Egy örökifjú levéltáros — 
Beszélgetés Borosy Andrással

Hihetetlen adatot olvashatunk a Révai Új Lexikonában: Borosy András 1922. január 10-én született. A fiatalos, energikus, mind szellemi, mind testi fittségnek örvendő történészt, Pauler Gyula-díjas főlevéltárost faggattuk életútjáról, jelenlegi hangulatáról, jövőbeli elképzeléseiről.

Ø    Az eltelt nyolc évtized feltérképezése nem könnyű. Melyik életszakaszban fordult érdeklődése a későbbi pálya irányába?

Ø    A debreceni piarista gimnáziumban, hetedikes gimnazistaként rájöttem, hogy a történelem mindennél jobban érdekel. A tanáraim — különösen egy Gerencsér István nevű fiatal hittantanárom — arra ösztönöztek, hogy érettségi után próbáljak bekerülni az Eötvös-kollégiumba, mert ott képezhetem magam a megfelelő irányba. Különben eszmei indulásomat is jelentette ez az időszak. Nem mondom, hogy katolikus világnézetem életem bizonyos szakaszaiban nem ingadozott, de sikerült visszatérnem ehhez, és ma is ezt tartom a legjobbnak, akkor is, ha nem értek mindig mindenben egyet a Vatikán politikájával.

Ø    1940-ben kezdte meg tanulmányait a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen, és egyúttal Eötvös-kollégista is lett. Melyik intézmény vitte közelebb a történettudományhoz?

Ø    Mindkettő. Egyetemi tanulmányaim során Mályusz Elemér hatására a középkori magyar hadakozás kötötte le a figyelmemet, a szakdolgozatomnak is ez lett a témája. Ebből nőtt ki a Szabó István által elfogadott doktori értekezés, amelynek bővített változata 1962-ben a Hadtörténelmi Közleményekben is megjelent A magyar lovasság a XI–XIV. században címmel. Az Eötvös-kollégiumban kiegészíthettük az ismereteinket; a történelmet például Kosáry Domokostól tanultuk. A kollégiumnak nagyon sokat köszönhetek, de volt, amit nehezen viseltem. Azzal egyetértettem, hogy ez a “státusz” egyúttal az antifasiszta szellemmel való azonosulást is megkívánta, de azt már nemigen tudtam elfogadni, hogy az Eötvös-kollégistának illett baloldalinak is lenni.

Ø    A nemzeti ellenállás résztvevőjeként milyen tevékenységet végzett?

Ø    A nemrégen nyugdíjba ment Kicsi Sándor az Eötvös-kollégistákat beszervezte arra, hogy bizonyos alsó szintű ellenállási tevékenységet folytassanak a Szálasi-rezsim idején. Ez röpcédulák szórásából, ragasztásából állt. Nem buktam le, ellenben amikor a szovjet csapatok bejöttek, elvittek hadifogolynak. Ugyanis Budapestnek nem volt annyi védője, mint amennyit Malinovszkij marsall hadifogoly-létszámként jelentett, és a civil lakosságból kellett a hiányt pótolni. Ezért, aki korban megfelelt, hozzácsapták a hadifogoly-állományhoz. Aztán amikor 1944-ben lehetett jelentkezni a Debrecenben alakuló új hadseregbe, én ezt meg is tettem. Világnézetemmel sem volt ellentétes, és mivel a szüleim Debrecenben laktak, ily módon közelebb kerülhettem hozzájuk. Hadifogolyból tehát a megalakult hadosztály tagja lettem, de nem sokáig. Ugyanis gennyes fogínygyulladásom keletkezett, és a hadsereg kötelékéből elbocsátottak. Úgy tűnt, hogy az életem nagyon hamar egyenesbe jön szülővárosomban. Édesapám körzeti orvos volt Debrecenben, a paciensei közé tartozott Szabó István történészprofesszor, aki, miután megismert, maga mellé vett gyakornoknak. Később tanársegéd, majd adjunktus lettem mellette. 1950-ig tehát a debreceni egyetem történelmi tanszékén tevékenykedtem Szabó István és Szabó Dezső mellett.

