Tiszapüspöki oklevelek 1261–1703

Latinból fordította és közreadta: Benedek Gyula
A jegyzeteket kiegészítette és mutatóval ellátta: Tolnay Gábor
Szolnok, 2000. (Documentatio Historica I.) 108 p.

Az elmúlt évtizedben örvendetes módon megnövekedett a történeti források közzététele iránti igény. Az érdeklődők köre is bővült. Ma már nem csak a tudósok forgatják haszonnal a múlt történéseit megelevenítő dokumentumgyűjteményeket. Minden, hazája, lakóhelye múltja iránt érdeklődő ember joggal várja el, hogy a történelmet ne csak tankönyvekből, hanem a múzeumok tárlóiban kiállított tárgyaktól, egykor levéltárak mélyén porosodott oklevelekből, iratokból ismerje meg. így válik a történelem kötelező gimnáziumi tárgyból az egyes ember személyes élményévé. Ehhez nyújtanak segítséget a széles olvasóközönségnek készült korszerű forráskiadványok.

Magam is nagy örömmel vettem kézbe a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Documentatio Historica címen indított forráskiadvány-sorozatának első kötetét. Az igényesen megtervezett borítón és a belső tipográfián látszik, hogy a kiadók pénzt és fáradságot nem kímélve igyekeztek egy szép kiadvánnyal gyarapítani az érdeklődők könyvtárait. A munka elolvasása után azonban úgy éreztem, hogy észrevételeimet meg kell osztanom a kötet kiadóival és olvasóival.

A legfontosabb, hogy mind a bevezetőből, mind a források kiadásaiból az derült ki számomra, hogy a sorozat szerkesztői nem rendelkeznek körülhatárolt koncepcióval munkájuk célját illetően. A forráskiadásnak, és ezen belül az oklevél- és iratkiadásnak — ahogy már a bevezetőben is írtam — kettős célja van. Az egyik, hogy a történeti források elérhetővé váljanak a kutatók számára, másrészt annak elősegítése, hogy egy-egy településnek, régiónak, országnak a történetét a nagyközönség „első kézből” ismerhesse meg. A két cél sok helyen érintkezik egymással, teljesen azonban soha nem fonódik össze. Egy tudományos kiadásnak alapvető szükséglete a filológiai pontosság. Bár manapság az eredeti nyelven történő teljes forrásközlések ritkábbak, a magyar nyelvű regesztákban közölt források is száraznak, sőt érthetetlennek tűnnek egy történelemmel hivatásszerűen nem foglalkozó olvasó számára.¹ A szélesebb olvasóközönségnek viszont olyan forráskiadványokra van szüksége, amely feldolgozza, közérthetővé teszi a céltudatosan kiválogatott anyagot. A magyar nyelvre lefordított, bőséges jegyzetapparátussal, magyarázatokkal kísért forrásanyag kiválasztásánál minden esetben figyelembe kell venni a megcélzott közönség várható érdeklődését. Ezen túlmenően azonban a teljes szövegű közlésre kell törekedni, hiszen a laikus olvasó számára az egykori szokásokról fontos információkat hordozhatnak a tudós számára már jól ismert formulák, és teljes képet egy adott eseményről csak akkor kaphat, ha megismeri mindazon — olykor mellékesnek bizonyuló — részleteket is, amelyeket az elődök ránk hagytak.²

Talán kissé sokáig időztem annak bemutatásánál, hogy milyen sokfajta célkitűzés vezérelheti egyes források kiadóit, és ezeket a célokat milyen sokféle úton érhetik el. Azért tettem ezt, mert ezen alapok lerakása után lehet nekikezdeni a források kiadásának, különben az parttalanná, rosszabb esetben értelmét vesztetté válhat. Fellapozva a kötetet, első pillantásra szembetűnik, hogy azt a szerző nem tudományos kiadásnak szánta. Erre világosan utal az, hogy az oklevelek, iratok magyar fordításban lettek közzétéve, valamint a szó- és fogalommagyarázatok (pl.: birtokosztály 17. p., regeszta 18. p., országbíró 19. p. stb.) és az egyes forrásokhoz fűzött tartalmi megjegyzések. Véleményem szerint azonban jelentősen megnehezíti az olvasó dolgát — különösképpen igaz ez a középkori oklevelekre —, hogy a kiadó minden, általa mellékesnek tartott részt kihagyott a közlésből. Emiatt gyakorta nehezen érthető magyar szöveget kap kézhez az érdeklődő (például a 2. vagy a 4. oklevél esetében). Példák további sora helyett vessünk egy pillantást a másik oldalra, vajon tudományosan mennyire használható ez a munka. (A kérdést Kertész Róbert vetette fel ajánlásában, amikor is említi egy tervbe vett megyemonográfia elkészítését, és mintegy ahhoz felhasználható előtanulmányként hozza ezt, és a sorozat további köteteit.) A monográfia jövendő elkészítőinek sajnos más munkák után kell nyúlniuk. A kihagyott részeket — birtokok neveit, amelyeket Tiszapüspökivel együtt birtokoltak, adományoztak; a birtokosok családi összeköttetéseit; egyes jogügyletek pontos körülményeit — nem nélkülözhetik. Megkönnyíti viszont a dolgukat, hogy a szerző összegyűjtötte a településre vonatkozó valamennyi középkori oklevelet, és szép csokorra valót a község kora újkori történetét bemutató iratokból. Nem közölte azonban az esetleges kiadásokat, megjelent regesztákat, bár néhány esetben utalt rájuk (például az 1., 2. stb. oklevél esetében).

