Köblös József–Süttő Szilárd–Szende Katalin

Magyar békeszerződések 1000–1526

Pápa, 2000. 288 p., [32] t.

A történelem iránt fogékony tágabban vett közönség érdeklődése, majdnem függetlenül a történettudomány különféle divatos irányzataitól, szinte mindig az eseménytörténet, a politikatörténet felé fordul. Ez vonatkozik a középkori magyar “külpolitikára” is. Az elmúlt évtizedekben monográfiák (megemlíthető Makk Ferencnek a 10–12. századi és Herczegh Gézának a 896 és 1919 közötti időszak magyar külkapcsolatát tárgyaló művei) és résztanulmányok igyekeztek kielégíteni ezt az igényt. Ezek közé sorolható, hiánypótló művet vehet kézbe az olvasó, nevezetesen a középkori magyar külpolitika egyik legfontosabb forrástípusát alkotó, a korban oly gyakori háborúkat lezáró béketárgyalásokra, szerződésekre vonatkozó, magyar nyelvre átültetett kútfők gyűjteményét. Ahogy a Szende Katalin, Süttő Szilárd és Köblös József által összállított — és ez utóbbi által szerkesztett — kötet előszavából is kitűnik, az anyaggyűjtés teljes körű volt, de itt természetesen csak azok a konfliktusok, békekötések szerepelnek, amelyeknek fennmaradtak a dokumentumai, adott esetben ezek is csak alapos szelekció után. Műfajilag tehát a munka az adott időszakra, régióra, vagy éppen témára összpontosító történeti szövegyűjtemények, olvasókönyvek sorába illeszkedik.

A kötet — kissé eltérve a címben “ígérttől” — valójában a 894 és 1506 közötti időszakból közöl kútfőket, szám szerint 52 tétel alatt összesen 66-ot. Időrendi megoszlásuk szerint ez utóbbiak közel kétharmada (42) való az Árpád-korból, és mintegy harmada a vegyes-házbeli királyok idejéből (11 az Anjou-korból, 13 pedig a Zsigmond-, Hunyadi- és Jagelló-korból). Alapjában véve ezek a források kétfélék, egyfelől elbeszélők (krónikák, évkönyvek) megfelelő részletei, másfelől a tárgyalások végén megfogalmazott békeszerződések szövegei. Az előbbi típus főleg a 11–12. századra jellemző, hiszen akkor nemcsak az arra a korra nézve általános forrásszegénység miatt nem állnak a kutató rendelkezésére diplomáciai megállapodások, hanem joggal tételezhető fel az is, hogy ilyenek csak kivételes esetekben készültek e korai időszakban. Az 1352. évi magyar–nápolyi béketárgyalások menetét I. Lajos király és a Firenzei Köztársaság egy-egy, VI. Kelemen pápa két oklevele, valamint Küküllei vonatkozó fejezete világítja meg. Itt felvetődik persze a kérdés, hogy érdemes volt a mindössze egy-egy mondatból álló híradásokat közölni (6., 8., 10., 17. 18. és 27. szám alatt)? A gyűjtemény értékét emeli, hogy az okmányok nagyobbik része, főleg a 13–16. századiak itt olvasható először magyar nyelven, sőt az 1397. évi magyar–lengyel békekötés latin szövege még ma sincs teljes egészében kiadva.

A kiadvány — műfajából adódóan is — az ismeretterjesztő és a tudományos művekre egyaránt emlékeztető vonásokat is felmutat. Az előbbiek közé tartozik mindenképpen az a tény, hogy magyar fordításban hozza a forrásokat, ez nem csak a nemzeti históriánk kutatói, hanem akár a felsőoktatás, a történészképzés számára is fontos lehet. Az illusztrációk is tulajdonképpen ezt a célt szolgálják, amennyiben “kötelező” fakszimiléken, valamint a kötetben szereplő személyek és települések ábrázolásain túl a békéket megelőző háborúk hadtörténeti vonatkozásait is bemutatják. (Meg kell azonban jegyezni, hogy talán illő lett volna megadni, hogy ezek mely munkákból származnak.) A tudományos szövegközlés kívánalmainak tesznek eleget az egyes kútfőkhöz csatlakozó apparátusok, amelyek azok eredeti lelőhelyét (ha levéltári forrásról van szó), kiadásait, valamint a fordító nevét adják meg, illetve a nem a kötet közreműködői által fordított tételeknél az átvétel forrását. Ezek az adatok azonban, főleg a kora Árpád-kori krónikarészletek esetében néha kevéssé szakszerűek, utalni lehet itt a Bécsi Képes Krónika elnevezésre, ami általában a 14. századi krónikakompozícióként szerepel a szakirodalomban. Ugyanígy megemlíthető, hogy szerencsésebb lett volna Geréb József fordításánál jobbat (ifj. Horváth János, Bellus Ibolya) átvenni a Györffy György által szerkesztett Magyarok elődeiről... című gyűjteményből származó részeknek a fordítóit is szerepeltetni. (1. — Györffy György; 2–5. — ifj. Horváth János, Györffy György)

Az egyes békekötések dokumentumai előtt hosszabb-rövidebb bevezető áll, ezek jól informálják az olvasót a szövegek történeti–diplomáciai hátteréről, a szemelvény szerzőjéről, de néha a béke utóéletéről is. (Gondolni lehet itt a többszöri békekötésekre, így a kötetbe felvett 10 magyar–osztrák szerződésre 1225 és 1506 között.) A forrásokban előforduló személyekről, fogalmakról és eseményekről pedig a lábjegyzetekben lehet tájékozódni.

A kötet technikai kivitelezése is megfelelőnek mondható, csak néhány helyen csúszott be hiba, pl. az 1328. évi brucki béke szövegének Frigyes osztrák és stájer herceg példányában szereplő változatainak a lábjegyezetben való közlése esetén (181., 182. és 186. számú jegyzetek)

Végezetül megállapítható, hogy a kötetet hibái ellenére is nyilvánvalóan gyakran fogják haszonnal forgatni, a középkori magyar diplomáciatörténet iránt érdeklődők, az egyetemi, főiskolai hallgatók és a múlt búvárai egyaránt.

Kis Péter