Ø    Az utolsó egyetemi évében még javában dúlt a háború. Az emberek nagy részét félelemmel töltötték el a bombázások, de egy hadtörténet iránt érdeklődő fiatalember számára ez izgalmas élményt is jelenthetett.

Ø    Azt is mondhatjuk, hogy hidegvérű fiatalember voltam, nem volt bennem félelem. Minden számát elolvastam a Magyar Szárnyak című repülésügyi folyóiratnak, és nagyon érdekelt a haditechnika is. Emlékszem Debrecen első bombázására is. A vasútállomás volt a célpont, és mi attól körülbelül másfél kilométerre laktunk. Éppen az ebéd harmadik fogásánál tartottunk — mákos és diós bejgli volt —, és a szomszédos épületben lévő óvóhelyre magammal vittem és elfogyasztottam a süteményeket, ami nem mindenkinek tetszett. Az emberek, akik a Nagyállomás mellett laktak, azt hitték, hogy csak riasztás van, kiálltak az utcára, és csak akkor döbbentek meg, amikor látták, hogy valami csillogó tárgyak jönnek le a repülőkből. Több százan maradtak ott holtan.

Ø    A háború utáni években a debreceni egyetemen milyen hangulat uralkodott?

Ø    1948-ig minden a legnagyobb rendben ment, nem követelték meg a marxizmust. A fordulat ennek az évnek az őszén történt, amikor a kultuszminisztérium államtitkára ezzel fejezte be a beszédét: “Éljen pártunk és népünk szeretett vezére, Rákosi Mátyás!” Mivel ez addig nem hangzott még ott el, mindenkiben meghűlt a vér. Attól kezdve Szabó István figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, ne legyünk könnyelműek. Még azt is ellenőrizte, hogy a pártrendezvényeken tapsolunk-e. Nem mert reszkírozni ugyanis. Persze mi kitaláltuk a hangtalan taps technikáját, imitáltuk a tenyerek összecsapását, valójában nem is ért össze a kezünk. Én egyáltalán nem éreztem a veszélyt, és amikor határozottan úgy láttam, hogy rossz irányba halad az ország, nem is titkoltam a véleményemet. Időnként halálra ijesztettem a társaimat az egyetemen. Például közöltem, hogy tudom ám, ki a leghaladóbb magyar író. Mikszáth Kálmán, mert megírta Sztálin életrajzát. Amikor rákérdeztek, hogy melyik regényében, a felelt ez volt: A vén gazemberben. Ettől beszélgetőpartnerem úgy elszaladt, hogy utol se lehetett érni. Neki ugyanis az ilyet jelenteni kellett volna. Különben az emberek nagy része ugyanúgy érzett, mint én, ilyen volt a közhangulat.

Ø    Ez vezetett a “debreceni összeesküvéshez”? A debreceni Néplap 1950. augusztus 12-i számában így jelent meg a hír: “Fasiszta összeesküvőket ítélt el a megyei bíróság. Dr. Borossy András, dr. Módy György, dr. Bodolay Géza, dr. Papp László egyetemi tanársegédek a demokratikus államrend erőszakos megdöntésére szervezkedtek, demokráciaellenes röplapokat sokszorosítottak és terjesztettek, rejtjeles levelezést folytattak. A földalatti szervezkedést az Államvédelmi Hatóság felgöngyölítette.”

