Kósa László

A levéltári kiadványok jelentősége¹

Vállalt feladatom, hogy a Magyar Levéltárosok Egyesülete kívánságának megfelelve, “külsősként” értékeljem a levéltárosok munkájának kiadványokban tükröződő, megvalósuló munkáját. Tagadhatatlan, hogy érzek némi bizonytalanságot, mivel nem vagyok levéltáros, csupán levéltári kiadványokat használó kutató. A feladat mindenképpen hálátlan. Olyan mennyiségű kiadványról, akkora adattömegről véleményt mondani, mint amilyet az elmúlt másfél évtized levéltári kiadványai alkotnak, valószínűsíthetően csak nagy hibaszázalékkal lehet. Ezért nem szerénykedés részemről, amikor kijelentem, hogy mondandóm vázlatos lesz, és eleve vállalnom kell az esetleges tévedéseket. Bízom benne, hogy sikerül az egyensúlyt megtalálnom a két látásmód között: azaz ahogyan csakis a szakterület művelői látják, mérlegelhetik munkájuk értékét, viszont a külső szemlélő számos olyan mozzanatra rámutathat, amihez távolságtartás szükséges, amit a belső munkatárs nem, esetleg csak ritkán vesz észre. Végül nem titkolom, hogy a felkérés elfogadásában az is közrejátszott, hogy az megtiszteltetés számomra. Tizenöt év kiadványi munkájának értékelése ritka alkalom, nem csak az idő könyörtelen múlása miatt, hanem mert az elmúlt tizenöt esztendőben olyan események zajlottak le, amelyekhez hasonlóknak kevés nemzedék lehet tanúja, amelyek kihatottak és kihatnak mindnyájunk életére, természetesen a levéltárosi munkára is. Ez alatt a másfél évtized alatt az egyetemes történet szoros függvényeként jelentős politikai fordulat következett be hazánk sorsában. Korszakhatár átélői vagyunk nemcsak a politika-, hanem társadalom- és műveltségtörténetben is. Az emberekben mindig fölfokozott érzelmeket keltő ezred- és századfordulók élménye szintén ritka eseményként adódott. Jelentős történeti évfordulók estek erre a másfél évtizedre, amelyek — erre még visszatérek — kiemelt kutatásösztönzők voltak. Végül korszakos technikai váltás folyamatának is részesei vagyunk. A számítógép alkalmazása és a digitalizálás a közelmúlt esztendeiben vált tömegessé Magyarországon a társadalomtudományokban, így a levéltárosi munkában is.

Mondandóm két nagyobb részre tagolódik. Előbb levéltárak szerint haladva próbálom a jelentősebb teljesítményeket, profilokat, érdekességeket szemelvényesen áttekinteni. Utána összegző megállapításokat teszek, törekedve az általam érzékelt problémákra is rámutatni. A két szempontot pontosan nem tudom elválasztani, de erre nincs is feltétlenül szükség. Az imént említett vázlatosság nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a kiadványok nagyobb részét — sajnos — nem tudom megemlíteni. Mindazoknak, akiket eljárásom érzékenyen érint, előzetesen is elnézésüket kérem.

A Magyar Országos Levéltár — mai divatos szóhasználattal élve — a szakterület “vezérhajója”, kiadványai darabszám szerint az egész anyag mintegy hatodát, hetedét teszik. Természetes dolog, hogy a legnagyobb, legrégibb, vezető intézmény teljesítménye kiemelkedő. Sorozatai és sorozaton kívüli kiadványai egyaránt nagyon változatosak. Utóbb, a kisebb levéltáraknál, megkísérlem majd a jellemzőket és a “műfajokat” részletesebben kiemelni. Itt engedjék meg, hogy ettől eltekintsek, ugyanis a Magyar Országos Levéltárnál minden műfaj képviselve van, és ugyancsak megtaláljuk az összes fontos témát, amelyek jellemzik a szóban forgó másfél évtizedet.

1. A forráskiadások nagy hányada ide tömörül. Ennek okai közt említem, hogy itt összpontosul a legnagyobb kutatói kapacitás. Továbbá: mivel a kiadók számára üzleti hasznot nem kínál, a forráskiadást leginkább a Magyar Országos Levéltárnak kell vállalnia.
2. Ugyanígy nagy a száma a segédleteknek is. Jó példát adnak erre a térképkatalógusok és a különböző repertóriumok.
3. Módszertani és levéltártani kiadványokkal csak itt találkozunk.
4. A Magyar Országos Levéltárhoz kapcsolódnak a szakterület folyóiratai.
5. Itt találkozunk legtöbb a számítógépes publikációval.

