóparti helyszín okán sem szokványos török–magyar érintkezések kevéssé ismert koreográfiájának vizsgálatára.⁷

Az 1602. év Szent György (április 24.), illetve Úrnapján (június 6.) lezajlott — már pusztán kuriozitásuk miatt is figyelmet érdemlő — találkozók céljukban, és ezzel összefüggésben a kezdeményező fél kilétében mutatnak lényegi eltérést. Az első esetről a kétségtelenül legértékesebb beszámolót a keszthelyi illetőségű Kertész Miklós mondta tollba, aki a találkozóra igyekvő törökökkel együtt kelt át a tó északi partjára. Az eseményt megelőző napon több környékbeli falu bírájához hasonlóan, lakhelye képviseletében a bolondvári helyőrséget felkereső Kertészt dolga végeztével a tomaji bíróval együtt hajójukba kényszerítették a vízre szálló fegyveresek. Az eset súlyával tökéletesen tisztában lévő, a „törökösségnek” már pusztán gyanúját is eloszlatni kívánó tanú saját állítása szerint csak erőszaknak engedve szállt be a sajkába, amelynek úti céljaként a törökök már a vízre szálláskor Keszthelyt jelölték meg. A hajó még az éj leple alatt Badacsonytomaj felé vette az irányt, és jóllehet az indulás időpontjának ismerete nélkül nem állapítható meg, mennyi időre volt szükség a Balatonszemes–Badacsonytomaj közti, megközelítőleg húsz km-es táv megtételéhez, annyi bizonyos, hogy a török sajka még virradat előtt érte el az északi partot. A tanút szállító hajó a törökök ismeretlen tárgyban folytatott tanácskozását követően immár világosban folytatta útját Keszthely felé. Tekintve, hogy az egyik keszthelyi vajda vallomása szerint még kapunyitás előtt észlelték a két közeledő török sajkát, azok addigra a Badacsonytomaj–Keszthely távolságnak legkevesebb kétharmadát maguk mögött hagyták. A kapitány előkészületeket tett az időközben a nevét a Szent Miklós egyházról kölcsönző térségben partot ért fegyveresek megtámadására, amitől csak a partra szállt törökök levelét kézbesítő Kertész jövetelekor állt el. Fejér Mihály gyalogos vajda tudomása szerint „valami rab dolgáért” értekeztek a felek, amit alátámasztani látszik a törökök kíséretében lévő magyar rab említése is. Fogolyügyletről volt tudomása a keszthelyi Dékmán Lőrincnek is, kiegészítve azzal, hogy ismeretei szerint a törökök adták meg egyik fogságban sínylődő társuk sarcát.

A második alkalommal, Úrnapon a tó déli partjáról, minden valószínűség szerint ezúttal is Bolondvárból érkező fegyveresek hajóját még a vízen megpillantó kevés személyek egyike volt a keszthelyi illetőségű, épp kendert vető Nagy Mihály, ám ő is hamar napirendre tért a vörös lobogó alatt közeledő török sajka látványa felett. E látogatás homályban maradó indítéka mellett a találkozó kezdeményezőjének kiléte is felettébb tág teret enged az összejövetel céljait illető feltételezéseknek. A már említett gyalogvajda, Fejér Mihály vallomása szerint ugyanis a kapitány csupán a sümegi tiszttartó, János deák kezdeményezésére lépett kapcsolatba az ellenféllel, akinek „valami ellenkezése” volt a túlparti helyőrség Maiko Zeffer nevű agájával. A tiszt szerint a találkozón a már említett János deákon kívül Batthyány Ferenc kapitánya, Balaskovits István, Nádasdy Ferenc szentgyörgyvári tiszttartója, Agha Mátyás, továbbá Egervári Ferenc vett részt. Nagy számú prominens személy jelenléte már önmagában nagyobb horderejű kérdés megvitatásának szükségességét feltételezi az összejövetel hátterében. Az előzetes egyeztetést támasztja alá, hogy a rezi jobbágyok szintén tudomást szereztek a készülő találkozóról és annak időpontjáról.

