Pintér Ilona
Identitászavar és szemléletváltás —
Borsa Iván gondolatait továbbgondolva
Abban, amit Borsa Iván a Monarchia utódállamainak levéltárosairól, pontosabban az itteni levéltárosok identitászavaráról mond, nem kételkedhetünk, hiszen nála jobban senki sem ismeri a helyzetet. Ezt örököltük, ebben élünk, ami persze nem jelenti azt, hogy nem változtathatunk rajta. A kérdés csupán az, hogy akarunk-, sőt érdekünk-e változtatni?
A magam részéről tartok tőle, hogy nem. Ráadásul alapvetően nem azért, amit Borsa mond, hogy ti. „… a levéltáros a szorosabb értelemben vett levéltári feladatok mellett munkaidőben történetkutatói munkát is …”1 végezhet, hanem azért, mert igen gyakran nem mellette, hanem helyette végzi. Az, hogy a levéltáros ír azokról az eseményekről, problémákról stb., amikkel a munkája során találkozik, szerintem nem lenne gond, hiszen ez a tevékenység szinte szükségszerű mellékterméke a levéltárosi létnek. Baj akkor van, ha a történetírás válik főtevékenységgé, és a levéltárosság csak álca.
Úgy látom, hogy nagyon sokszor az utóbbiról van szó. Sok felsőfokú végzettséggel rendelkező kolléga gondolja úgy, hogy a valódi levéltárosi munka — a selejtezés, rendezés, segédletkészítés és irattár-ellenőrzés — a középkáderekre tartozik, az ő feladata az iratanyagban rejlő információk feldolgozása. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy ez a munka is hasznos, de meggyőződésem, hogy a mögött álló szemlélet káros, még pedig mindenekelőtt a szakmára nézve. A szakmára, amiről nem is tudom, hogy valójában létezik-e? Mert kérdéses, hogy igazából van-e nálunk levéltáros szakma és levéltáros szakmai öntudat, vagy történészek vannak és néhány megszállott, akinek az a fixa ideája, hogy a történészség és a levéltárosság nem ugyanaz? Hiszem, hogy nem lehetne így, de sajnos úgy tűnik, hogy ez a felfogás egyre jobban elterjed. Ehhez a gyakorlathoz — akarva-akaratlanul, tudatosan vagy figyelmetlenségből — hozzájárul jónéhány levéltárvezető is.
Sajnálatos tény, hogy egyes levéltári intézmények vezetői nem azonosulnak sem a levéltárossággal mint munkával, sem pedig a levéltárral mint szakmával. Szerintem itt van minden ellentmondás eredője, mert: milyen szakma lehet az, amit a saját vezetői sem becsülnek meg eléggé, nem szolgálják kellő alázattal?
Véleményem szerint itt lenne leginkább szükség szemléletváltásra ahhoz, hogy valami elinduljon, elindulhasson. Az igazgatóknak hozzá kellene szokniuk a gondolathoz, hogy nem „fiók-történettudományi intézetet” vezetnek, hanem levéltárat, amelynek elsődleges feladata mégiscsak a levéltári iratok rendezése, selejtezése, színvonalas segédletek készítése, azaz a levéltári iratok szakszerű kezelése, amellyel biztosítják a történeti források biztonságos őrzését és minél könnyebben használhatóvá tételét — elsősorban a történettudomány számára. Ezt pedig végeznie kell az arra képesített összes levéltári dolgozónak, természetesen a megfelelő arányok figyelembevételével.
Borsa Iván azt írja: „Törekednünk kell arra, hogy a közszolgálati intézmények iratanyaga a fondképzőnél olyan állapotban kezeltessék, hogy az iratok beszállítása a szó szoros értelmében irattári polcról végleges levéltári polcra kerüljön. Ebbe a törekvésbe beletartozik az elérendő cél érdekében szükséges jogszabály-módosítás.”2 Szerintem ez kevés, és szemléletváltás nélkül semmit nem ér. A levéltári törvények mindig — de 1969-től biztosan — előírták, hogy az iratanyagot rendezetten, selejtezetten, raktári jegyzéknek megfelelő átadási jegyzékkel kell levéltárba adni, illetve a levéltárnak így kell átvennie. Így van ez akár csak a legutóbbi levéltári törvény óta? Szerintem — legalábbis gyakran — nincs így. Tudjuk, milyen az irattári fegyelem, és hogy ez valószínűleg sokáig így is marad. A mi kezünkben viszont van egy óriási eszköz, amely fegyelmező erőként hathat: az, hogy kevés a raktári férőhely, ezért lehetőségünk és jogunk van hozzá, hogy megszabjuk az átvétel feltételeit. Minden szerv meg akar szabadulni a régi, az ügyintézéshez már nem szükséges iratanyagától, és nem minden szerv vezetője látja ennek megoldását az iratanyag eltüzelésében vagy megrohasztásában. Ha világossá tennénk, hogy a levéltár csak az irattári tervnek megfelelően rendezett, selejtezett és jegyzékkel ellátott iratanyagot vesz át, azt viszont feltétlenül átveszi, akkor lényeges haladást érnénk el már rövid távon is. Persze kellene hozzá sok belső munka is: folyamatosan kellene ellenőrizni és segíteni az irattárban folyó munkát. Ezért nem lesz belőle semmi. Sokkal egyszerűbb feltölteni a meglévő raktári helyet azzal az anyaggal, amit beadnak úgy, ahogyan beadják. Ha pedig már nincs hely, akkor lehet erre hivatkozni és új raktári férőhelyet kérni — ez sokkal kevesebb fáradtságba kerül.
