Majtényi György–Seres Attila

Magyarország és a KGST:
A KGST iratainak utóélete — a KGST történelmének nyitott kérdései

A közös múlt „közös” szellemi örökség?

2000. október 12–14. között rendezték meg Varsóban a Lengyel Állami Levéltári Főigazgatóság néhai igazgatójáról elnevezett Colloquia Jerzy Skowronek dedicata című tudományos konferenciát. A tanácskozás témája a kelet-európai államok egykori, közös kormányközi szervezeteinek iratanyaga volt. A konferencián több mint tíz kelet-európai ország, illetőleg nemzetközi szervezetek, a NATO, az UNESCO, és az Európai Unió levéltárainak vezetői jelentek meg. A Magyar Országos Levéltárat Körmendy Lajos főigazgató-helyettes, valamint Majtényi György és Seres Attila levéltárosok képviselték. A konferencia két fő ülésszakán a Varsói Szerződés és a KGST működésére vonatkozó iratanyag kutathatóságával és feldolgozásával kapcsolatos kérdéseket vitatták meg.

A Varsói Szerződés irányítására és tevékenységére vonatkozó, oroszországi levéltárakban őrzött dokumentáció hozzáférhetőségének megítélése eltérő volt. Az orosz állami levéltárak többségét tömörítő szakmai csúcsszervet, az Orosz Föderáció Levéltári Szolgálatát, a Központi Gazdasági Levéltár igazgatója, J. A. Tyurina képviselte. Az orosz delegáció vezetője előadásában beszámolt a levéltárukban őrzött KGST-iratanyag állapotáról. Az erősen korlátozott kutatói hozzáférést, kérdésre válaszolva, a csekély feldolgozottsági szinttel, és a megfelelő segédletek hiányával indokolta.

A Magyar Országos Levéltár képviseletében Majtényi György és Seres Attila tartottak referátumot a KGST hazai szerveinek működéséről, és e szervezetek szerepéről a második világháború utáni magyar gazdaságpolitika alakításában.¹ A KGST történetének rekonstruálásához fontos szempontokat tartalmazott a lengyel, a román és a német résztvevők referátuma is, melyek az adott ország gazdasági szerveinek iratanyagát, és az ezzel kapcsolatos kutatási lehetőségeket jellemezték. A magyar küldöttség javasolta, hogy az iratokat nyilvánítsák közös szellemi örökséggé, és a konferencia deklarálja a szabad hozzáférés jogát az utódállamok kutatói számára. Szükségesnek tartottuk ugyanakkor annak rögzítését a határozati nyilatkozatban, hogy a résztvevő felek elismerik: a dokumentumok az orosz levéltárak őrzésében maradnak, de feldolgozásuk a volt tagállamok együttműködése révén, átfogó nemzetközi projekt keretében történik. Az Open Society Archives ehhez kinyilvánította támogatási szándékát.

A magyar javaslatok kedvező fogadtatásra találtak, s a résztvevő levéltárak és szervezetek képviselőiből határozati bizottság alakult a konferencia tapasztalatait a javaslat szellemében összegző memorandum megfogalmazására. A KGST iratanyagának közös szellemi örökséggé nyilvánítását a bizottság azzal a feltétellel támogatták, hogy ezt az utódállamok levéltári vezetőiből alakítandó magasabb szintű grémiumnak kell majd kimondania. Ugyanennek az állandó bizottságnak a feladatául szabták, hogy meghatározza a KGST iratanyagának őrzésével, és a – tudományos kutatás igényeit kielégítő, közös szempontrendszer alapján történő – levéltári feldolgozásával kapcsolatos konkrét teendőket. A nyilatkozat kimondta továbbá: a konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy a már nem létező szervezetek levéltárainak helyzetével és fenntartásával kapcsolatos kérdések az egykori tagállamok további együttműködését igénylik, s az együttműködő államok levéltárainak minden esetben „a szabad hozzáférhetőség” elve szerint, illetőleg a közös levéltári gyakorlatban általánosan elfogadott elvek és szempontok szerint kell eljárniuk. Legsürgetőbb feladatnak egy, a megszűnt szervezetek levéltári anyagára vonatkozó alapvető információkat tartalmazó jegyzék összeállítását tartották. Ennek publikálását követően további célként a KGST-szervek teljes iratanyagát feldolgozó segédlet elkészítését jelölték meg. A konferencia résztvevői elhatározták továbbá azt is, hogy a Varsói Szerződés okirataihoz való hozzáférést elősegítő politikai-diplomáciai lépések megtételét szorgalmazzák.

