Levéltári Napok budapesten

Budapest Főváros Levéltára 2001-ben is a városegyesítés hivatalos ünnepe körüli időpontban, november 15–16-án rendezte meg a fővárosi Levéltári Napok keretében a Magyar levéltárosok a 19. században és a 20. század első felében c. konferenciáját, valamint Szakmai Napját. Előbbinek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtára nemrégiben felújított impozáns és hangulatos Wenckheim-palota-beli előadóterme, utóbbinak pedig a levéltár Leonardo da Vinci közi részlege adott otthont.

Noha az előző évi levéltári nap tematikájához hasonlóan ezúttal is “belső szakmai ügyekről” volt szó, mindkét rendezvény tisztes számú hallgatóságot vonzott.

Az intézményen belüli szaktevékenység fokozottabb megbecsülése, és az eddig végzett áldozatos munka elismeréseként Á. Varga László, a BFL főigazgatója első ízben adta át az általa alpított Gárdonyi Albert Emlékérmet Szekeres József főlevéltárosnak és a Gárdonyi Albert Díjat Kondor Magdolnának.

A konferencián elhangzott előadások nyomán az érdeklődő széleskörű áttekintést kapott a szakma történeti fejlődésének meghatározó mozzanatairól; jellegzetes levéltáros-portrék felvázolásával a fővárosi vonatkozásokon túl is fontos, országos jelentőségű szakemberek életútjának eddig kevéssé ismert részleteiről. A határokon túli kitekintések keretében a horizont a Kárpát-medencei ügyeken túl Bécsig terjedt.

A Szakmai Nap a levéltárnak az információs technológia kihívásaira adott válaszait igyekezett egy, az általános, elméleti jellegű megfontolásokat vázoló előadásban és a BFL-ben kialakítás alatt lévő Registrum-program Breinich Gábor által történő bemutatása révén illusztrálni.

Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere a Konferenciát köszöntő szavaiban arra utalt, hogy a levéltárak működőképessége a fenntartók féltő gondoskodásának, a feltételek javításának is függvénye. Az éppen száz éve tudományos kutatóműhellyé alakult intézmény tevékenysége során mindig kinevelte a maga kiválóságait és olyan gyakorlati készségek elsajátítását teszi folyamatosan lehetővé, amelyek biztosítják a múlt dokumentumainak szakszerű megőrzését. Az egységes, átlátható, szakmailag kikezdhetetlen, ügyfélbarát levéltári ügymenet kialakításában az elektronikus iratkezelésre a jövőben nagy feladat vár. A Fővárosi Önkormányzat megalakulásától kezdve igyekszik elérni, hogy levéltára méltó épületben, megfelelő környezeti és szakmai feltételekkel végezhesse munkáját. A főváros egyedül valósítja meg a jelentős projektet, amely a jövő év legnagyobb kulturális beruházása, hiszen jövőre 2,5 milliárd forintot biztosít a fővárosi költségvetés az összesen több, mint 6 milliárdos létesítményre.

Szögi László, a Magyar Levéltárosok Egyesületének elnöke a levéltáros szakma kialakulásának a 18. századtól a 20. század elejéig húzódó ívét vázolta fel. Az újkori fellendülő történetkutatás nyomán jelentkezett a régi okleveleket és iratokat érteni és használni képes szakemberek iránti igény. A korabeli forráskiadványok már komoly szakmai ismereteken alapultak. Az intézményesülés fordulópontjai a nemzetközi porondon: 1612: a Vatikáni Titkos Levéltár; 1711: a Kriegsarchiv; 1749: a Haus-, Hof- und Staatsarchiv létesítése. Az abszolút monarchiák igényei a közigazgatási modernizációt mozdították elő. A Kamaránál 1738-ban Rajcsányi Ádám, míg az Archivum Regniben 1765-ben Balogh László volt az első főlevéltáros. Fontos lépés volt a szakmai fejlődés szempontjából az 1777-ben Budán, az egyetemen felállított segédtudományi tanszék, Katona és Pray ottani tevékenysége. A magyar városokban a 17. sz. során merült fel igény az iratok rendezésére. Királyi rendelet 1767-től tette lehetővé városi levéltárnoki tisztség létesítését. Óriási jelentőségűek voltak a megyei levéltárak szakemberek által történő rendezésére, lajstromozási munkálatok megkezdésére vonatkozó józsefi utasítások. Az 1810-es évekre már a legtávolabbi megyékben is kinevezett levéltárosok voltak. A birtokigazgatás fejlődése révén a családi levéltárak jelentősége is megnőtt. Mindezek nyomán a reformkorban és a neoabszolutizmus korára megerősödött a szakma és kialakult ennek tudományos jellege. A tudományos igényű forráskiadások felhívták a figyelmet a levéltári anyaggal való szakszerű foglalkozás szükségességére; a jogbiztosító jelleg helyett immáron a történeti érték szempontja került előtérbe. A 19. sz. végére alakultak ki a szakma alapjellemzői és összetétele.