Ø    Engem és Módy Györgyöt beszerveztek, a másik kettő — Bodolay Géza és Papp László — önként jelentkezett, hogy ők is részt akarnak venni a munkában. Ebbe a szervezkedésbe nemcsak a kommunista állammal szembeni mérhetetlen ellenszenvünk vitt bele. Tévesen úgy érzékeltük, hogy küszöbön áll a harmadik világháború, és valamit a magyaroknak is tenni kell a változásért. A szovjet kormány ugyanis — és talán maga Sztálin is — megfenyegette Jugoszláviát, hogy tudják, hogy az ilyen fasisztákkal hogy kell elbánni. A debreceni vasútállomáson vonultak át — a vonaton szovjet harckocsik tömegével, és a szovjet légierő gépei is fölöttünk röpültek déli irányba. A felvonulás valóban megtörtént, de Sztálin nem merte “elindítani” a világháborút, mert 1949-ben lett csak atombombája, az amerikaiaknak meg már 1945-ben volt. Nem mert kockáztatni.

Ø    Lányi Gusztáv egyik tanulmányában azt olvastam, hogy egyesek már néhány évvel később közvetlen összefüggést véltek felfedezni a “debreceni összeesküvés” és az ott tanító, nagy szellemi kisugárzású neves pedagógus, Karácsony Sándor és tanítványai által vallott eszmék között. Ön is így látja?

Ø    Ötödévesként filozófiából és pedagógiából valóban nála vizsgáztam, és természetesen az óráira is jártam. Egyéb kapcsolatom nem volt vele. Talán még azt kell megemlítenem, hogy egyik legjobb barátom volt — és még ma is az — Kövendi Dénes, aki Karácsony Sándor szűkebb szellemi környezetéhez tartozott. Valószínű, hogy Karácsony Sándor tudományos értékelését akarták azzal lerontani, hogy a tanítványai között összeesküvők is voltak.

Ø    Karácsony Sándort már előbb kikezdték, hiszen ő már 1950. március 28-án megírta “önként”, “saját elhatározásából” azt a levelet az akkori közoktatásügyi miniszternek, Darvas Józsefnek, amelyben “megrongált egészségi állapotára” hivatkozva kérte nyugdíjazását. Hogy lehetséges az, hogy Szabó István professzort békén hagyta a hatalom?

Ø    Nem egészen. Szabó Istvánt nagyra becsülték mint tudóst, de nem tudták marxistává tenni. Ő ki is jelentette, hogy antifasiszta, és haladó, olyan értelemben, hogy a népjólétért mindent megtesz, de marxista nem akar lenni. Nem is lett. Szükség volt rá, kitenni nem lehetett, de meg akarták gyengíteni. Andics Erzsébet kijelentette, hogy Szabó István valódi kiskirály Debrecenben, szét kellene robbantani a sleppjét. Ennek az volt a módja, hogy beszervezett minket egy nem létező összeesküvésbe egy Bán Kálmán nevű antikvárius, — eredeti foglalkozása szerint órás —, aki a Magyar Közösség nevű összeesküvésben némileg benne volt. Akkor nem tartóztatták le, de valószínűleg ennek fejében vállalt ilyen provokátor szerepet. Andics elképzelése sikerült, ennek ellenére Szabó István nem változtatott a történészi, politikai felfogásán, és akiket utánunk kineveztek tanársegédeknek, azok ugyanúgy “elromlottak”, mint mi, mert becsületesek voltak. Olyan emberek kerültek ki ebből a garnitúrából, mint Für Lajos. Szabó István rendkívül erős személyiség volt. Jellemző, hogy mennyire féltek tőle a vizsgázók. Na nem azért, hogy megbuktatja őket, hanem attól tartottak, hogy rosszul szerepelnek. A professzor ugyanis ilyenkor olyan elkeseredett, szomorú arcot vágott, hogy szégyellték magukat.

Ø    Hogyan alakult az Ön sorsa az után, hogy “felgöngyölítették az összeesküvést”?