A fentiekben igyekeztem felhívni a figyelmet egy forráskiadvány, vagy tulajdonképpen bármilyen könyv elkészítésekor meglévő alapkoncepció fontosságára, és annak hiánya esetén fellépő nehézségekre. Reményeim szerint az általam felvázolt lehetőségek közül e sorozat szerkesztői találnak a kiadványukhoz megfelelőt, és a következő kötetekben már érvényesíteni fogják azt!

További megjegyzéseim a kötet tartalmával kapcsolatosak. Előre kell bocsátanom, hogy csak szakmai jellegű problémákkal fogok foglalkozni, mégpedig olyanokkal, amelyeknek jelentős része elkerülhető lett volna, ha a kötet kéziratát lektorálták volna. Ezt a feladatot — talán — Tolnay Gáborral gondolták elvégeztetni, aki a jegyzeteket kiegészítette és a kötetet mutatóval ellátta. Lektorra azonban nem található utalás a kötetben, ami — mint az az alábbiakból is kiderül — megengedhetetlen.

A Bevezetés (7–9. p.) rövid földrajzi ismertetővel kezdődik, leírja a település határait. Mellőzi azonban a község beillesztését tágabb földrajzi keretekbe, emiatt ez a rész pusztán az amúgy is jó helyrajzi ismeretekkel rendelkező helybeliek számára nyújt információt. Itt kellett volna megtennie a szerzőnek, hogy összefoglalja mindazt, ami az átlag olvasó számára szükséges ahhoz, hogy a falut térben, mégpedig történeti térben elhelyezhesse. Azaz ki kellett volna térni a bonyolult közigazgatási változásokra. Ezekről innen-onnan kapunk információkat, de megfelelő történelmi ismeretek vagy összegzés nélkül zavarosnak tűnnek. (Rögtön a Bevezetőből kiderül, hogy a település ma Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez tartozik. Az előtte mondottakból valószínűsíthető, hogy a falu a későközépkorban Külső-Szolnok megye része volt, míg az első oklevélből az olvasható ki, hogy az Árpád-korban Heves megye területén feküdt. Nem ártott volna ezeket az adatokat rendszerezve még a Bevezetőben az olvasó elé tárni.) Érdemes lett volna kitérni a korabeli úthálózatra, a közeli vásártartó településekre, és a sort még lehetne folytatni.