Biztosan más is elgondolkodott már azon rajtam kívül is, hogy miért nincs soha férőhely a magyar levéltárakban. Időről-időre kapnak az intézmények raktárakat, szerencsére mostanában épületeket és épületegyütteseket is, de ezekről rendre kiderül, hogy már az átadás pillanatában kicsik, nem oldják meg a levéltári gondokat, legfeljebb enyhítik őket. De végiggondoljuk-e, hogy milyen anyag, milyen állapotban, milyen rendezettségi szinten, selejtezve vagy selejtezetlenül stb. kerül átvételre? Olyan levéltárakról álmodni, amelyek mindent befogadnak, hiábavaló dolog. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy lesz olyan idő, amikor a levéltárak mindent át tudnak venni, amit be akarnak adni. A lehetőségeink most is, a jövőben is erősen korlátozottak lesznek, ezek között kell dolgoznunk. Nem tehetünk mást, minthogy okosan gazdálkodunk a rendelkezésünkre álló kevés férőhellyel, és nem veszünk át nem megfelelően selejtezett, rendezett, jegyzékkel ellátott iratanyagot. Ne hördüljön fel senki, hogy én ezzel pusztulni akarom hagyni a történeti értékeket! Ellenkezőleg, én menteni akarom őket! Az értékek most pusztulnak, amikor nincs lehetőség átvételre, mert az iratmentés címén rendezetlenül és selejtezetlenül átvett iratanyaggal teli a raktár. Az eredményességhez természetesen változni és változtatni kell az intézmények falain belül is. Nem tartható az az álláspont, hogy elvből nem selejtezünk, mert ezzel igen könnyen beláthatóan a kinti értékek pusztulásához nyújtunk segédkezet.
Végezetül most, midőn a fejébe kergettem a vért sok olvasómnak, kérem, hogy gondolják végig, nincs-e igazam! Nincs-e szükség szemléletváltásra a szakmában? Felelősek vagyunk-e az irattárakban rekedt folyóméterek legalább egy részének sorsáért? A valóban szűkös adottságaink közepette is tehetnénk-e többet a helyzet normalizálásáért? Verejtékkel, tervezéssel, kemény munkával persze, mert magától biztos nem fog menni.
Ha belenyugszunk abba, hogy nem tehetünk semmit, és ráfogunk mindent a körülményekre, igen tetemes mértékben hozzá fogunk járulni az önmegsemmisítésünkhöz. Ha a jövőben ugyanúgy nem veszünk át iratokat az irattáraktól, mint az elmúlt évtizedekben, kinek lesz szüksége ránk? Ügyfeleink főként azért jönnek hozzánk, hogy ügyes-bajos dolgaikban segítsünk. Ha nem lesz miből, akkor bizony feleslegesek leszünk. Ezt akarjuk vajon, ezen dolgozunk?
A levéltáros-képzésről nekem határozottan jó véleményem van. Igaz, hogy én nem tanítottam ott, hanem tanultam, és azt is csak levelező tagozaton. Az biztos, hogy használható és hasznos ismereteket kaptam. Az ott szerzett tudás egyrészt jól épült a történelem szakon elsajátított ismereteimre, másrészt megtanította a levéltár-tudomány alapjait, mindenekelőtt pedig megtanított „levéltárosul” gondolkodni. A szakosodást meg lehetne próbálni, de nem biztos, hogy érdemes volna. Az egyetemi évek alatt még nem lehet tudni, hogy kit hova vet az élet, és milyen speciális ismeretekre lesz szüksége. A vidéki levéltárakban pedig mindenképp jó kicsit mindennel tisztában lenni, mivel kevés a szakember és nincs lehetőség specializálódásra. A specializálódás szerintem a posztgraduális képzés keretében lenne jól megoldható. Az, hogy az egyetem elsősorban elméleti képzést ad, szerintem természetes. Minden egyetem elsősorban azt ad, a gyakorlat a munkába állással válik valóra. A jó elméleti felkészültség pedig mindenképpen alapja a jó gyakorlati munkának.
Borsa Ivánnak az a vágya, hogy ne legyen egyszakos képzés, már megvalósult. Az ősszel induló tanévtől a levéltár szak már csak másodévtől, második szakként vehető fel a történelem és latin szak mellé.