Ø    Én hét évet kaptam, Módy György és Bodolay Géza öt évet, Papp László négy évet. Hat évet le is ültem, 1956 áprilisában szabadultam. A letartóztatásom úgy zajlott, hogy az egyetemen lehívtak a pártirodára, hogy a megyei bizottságtól egy elvtárs akar velem beszélni. Ez a nyomozó bekísért az ÁVH-ra. Ötven nap után átvittek az ügyészségre, és újabb 56 nap múlva került sor a tárgyalásra. Persze a tárgyaláson szembesítettek minket, de szerencsénkre nem voltak elég éberek, és nem vették észre, hogy az orvosi rendelő előtt mindent meg tudtunk egymással beszélni. El akartuk kerülni, hogy valaki a másikra valljon, ezért megegyeztünk, hogy ki mit vállaljon el, és mit nem. A tevékenységünk abból állt, hogy izgató tartalmú leveleket sokszorosítottunk és terjesztettünk. Mivel nekem volt a legnagyobb szám, engem akartak az elsőrendű vádlottnak megtenni. Az Államvédelmi Hatóságot elég jól megúsztam, mert az erőszakos vallatás csak három napig tartott. Talán 30-40 pofonnal és rúgással megúsztam, ez utóbbiakat is térden vagy térden alul kaptam. Lehetett volna máshogy is. Ma sem értem, hogy még az első nap, amikor a legkimerítőbb vallatás folyt némi ütlegeléssel és kellemetlen tornagyakorlatokkal tarkítva, egyszer rám szóltak: “Nem éhes?” De — mondom —, nagyon. Erre hoztak egy teljes adag ételt a tiszti étkezdéből. Biztosan azt remélték, hogy rosszul leszek. Én nyugodtan bekanalaztam a levest, megettem a húst a körettel, még a dobostortát is. Nem számítottak arra, hogy a gyomrom és az idegeim viszonylag jó állapotban vannak. A magánzárkát viszont nehezen viseltem. Ablaka volt ugyan, bejött a napfény, de egyedül voltam. Az ítélet után Márianosztrán töltöttem két nagyon unalmas évet: ott ugyanis nem lehetett dolgozni, és rengeteget koplaltunk. 70 kilogrammról 62-re fogytam, amikor kikerültem a várpalotai szénbányába, ott dolgoztam egy évet. Itt már legalább enni kaptunk, nem ugyanazt, mint a bányászok, de legalább megfelelő mennyiséget. Négy hónap alatt 62 kilóról 79-re gyarapodtam, miközben dolgoztam a bányában. Igaz, nem a legnehezebb munkát kerestem, mert nőtlen emberként az anyagiak nem igen érdekeltek. Máig is tisztázatlan körülmények miatt 1953-ban elvittek Vácra, egy debreceni barátomról kérdezgettek. Én nem tudtam mondani semmit. De végül is ott felejtettek. Három hónapig voltam magánzárkán, majd kivittek a tatabányai szénbányába, ott bányászkodtam egészen szabadulásomig, 1956. április 30-ig.

Ø    Eközben semmiféle szellemi tevékenységet nem folytatott?

Ø    De igen, olvasni lehetett. Márianosztrán ugyan nem, mert a könyvtárat elvitték Kalocsára a női rabokkal együtt, de a bányákban lehetett vásárolni saját pénzen a frissen megjelent könyvekből, elsősorban klasszikus irodalmat. Két sorozat volt: a világ klasszikusai és az orosz klasszikusok. Ott szerettem bele például Balzacba, Tolsztojról nem is beszélve. De olyan történelmi művek is előfordultak, mint az akkoriban megjelent Kosáry-féle bibliográfia első kötete. Időnként még újságot is lehetett járatni, a Nemzeti Sportot mindig, de alkalmanként a Szabad Néphez is hozzájutottunk, amiből azért valamit meg lehetett tudni a világ dolgairól.

Ø    A szabad világgal milyen volt aztán szembesülni? Hogy alakult egy börtönviselt fiatalember sorsa a továbbiakban?

Ø    Furcsa volt nekem, hogy a barátaim estélyt mertek rendezni az Arany Bikában szabadulásom tiszteletére. Aztán fizikai munkásként elhelyezkedtem a Budapesti Sütőporgyárban, ahol többféle édességet is gyártottak. Jó pár fogam bánja azt a hét évet, amit ott töltöttem.