Héjj Csaba (BFL) Pest város első archiváriusairól tartott előadásában — felvillantva az igazgatási funkciók kultúrtörténeti régmúltját is — utalt a város török utáni újjárendezése nyomán előállt függő helyzetre, arra, hogy az mind személyi, mint szervezeti vonatkozásban hosszú időn át csak ideiglenes jelleggel intézhette belső ügyeit, és szűkebb értelemben az irattári-levéltári funkciókkal kapcsolatos feladatokat. A pesti archívum története öt fő korszakra tagolódik. Az elsőt a török utáni időszak alapozó évei alkották; a második a városi privilégium visszaszerzésétől a józsefi igazgatási–ügyviteli reformokig terjedt; a harmadik az első archiváriusok tevékenységével volt jellemezhető; a negyediket a közigazgatási és a törvényszéki levéltár kettéválasztása alkotta; az ötödik pedig a szabadságharcot követően a modern ügykezelés bevezetésével köszöntött be. Az előadó, Mosel Jánosnak, a városi kancellária első vezetőjének életútját vázolva, és utalva a családnak a városi vezetőréteg soraiban betöltött jelentős szerepére (fia lett később Pest első polgármestere), a korabeli igazgatási feladatkörök egymásba kapcsolódó voltára hívta fel a figyelmet. A Pest-városi ingatlan-tulajdonlás változékonyságára utal az a tény, hogy noha Moselék igen terjedelmes és jelentős telektulajdonok felett rendelkeztek a 18. században, sem dűlő-, sem közterület-megnevezés nem őrzi nevüket. Szinte teljes mértékben kiesett a köztudatból a premodern időszak várostörténetének pest-budai társadalmi elit-csoportja. Az egykor oly befolyásos és neves polgárok kilétét ma már sűrű homály fedi, és Pesten még az is előfordulhat, hogy valakinek a neve — mint például az egykori pesti polgármester, Boráros János esetében — “elveszíti” eredeti tulajdonosát, és nem személynévként él tovább.

Horváth J. András (BFL) főként a fővárosi levéltár valódi tudományos intézménnyé alakulásának útjában álló akadályokat állította mondandója középpontjába. A városegyesítéstől a levéltár államosításáig ívelő időszak vázolása során szó esett a kezdeti időszak mai értelemben vett levéltári funkcióinak érvényesítésére törekvő levéltárvezetői próbálkozásokról; átfogó mutatórendszer kialakításának terveiről; mai szempontból is figyelemre méltó selejtezési tervek felmerüléséről; és arról, hogy ezek érvényesítésére az irattári funkciók elsődlegessége folytán nem nyílhatott mód. Az 1902-től életbe léptetett új szabályzat a mai értelemben vett történeti levéltár alapjait teremtette meg, ám sem ekkor, sem a későbbi évtizedekben nem nyílt mód valójában az anyag tudományos szempontú megközelítésére, új típusú segédletek készítésére. Az intézmény magasan képzett levéltárosai az egész törvényhatósági korszakban jobbára rutinjellegű szaktevékenységet végeztek, és helytörténészi ambícióikat munkaidőn kívül végzett publikációs munkáikban élték ki.