Hangsúlyozottan a teljesség igényét mellőzve emelek ki néhány fontosabb forráskiadványt. Az Árpádházi királyok oklevelei kritikai jegyzékének 1923-ban kezdett megjelentetése befejeződött. A Zsigmondkori oklevéltár kiadása Mályusz Elemér munkájának folytatásaként már 1420-nál tart. Időszakunkra esik Jakó Zsigmond jelentős alkotása, a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveinek megjelentetése. Ám, hogy ne csak középkori vonatkozások szerepeljenek, megemlítem a minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiadását 1848-tól, sőt az 1945 utáni koalíciós időből is. Eseményként tartjuk számon az MSZMP KB ülései jegyzőkönyvei nyilvánosságra kerülését.

A közlevéltárak élén áll Budapest Főváros Levéltára. Kilenc sorozatát számoltam össze. Igaz, akad köztük “alvó” is: a Budapest Főváros Levéltári Közleményei 1988 óta nem jelenik meg. A sorozatok tartalma gazdag, forráskiadványokkal, dokumentációval, feldolgozásokkal, önálló történeti munkákkal és természetesen várostörténeti tanulmányokkal találkozunk a címek között. A Párhuzamos archívum c. sorozatban 2000-ben jelent meg az Egyházi hangulatjelentések, 1951, 1953 című érdekes munka. Az előadásomban követett elvtől most kivételesen azért tértem el, mert felkészülés közben értem a végére ennek a figyelmemet lebilincselő olvasmánynak, amely akár tényirodalomként is fölfogható. Igen változatos tartalmú a fővárosi levéltár sorozaton kívüli 18 kiadványa. Kiadja a Budapesti Negyedet is, amely azonban nem levéltári folyóirat, noha rendszeresen közöl dokumentumokat.

Hol van már a hajdani egyszemélyes levéltárak kora! Félévszázada még majd minden megyei és városi levéltárban raktárkezelővel az oldalán egyetlen, többnyire jogi végzettségű személy dolgozott vagy eltökélt szakmaszeretetből, vagy kényszerből, menedékként tekintve munkahelyére. Mára a legtöbb megyei levéltárról elmondható, hogy nem csak tudományos kutatóhely, hanem kisebb tudományos intézet is, ahol földolgozó és kiadói tevékenység egyaránt folyik, konferenciákat és kiállításokat rendeznek, a munkatársak tudományos fokozatot szereznek. Mindez tükröződik abban, hogy gyakorlatilag minden megyei levéltár kibocsát évkönyvet, vagy ha nem annak nevezi, füzetsorozatot (akár egyidejűleg többet) vagy rendszerességgel megjelenő tanulmánykötetet. Ezek szintén nagy változatosságot mutatnak. Súlyuk és értékük sokban függvénye a helyi személyi és anyagi feltételeknek, illetőleg az adott levéltár anyagának. Már előfordul fondjegyzék második-harmadik kiadása, sőt határmenti nemzetközi együttműködés is (Szatmár). Örvendetes, hogy egyre több középszintű segédlet jelenik meg (Heves, Tolna, Csongrád, Bács-Kiskun).

Önkormányzati levéltárakról lévén szó, magától értetődik az önkormányzatok múltja felé fordulás. A megyei közgyűlések jegyzőkönyveinek közlései megszaporodtak (Nógrád, Győr, Pest, Sopron, Esztergom, Fejér, Szatmár, Vas, Zala). Ugyancsak találkozunk városi magisztrátusok jegyzőkönyveinek kiadásával: Debrecen (16. sz. vége), Kecskemét (16–19. sz-i töredékek, amelyek a második világháborús pusztulásból megmaradtak). Kutatási területem, a mindennapi élet miatt szívesen veszem kézbe annak fontos forrásait, a végrendeletek (Győr, Sopron, Moson, Heves, Szolnok) és a történeti földrajzi leírások kiadását (Bél Mátyás Notitiája). Itt utalok mint fontos eredményre, a hiteleshelyi levéltárak oklevél-regesztáinak elkészülésére (Zalavár, Kapornak, Vasvár).