A kérdések tisztázására és egy konkrét cselekvési program kidolgozására az Orosz Föderáció Levéltári Szolgálata és az Orosz Állami Gazdasági Levéltár értekezletet hívott össze Moszkvába 2000 májusára. A konferencián Körmendy Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese és Seres Attila, levéltáros vettek részt. Az ott elhangzott referátumok a KGST iratanyagának jogi státuszával, feldolgozottsági szintjével foglalkoztak, illetve egy elektronikus adatbázis megteremtésének lehetőségéről szóltak. Az eseménynek az adott külön jelentőséget, hogy a volt KGST-tagállamok levéltárainak képviselői ezúttal betekinthettek az orosz gazdasági levéltárban őrzött iratanyagba. Az értekezleten az orosz kollégák felvetették egy olyan nemzetközi projekt kidolgozásának gondolatát, melynek keretein belül lehetőség nyílna az iratok rendezésére s tartalmuk elektronikus formában történő rögzítésére. Jelezték, hogy a terv megvalósításához nemzetközi pénzügyi segítséget várnak, főképp az iratanyag nyilvánossá tételében leginkább érdekelt egykori tagállamok levéltári szervezeteinek részéről.

A KGST ülésszaka 46. budapesti záróülésén készült jegyzőkönyv 5. szakaszában foglaltak szerint az egykori tagállamok természetes és jogi személyei számára a Szovjetunióban akkor érvényes jogszabályok szerint hozzáférhetővé kell tenni a Tanács iratanyagát. A vitában kérdésként felmerült, hogy mely országok kutatóira vonatkoztatható ez a rendelkezés, például a Szovjetunió jogutódjának számítanak-e ebben a tekintetben Ukrajna, Belorusszia vagy az egykori közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok? Másfelől, hogy más államok pl. a nyugat-európai országok kutatói hogyan férhetnek hozzá az iratokhoz? Megfogalmazódott továbbá az a kérdés is, hogy az iratanyag sorsáról dönthet-e egy levéltári szakmai grémium vagy az érdekelt országoknak diplomáciai síkon kell megoldást találniuk a problémákra.

Az értekezlet résztvevői végül elfogadtak egy „elvi jelentőségű jegyzőkönyvet”, mely kimondta, hogy a KGST iratanyaga az egykori tagországok közös levéltári örökségét képezi, és ezen országok levéltárai – egy elektronikus segédlet létrehozása révén – kölcsönös erőfeszítéseket tesznek majd annak érdekében, hogy az iratanyag már a közeljövőben hozzáférhetővé váljék a kutatók számára. Ugyanakkor multilaterális egyezményt kell kötni, melyben a résztvevő levéltári szervezetek garantálják államaik támogatását a nemzetközi projekt végrehajtásához. A konferencián elfogadott dokumentum kitért arra is, hogy pontosan meg kell határozni a KGST levéltárának jogi státuszát és az iratokhoz való hozzáférés szabályait. Mindazonáltal több kérdés továbbra is nyitva maradt, így több volt tagállam képviselője nem írta alá a dokumentumot, például Románia vagy Bulgária levéltári delegáltjai.

Nem tudható még, hogy a konferencián elfogadott jegyzőkönyv „elvi” jellegénél fogva vajon mennyire lesz átültethető a gyakorlatba, és milyen mértékben könnyíti meg a KGST központi szerveinek iratanyagához való hozzáférést? A tervek megvalósulása sem kizárt, hiszen a Komintern iratanyagát a moszkvai Orosz Állami Társadalom- és Politikatörténeti Levéltárban hasonlóképp, nemzetközi közreműködéssel létrejött projekt segítségével dolgozták fel. Az orosz kollégák szemei előtt talán ennek a vállalkozásnak a sikere lebegett, s ebből kiindulva vetették fel, hogy a KGST-iratok feldolgozása nemzetközi együttműködés keretében történjék.