H. Hanny Erzsébet (Budapesti Történeti Múzeum) Toldy Lászlóról, az igen sokoldalú, ám alkotóerejét a levéltár érdekében csak korlátozottan kibontakoztatni képes polihisztorról értekezett. Toldy a híres irodalomtörténész fia volt, aki számára — noha 1886-ban főlevéltárnokká történt megválasztásához nagy reményeket fűzött a főváros akkori vezetése, — végülis nem biztosították a szükséges személyi és tárgyi feltételeket, és ezért energiái nagyobb részét hivatalvezetői működésen kívüli: műfordítói, folyóirat-szerkesztői, publicisztikai tevékenységbe ölte. Ezek következtében sem övezhette feltétlen siker főlevéltárnoki aktivitását. Egyéb irányú ambíciói viszont fontos szerephez juttatták mind a Fővárosi Múzeum, mind a Fővárosi Könyvtár létrehozásában, törzsgyűjteményének kialakításában. Az ezen intézmények szervezési munkálatai során felszínre került viták, belső konfliktusok fényt vetnek a korabeli személyi viszonylatok egyik érdekes vonására: a késhegyig menő küzdelem és súlyos kritikák ellenére végül kenyértörésre nem került sor, a tiszteletdíjakat kifizették, ám a feszült viszony nyomán Toldy nyugdíjazása is elkerülhetetlenné vált.

A fővárosi levéltárosokról megrajzolt portrék sorát Gajáry Istvánnak (BFL) a méltatlanul elfeledett Ungár Lászlóról tartott előadása zárta. Ungár 1937-től 1943-ban munkaszolgálatosként bekövetkezett haláláig állott levéltári szolgálatban. A gazdaság- és társadalomtörténetet önálló kutatási területként megjelölő, friss-szemléletű történész-generáció tagja volt, aki 1932-től a Századokban folyamatosan megjelent recenzióiban főként az Annales-kör neves (pl. Lefčbvre, Simiand) történészeinek munkáit ismertette. Önálló tanulmányai a reformkori hazai polgári fejlődés és gazdasági átalakulás meghatározó vonásaival foglalkoztak. Kapitalisztikus gazdálkodás c. tanulmánya a Domanovszky-féle Magyar Művelődéstörténet V. kötetében jelent meg. Ungár alakja a levéltári működése révén inspirációt szerző, és képességeit a történészi publikációs tevékenységben kibontakoztató modern historikusé.

A Magyar Országos Levéltár képviseletében Kálniczky László Csánki Dezsőről tartott előadásában az egyik legismertebb, míg Kálnoki Kis Tamás Herzog József pályaképének felvázolásával egy mára kissé talán elfeledett főlevéltárnok pályáját idézte fel.

Csánkiba Salamon Ferenc “oltotta belé a forráskutatás szenvedélyét”, majd az ifjú tudós hamarosan Fraknói Vilmos, Hermann Ottó, Szilágyi Sándor, Tagányi Károly, Thallóczy Lajos asztaltársaságának is tagja lett. A Nagy Lajos korabeli pénzügyi viszonyokról írott doktori értekezését követően került gyakornokként a komoly tudományos kutatói készségeket megkövetelő, ám igazi tudományos jellegű munkavégzést csak korlátozottan lehetővé tevő, Pauler Gyula vezette Országos Levéltárba. Lankadatlan szorgalma és energiája mellett I. Mátyás udvara című, 1881-ben elnyert pályadíjas dolgozata nyomán tehetsége is egycsapásra ismertté vált. Az 1900-as akadémiai tagságot “a kutató és rendszerező historikus-munka drágaköveként” tisztelt ismert alapművével szerezte meg. Az előadás nem hallgatta el a Csánki 1912. évi főigazgatói kinevezését megelőző és követő ellentmondásos személyi viszonyok, az ismert intrikák, a munkatársi kijelentésekkel dokumentált különféle súrlódások nyomán kialakult kedvezőtlen intézményi légkör jellemzőit sem. A levéltár új palotájának 1923. évi átadását követően a munkatársi gárda is megújult, és a klebelsbergi kultúrpolitika ismert törekvéseinek megfelelően az immáron tudományos intézetté fejlesztett Országos Levéltár főigazgatójának presztízse is — amelyet a számos állami és társadalmi poszt birtoklása is fémjelez — addig nem látott magasságokba emelkedett.