A városi levéltárak között föltűnik Győr teljesítménye: hat év alatt huszonkét kiadvány, ebből tíz kötet Győri Tanulmányok. Követi Székesfehérvár és a csoport “Benjáminja”, Tatabánya, ahol jól láthatólag több lehetőség nyílott, mint korábban. A tatabányai városi képviselő-testület és a városi tanács jegyzőkönyveinek (1947–1990) megjelentetése egyedülálló vállalkozás.

A szaklevéltárak sorában szembeötlő a Hadtörténelmi Levéltár nagy lendülete: három-négy esztendő alatt húszkötetnyi segédlet, forráskiadvány, feldolgozás, évkönyv. Bizonyára sokévi korábbi munka gyümölcseiről van szó. Ezzel a kiemeléssel igazán nem akarom elhomályosítani sem a Központi Statisztikai Hivatal Levéltárának (a történeti statisztikai helységnévtár folytatása és végre a saját repertórium), sem a Vízügyi Levéltár (fondjegyzék, katalógusok) teljesítményeit.

Úgy vélem, annak, hogy a Történeti Hivatal is önálló kiadványokkal jelentkezik, csakis örülhetünk.

A felsőoktatásban nemrég lezajlott integráció miatt az egyetemi levéltárak, pontosabban azok éppen érvényes elnevezései között, magam, aki egyetemi oktató vagyok, sem tudok teljes biztonsággal eligazodni. Ezért külön engedelmet kérek. A tizenöt egyetemi levéltár közül mára tizennégynek jelent meg a repertóriuma. Sőt akadnak második kiadások is. Egyedül a szegedi egyetemi levéltáré hiányzik. Különben Szeged, Debrecen, Pécs kiadványai jelentős irathiányokról tanúskodnak. A két nemrég alapított egyházi egyetemről nem tudom, tervezik-e kiadványok megjelentetését? Korábbról csak a jogelődökről, illetőleg a folytonosan működő hittudományi karokról vannak ismertetések.

Vegyes műfajú (tanulmánykötetek, forráskiadások, adattárak) sorozata van az Eötvös Loránd Tudományegyetem Levéltárának (ennek huszonnégy megjelent kötetéből tizenöt éppen a szemlézett tizenöt évben látott napvilágot), a Budapesti Műszaki Egyetemnek, a Miskolci Egyetemnek, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemnek, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Keszthelyi Karának. Kapcsolódva említem, a Gödöllő székhelyű Szent István Egyetem (a nemrég önálló felsőoktatási intézményként fungáló állatorvosi és kertészeti karának) egyetemtörténeti forráskiadványait.

Álszerénység volna részemről, ha az ELTE professzorként nem emelném ki az ELTE Levéltárának speciális sorozatát, amely a magyarországi diákok újkori nyugati peregrinációját tárja föl. Osztrák, cseh, német, svájci, holland egyetemek és főiskolák vonatkozásában jelentek meg kötetek, és tudomásom szerint továbbiak is készülnek.

A nyilvános magánlevéltárakra térve, mindenképpen üdvözlendő, hogy a közelmúltban megjelent a Politikatörténeti Intézet levéltárának fond- és állagjegyzékei valamint repertóriumai. Jóllehet az ország 20. sz-i történetének nagyon fontos gyűjteményéről van szó, ez 1990 előtt lehetetlennek látszott. Ugyancsak kiadásra került a Magyar Tudományos Akadémia levéltárának első fondjegyzéke.

Nem meglepő, hogy az egyházi levéltárak kapcsán a szemlézendő anyagra tekintve, aránytalanul kevés teljesítményről lehet szólni. Különösen szembetűnő, hogy a köztudottan rendkívül gazdag, terjedelmes és tekintélyes anyagot őrző, nagy múltú római katolikus érseki, püspöki és rendi levéltáraknak nincs, vagy alig van reprezentációjuk. Közülük több hosszú éveken át gazdátlan volt, vagy szakember híján vegetált. Csak ott indult komolyabb rendezési és földolgozói munka, sőt jelentek meg kiadványok is, ahol már kiválasztott időszakunk előtt tudtak szakértő vezetőt alkalmazni, vagy ahol az utóbbi esztendőkben új, fiatal munkatársak kezdtek dolgozni. Közöttük örömmel láttam néhány volt történész hallgatóm nevét. Itt emlékeztetek arra, hogy az egyházi, elsősorban a római katolikus gyűjtemények fondjegyzékeit 1983-tól a Magyar Országos Levéltár kezdte megjelentetni.