Magyarország és a KGST

Magyarország és a KGST kapcsolata monografikusan egyelőre feldolgozatlan területe a hazai történettudománynak. E viszonyt ezúttal a KGST magyarországi intézmény-rendszerének kiépülésén keresztül szeretnénk jellemezni. Nemcsak a gazdasági kapcsolatokban bekövetkező változásokat kívánjuk így jellemezni, hanem levéltárosként az e szervek működésével kapcsolatban keletkezett — a Magyar Országos Levéltárban őrzött — forrásokat és az ezekkel kapcsolatos kutatási–értelmezési lehetőségeket is.

A kérdéskör a külgazdasági kapcsolatok átrendeződésén keresztül is vizsgálható. Már 1945–46-ban napvilágot láttak olyan közgazdasági elemzések Magyarországon, melyek azt tárgyalták, hogy a szomszédos országokkal miképp lehetne szorosabbra fűzni a gazdasági kapcsolatokat. Az 1948-as év elejéig határozottan jelentkezett az ezekkel az országokkal való — politikai, gazdasági — együttműködés igénye.² A szovjet pártvezetés felsőbb köreiben azonban ekkor a kisebb országok közötti együttműködési egyezményeket nem kívánatosnak találták. Ehelyett a szocialista tábor más országaihoz hasonlóan, Magyarországon is a Szovjetunióhoz fűződő gazdasági szálak erősítését szorgalmazták. A szovjet kapcsolat mellett, a szövetségi rendszeren belüli önellátás eszméje is egyre inkább meghatározóvá vált a külgazdasági stratégia szempontjából. Részben ez határozta meg az 1948 végére kialakult nemzetközi gazdasági együttműködési terveket. 1948-tól kezdődően fokozatosan erősödtek a Magyarországot a Szovjetunióhoz fűző kereskedelmi kapcsolatok.³

A külgazdasági kapcsolatok tekintetében a KGST megalakulásával (1949 január, Moszkva) összefüggésbe hozható, hogy Magyarországon továbbfolytatódott az 1948-ban megindult folyamat, ugrásszerűen növekedett a Szovjetunióba — és kis mértékben nőtt a kisebb tagállamokba — irányuló kereskedelmi forgalom; meggyengültek viszont a „nem-KGST-országokhoz” fűződő gazdasági kapcsolatok: elsődlegesen a szovjet nyersanyagra és igényekre alapozott iparágakat fejlesztették. Szovjet és magyar kormányzati körökben egy fegyveres konfliktus kirobbanását is valószínűsíthetőnek tartották. A gyorsított ütemű iparosítás egyik fő mozgatórugója a „népi demokráciák” katonai erejének növelése volt. Ez megmutatkozott a beruházások arányszámaiban, a hadiipari potenciál növelésében. A nehézipari termelés részarányának növekedése ugyanakkor a magyar ipar szerkezetének átalakításából, modernizációjából is következett. Az erőforrások koncentrációjának, a nehézipar fejlesztésének voltak előzményei a második világháború alatt is. Az okok között említhető az újjáépítés, a jóvátételi kötelezettségek, és a gyorsított iparosítás miatt keletkezett termelési eszközkereslet is.

Az ötéves terv megindításával (1950) egyidőben tovább központosították a gazdaságirányítást.⁴ A helyreállítási időszakban (első hároméves terv) elért gazdasági növekedést próbálták fokozni — főleg az extenzív iparfejlesztés eszközeivel.⁵ 1953-ban Sztálin halála után a szovjet vezetés jelszavaiban „fogyasztásorientált” gazdaságpolitikát hirdetett. A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Központi Vezetősége (KV), a szovjet pártvezetés irányváltását követve, valamint a termelékenység növelését elősegítő intenzív fejlesztés lehetőségét is szem előtt tartva, határozatában kitért a korábbi gazdaságpolitika hibáira. A gazdaságpolitikai fordulat egyik elsődleges jellemzőjének a nehézipar fejlesztésének mérséklése, a mezőgazdasági beruházások arányának növelése nevezhető.