Kálnoki Kis Tamás (MOL) Herzog Józsefnek, az Országos Levéltár egykori főigazgatójának emlékét idézte. Az íráskészséggel is megáldott levéltárosok ritka fajtájából való Herzog számára a Kamara hivataltörténetének felvázolása nyújtott lehetőséget a levéltárosi–hivatalnoki ideálportré felvázolására. Herzog különféle megnyilvánulásaiban nem győzte hangsúlyozni levéltár és irattár szétválasztásának szükséges voltát. Embersége, szelídsége meghatározó vonásai voltak személyiségének, aki számára komoly próbatételt jelentett a Csánki Dezső eltávolítása, majd rehabilitálása körüli időszak. A szakma kisebbségéhez tartozott abban az értelemben is, hogy nem küzdött identitászavarral: egyértelműen levéltárosnak tekintette magát. Szakmai kérdésekben is igen eltökélt volt: elődeinél ui. egyöntetűbben helyezkedett a proveniencia elvére. 1934. évi főigazgatói kinevezését követően általános leltár elkészítését vette tervbe; széles körű rendezési munkálatokat végeztetett, és fölvetette egy általános tematikus mutató kialakításának tervét is. Hivatali elfoglaltságait a Magyar Nemzeti Múzeum alelnöki teendői is növelték. Az ő vezetése alatt kezdte levéltári pályafutását többek között Bakács István, Ember Győző, Wellmann Imre.

A konferencia második, a határokon túli vonatkozásokról szóló részében az első két előadás a történeti Magyarország határain is túlra tekintett.

Fazekas István (Bécs, levéltári delegátus) az 1841 és 1918 között a Haus-, Hof- und Staatsarchivban, és a Hofkammerarchivban alkalmazott magyar levéltárosok ottani szakmai tevékenységével, hivatali előmenetelével, a bécsi tudományos és hivatali életben elfoglalt helyével foglalkozott. Röviden vázolta a különféle birodalmi kormányszervekben a 18. századtól megfordult magyarok — sokszor családi és társadalmi kapcsolatokra alapozódó — ottani működésének főbb jellemzőit. Az első magyar levéltáros a HHSt-ban 1841-től tevékenykedő Gévay Antal volt. 1867 után a közös minisztériumok felügyelete alá kerültek a levéltárak, ahol magyarokat is alkalmazni kellett, sőt 1892 után az egyik aligazgatói posztot szabályszerűen magyarok töltötték be. Ezek nyomán került az említett intézménybe Károlyi Árpád, majd Győri Árpád, Stokka Tankréd, Szekfű Gyula és Vörnle János. A Hofkammerarchivba is kerültek magyarok: Thallóczy Lajos, aki 1885 és 1916 között annak igazgatója is volt, és Kállay Béni közös pénzügyminisztersége alatt egyéb, balkáni ügyekben is intézkedett, valamint Eckhardt Ferenc. A Kriegsarchivba azonban — jellemző módon — honfitársaink nem nyertek bebocsátást. Ebben az időben Bécsben levéltárosnak lenni anyagi biztonságot, az itthoni helyzetnél vagy az egyetemi tanárságnál elsősorban magasabb presztízst jelentett. Napi levéltárosi feladataik közé tartozott az új iratsorozatok átvétele, a századforduló időszakától a proveniencia érvényesítése; a hazai kutatók munkájának segítése; a máig leghasználhatóbb különféle segédletek összeállítása. Alapos és széleskörű ismereteik nagymértékben mozdították elő a levéltári anyag későbbi szétválasztását.