A szerző igencsak röviden intézi el a település birtokosait is. Biztosnak veszi a nyulakszigeti (a mai Margitsziget) apácakolostor birtoklását, ami pedig több problémát is felvet. Az első kérdés, hogy az egri püspökségnek adományozott falu hogy került a Bár-Kalán nemzetségbeli Pósa fia Nána ispánhoz. A következő, hogy, ha valóban ugyanarról a faluról van szó,³ mi módon került aztán a Türje nembeliek kezére a birtok. Ha megválaszolni nem is lehet ezeket a kérdéseket, utalni mindenképpen szükséges rájuk, mert az olvasó csodálkozva tapasztalja, hogy a margitszigeti apácák birtoka felett magánszemélyek osztozkodnak. Bővebben lehetett volna foglalkozni az 1299-et követő évszázadokkal, amelyekről csak annyi olvasható, hogy „1299-től pedig az egész tárgyalt korszakban világi személyek kezében volt a határ jelentős része.” (7. p.) Ennél azért többet tudunk, már csak a közölt szemelvényekből is. Vegyünk egy példát. Az 5. számú oklevél 1430-ban kelt, és benne fennmaradt tartalmi átírásban egy 1374. évi oklevél. A korábbi oklevélben említik Gönyüi Péter fia Tamás fia Jánost, aki elcseréli Mikebudája (Pest m.), Istvánháza, Püspöki (Szolnok m.) és egyéb birtokait Szentpétervámai Endre fia János fia Miklóssal és Simonnal (nekik később testvérük, László is megjelenik az oklevélben), valamint Szentpétervámai Békés fia Jánossal, ezek birtokaiért. Az 1430-as oklevélben pedig szerepel Vértesi Balázs, Mikebudai János fia Demeter valamint Irsai János fia Mihály és nővére, Margit.⁴ A jegyzetekből semmiféle segítséget nem kap az olvasó arra nézve, hogy a különböző jelzőkkel illetett — ne felejtsük el, hogy a magyar középkor derekán járunk, amikor a családnév még nem szilárdult meg, a nemeseket gyakran származási helyükről, lakóhelyükről nevezték, és előfordult, hogy ezek megváltozásával változott a „nevük” is — személyek között milyen kapcsolat lehetett. Erre a szemelvényből valóban nem derül fény, viszont a szerző magyarázatából kiderül, hogy ez az 1430. évi oklevél egy 1497. évi oklevélben maradt fenn átírva, amelyet teljes terjedelmében kiadott Bártfai Szabó László.⁵ Nos, aki veszi a fáradságot és elolvassa az egész oklevelet — amelyben többször valóban nem kerül elő Tiszapüspöki neve — meglepő felfedezéseket tehet. Az 1430. évi oklevél tartalmi átírásban tartalmaz egy 1379-ben kelt oklevelet is, amelyben szerepelnek János fiai László és Simon, Bekes fia János valamint Vértes Miklós, mindannyian tabajdi nemesek, és nem kétséges, hogy rokonok, és velük szemben Nagyrévi másként Irsai Pál fia János, feltehetően sógoraival együtt. A tabajdi nemesek minden bizonnyal azonosak az 1374-es oklevél szentpétervámai nemeseivel. De ennél többet is megtudhatunk, ha tovább böngésszük a szöveget. Az 1430. évi oklevélben említik, hogy Mikebudai Demeter apja ama Tabajdi Bekes fia János, és Vértesi Balázs őse, valószínűleg apja vagy nagyapja Tabajdi Vértes Miklós.

A szemelvényben idézett mozaikkockákat tehát, kiegészítve az oklevél teljes szövegében foglaltakkal, így rakhatjuk össze egységes képpé: 1374-ben Gönyüi János elcserélte birtokait (köztük a minket most érdeklő Tiszapüspökit és Mikebudát) négy Szentpétervámáról származó — egyébként valóban Egyházasvámán lakó, mint azt a kötet szerzője helyesen felismerte — nemes birtokaiért. Ezen, magukat korábban Szentpétervámáról nevező nemesek néhány évvel később már Tabajdról vették nevüket, amely község feltehetően szintén ősi birtokuk lehetett (nem Gönyüi Jánossal cserélték, az bizonyos). E néven pereskedtek 1379-ben Istvánháza felett (figyelem, ez már cserélt birtok) Nagyrévi másként Irsai Jánossal, aki ott minden bizonnyal régi birtokos volt. A perben megjelenő Vértes Miklós bizonyára osztályos atyafiként kapott részt a Szentpétervámaiak/Tabajdiak birtokából. 1430-ban újra viszály támadt a két család között, de már a következő generáció életében. Az eltelt fél évszázad alatt a Tabajdi nemesek új birtokaikra költöztek. Az 1374. évi oklevélben nevezettek Mikebudára, ezért lett immár végleges nevük Mikebudai, Vértes Miklós leszármazottai pedig Püspökire (vö. 6. oklevél). Ezek alapján felrajzolhatjuk a leszármazási táblákat is (l.: Melléklet).

Maradtak természetesen megválaszolatlan kérdések a későközépkori birtokosokkal kapcsolatban is bőségesen. Nem tudjuk pl., ki volt Mikebudai Tamás fia Antal, hogy csak egy példát említsek (vö. 6. oklevél). Ennek ellenére azt hiszem, most már sokkal érthetőbb az olvasó számára Tiszapüspöki későközépkori, kora újkori birtoklástörténete. Félreértés ne essék, nem feltétlenül kell ehhez teljes terjedelmében közölni a valóban nagyon hosszú — bár, mint láttuk, ugyanolyan érdekes — oklevelet. Azt pedig végképp nem lehet elvárni, hogy az olvasó minderre maga jöjjön rá, hiszen azért vagyunk mi, történelemmel hivatásszerűen foglalkozók, akik az érdeklődők kezébe adjuk a már érthetővé és élvezhetővé tett iratokat. Egy utalás, magyarázat, leszármazási tábla bőségesen elegendő lett volna.