A gazdasági irányváltások egyaránt értelmezhetők a gazdaságpolitika „külső” és „belső” feltételeinek megváltozásaként. Az elemző hajlamos arra, hogy ezek közül — az elemzés céljának, illetőleg a vizsgált források jellegének megfelelően — egyiket vagy másikat hangsúlyozza. A kérdéskör összetett voltát Magyarország és a KGST kapcsolatáról szóló források elemzése is érzékeltetheti.

A gazdaságtörténeti szakirodalom szerint az iparfejlesztés „nehéziparosító hullámait” Magyarországon a gazdaságirányítás centralizációja, a külgazdasági szempontok elsődlegessége jellemezte. Az átszervezések, a központosítások főleg az erőforrások koncentrációját, a tervirányítás hatásfokának növelését célozták. Ezekkel szemben különítik el a gazdaságtörténészek azokat a korszakokat, amelyekben csökkent a nehézipari beruházások aránya és reformidőszakként jellemzik ezeket (1953–1955, 1956–1958, 1966–1972-ig valamint 1979-től kezdődően).⁶ A növekedési ütem mérséklése ekkor az ipari, és azon belül is a nehézipari termelés volumenének a visszafogását, a népgazdaság aránytalanságainak csökkentését jelentette. A beruházások hatékonyságának növelése miatt decentralizálni próbálták a gazdasági döntéshozatalt.

A KGST magyarországi története szorosan összekapcsolódott a gazdasági centralizáció és decentralizáció kérdésével, s ennek tükrében értelmezhető a magyarországi KGST szervezet formálódása is, amely a Tanács nemzetközi intézményrendszere kialakításának lépcsőfokait követte. A KGST-ülések Magyar Országos Levéltárban őrzött iratanyaga alapján nyomon követhető, hogy a Tanács-intézmények szervezete és működése hogyan alakult át. Kezdetben a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése volt az elsődleges cél. (Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy a „tőkés országokkal” való kereskedelem élénkítését a tömb országainak gazdasági érdekeiből következően több esetben is célként fogalmazták meg a KGST ülésein.⁷)

Később többször is hiányosságként hangzott el, hogy a tagországok gazdasági–fejlesztési terveiket egyeztetés nélkül dolgozzák ki. A Szovjetunió részéről egyre hangsúlyozottabban fogalmazódott meg az egységes nyersanyag-bázis megteremtésének, az ipari munkamegosztási program kidolgozásának az igénye.⁸ A népgazdasági tervek összehangolásának jegyében határozták el 1954-ben a KGST-intézményrendszerének átalakítását, centralizációját.⁹ A KGST 1949. évi megalakulását követően (1962-ig a Tanács Végrehajtó Bizottságának megalakulásáig) a gazdasági szervezetnek nem volt állandó képviseleti szerve. A Tanács ülésszakának és a tagországok képviselőinek időközönként tartott értekezletei mellett a Titkárság vitte a szervezési ügyeket. Nem volt a szervezetnek nyilvánosan ismertetett működési szabályzata és alapszabálya sem.

1954 márciusában Moszkvában jegyzőkönyvben határozták meg a szervezet formáját, valamint működési elveit.¹⁰ (Ezt később belső bizalmas anyagként kezelték.) Eszerint a Tanácsot a tagországok képviselői alkották (országonként egy-egy képviselő). Üléseit a KGST a tagállamok fővárosaiban tartotta, az illetékes állam képviselőjének az elnöklete alatt. (Rendes ülésszakát évente legalább kétszer össze kellett hívni.) A Tanács állandó szerve a Titkárság volt, amely Moszkvában működött. Ez a szerv foglalkozott az adminisztratív és szervezési kérdésekkel, valamint koordinációs feladatokat is kapott; ide futottak be az egyes országok népgazdasági tervei és más, a Tanács munkáját segítő információs anyagok.¹¹ A szervezet átalakítása a népgazdasági tervek összehangolásának elősegítését célozta. Az erre való törekvés fölfogható egy központosítottabb, hatékonyabban működő szervezet kialakításának az igényeként.¹²