Az egyházi intézmények sorából az esztergomi Prímási Levéltár emelkedik ki változatos, jeles munkálatokkal, anyagközlésekkel, konferencia-előadásokkal, de még CD-ROM-mal is, viszont a segédlete közel negyvenéves. Kalocsán biztatóan kezdődött el a munka és a kiadás. Megszületett az első új repertórium. Eger nem képviselteti magát, hacsak a Heves Megyei Levéltár és az Érseki Gyűjteményi Központ egyetlen közös megjelentetésű kötetét nem számítjuk. A Pannonhalmi Főapátság egy értékes CD-ROM-ot adott ki. Jó lenne tudni, mik az elképzelések az újonnan alakult püspökségek levéltári anyagáról, ám nem tudom megmondani. A piarista levéltár időszakunkban két rendtörténeti munkát publikált (1992, 1997). Reméljük, hamarosan folytatódik a sor.

A reformátusok öt központi levéltárának, valójában a teljes református egyházi iratanyagnak a repertóriuma annak idején, negyedszázada (1976) újdonságnak számított. Ez azóta a gyarapodásokkal, parókiális irattárak beszállításával valószínűleg sok tekintetben elavult. A Tiszántúli Egyházkerület és a debreceni kollégium levéltárának ismertetője 1984. évi megjelenése szintén úttörőnek számított az egész egyházi területen, és 2000-ben megjelent az új fond- és állagjegyzékük is. Végre napvilágot látott a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltárának repertóriuma is (2000). A teológiai akadémiák visszaállításával párhuzamosan örvendetesen megélénkült a pápai és sárospataki gyűjtemény munkája. Mintegy három hete kaptam kézbe a pápaiak levéltárosi szerkesztésű új folyóiratának, az Acta Papensiának a tartalmas első számát. Kiadvány híján sajnos hiányzik szemlénkből a Ráday Levéltár és az Evangélikus Országos Levéltár.

A Magyar Zsidó Levéltár egy 1993. évi kiadású repertóriummal képviselteti magát. A Magyar Országos Levéltár a ’80-as években kiadta a baptista, görögkeleti, unitárius, izraelita egyházak, illetőleg felekezetek fondjegyzékeit. Az óriási lemaradás miatt a kisebb lélekszámú egyházak levéltári anyagának feldolgozása szakember és pénzfedezet hiányában valószínűleg sokáig fog tartani. Pedig ezek is vitathatatlanul értékes iratállományt őriznek.

A továbbiakban — mondandóm második részében — a véleményem szerint általános jellemzőkről, problémákról és tipikus témákról szólok.

Először is figyelemre méltó a kiadványok mennyisége. Bár tudom, hogy a tudományos életben a mennyiségi szempont vitatható, itt azonban egyértelmű a mennyiséggel járó változatosság és a tartalom gazdasága. Szembeötlő, hogy volt és van mit publikálni. Mire utal még a mennyiség?

A levéltárak társadalmi tekintélye — különösen 1990 után — erősödött, fontosságuk megnőtt. Bizonyára fokozódott a kíváncsiság az őrzött anyag iránt, és tudatosodott, hogy a levéltárak nem csak tudományos, hanem igazgatási intézmények is. Jól tudjuk, hogy a levéltárak fölértékelődése összefügg politikai hátterű történésekkel, főleg a kárpótlási és a jóvátételi ügyekkel, valamint a rehabilitációkkal. Nagyobb mozgásteret kapott a nyilvánosság, kutatási korlátozások, tilalmak és tabuk szűntek meg. Fölszabadultak korábban kutathatatlan területek és zárolt anyagok, általában az 1945 után következő évtizedek iratai, mint pl. az ÁVH, a koncepciós perek iratanyaga, az 1956. évi forradalomra és az azt követő megtorlására vonatkozó iratok és így tovább. Mindannyian tudjuk, hogy párhuzamosan azonnal fölmerültek újabb problémák, hogy egyáltalán mi maradt meg és hol van, mit semmisítettek meg törvényellenesen, mi hiteles és mi az, ami, bár megvan, mégis változatlanul hozzáférhetetlen. Ezekről a kérdésekről még sokáig vitázni fognak mind a tömegkommunikációban, mind a szűkebb szakterületen. A magam részéről meglehetősen borúlátó vagyok abban, mikor fognak ezek a kérdések elszakadni a napi politikától, egyáltalán az egyéb elfogultságoktól, ha jelenleg olykor még a különböző előjelű ideológiák is hatással vannak rájuk.