Hogy hosszú fejtegetésem végén visszakanyarodjak a kötet általam épp tárgyalt Bevezetéséhez, a leszármazási táblákat, magyarázatokat legjobb lett volna csokorba szedve itt, egy helyen közölni, és a megfelelő helyen csak utalni rájuk.

A Bevezetőben a továbbiakban nagyon érdekes és fontos részek következnek. A szerző felsorolja azokat a településeket, amelyekkel Tiszapüspöki egy birtoktestet alkotott, számba veszi azokat az időszakokat, amikor a falu elnéptelenedett, és azok okaira is kitér. Bepillantást nyújt a településről írott helytörténeti irodalomba is, majd ezek után értékeli a közölt forrásokat. Nyomban szembetűnik az olvasónak, hogy a szerző immár több évtizede kutat helyi és országos levéltárakban megyéje, és azon belül Tiszapüspöki múltját feltáró források után. Megdöbbentő az a forrásbeli szegénység, amelyek között a szerző végezte, és végzi mind a mai napig kitartó kutatómunkáját.

Egy rövid észrevételt azonban itt is szeretnék tenni. Nem világos számomra a szerző ama megjegyzése, miszerint „az 1573. március 9-én kelt (16. számú) iratot a történelmi Magyarország ma ismert legrégebbi [kiemelés tőlem — H. I.] (1570–1573 között zajlott) peranyagából emeltük ki…” (9. p.). Nem tudom, mire gondolhatott, hiszen a jog, a pereskedés, amióta az emberiségnek írott történelme van, bizonyítottan hozzátartozott az emberi közösségek életéhez, és nem volt ez másként Magyarországon sem. De hosszas magyarázkodás, példák citálása helyett legyen elég csupán egy közismert kortárs — egyébként néhány évvel korábban kezdődött — perre, az úgynevezett Telegdi-perre utalnom.⁶

A Bevezetés után térjünk rá a közölt forrásokra! Már ejtettem szót arról, hogy a szerző az oklevelek többségéből részleteket közöl. Ez érthető, hiszen némely oklevél teljes közlése terjedelme miatt, másoké a kötet szempontjából kevésbé érdekes tartalmuk miatt mellőzhető. Érdemes lett volna azonban a kihagyott részekről rövid tartalmi kivonatot közölni. A kihagyott sorok, oldalak számának feltüntetésével szemben ez ugyanis valódi információt hordozott volna az olvasó számára. Fontos lett volna az adott forrás kiadásainak, az azokról készült regesztáknak a felsorolása is pontos bibliográfiai adatokkal. (Ha nem is az összes kiadást, de legalább a legújabb vagy legjobb kiadást mindenképpen fel kellett volna tüntetni.) Így például könnyen visszakereshetővé váltak volna a közlésből kihagyott részek, valamint a fordítás következtében felmerülő esetleges értelmi nehézségeket is jóval egyszerűbben tudta volna ellenőrizni az érdeklődő. Az iratok tartalmának megértését nehezítik a szövegközben, szögletes zárójelben lévő, eredeti oklevélből származó latin nyelvű szavak, amelyek a szerző fordítását támasztják alá, illetve a magyar szavak eredeti helyesírású alakjai, amelyek tájékoztató célzattal kerültek a fordítás szövegébe. Ezek szükséges kellékei egy tudományos kiadásnak, amennyiben abban a forrásokról csak regesztákat közölnek, egy laikusok számára készült forráskiadásban viszont felesleges a kitételük. További zavaró tényező, hogy a szerző a szövegközti szögletes zárójelet két különböző betoldás jelölésére használja. A fent említett mellett így jelzi az általa eszközölt magyarázó jegyzeteket is. Emiatt fennáll annak a veszélye, hogy a latinul nem értő, és ezért az ismeretlen latin nyelvű szövegtől visszariadó olvasó a hasznos és értelmezést megkönnyítő magyarázó megjegyzéseket is átugorja.

Az általános megjegyzések megtétele után vegyünk szemügyre alaposabban néhány oklevelet. Kezdjük rögtön az elején!

