fOKI IBOLYA

zALAEGERSZEG 1850–1860
Zalaegerszeg, 2000. (Zalaegerszegi Füzetek , 6.) 282 p.

A könyv, amelyet kezemben forgattam, valóban hiánypótló! Az, aki a 19. sz. történetével foglalkozik, maga is tapasztalhatta, hogy a szabadságharc bukását követő önkényuralmi évekről, a főbb események kivételével, alig-alig tudunk valamit.

Pedig ez a bő évtized nagyobb figyelmet érdemlő időszaka volt az országnak! A neoabszolutizmus, a Habsburg önkényuralom évei ezek. Hallani, olvasni olyan véleményt is, amely — furcsa módon — de nem tekinti a magyar történelem részének az 1849–1860/1861 közötti időszakot, mivel az ország kormányzása nem a magyar törvények, hanem a Birodalmi alkotmány alapján történt.

Kb. 1990 óta kezd árnyaltabbá válni a történetírás erre a korszakra vonatkozóan. Egyre gyakrabban olvashatunk arról, hogy a magyar polgári társadalom 1867 után bekövetkezett gyors kialakulását éppen ennek az elnyomatással és ellentmondásokkal teli, az első években a véres bosszúállástól sem visszariadó hatalomnak köszönhetjük.

El kell fogadnunk — és ezt a cáfolhatatlan tények sora bizonyítja —, hogy a feudális kötöttségek jelentős részétől ebben az időben szabadult meg (szabadították meg) az ország(ot). Az érem azonban kétoldalú! Az egyik oldalon áll a kor államigazgatási színvonalára emelt közigazgatás, a közigazgatási és bírói hatalom szétválasztása, az úrbériség megszüntetése, az európaibb színvonalú oktatási rendszer megteremtése, a kereskedelmi kamarák létrehozása, a kapitalista nagyiparhoz vezető út kezdeteinek lerakása stb. míg a másik oldalon a forradalmi megmozdulásaiért perbe (vagy abba se) fogott, elítélt, meghurcolt tízezrek nyomorúságos sorsra juttatása, a hazai szellemi élet, beleértve a politikai tevékenységet is, teljes elnyomása, ha az nem az osztrák elképzelések szolgálatába állt.

Gyakran emlegetjük a passzív rezisztencia korszakaként az 1850–1860/1865 közötti időszakot. Ezt azonban — úgy találom — elsősorban csak a Habsburgoktól független ország-irányításra törekvő számos politikusra, a szellemi élet vezető személyiségeire vonatkoztatták, és kevésbé a megyék, városok, községek hivatalnokaira.

Az osztrákok által kialakított közigazgatási beosztásnak megfelelően, lényegében már a polgári kerületek élén is magyar személyzet állt, és a kerületek alá rendelt megyék, járások, városok, községek élén — jelentős részben — a korábbi igazgatási testületek alkalmazottai játszották a vezető szerepet, olyan hivatalnokok, akik végezték mindennapi munkájukat, részben a felsőbb hatóságok parancsai szerint, részben a helyi lakosság és a település érdekében. Igen gyakori volt, hogy csendben és titokban, a kerületi, megyei vezetőket nem tájékoztatva, az igazgatás eszközeivel fékezték a Habsburg parancsok, rendeletek végrehajtását.

Foki Ibolya könyve a szabadságharc bukása utáni helyi közigazgatás újszerű, a korábbitól eltérő gyakorlatot folytató kialakulásáról és Zalaegerszeg város irányításának a szerkezetéről, formáiról szól. Folytathattam volna az előbbi felsorolást azzal, hogy “…. és tartalmáról, tevékenységéről is szól”, de ez alig-alig jelenik meg a könyvben. Kár, mert éppen az új közigazgatási rendszer működőképességét, avagy hatástalanságát bizonyíthatta volna, ha a helyben hozott legfontosabb, a város lakosságának életét befolyásoló intézkedések legjellemzőbb elemeit bemutatja és az esetleges lakossági reflexiókra is sort kerít.

Mindezt nem hiányosságként hozom fel, hanem a könyv többszöri elolvasása után is hiányérzésként megfogalmazódott gondolataimat vetem papírra.

A könyv legkitűnőbb része a közigazgatás országos és helyi gépezetének az a következetes bemutatása, amely a Habsburg elhatározások, illetve a katonai és polgári kerületek, valamint a megyei, városi végrehajtók között egyre gördülékenyebben kialakult. Figyelemre méltó következtetésekre jut a szerző akkor, amikor nemcsak az 1849 utáni helyzetet vizsgálja, hanem megkeresi azokat a gyökereket is (zalaegerszegi vonatkozásban), amelyek már a forradalmat és szabadságharcot jóval megelőző időkben kialakultak. 1849 után ugyanis a korábban megszületett konzervatív és liberális(abb) gondolkodású erők csatározásai alakították a város közigazgatási szervezeteinek az összetételét, a vezető szerephez jutott személyek kiválasztását. A Zalaegerszeg város fizetett közigazgatási státuszait betöltő személyek részben változtak ugyan 1850-től, de a város élén álló bíró, Pathy János személye 1846 óta biztosította a jogfolytonosságot, a helyi ügyekben a jártasságot. Hogy milyen erőteljes csatározások folyhattak a konzervatív és a haladóbb gondolkodású erők között a városban a hatalom megragadásáért, arra jó példát kínál a kötet egy, a városi tanács ellen beadott panasz részletes bemutatásával. Smalkovits Mihály megyei főorvos terjedelmes levéllel fordult a soproni kerület főispánjához (Zalaegerszeg város közigazgatási felügyeletének ellátójához), azzal kapcsolatban, hogy az 1840-es évek első felétől kezdve az összefonódások révén a várost még mindig az “őskonzervatívok” irányítják, akik tetemes mennyiségű, a város pénztárát illető pénzt tüntettek el, illetve vettek kölcsön. Ez a kölcsön azonban sehol nincs feltüntetve, kamataival senki nem számol és nyilván arra várnak a kölcsönvevők, hogy a feledés homályába merüljön az ügy. A város megoldásra váró problémái a főorvos szerint olyan nagyok, hogy minden kintlévőségre szükség lenne. Különösen Horváth Imre jelenlegi tanácsnok, korábban, 1839-ben, városbírónak választott személy szerepét emeli ki a pénzek eltüntetésében. A megyei összefonódásokra, barátságokra, és a politikai konzervatív erők összefonódására, a közigazgatásban betöltött, még mindig meghatározó szerepére jellemző, hogy Horváth Imrét csak 1855-ben sikerült eltávolítani a hatalomból. Ez a korrupciós ügy jelentős mértékben befolyásolta a város előrehaladását, a városi tanács egységes és a fejlődés irányába mutató határozatainak a megszületését.