A levéltárak respektusának növekedéséről tanúskodnak új épületeik, pl. “zöldmezős beruházással” Óbudán (Magyar Országos Levéltár), Nyíregyházán, Szombathelyen, Budapesten (Pest Megyei Levéltár), vagy rendelkezésükre bocsátott új helyiségekkel, épülettel bővülések (pl. Gyula, Pécs, Kecskemét). Jól tudom, hogy a fizetésekben kellőképpen nem mutatkozik meg a megbecsülés, és ez nagyon helytelen. Azonban kétségtelen, hogy időarányosan annyi pénz kutatásra és kiadásra sosem jutott levéltári területen, mint most. A kiadványok számszerű növekedéséhez hozzájárult a Nemzeti Kulturális Alapprogram megalakulása és támogatása, valamint további minisztériumi és önkormányzati pályázatok. Így vált lehetővé folyamatban lévő munkálatok befejezése és régebb óta íróasztalfiókban készen váró művek megjelentetése. Tudom, hogy a vizsgált másfél évtized termésében jó néhány ilyen is található.

Sokan nem szeretik évfordulók kutatási kényszerét, másokat viszont ugyanez jótékony hatással ösztönöz. Kétségtelen azonban, hogy a támogatók rendszertől és kormánytól függetlenül, legyenek bár állami szervek vagy magáncégek, kedvelik az évfordulók adta alkalmakat, az ünnepélyes megemlékezéseket. A kutatónak pedig — ha tetszik, ha nem — ajánlatos élnie az alkalommal.

A millecentenárium kevésbé volt ebből a szempontból mozgató erő, a magyar állam alapításának és a kereszténység felvételének ezredik évfordulója annál inkább. A támogatások ugyanis nagyon sokféle tematikára szóltak. Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc 150. évfordulója ugyancsak jelentékenyen ösztönözte a kutatást. Az 1956. évi forradalommal kapcsolatos nagyszámú kiadvány — úgy tűnik — kevésbé kötődött a közelmúltbeli 40. és 45. évfordulóhoz, azoktól függetlenül is folyamatosnak mondható a történészi érdeklődés. 1944–45 eseményei és — mint fentebb már utaltam rá —, az 1945 utáni évtizedek szintén különösen frekventált kutatási témák. A történelmi és társadalmi igazságtalanságok láncolata, amelyekről egy egész korszakon át vagy egyáltalán nem, vagy kizárólag megszabott politikai–ideológiai keretek között lehetett írni, érthető módon sűrűbben foglalkoztatják és még jó ideig foglalkoztatni is fogják a kutatást: háborús események, munkaszolgálat, deportálás, holokauszt, német és szovjet megszállás, hadifogság, kényszermunka, áttelepítés, kitelepítés, kuláküldözés stb. Tanulságos feladat lenne az egyes tematikák iránti érdeklődés gyakoriságát fölmérni. Pl. feltűnő, hogy a vidék zsidóságának sorsával viszonylag kevés levéltári kiadvány foglalkozik. Ugyanakkor tudvalévő, hogy a hazai történetírásban a magyarországi zsidóság vészkorszakának föltárása éppen a vizsgált másfél évtizedben élénkült meg szembetűnően. Visszafelé lépve az időben, ugyancsak jól érzékelhető, hogy a két világháború közötti korszak iránt — amely a diktatúrában szintén ideológiai–politikai korlátozás alá esett — az érdeklődés mennyivel mérsékeltebb. Az pedig szinte kirívó, hogy az első köztársaság és a kommün belpolitikai eseményeinek kutatására mennyire ritkán mutatnak hajlandóságot a történészek. Kíváncsi vagyok, hogy az 1918 utánra vonatkozó, nyilvánvalóan tendenciózus forráskiadványok és dokumentumgyűjtemények helyett, — amelyek összeállítása és publikálása annak idején bizalmi feladatnak vagy “kiváltság”-nak számított —, mikor készítenek a levéltárosok új, megbízható, történelmi hűségű műveket. Ezek nem is voltak mind levéltári kiadásúak, mint pl. a két kötetes Sorsforduló. Iratok Magyarország felszabadulásának történetéhez (1970). Nem feladatom részletekbe bocsátkozni, példaként mindössze a Magyar Országos Levéltár 1975-ben indult, és 1989 óta szünetelni látszó sorozatára utalok: Források a magyar népi demokrácia történetéhez.