 Magyarország ezekben az intézményekben a többi tagállamhoz hasonló módon képviseltette magát. A KGST-ben az ország állandó képviselője a kormány elnökének első helyettese volt. Az ő munkáját a Minisztertanács Gazdasági Kapcsolatok Titkársága segítette. Az állandó képviselő helyett Moszkvában, a KGST titkárságának székhelyén a napi adminisztrációt helyettese intézte.¹³ A KGST Moszkvában működő Titkárságának az apparátusába a magyar fél delegált még egy tanácsnokot.

A KGST hazai intézményrendszere fokozatosan alakult ki. 1949-től 1954-ig a fő koordináló szerv a Minisztertanácson belül működő Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkársága volt. A legfontosabb kérdéseket ugyanakkor időről időre — a kérdés horderejétől függően — a párt Titkársága vagy Politikai Bizottsága elé terjesztették. 1954-ben a Szovjetuniónak a KGST átszervezésére vonatkozó javaslata hatására szervezték át a Tanács hazai intézményrendszerét.¹⁴ (Megjegyzendő, hogy éppen a gazdasági reform évében központosították a szervezetet.) Egy, a hazai KGST-szervek működését koordináló bizottságot alakítottak az Országos Tervhivatal, a Bel- és Külkereskedelmi Minisztérium valamint a párt képviselőiből. Emellett az adminisztratív feladatok elvégzésére, gyakorlatilag titkársági ügykörrel a tervhivatalon belül önálló nemzetközi osztályt létesítettek. A hazai KGST-szervek felügyelete így az Országos Tervhivatal Nemzetközi Együttműködési Főosztályának feladata lett. A szervezeti átalakítás a gazdasági tervezés KGST-szintű összehangolásának jegyében történt. A korábbinál nagyobb szerepe lett a KGST-szervekkel való kapcsolattartásban a tervhivatalnak.

1956-ban, a KGST VII. ülésszaka határozatának értelmében az ágazati együttműködés megteremtésére — továbbra is a gazdasági tervek összehangolásának jegyében —, a tagállamok létrehozták az első ún. állandó bizottságokat. Ezeket szánták a központi tervkoordináció, a KGST-szervezet alapjának. Ezek közül — a közgazdaságit kivéve mindegyiknek — egy-egy gazdasági ág területén a KGST-országok közötti együttműködést kellett elősegítenie. Minden bizottságnak állandó titkársága működött valamelyik „népi demokratikus” ország fővárosában. A kereskedelmi kapcsolatok erősítése mellett¹⁵ a KGST-szervek napi feladatai között tehát egyre hangsúlyosabban szerepelt a távlati és az ötéves tervek összehangolása is.

Magyarországon a nemzetközi állandó bizottságok magyar tagozataiként azokkal azonos tagozódás szerint szintén 13 állandó kormánybizottság működött (5-7 fős létszámmal). A magyar kormánybizottságok tagjai munkakörük mellett beosztásukból következően vettek részt a bizottságok ülésein. E szervezetek élén többnyire az ágazat vezetője, a miniszter vagy a miniszter-helyettes állt. Az Országos Tervhivatal és a Külkereskedelmi Minisztérium képviselője minden bizottság munkájában részt vett. E bizottságok tagjai alkották azokat a delegációkat, melyek a KGST állandó bizottságainak ülésein megjelentek. (A magyar szervek iratai az illetékes szakminisztériumok levéltári anyagában találhatók meg az Országos Levéltárban).