Az 1. oklevélben IV. Béla király megerősíti az egri püspökséget Püspöki birtokában, kelt 1261. szeptember 9-én. A terjedelmes oklevélből csak a Tiszapüspökire, valamint néhány korabeli Szolnok megyei községre vonatkozó részek kerültek közlésre. Terjedelmi korlátokkal azonban nem tartom indokolhatónak, hogy teljes egészében kimaradt az oklevél bevezető része (intitulatio, inscriptio, salutatio). Az arenga valóban túlságosan hosszú, és egy részében teljesen általános — és ez joggal nem került be a kötetbe —, de második fele speciálisan az egri püspökség történetére vonatkozik, és emiatt megfontolásra érdemes, vajon nem kellett volna-e ezt közölni. Ebből megtudhatták volna az olvasók, hogy a birtokok jelentős részét még Szent István és Szent László királyok adományozták az egri püspökségnek, és a békés birtoklás csupán a tatárjárás idején szakadt meg, amikor is a tatár csapatok feldúlták a püspökséget, megsemmisítve a püspökség levéltárával együtt az adományozásokról szóló okleveleket is. Ezért került sor a birtokok és jogok újbóli írásba foglalására. Minderre található utalás a forrásközlés utáni magyarázatban, de talán szerencsésebb lenne ennek elbeszélését magára a forrásra bízni, ha már abban a helyzetben vagyunk, hogy erre lehetőség van. Kihagyta a szerző az oklevél azon részét is, amelyben „az összes falubirtokra vonatkozó kötelezettségek és szabadságjogok (mentességek)” (11. p. 5. jegyzet) kerülnek felsorolásra. Ez még a szerző véleménye szerint is igen érdekes (uo.), nem értem tehát, hogy miért maradtak ki e Tiszapüspöki korabeli lakosságának életét is nagyban befolyásoló cikkelyek a dokumentumból.

A 11. oldal 3. jegyzet megjegyzésének („A szövegből lehet arra is következtetni, hogy nem egész Tiszapüspöki volt az egri püspöké, hanem csak a vizei és annak «gyümölcsei».”) ellent kell mondanom. Az oklevél szövegéből épp az derül ki, hogy Tiszapüspöki, azaz maga a falu (!) volt az egri püspökség birtoka több halastóval és halfogó rekesszel együtt.

A 12. oldal 6. jegyzet szerint „Pál mester mint királyi kancellár adhatta ki az oklevelet.” A jegyzet készítője feltehetően arra gondolt, hogy Pál mester készíttette el az oklevelet, ő volt felelős annak kiállításáért Az oklevél kiadója azonban — történészi–levéltárosi szóhasználattal élve — IV. Béla magyar király volt. Az oklevelek kiadójának ugyanis azt nevezzük, akinek neve az oklevél intitulatiójában szerepel mint az oklevél elkészítését, „kiadását” elrendelő személy. Egy másik észrevétel, hogy Pál mester nem királyi kancellár volt, hanem királyi alkancellár, mint az több korabeli oklevélből is kiderül.⁷ Itt kell felhívnom a figyelmet egy fordítási pontatlanságra is. A fenti jegyzethez tartozó főszövegben a következő olvasható: „Kiadatott a kiváló férfiú, Pál a gyulafehérvári [Albensis] egyház választott mesterének a keze által …” Az eredetiben „Datum per manus discreti viri magistri Pauli Albensis ecclesie electi …”, ennek pedig helyes fordítása a következő: „Kelt a kiváló férfiú, Pál mester, a fehérvári egyház választott (prépostja) keze által.”⁸ Az electi szó tehát — amint egyébként a 7. jegyzetben idézettekből is kiderül — önmagában jelenti a választott prépostot, és nem a magister, mester szóra vonatkozik. Másrészt az ecclesia Albensis szókapcsolat ebben az esetben, és az esetek túlnyomó többségében a székesfehérvári egyházat és nem a gyulafehérvári egyházat jelöli. Gyulafehérvár latin megfelelője általában Alba Jule, Alba Transsilvana volt.⁹

