Dr. Balanyi Béla
1911 – 2002

Tavaly ősszel a fővárosi levéltárban arról beszélgettünk néhány idősebb kollégával, hogy vajon ki napjainkban a legidősebb levéltáros. Végül — bár ezt hiteles adatokkal nem támasztottuk alá — nagyjából megegyeztünk, hogy minden valószínűség szerint a Nagykőrösön élő, egykori kecskeméti levéltárigazgató, Balanyi Béla a levéltárosok doyenje.

Nos, ebben a hitben élhettünk 2002. április 28-ig, amikor meghallottam a szomorú hírt: Dr. Balanyi Béla, ny. levéltárigazgató életének 92. évében elhunyt. Csendesen halt meg, úgy, ahogyan élt.

1911. február 1-jén született Kecskeméten. Tanulmányait szülővárosában kezdte, de miután vasutas édesapját Nagykőrösre helyezték, a középiskolát már e városban fejezte be 1931-ben. Katonai szolgálata — huszárként szolgált —, valamint anyagi nehézségek miatt a Kecskeméti Református Jogakadémián megkezdett felsőfokú tanulmányait többször megszakította. Jogi doktorátusát végül 1942-ben Kolozsvárott, az újból működő Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg. 1942. október 24-én kötött házasságot, amely házasságból három gyermeke született.

1942. február 18-ától dolgozott Nagykőrös közigazgatásában, előbb díjnokként, majd közigazgatási gyakornokként. Feladata volt a közművelődési ügyek intézése, de nála voltak a városi levéltár, múzeum és a könyvtár kulcsai is. Mindezek mellett rövid ideig még a közgyámi és közellátási teendőket is ellátta.

Balanyi Béla elévülhetetlen érdeme Nagykőrös város értékes levéltárának megmentése. 1944 őszén a pótolhatatlan értékeket ládába pakolta és a város határában, egy szőlőskunyhóban helyezte el. Bár a katonák borkeresés közben a pincét feltörték, a ládákat felfeszítették, az iratokat szétszórták, a nagyértékű források — köztük számos törökkori oklevél, 17. századi jegyzőkönyvek, számadáskönyvek — végül megmaradtak. 1944 decemberében orosz katonák kíséretében tekintette meg Balanyi Béla a csőszkunyhót és géppisztolyosok voltak jelen akkor is, amikor 1945 februárjának végén lovaskocsikon megtörtént az iratok visszaszállítása.

A megmentett iratokat — a városházán őrzöttekkel együtt — a volt méntelepi laktanya lepusztult helyiségeiben helyezték el. (Ezt megelőzően orosz katonai kórház működött ugyanitt.)

A háborút követő városi vezetés nem törődött a korábbi évszázadok „maradványaival”, nem biztosította a biztonságos őrzés feltételeit. Nemhogy értéke és becsülete nem volt az 1945 előtt keletkezett iratoknak, de mint a kizsákmányoló korszak relikviáit, kifejezetten pusztítandónak tartották azokat. Ablak nélküli, fűtetlen szobában kezdte el az ömlesztett állapotban lévő levéltári anyag rendezését Balanyi Béla.

Élete ettől kezdődően szorosan összefonódott a levéltár, a levéltári iratok sorsával. A rendkívül értékes nagykőrösi iratok veszélyeztetettségét látva, a Levéltárak Országos Központja utasítására, a nagykőrösi levéltári anyagot az akkor szervezett Kecskeméti Állami Levéltárba szállították. Kedves iratait követve, Balanyi Béla is Kecskemétre került, ahol előbb levéltárosként, majd a Kecskeméti Állami Levéltár igazgatójaként rendezte és kutatta, védte és gyarapította immáron nemcsak Nagykőrös, hanem Bács-Kiskun megye teljes levéltári anyagát. Talán jelképesnek is tekinthetjük hogy amikor 1973-ben — immáron biztonságos körülmények közé — visszakerült városába Nagykőrös levéltári anyaga, Balanyi Béla — mint levéltáros — nyugdíjba ment.

Sokoldalú érdeklődését mutatja, hogy levéltári munkája mellett 1950 májusától 1972-ig ellátta a nagykőrösi múzeum vezetőjének feladatait is. Ettől kezdődően egészen 1990. december 31-ig a Nagykőrösi Arany János Múzeum tudományos munkatársaként dolgozott. Ezalatt a négy évtized alatt több régészeti ásatást vezetett és elévülhetetlen érdemeket szerzett a múzeum anyagának gyarapításában is.

Balanyi Bélára emlékezve a nekrológ-író nehéz helyzetben van. Nehéz megörökíteni azt a tényt, hogy a mindig jókedvű, jókedélyű, mindig csak a jót akaró, örök vidám Béla bácsi ezúttal — talán életében először — sok embernek okozott fájdalmat, szomorúságot. Emlékezve rá, felidéződik bennem az a 2000. év végén Kecskeméten rendezett tanácskozás, melyet a Bács-Kiskun Megyei Levéltár alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából rendeztek. A rendező levéltár igazgatója két, hosszú levéltárosi múlttal rendelkező kollégát kért fel, hogy emlékezzenek az intézmény múltjára, hétköznapjaira — és a két kolléga — egymástól teljesen függetlenül — szinte kizárólag csak az igazgatói posztot húsz éven át betöltő Balanyi Bélára emlékezett. Felidézték azt a szellemiséget, azt a talán sehol sem létező munkahelyi légkört, amelyet Béla bácsi alakított ki a kecskeméti levéltárban. Ezt a légkört talán úgy tudnám jellemezni, hogy az ő színes egyéniségét, kiegyensúlyozottságát, közvetlenségét, de talán azt is írhatnám, hogy rendkívüli ember- és életszeretetét át tudta adni valamennyi munkatársának, kollégájának. Nemcsak Kecskeméten, hanem az ország akkori összes levéltárában ilyennek ismerték őt. Levéltáros kollégák között még ma is él örökké huncutkodó szeme, jellegzetes arca, minden értekezletnél, továbbképzésnél fontosabbnak tartott fényképezés- és természetszeretete. Legendák keringenek portréiról, amelyekkel megörökítette szinte valamennyi levéltáros kollégáját az általa oly unalmasnak és egyformának tartott értekezleteken.

Béla bácsi — sajátos módon — maga is „gyarapította” a levéltári forrásokat. 1944–1977 között — tehát 33 éven keresztül — naplót vezetett mindennapi életéről, szűkebb és tágabb környezetének eseményeiről. Négykötetes kéziratában napi részletességgel beszámolt szinte mindenről: időjárásról, árakról, életkörülmények és emberi sorsok változásairól. Külön értéke naplójának, hogy nemcsak rögzít és leír, hanem értékeli is az őt körülvevő eseményeket, magyarázza a történéseket. Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom e napi krónika különösen jelentős forrásértékét azokról a napokról, és a napló esetleges megjelentetésének indokoltságát.

Balanyi Béla kiváló szorgalma, fáradhatatlan kutatómunkája eredményeként szűkebb hazájának — elsősorban Nagykőrös, Kecskemét, Tiszakécske — múltjának elismert tudósa lett. Mindig különös gondot fordított megszerzett ismereteinek közkinccsé tételére: számos dolgozatot, tanulmányt tett közzé, számtalan történelmi témájú előadást tartott. Már betöltötte 91. életévét, amikor még kézbe vehette utolsó művét: Tiszakécske története 1849-ig. (368 p.)

Balanyi Béla ny. levéltár-igazgató halálával a magyar levéltárosok egyik legszínesebb egyénisége távozott sorainkból. Nyugodjék békében!

Böőr László