Ezek mellett, a gazdasági minisztériumok többségében kis létszámú nemzetközi osztályok működtek.¹⁶ Jelentősebb szerepe volt a Külkereskedelmi Minisztérium tervgazdasági főosztályán belül működő Együttműködési Osztálynak valamint az Országos Tervhivatal Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Főosztályának.¹⁷ A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Főosztályának — amelynek működését először 1957-ben szabályozták¹⁸ — elsődleges feladata lett, hogy az éves, ötéves valamint a tíz-tizenöt éves tervek kidolgozásakor érvényesítse a „nemzetközi együttműködés” szempontjait. Felügyelte az állandó bizottságok magyar tagozatainak munkáját. Szervezte a KGST-ülésszakokra készülő tervhivatali beszámolók elkészítésével kapcsolatos munkálatokat, és összegezte az elkészült beszámolókat, valamint tartotta a kapcsolatot a KGST Titkárságán dolgozó magyar küldöttekkel is. A Külkereskedelmi Minisztérium feladatkörébe az áruforgalmi tevékenység felügyelete tartozott.¹⁹ A magyarországi KGST-szervezet működésének irányítása elvileg állami szervek a Gazdasági Bizottság és a Minisztertanács feladata volt²⁰, de az ezzel kapcsolatos, legfontosabb kérdésekben időről-időre a Politikai Bizottság (PB) is állást foglalt.

Kialakult egy szervezet, mely betagozódott a magyar kormányzati hierarchiába. Alá-fölérendeltségi viszony a magyarországi KGST-intézmények és kormányzati szervek között nem alakulhatott ki, lévén, hogy az egyes KGST-bizottságok élén az illetékes kormányzati szerv vezetője állt, így ő is irányította azok működését. Ezek az intézmények gyakorlatilag a minisztériumi szervezet részeként működtek. Önmagukban nem voltak a szovjet gazdasági beavatkozás eszközei, de egyes esetekben — a KGST-autarkia erősítését célzó szovjet törekvések hatására — azzá válhattak.

Az ötéves tervek beruházási arányszámainak megállapítása külgazdasági egyeztetések után történt. 1958–59-es években újabb fordulat figyelhető meg a gazdaságpolitikában, mely a „doktriner” fejlesztési irányhoz való visszatérésként jellemezhető. Külpolitikai tekintetben e változás összefüggésbe hozható az SZKP XXI. kongresszusának határozatával, mely leállította a még a XX. kongresszuson meghirdetett desztalinizációs folyamatot, másrészt újra meghirdette a kapitalista országokkal szembeni gazdasági versenyt. Magyarországon, mint már említettük, a nehéziparnak kiemelt jelentőséget tulajdonító struktúrafejlesztési koncepciók, részben külpolitikai kötöttségekkel is magyarázhatók. Ettől az időszaktól kezdve ismét növekedett az ipari, és ezen belül is a nehézipari beruházások aránya. A nehézipar fejlesztése, a hadi potenciál növelése ezúttal is a két tábor közötti diplomáciai feszültségek hatására történt.

1959 végén fogadták el a KGST alapokmányát,²¹ ami — egyfajta központosító törekvés jegyében — kiteljesítette a Tanács intézményrendszerét. 1958 végétől, 1959 elejétől erősödő centralizációs törekvések figyelhetőek meg a magyarországi KGST-szervezet irányításában. A magyar kormányszervek mellett működő KGST-intézmények szervezete 1959-ben alakult ki későbbi formájában. Februárban a Titkárság elé terjesztették a párt Államgazdasági Osztályának javaslatát „szűk körű állami kollégium felállításáról”, mely a „külföldi kereskedelmi kapcsolatok elvi irányításával és koordinálásával” foglalkozott volna. A Titkárság a kérdést ekkor a Politikai Bizottság elé utalta.²² Végül a Minisztertanács ülésén határoztak a magyar KGST-szervek munkáját felügyelő központi bizottság, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága (NGKB) megalakításáról. E szerv gyakorlatilag a kormány mellett működött, elnöki tisztét a minisztertanács elnökhelyettese látta el. (A párhuzamosság azonban továbbra sem szűnt meg a központi KGST-szervek és a minisztériumok működésében). A továbbiakban e bizottság nevezte ki az állandó kormány-bizottságokat. Ezek mellett az ország nemzetközi gazdasági kötelezettségeivel kapcsolatos hazai feladatokat továbbra is az egyes gazdasági minisztériumok, főhatóságok keretein belül működő főosztályok koordinálták. Az NGKB titkársági feladatainak ellátása a Gazdasági Kapcsolatok Titkárságának feladata lett.²³ A Bizottság titkárságának a feladatait később a tervhivatalon belül működő Nemzetközi Együttműködési Főosztály kapta meg.²⁴