Nem kevésbé tanulságos a találkozók helyszíneinek vizsgálata sem, tekintve, hogy összefüggés vélelmezhető azok kiválasztása és az összejövetelek jellege között. Az előzetesen be nem jelentett első látogatás helyszínéül ugyanis a várostól délre, viszonylagos távolságban fekvő Szent Miklós térség szolgált; utóbb viszont közvetlenül a vár alatti „mosóhelyen való barátok rétén”, az ottani fegyverek hordtávján belül tárgyaltak a magyar kezdeményezésre összeült felek.⁸

A kapcsolatteremtésben, igazodva a korban megszokott gyakorlathoz, mindkét esetben központi szerephez jutott a felek által kibocsátott hitlevél, amelyeket következetesen a helybeliek juttattak el a címzetthez.⁹ Az első ízben megjelenő törökök már a partot érést követően írt levélben fedték fel jövetelük célját. A keszthelyi kapitány a megkeresésre szintén írásban felelt, amely levél ismét csak a már megismert Kertész Miklós révén jutott el a címzetthez. A törökök második jövetelének hírére Perneszy György Szép Balázs jobbágyot bízta meg az általa írt hitlevél kézbesítésével, aki a kapitány jobbágyát, Csák Pétert maga mellé véve tett eleget a kérésnek. A két jobbágy kisvártatva a törökök gyaníthatóan hasonló tartalmú levelével tért vissza, noha az abban foglaltakról Szép nem tudott érdemleges információval szolgálni. Az ekkor a törökök megtámadására ajánlkozó sárvári hajdúk kérését a kapitány ugyanakkor azzal hárította el, hogy „az én hitemre jöttenek ide, és feleltem hogy senkitől bántások nem lészen”. ¹⁰

A hitlevekben foglaltak nyomatékosítására szolgált a „zálog” adásának gyakorlata, ami meghatározott számú kezes kiállítását és másik félhez küldését jelentette. A Szent György napi látogatás alkalmával a hajókból kiszállt, de továbbra is azok mellett várakozó tíz fő csak ismeretlen számú kezes állítása után volt hajlandó tárgyalásba bocsátkozni a tizenkét katonája kíséretében megjelenő keszthelyi kapitánnyal. A mestersége gyakorlására Keszthelyt a második időpontban felkereső zalaszentgróti borbély szerint először a kapitány fogadott el kezesként két törököt, míg azok számára a helyőrség két lovasa jelentette a biztosítékot. Az ominózus napon is legkevesebb hattagú magyar küldöttség vonult a törökök elé, akik csak egy, a várból leadott jelzésértékű lövés után távolodtak el a menekülés egyetlen eszközét jelentő hajótól.¹¹ A már említett Szép Balázs tudni vélte továbbá azt is, hogy a törökök parancsnoka, Maiko Zeffer aga a magyar kapitány elé kívánt menni, de szándékáról nem részletezett megfontolásból maga Perneszy beszélte le.