Újváry Gábor, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója a két háború közötti időszak intézménytörténeti előzményeiről, a tudományos kapcsolatok kiépítéséről és a Bécsben folytatott történeti kutatásokról, ezek személyi vonásairól beszélt. A Monarchia összeomlását követően, a revíziós igények jogalapjának kutatása hozzájárult a történettudomány felértékelődéséhez. A klebelsbergi kultúrpolitika ismerte fel legtisztábban: hazánk a kulturális kapcsolatok és a tudománypolitika révén törhet ki legkönnyebben a külpolitikai elzártságból. A kultuszminiszter az elitképzés érdekében létesített külhoni intézmények közül az elsőt, a Bécsi Magyar Történeti Intézetet tekintette leginkább “szívügyének”. 1917 óta a Magyar Történelmi Társulat elnökeként tisztában volt a levéltárügy jelentőségével, felismerte, hogy immáron a 18–19. sz. kutatását is fokozottabb mértékben előtérbe kell állítani. A budapesti egyetemen iskolát teremtő történészek közül ketten is (Mályusz Elemér és Hajnal István) a BMTI ösztöndíjasai voltak. A két háború közötti időszakban 220 esetben összesen 161-en jutottak ösztöndíjasként kutatási lehetőségekhez az Intézetben olyan eltérő irányultságú alkotók, mint pl.: Angyal Dávid, Baráth Tibor, Kosáry Domokos, Mályusz Elemér, Szabó Dezső, Szekfű Gyula. Az Intézet közreműködésével látott napvilágot 1921 és 1944 között a Fontes sorozata, amely ugyanakkor csak néhány nagyobb terület alaposabb feltérképezésére vállalkozhatott. A szerkesztési koncepció kialakításához, majd a kiadáshoz a bécsi magyar levéltárosok tevőlegesen járultak hozzá. Az Évkönyvek sorozatban pedig 1931 és 1940 között összesen 85 magyar és 30 német nyelvű tanulmány látott napvilágot.

A levéltártörténet katolikus egyházi vonatkozásaként Schwarcz Katalin (BTM) a klarissza apácák emlékét idézte. Az Assisi Szent Klára által alapított, eredetileg kolduló, ám hazánkban kontemplatív rend a középkorban hat közösségben folytatta működését 1782-ben történt feloszlatásáig. Levéltári hagyatékuk jelenleg részint a Magyar Országos Levéltár kamarai archívumában, részint más egyházi és világi közgyűjteményekben található. Az apácák őrizetében jelentős mennyiségű Mohács-előtti oklevél is fennmaradt, és a különféle rendtartások, vizitációs jegyzőkönyvi bejegyzések bepillantást engednek a zárdafalak mögött folyó egykorú levéltári tevékenységbe. A levéltárak őrzésével, gondozásával kapcsolatos feladatokat a notáriák végezték, akik több esetben maguk a zárdafőnöknők (abbatisszák) voltak. A rendi levéltári anyag rendszerére, rendezettségére egy fennmaradt svájci klarissza levéltár körülményei nyomán lehet következtetni.

Határontúli egyben egyházi tematika részeként Sipos Gábor (Kolozsvár) a kolozsvári Református Gyűjtőlevéltár megteremtőiről, László Dezsőről és Markos Andrásról értekezett. A két levéltáros az egyházkerület 1948. évi döntése alapján kezdte meg 1961-ben a Farkas utcai templom restaurálását követően a gyűjtőterületi tevékenységet. A politikai fogságból szabadult László Dezső lelkész számára kényszerű elfoglaltságot jelentett a levéltárosság, széleskörű egyháztörténeti és egyházjogi műveltsége azonban biztosította, hogy az átmeneti kenyérkeresetként felfogott munkát valóban hivatásszerűen végezhesse. Igyekezett mintaintézménnyé tenni az új gyűjteményes levéltárat, és a református intézmények és az egyházmegyei iratok átvételét követően sor került azok széleskörű rendezésére és segédletezésére. Az 1964-ben mellé került Markos András gazdaságtörténész ezen munkák végzése mellett elsősorban a begyűjtött anyag cédulázását és az adatgyűjtést végezte. Együttes munkájuk nyomán az erdélyi református egyházi dokumentációs hagyaték (lelkészségi, egészségügyi, oktatási intézményi anyag, személyi fondok) jelentős része kerülhetett biztonságos őrizetbe.