A közlés utáni magyarázó szövegben az oklevéllel kapcsolatban négy évszámot talál az olvasó. Először is az oklevél keltét, 1261. szeptember 9-ét. A magyarázatból kiderül, hogy az oklevél nem eredeti, mert az elveszett a tatárjárás idején (ami 1241–42-ben volt), hanem „az 1248. évi új adományozási oklevél — amely szintén elveszett — 1629. május 15-én kelt harmadik, hiteles átirata” (12. p.). Ezenkívül a szerző közli, hogy az oklevél hátoldalán található felirat szerint ez V. István 1271. évi kiváltságlevele, amely magában foglalja IV. Béla oklevelét. Az, hogy az oklevél nem eredeti, világos. Viszont egy 1261-ben kiadott oklevél nem semmisülhetett meg 1241–42-ben, a tatárjárás idején. Itt az oklevél szövegéből megismert információk keverednek össze, tudniillik az, hogy az 1261. évi oklevél kiadására azért volt szükség, mert a tatárjárás idején az egri püspökség birtokaira vonatkozó oklevelek elpusztultak. Ugyanez vonatkozik az 1248. évi oklevélre is. Volt tehát egy korábbi birtokösszeíró oklevél, ami még 1261 előtt elpusztult, hiszen emiatt adta ki IV. Béla az épp tárgyalt oklevelet. (Erre az 1261. évi oklevélben semmiféle utalás nincs, kár, hogy a szerző nem nevezi meg a forrását, ahonnan az 1248. évi oklevél létét vette.) Most már csak két ismeretlen szám maradt, 1271 és 1629. Ezekről azt lehet elmondani, hogy az 1261. évi oklevélben foglaltakat megerősítette V. István király 1271-ben, és ezzel együtt szó szerint átírta az oklevelet. Ezt az 1271-ben kelt oklevelet írták át aztán 1629-ben, és a kötet szerzője ezt olvasta. Kérdésem csupán az, hogy nem lett volna-e egyszerűbb pusztán annyit írni az oklevél fennmaradásáról, hogy fennmaradt valakinek — ez sajnos nem derül ki a szövegből — az 1629. május 15-én kelt átiratában. Ez rövid, lényegre törő, mindenki számára érthető megfogalmazás lett volna. Utolsó, ide vonatkozó kérdésemet már alig-alig merem feltenni. Miért egy kora újkori másolatot használt a szerző, amikor fennmaradt V. István király 1271-ben kelt átirata, amelynek szövege és annak fordítása a közelmúltban jelent meg? (lásd 8. jegyzet)

Még egy apró, technikai jellegű megjegyzés kívánkozik az első oklevélről szóló mondandóm végére. Mivel a kötet végén (a 106. oldalon) megtalálható a rövidítések feloldása, felesleges az első előfordulásnál kiírni a hivatkozásokat teljesen, ily módon: „Lelőhely: Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL), Diplomatikai Fényképtár (a továbbiakban DL [ez bizonyára elírás a helyes DF helyett — H. I.] — 210.757” (12. p.) Elegendő lett volna itt a MOL DF 210.757 megjelölés.

A 2. oklevél 1266 május 5-én kelt, és benne IV. Béla jóváhagyja a Bár-Kalán nembeli Nána ispán végrendeletét, amelyben többi javaival együtt Püspökit is a nyulak-szigeti Szűz Mária egyháznak adja. Ebben a közlésben megtalálható az intitulatio, és a jegyzetekben jó magyarázatot találunk a magyar királyok címének kevésbé ismert részeihez, Rámához és Lodomériához. Ezért meglepő, hogy Cumania — amit magyar fordításban inkább Kunországnak szoktunk írni — esetében csupán ennyit találunk: „A Kunság (Kunország) királya” (13. p. 3. jegyzet). A Kunság a mai magyar nyelvben tulajdonnév, mégpedig az Alföldön elterülő Kis- és Nagykunság területét jelenti. A középkori oklevelekben előtűnő Kunország, Cumania királya kifejezés viszont a Kárpátoktól keletre elterülő, egykor, az Árpád-korban kunok által uralt területre utal, amelyre a magyar királyok, Rámához vagy Lodomériához hasonlóan fennhatóságukat igyekeztek kiterjeszteni.

Nem osztom a szerzőnek a 4. jegyzetből kiérezhető szkepticizmusát sem. Az Árpád-kori oklevelekben előforduló személyekről, tartozzanak bár az ország előkelőihez, valóban keveset lehet tudni. Nem vagyunk képesek — vagy csak a legritkább esetben — életpályákat felvázolni. Éppen ezért szükséges minden fellelhető információt felhasználni következtetéseink levonásához. Bár-Kalán nembeli Pósáról és fiáról Nána ispánról sem tudunk túl sokat, annyit azonban igen, hogy legalább azt meg lehessen állapítani, hogy az ország előkelői, vezetői közé, az arisztokrácia sorába tartoztak. Pósa a 13. sz. első felében országbíró volt, első felesége nádorlány. Szintén egy nádor leányát vette el feleségül Nána ispán is.¹⁰ Mindezek csak morzsák, ugyanakkor véleményem szerint nem felesleges információk az olvasók számára, akik nem nevekkel, hanem hús-vér emberekkel szeretnének megismerkedni történelmünket böngészve.

A 14. oldal 12. jegyzetében V. Istvánról mint ellenkirályról esik szó. Ez semmiképpen sem helyes kifejezés. István apja, IV. Béla életében az ifjabb király címét viselte 1262. december 5-étől. Lényeges különbség van a két titulus jelentése között. Az ellenkirály egy király ellen lép fel, és sem ő az uralkodót, sem az uralkodó az ő címét nem ismeri el. Erre a magyar történelemből is lehet példát hozni. III. István (1162–1172) ellen támadtak nagybátyjai, II. László (1162–1163) és IV. István (1163–1165) mint ellenkirályok. A későbbi V. Istvánnak ifjabb királyi címét azonban apja elfogadta, és az országot kettéosztva ketten uralkodtak.