Persze nemcsak ez az egy, akuttá vált gond nehezedett a városi közigazgatásra. Zalaegerszegen is jelen volt, éppen úgy, mint szerte az országban, hogy az 1850-ben megjelent közigazgatási rendszerhez a régi tisztviselői kar nem, vagy csak igen lassan tudott alkalmazkodni, és még hosszú évekre volt szükség az új szemlélettel rendelkező, felkészült hivatalnoki apparátus kialakulásához. Komoly gondot jelentett az is, hogy az 1850-ben megígért községi törvény csak 1859-ben jelent meg, de bevezetésére, alkalmazására soha nem került sor. (Persze, az is igaz, hogy a törvény hiányában a legalsó közigazgatási szinten emiatt nagyobb mozgásszabadság is kínálkozott az ügyek megítélésében.) Kormányok jöttek, kormányok mentek a Habsburg Birodalomban az 1850 utáni években, de állandó, kinevezett hivatalnokréteg alkalmazására soha nem került sor. Éppen olyan ideiglenes munkaviszonyt létesítettek a városi, községi hivatalnoki rétegekkel, mint amilyen ideiglenes volt maga az egész, Magyarországra érvényes kormányzati rendszer. Ebből az ideiglenes státuszból pedig magától értetődően az következett, hogy fizetett hivatalt is csak azok vállaltak, akik megelégedtek azzal a csekély hatalommal, azzal a kevés mozgástérrel, amelyet számukra ezek az évek kínáltak. Helyzetüket akár megalázónak is tekinthetnénk, számukra azonban bizonyára dicsőséget jelentett.

Foki Ibolya jól érzékelteti a felülről történő irányítás, a minden (fizetett) posztra történő kinevezés rendszerét, a gyakran csak bábunak tekintett hivatalnokok egyik állásból a másikra történő áthelyezési gyakorlatát.

A felszín, a mindennapok közigazgatási gyakorlata alatt azonban izzott a parázs! Amikor 1859-ben megjelent a községi törvény, az ennek hazai bevezetésére létrehozott kerületi bizottságok képviselői egyöntetűen kimondták, hogy Magyarországra érvényesen, csak a magyar országgyűlés hozhat rendeletet és törvényt. Ez az állásfoglalás volt lényegében az első olyan, csaknem egyöntetű, a közigazgatás közép- és alsóbb szintjeiről érkező állásfoglalás, amely az országosan kibontakozó nemzeti ellenálláshoz csatlakozott. Zalaegerszeg községtanácsa is elvetette a községi törvény bevezetését. Igen okos érvekkel a városi rendtartás, és a járás helyett, a megye felügyeleti jogának az elismerése mellett foglaltak állást.

Zalaegerszeg város 1849–1860 közötti közigazgatásának leírása, — Foki Ibolya jelentős munkájának köszönhetően — akár iránytű is lehet a hazai kutatók, várostörténészek számára az abszolutizmus helyi közigazgatásának feldolgozásához. Biztatnám a szerzőt, hogy foglalkozzon e korszakkal tovább és próbálja megkeresni azokat az iratokat, amelyek segítségével a város hétköznapjait is bemutathatja. Nagyon izgalmas és érdekes olvasmány lenne, ha képet kaphatnánk arról a Zalaegerszegről, amely a lassan változó helyi közigazgatás képviselőinek intézkedései alapján mégiscsak túlélte az elnyomás évtizedét. 1859. szeptember 25-ei ülésén a községtanács ugyanis minden bizonnyal megalapozottan fogalmazott így: “Zalaegerszeg mezővárosa, mely […] birtokára nézve teljesen független önállású, [...] belügyeinek kezelésére, és kezeltetésére ügyes számítással vezetett gazdálkodás mellett mindenesetre fog is annyi költséget kiállíthatni, és önkormányozhatása által annyi erőt kifejthetni, hogy a városi rendtartás által kiszabott szerkezetet életbe léptesse, és folyamatban tarthassa.” Ahhoz, hogy ezt határozottan kijelenthessék a város vezetői, ahhoz a korábbi években tenni is kellett valamit, eredményt kellett elérni. Ennek a folyamatát lenne jó a következő kötetben látni!

Foki Ibolyának köszönet, hogy belépett azon kevesek közé, akik ezzel a korszakkal behatóan foglalkoznak. A könyv stílusa élvezetes és nemcsak a történészeknek, de a korszak iránt érdeklődőknek is jó szívvel ajánlom.

Tóth Béla