Visszatérő motívum volt ugyanakkor a keszthelyi polgárok élelmiszer-gyűjtése, jóllehet az utolsó találkozó alkalmával a reziek is ajándékkal igyekeztek a tárgyaláson jelenlevő török főtiszt jóindulatát elnyerni.¹² Mint az Kaszás Tamás rezi jobbágy vallomásából kiderül, annak adását a falubeliek már a vásár napját megelőzően elhatározták. A keszthelyi bíró tisztét ideiglenesen betöltő, ura szőlőjét robotban művelő Dékmán Lőrincet a török érkeztéről tudomást szerző városiak hívták sietve vissza, mondván „az töröknek élést szednének a várasson”.¹³ Dékmán Úrnapján is szőlőbeni munkáit volt kénytelen a település érdekében félbeszakítani. A keszthelyi lakosok körében rendezett gyűjtés keretében összeállt ajándékot azonban Perneszy kapitány csak saját küldeménye után engedte a törököknek bemutatni. Többen is tanúi voltak, hogy a várból tömlőkben, avagy bőrzsákokban illetve korsókban bort vittek a törököknek, amelyekből azok állítólag, Perneszy engedélyével hajóikba rakva, magukkal is vittek.¹⁴ A felszolgált nedű nagyobb része azonban már vélhetőleg helyben elfogyott, legalábbis ez olvasható ki a felek illuminált állapotára tett utalásokból.¹⁵ Jóllehet, a megkérdezettek közül csak kevesen állították, hogy maga a kapitány is elvétette a mértéket, kétségbevonhatatlan tény volt ugyanakkor az estig tartó italozásban való részvétele. A szombathelyi illetőségű Szabó, másként Szigeti Péter még azt is látni vélte, hogy az aga Perneszy tiszteletére emelte poharát. A tárgyalások felettébb oldott légkörét egyedül az erősség — az egyik vallomástevő szerint német — tüzére nehezményezte, aki a várbeli tarackkal a mulatozók közé lőtt.¹⁶ Bár a leadott lövés célt tévesztett, a kapitány utólag megverette, és tömlöcbe záratta a renitens ágyúmestert.

A találkozók során elhangzottakat tudakoló, egy esetleges vádirat összeállításához kulcsfontosságú kérdésekre minden esetben nemleges volt a válasz, mivel a megkérdezettek egyike sem beszélte a hódítók nyelvét. Ezt egyébiránt a második találkozó kezdeményezője és résztvevője, János deák nem is mulasztotta el szóvá tenni, kérve a kapitányt, hogy magyarul folytassa a beszélgetést. A vizsgálat hatálya ugyanakkor nem terjedt ki annak feltárására, hogy a kapitány milyen körülmények között sajátította el a török nyelvet.

Szembeszökő ugyanakkor, hogy a helyőrség tizennégy, a második eset kapcsán megszólaltatott, királyi zsoldért szolgáló katonájának vallomása számos lényegi ponton is eltért több megkérdezett nyilatkozatától. A tizenharmadikként meghallgatott Fejér István vajda ugyanis nyíltan védelmébe vette felettesét, hangsúlyozva, hogy a tárgyalás a kapitány távollétében zajlott, aki amúgy is csak a kezesként tartott törökökkel értekezett.¹⁷ Hasonló szellemben nyilatkozott az ellenség kezeseit Perneszy társaságában felkereső vajdatársa is. Állítása szerint kapitányát János deák és társai szólították a „fő törökökhöz”, ám Perneszy csak rövid ideig tartózkodott körükben. A végház további kilenc lovas és gyalogos katonája a két főtiszt vallomását tette magáévá, mindössze egyetlen pontban egészítve ki azt. Vallomásuk szerint a vár pattantyúsa csak akkor nyitott tüzet a törökökre, mikor azok már távozni készültek, és tettéért az ágyúmestert a későbbiekben amúgy sem vonták felelősségre. Tendenciózus megnyilatkozásaik nem hagynak kétséget afelől, hogy a végház katonái — el nem ítélhető módon — nem tettek felettesükre nézve terhelő nyilatkozatot, vállalva ezzel még a vizsgálatot végzők előtt tett esküjük megszegésének ódiumát is.¹⁸

Nem utolsósorban nyilván épp az érintkezések során használt nyelvnek, illetve a helyőrség tagjainak kapitányukra nézve kedvező vallomásainak volt köszönhető, hogy jelenlegi ismereteink szerint az ügyben nem született elmarasztaló ítélet. A vallomást tevő katonák opportunizmusuk révén kerülték ki a kényes ügy buktatóját, folytatva szolgálatukat Perneszy György kapitánysága alatt, aki 1605 júniusában Bocskai István belgrádi küldöttségének tagjaként hasznosíthatta a már a keszthelyi vár tövében is kamatoztatott török nyelvismeretét.¹⁹