Több észrevételemet, amit megtettem az 1. oklevélnél, itt is meg kellene tennem, ettől azonban egy kivétellel eltekintek. Erre pedig azért hívom fel a figyelmet, mert súlyos félreértésekhez vezethet. A kifogásolt rész így szól: „Kiadatott Farkas mester — a választott gyulafehérvári [Albensis] püspök, a kedvelt és hozzánk hű udvari kancellárunk — keze által …” (14. p.) Eredetiben a következőképpen fogalmaz az oklevél: „Datum per manus magistri Farcasii electi Albensis, aule nostre vicecancellarii, dilecti et fidelis nostri …”¹¹ A pontos fordítás így hangzik: Kiadatott szeretett hívünk, Farkas mester, választott székesfehérvári prépost, udvarunk alkancellárjának keze által.

A 3. oklevélben első ránézésre két következetlenség tűnik fel az olvasónak. Az egyik, hogy az oklevél 1276. május 20-án kelt, ugyanakkor kiadója, V. Ince pápa a 15. oldal 2. jegyzet szerint 1276. június 2-tól 1276. november 20-ig uralkodott. E nyilvánvaló ellentmondás feloldása a következő. V. Ince pápa valójában 1276. január 21-től 1276. június 22-ig uralkodott. A másikra nem ilyen könnyű magyarázatot találni, bevallom, nekem nem is sikerült. Az oklevélben a következőket olvashatjuk: „a földet a Tisza mellett, amelyet Püspökinek [Pwspuqui]⁶ neveznek …” (15. p.). A 6. jegyzetben ezt találjuk: „Wenzel «Prospuki»-nek olvasta és írta” Kis adalékként megjegyezném, hogy Wenzel valójában „Prospuqui”-t¹² írt, de nem is ez a lényeg. Az oklevél után olvasható magyarázatban a szerző azt írja, hogy „az oklevelet csak nyomtatott formában láttuk, Wenzel Gusztáv közlésében.” Nekem módomban volt még egy kiadást megnézni, Gárdonyi Albertét, amelyben a kérdéses nevet „Pyspuqui” formában találhatjuk meg.¹³ Magam is kíváncsi lennék, vajon honnan ismeri a szerző a helyes olvasatot.

Ismertetésem elején azt ígértem, hogy csak szakmai kérdésekkel kívánok foglalkozni. Egy elgondolkodtató helyesírási problémát mégis szeretnék felvetni. A 15–16. oldalon a címben és a fordításban Ince pápa neve többször is cz-vel (Incze) szerepel.

A három oklevél részletekbe menő tárgyalása is több oldalt vett el. Azt hiszem, túllépném egy könyvismertetés kereteit, ha a továbbiakban is ilyen részletességgel folytatnám vizsgálatomat. Ezért a források kiadásával kapcsolatban már csak néhány észrevételre szorítkozom. Talán sikerült felhívnom a tisztelt olvasóközönség figyelmét arra, hogy a kötet állításait csak a legnagyobb óvatossággal fogadja el, és ha teheti, minden őt érdeklő adatnak, információnak nézzen utána megbízható helyen!

Eddig csak a középkori oklevelekkel foglalkoztam, és nem is kívánok bővebben kitérni a kora újkori forrásokra. Pusztán egy megjegyzést legyen szabad még tennem. Nem értek egyet a szerzővel a magyar nyelvű források kiadásának módjában. Véleményem szerint a magyar nyelvű iratokban található latin szavakat a kiadás főszövegében meg kell hagyni, és azokat — amennyiben nem érthetőek — lábjegyzetben kell magyarázni. Ugyanez vonatkozik a latin nyelvű mondatokra is (vö. 29., 33. stb. iratok). Ráadásul a magyar szövegkörnyezetben előforduló latin szavak jelzésére szolgáló aláhúzást a szerző a jelmagyarázat című fejezetben (106. p.) hibásan oldja fel. Nem tartom szerencsésnek azt sem, hogy a szerző olykor magyarról is „fordít”, például „kezük [kezek] alól” vagy „pecsétje [pecséti]” (76. p., 30. irat). Egy magyar nyelven írott forrás esetében a kiadásnak nem csak a közölt tartalmat, hanem a formát, mégpedig nem csak a stilisztikai, hanem a nyelvi formát is be kell mutatnia az olvasónak. Az értelmi nehézségeket ilyen esetekben magyarázatokkal, lábjegyzetekkel kell áthidalni, és nem a forrás eredeti nyelvezetének megváltoztatásával.