Komoly mulasztás lenne nem szólni arról, hogy a megyei és városi levéltárak hagyományosan a helytörténeti–helyismereti kutatások műhelyei is. Ezt a szerepkört sokszorosan jelzi vissza a kiadványok tematikája. Népszerűbb témák többek között a helyi oktatás- és iskolatörténet, az egyesületek múltja, gyakori a települések, elsősorban a városok kiváltságleveleinek és jelvényeinek egyszerű vagy díszkiadású megjelentetése, amelyekkel — mint tapasztalhatjuk — szívesen reprezentálnak és ajándékozgatják egymást az önkormányzatok. Több megye külön helytörténeti sorozatot jelentet meg. Fejér megyében minden településről készült (készül?) forrásföltárásra támaszkodó monografikus dolgozat, amelyek a levéltári évkönyvekben láttak napvilágot. A Balaton északi partvidékén és környékén szinte községmonográfia-írási láz tört ki egy bő évtizede, amelynek szerzői nagy hányadban a Veszprém Megyei Levéltár munkatársai. A várostörténetet — profiljából adódóan — legintenzívebben a Budapest Főváros Levéltárában művelik.

Ha a levéltárak publikációs tevékenységét egyetlen nagy egységnek tekintem, az a megnövekedett hivatali, nem tudományos megterhelés ellenére rendszeres és folyamatos, ám az egyes intézmények munkáját számbavéve, mégis egyenetlen. Nem általánosítva, elsősorban a szak- és a magánlevéltárak publikációs tevékenységében maradnak ki évek, látszanak megszakadni sorozatok, tapasztalhatunk aránytalanságokat. Amennyire a teljesítmény általános színvonaláról képet tudok alkotni, merem mondani, hogy az eltérések mögött valószínűleg majdnem mindig objektív és csak elvétve szubjektív okok húzódnak meg. Ezúttal sem feladatom a részletek firtatása. Egyetlen problémát vetek föl, a kiadások országos koordinálását. Feltűnő, mennyire esetleges, amikor országos forráscsoportokból helyi, önkormányzati levéltárak megjelentetik a maguk anyagát: pl. dézsmajegyzékek (Pest, Heves), úrbéri tabellák, Bél Mátyás Notitiájának részletei (Békés, Heves, Veszprém), kataszteri leírások, Pesthy Frigyes kéziratos gyűjtése. Ugyanez a helyzet, ha országos szereplést vállaló politikusok helyi anyagát adják ki, mint Zalában (Csányi László, Deák Ferenc, Batthyány Lajos).

Hiányzik a folytonos koordináció. Vajon nem lehetne jobban összehangolni ezt a széttagolt publikációs tevékenységet? Legalább a fontosabb szempontokban megállapodni, hogy az ismétlések kiküszöbölődjenek, hatékonyabban, eredményesebben folyjon az országos jelentőségű anyag közzététele. Ha igen, amelyik intézmény vállalja magára, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Magyar Levéltárosok Egyesülete, esetleg más? Kezdetként legalább a regionális együttműködés mielőbbi megvalósítását lehetne célnak jelölni. Ugyanakkor azonban akad példa — ha nem is túl sok — dicséretes nemzetközi együttműködésre is. Az egyik a Buda Expugnata (1986), a fővárosi kezdeményezéssel megvalósult európai kitekintésű gyűjtemény. A másik az államhatár által kettévágott történelmi Szatmár megye anyagának segédlete, amely magyar–román közös munkával készült el.

Végül, ha egy mondatban kell felelnem a kérdésre, hogy mi a jelentősége a levéltári kiadványoknak, a következőt válaszolom. Egyre értékesebben járulnak hozzá ahhoz, hogy a levéltárak betöltsék a rájuk bízott speciális tudományos feladatkört, a múlt írásbeli emlékeinek föltárását és hozzáférhetését. Amikor befejezésként gratulálok Önöknek a munkájukhoz, egyben sikeres folytatást, további eredményeket kívánok.