A szinte “intézménnyé váló” városi levéltáros nélkülözhetetlen kultúraszervező tevékenységére hozott példát a pozsonyi Koday György, Batka János (1845–1917) Pozsony város levéltárnoka életútjának bemutatása nyomán. A cseh eredetű Batka tudásával, segítőkészségével széleskörű ismeretségi kört tudhatott magáénak, amelybe többek között Fraknói Vilmos, Liszt Ferenc, Zichy Géza, Fadrusz János is beletartozott. A családi indíttatás jelentős mértékben befolyásolta a levéltáros későbbi pályáját, hiszen apja Beethovennel és Schuberttel is kapcsolatban álló ismert zenészként fiát is fogékonnyá tette a művészetekre. Az 1879-ben levéltárnokká kinevezett Batka az addigi rendezési munkák folytatása mellett tevékenységének súlypontját a legkülönbözőbb kutatói igények kielégítésének, a kutatásokban való széleskörű közreműködésnek és elmélyült adatközléseknek szentelte. Batka levéltárosi működését fontos helytörténeti munkák németre fordítása, valamint az azok készítésében — pl. Ortvay Tivadarnak a Pozsony város történetéről írott munkájában — való közreműködés egészítette ki.

Kanyar József a levéltáraknak a második világháború utáni értékmentő munkájáról és tudományos műhellyé válásukról tartott előadást, és a levéltári tevékenység főbb értékszempontjait, ezek változásait tekintette át. Az állományvédelem és a selejtezések kérdéskörét érintve arra a körülményre is felhívta a figyelmet, amely szerint a nedves raktárakban és a lelkiismeretlen selejtezések nyomán több irat veszett el, mint akár a neoacquistica commissio korában. Az új művelődéspolitikai irányelvek szolgálatában a levéltáraknak, miközben tudományos színvonaluk fejlesztése volt a legfőbb cél, kapuikat, főként határozott irányú kiadvány-politika érvényesítése révén szélesre kellett nyitniuk a nagyközönség előtt. A megyei levéltárak egymás után jelentették meg a helytörténeti kutatások szempontjából alapvető fontosságú, legkülönbözőbb műfajú műveket: intézménytörténeti regionális kiadványok, megyei monográfiák, város- és falutörténetek, helytörténeti lexikonok, tematikus forráskiadványok sokasága látott napvilágot a dél-dunántúli megyei levéltárak szerkesztésében. A Somogy Megyei Levéltár 1965-ben angol példa nyomán bocsátotta útjára az Iskola és Levéltár sorozat köteteit. Sok levéltáros “valóságos lelkiismerete és szenátora, lelki kincstárnoka” megyéjének. Fontos feladata lehetne a levéltáraknak a nemzeti önismeret és identitástudat fejlesztése szempontjából a honismeret-tudomány szorgalmazása is.

Szegőfi Anna Kalmár Ellával és Kellner Judittal közösen készített előadása arra vállalkozott, hogy a számok fényében, a munkaügyi nyilvántartás adatai alapján vázolja a BFL-ben jelenleg alkalmazásban álló levéltárosok és levéltári kezelők szakmák és diplomák szerinti megoszlását. A teljes állomány 47%-ának számbavétele alapján a férfiak e kör mintegy 60%-át alkotják. Egy levéltárosra a normatív átlagnál valamivel kevesebb: 0,73 kezelő esik. A képzettség számszerű mutatói jónak mondhatók, hiszen az intézményben nyolc kollégának van tudományos fokozata, és a 33 levéltáros összesen 71 egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezik. Levéltár szakot csak 15,5% végzett: a relatív többség történelem szakos diplomával rendelkezik. Az egy-egy főre korlátozódó szakmák között építőmérnöki, biológusi, teológiai diplomák is előfordulnak. A nyelvi képzettség sem tekinthető rossznak, hiszen 25-en rendelkeznek — főként német és angol — középfokú nyelvvizsgával, és öten felsőfokúval. A kezelők közül tíz kollégának van kezelői szakképesítése, és jelenleg nyolcan végzős hallgatói a MOL segédlevéltáros képzésének.

Horváth J. András