A felhasznált irodalom (96–97. p.) esetében két követelményt emelnék ki. A következetességet és a pontosságot. Mindegy, hogy milyen hivatkozási, rövidítési rendszerrel dolgozunk, a lényeg az egyértelműség és a visszakereshetőség. Az egyes műveket a szerző családnévvel és a kiadás évével rövidíti. Egyetlen eset kivételével, amikor is Győrffy Lajos munkáját GYŐRFFY L. 1956-ként rövidíti. Mivel nincs az irodalomjegyzékben több Győrffy nevű személy teljesen felesleges a keresztnév kezdőbetűjével bővíteni a rövidítést. További kiigazítani valóm Wenzel Gusztáv művének, az Árpádkori új okmánytárnak a kiadási éve, ami nem 1863–1864, hanem 1860–1874.

A Földrajzinév-mutatóval (98–105. p.) kapcsolatban csak egyetlen dolgot említenék. Pápai születésűként a kezembe kerülő könyvek mutatóiban automatikusan fellapozom a Pápa szót, hátha találok valami engem is érdeklő, új információt. E kötetben is megtalálható a mutatóban Pápa, és visszautal a 98. oldalra. Ezen az oldalon azonban az A és B betűvel kezdődő földrajzi nevek találhatók meg. Egy oldallal korábban, a 97. oldalon végre megtaláltam városom nevét. Innen megtudtam, hogy Rúzsás Lajosnak az egri vár 16. századi gazdálkodásáról írott művét, amely Budapesten jelent meg 1939-ben, Pápán nyomtatták a Főiskolai nyomdában. Az adat kissé csalódást keltett bennem. A mutatókban általában valahogyan (például dőlt betűvel való szedés) jelölni szokták azokat a tulajdonneveket, amelyek nem a forrásokban fordultak elő, hanem az apparátushoz tartoznak. Azt pedig, hogy egy könyvet hol nyomtattak ki, nem szoktuk az irodalomjegyzékben jelölni.

Végezetül maradtak a Rövidítések (106. p.). A rövidítések egy részét a kötetben sehol sem találtam meg. Ilyen például „A = átírás, azaz «beillesztett» oklevél; E = eredeti oklevél; M = az oklevél másolt”. Más rövidítéseket például fellelhetünk a kötetben, viszont elmarad a feloldásuk. Ilyen a „HML:HKSZ =”, amely szerepel ugyan a rövidítések között, viszont feloldva ennek ellenére sincs. Ennek feloldása Heves Megyei Levéltár, Heves és Külső-Szolnok vármegye.¹⁴ Arra kell még felhívnom az olvasó figyelmét, hogy a Lelőhelyeknél talált rövidítésekben előforduló P és E betűk (például MOL P-1729 Fáy család lt…; 62. p.) nem a rövidítések között feloldottakat jelentik, hanem különböző levéltári jelzeteket jelölnek.

Befejezésül arra szeretném kérni a Tisztelt Olvasót, hogy ne várja tőlem e kötet összefoglaló jellegű értékelését! Azt a könyv és a fentiek elolvasása után tegye meg maga!

Remélem, hogy a sorozat szerkesztői levonják a szükséges következtetéseket, és a következő kötetek már az elvárható szakmai színvonalon fognak elkészülni. Nemes törekvésüket, hogy a források megszólaltatásával bemutassák szűkebb pátriájuk településeinek történetét a nagyközönségnek, támogatni, segíteni kell. Magam is azért ragadtam tollat, hogy azt a segítséget, ami tőlem telik, megadjam. Ha ez jelen pillanatban csak utólagos kötekedésnek tűnik is, talán hozzájárul ahhoz, hogy az elkövetkezőkben színvonalas munkák kerüljenek ki a szerzők és a szerkesztők keze alól, olyanok, amelyek nem csak a külcsín, hanem a belbecs következtében is díszére válnak az érdeklődő olvasók könyvtárainak.

Hermann István

Melléklet

					Szentpétervámai Endre
					|
Szentpétervámai Békés					Szentpétervámai/Tabajdi János
|
Tabajdi János					Tabajdi László	Simon	Miklós
1374–1379					1374–1379	1374–1379	1374
|					|
Mikebudai Demeter15					Mikebudai László
1430–1441
= Zsuzsanna
1444–1455
Gergely	Imre		Lőrinc16		Mikebudai Simonfi László
1444–1460	1444–1485		1444–1466		1467–1490
Nagyrévi másként Irsai Pál
|
Irsai János
1379
= Margit
1379
Mihály		Margit
1430		1430