Azokban az időszakokban, amikor a két politikai és gazdasági rendszer szembenállását hangsúlyozó politika hatására felerősödtek a Tanácson belüli autarkiás törekvések, Magyarországon növekedett a központi KGST-szervek gazdaságpolitikai befolyása. 1962-ben — még mindig az intézményi centralizáció, a gazdasági tervek összehangolásának a jegyében²⁵ — létrehozták a KGST csúcsszervét a Végrehajtó Bizottságot (ezzel egyidejűleg újabb bizottságokat alakították s átalakították a Titkárság szervezetét is). 1962-re készült el a tagállamok feladatait részletező hosszú távú, húsz éves terv. A gazdasági növekedés fokozását szorgalmazta a tanács-országok gazdasági terveinek egyeztetése is. A termelés növelése és a gazdasági integráció jegyében Magyarországon is hozzáláttak a tizenöt-húsz éves távlati tervek kidolgozásához.²⁶

A Tanácson belüli, a korábbinál erőteljesebb gazdasági együttműködés hatására egyre kevésbé volt szempont, hogy hazai forrásból milyen mértékben lehet kielégíteni az egyes iparágak nyersanyag- és energiaszükségletét.²⁷ Magyarországon a különböző érdekcsoportok számára a KGST-érdekekre való hivatkozás lehetőséget teremtett arra, hogy kiemelt támogatást szerezzenek saját részterületük fejlesztésére.

Magyarországon a gazdasági reform következő szakasza a beruházások arányszámainak vizsgálata alapján az 1966 és 1972 közötti időszakra tehető. A gazdasági egyensúly hiánya — a gazdaságtörténeti elemzések szerint — egyre erőteljesebben sürgette a gazdasági intézmény-rendszer megreformálását. 1962-től az SZKP XXII. kongresszusától ugyanakkor érzékelhető volt a „hidegháborús viszonyok enyhülése” is. A mechanizmus-reform későbbi lefékeződésének okai szintén több tényezőben keresendőek. A külgazdasági okok között megemlíthető, hogy az 1970-es évek elejétől Magyarországon is érvényesült — az 1971-ben jóváhagyott — Komplex Program²⁸ hatása, ami elsősorban a Tanács-országok gazdasági integrációját célozta.

A KGST-országok már az 1960-as évektől, majd a Komplex Program elfogadásától kezdve növekvő számban nemzetközi szervezeteket alakítottak a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére. Ezek között voltak olyanok, melyek KGST-ajánlás alapján alakultak, s tevékenységükben gyakorlatilag valamennyi tagállam részt vett, valamint olyanok is, amiket egyes KGST-országok hoztak létre. (Ágazati koordinációs feladatokat látott el pl. az Agromas, a Csapágyipari Együttműködési Szervezet, az Egyesített Energiarendszerek Központi Tervelosztója, az Interchim Nemzetközi Vegyipari Együttműködési, vagy az Intermetall Nemzetközi Vaskohászati Együttműködési Szervezet.) Jogilag államközi szervezetként vagy kétoldalú kormányközi gazdasági és tudományos–műszaki együttműködési bizottságként alakították meg ezeket. Az egyes országok közös gazdasági egyesüléseket, vállalatokat (nemzetközi gazdasági együttműködési szervezeteket) is alapítottak. Létrejöttek a közlekedési, az információs, a tudományos–műszaki együttműködést koordináló szervezetek.

Magyarország a nemzetközi szervezetek többségében képviseltette magát így ezek működésével kapcsolatban is találhatók dokumentumok az Országos Levéltár őrizetében. (Többnyire az egyes gazdasági minisztériumok iratanyagában valamint az Országos Tervhivatal, a Minisztertanács vagy az MSZMP vonatkozó iratanyagában.²⁹) E szervek iratai alapján vizsgálható, hogy Magyarország az együttműködés számára kötelező keretein belül milyen mértékben törekedett gazdasági érdekeinek érvényesítésére, a nemzetközi együttműködés hatékony formáinak a kialakítására.

A magyar gazdaságtörténeti szakirodalom a KGST-orientáció erősödését a Komplex Program elfogadását követő években az 1973–74. évi világpiaci árrobbanással is magyarázza. A beruházások ekkor, úgy tűnik, továbbnövelték az elsődlegesen „KGST-nyersanyagra” és piacokra alapozott termelésnek a nemzetgazdaságon belüli részarányát. A IV. ötéves tervidőszakban újabb nagyberuházásokat határoztak el. A termelés fokozását ismételten extenzív eszközökkel próbálták elősegíteni. A kis KGST-országok utóbb fokozottan — és a Szovjetunióval szemben hátrányos helyzetben — tapasztalhatták meg az árrobbanás hatásait. Távolodás figyelhető meg – a KGST-szintű tervezés elvétől – a tagállamok saját érdekeiket egyre inkább figyelembevevő gazdaságpolitikájában. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának (KB) 1977. évi határozata azt szorgalmazta, hogy a külgazdasági kapcsolatokat hatékonyabban, a termelési struktúrának megfelelően alakítsák, ne pedig fordítva.

1979-ben némi decentralizáció figyelhető meg a KGST döntéshozatali rendszerében; szabályozták a két- és többoldalú együttműködés szervezetét, a gazdaságpolitikai konzultációt. A ’80-as évek közepétől a KGST-tagállamok gazdaság- és külpolitikáját egyre erőteljesebben határozta meg a peresztrojka hatása. A Varsói szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1985 októberi szófiai ülésén erős kritika érte a KGST működését a szovjet fél részéről. Az együttműködés gazdasági hasznát kérdőjelezték meg itt a Szovjetunió szempontjából.³⁰

Az együttműködési rendszer korszerűsítésének igénye ismételten megfogalmazódott a Tanács 1985 decemberi rendkívüli ülésszakán. Az 1987. évi rendkívüli ülésszakon fogadták el az ezzel kapcsolatos dokumentumot. A közlemény, amely terjedelmét tekintve fele volt a megszokottnak, mindössze két oldalon foglalkozott az együttműködéssel kapcsolatos kérdésekkel, hangsúlyozva, hogy az új integrációs irányvonalat a közeljövőben munkálják majd ki.³¹ A decentralizáció mellett a KGST-szervek működésében egyre erőteljesebben jelentkeztek a dezintegráció jelei. Ezek Magyarország vonatkozásában a külpolitikai valamint a külgazdasági kapcsolatok újrarendeződését jelentették.

Az eddigieket összegezve: Magyarország külgazdasági kapcsolataiból következett, hogy a politikai vezetés kénytelen volt követni a Tanácson belül — elsősorban a szovjet vezetés fejlesztési terveinek megfelelően — érvényesülő mindenkori gazdaságpolitikai irányvonalat; ugyanakkor bármely, a KGST-n belül meghirdetett gazdasági program új lehetőségeket, bővülő piacot jelentett az ország számára. Azokban a korszakokban, amikor a KGST-orientáció erősödött a magyar gazdaságon belül, növekedett a szovjet nyersanyagokra és piaci igényekre alapozott beruházások aránya. A „reformidőszakokban” a Tanácson belül a politikai vezetés az ország gazdasági érdekeinek, a honi iparstruktúrának megfelelő fejlesztési irányokat próbálta elősegíteni³² — a külpolitikai lehetőségeknek megfelelően.

A KGST-tagállamok politikai–gazdasági mozgásterének elemzése álláspontunk szerint csak egy közös, az egyes országok levéltárainak forrásait feldolgozó, az egyes országok történészeinek szempontjait figyelembe vevő nemzetközi projekt keretében lehetséges, s csak így képzelhető el az, hogy a közös múlt forrásai valóban közös szellemi örökséggé váljanak.