Ø    Ezek szerint “ott hagyta a fogát”, és nem a börtön-megpróbáltatások alatt.

Ø    Igen jól éreztem ott magam, az is mutatja, hogy kétszer nősültem meg onnan. Az első feleségem szegény szívbetegségben meghalt. Andics Erzsébet nem is gondolta, hogy milyen jót tett, mert ilyen feleségem biztos, hogy nem lett volna, mint Marika, a mostani, ha nem kerülök a gyárba. Alig volt ott férfi, és a lányoktól érdekes történeteket hallottam. Elmesélték például, hogy amikor Sztálin meghalt, akárcsak a többi munkahelyen, a művezető itt is elrendelte a két perces néma gyászt, de így figyelmeztette az asszonyokat és lányokat: “Aztán nehogy röhögjön itt nekem valaki!” Realista lehetett ez a művezető. Én olyan levéltárosnőről tudok, aki idegösszeomlást kapott a sírástól, annyira sajnálta Sztálint.

Ø    Hogyan fogadta az 1956. évi forradalom kitörését?

Ø    Éppen benn voltam a gyárban, és némileg meglepett. Lelkesedtem érte, de  részt venni benne nem akartam, mert mint nemzetközi politikával és katonai dolgokkal foglalkozó ember, biztosra vettem, hogy a szovjetek nem hagyják annyiban a dolgot. November negyedike előtt aztán már kezdtem magam szégyellni, mert akkor úgy nézett ki, hogy mégis győznek a forradalmárok. 1963-ban aztán Szabó István javaslatára Ember Győző elintézte, hogy kinevezzenek az Esztergomi Állami Levéltárba segédlevéltárosnak. Egy év múlva innen az Országos Széchényi Könyvtárba kerültem mint szakozó könyvtáros. 1965 óta vagyok a Pest Megyei Levéltár levéltárosa, majd főlevéltárosa. Szerettem ezt a munkát, különösen a heti egy kutatónapnak örültem, mert akkor folytathattam a tudományos tevékenységemet, de szerettem a kiszállásokat is. Az irattárak ellenőrzése révén eljutottam a megye több járásának minden helységébe.

Ø    Ön nagy utazó hírében is áll, komoly körutakon jár szinte minden évben.

Ø    Szeretek utazgatni, nemrégiben például a most Baselben élő gyógyszervegyész fiunk meghívására hat hetet Párizsban tölthettünk, három hetet pedig Brüsszelben. Több utazást tettünk Német-, Francia-, Olasz- és Lengyelországban, Ausztriában, Svájcban, Csehországban, Szlovákiában és Erdélyben.

Ø    Jelenleg milyen témákon dolgozik? A hadtörténeti kutatások, tanulmányok hogy haladnak?

Ø    A levéltárban folytatom a közgyűlések és más 1740 előtti megyei iratok regesztáinak kiadását. A hadtörténelmi kutatásaimhoz sem lettem hűtlen. A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális magyar hadszervezetben címmel még 1971-ben kiadásra került a kandidátusi értekezésem, ennek folytatásaként pedig megszületett a Hadakozó népelemek Magyarországon a XI–XIII. században című nagydoktori dolgozatom. 1992-ben a történelemtudományok doktora lettem. A Katolikus Lexikonnak is írtam körülbelül 200 szócikket.

Ø    A rendszerváltozás meghozta az Ön számára is a rehabilitációt, sőt némiképp újra bekapcsolódott a politizálásba is.

Ø    Csak annyiban, hogy az Antall-kormány idején Für Lajos létrehozott egy tanácsadó testületet a Honvédelmi Minisztériumban, és annak tagja voltam. Akkoriban kezdtem el az anyaggyűjtést ahhoz a munkához, amit jelenleg is írogatok: ez a Hadakozó népelemek Magyarországon a XIV. században. Persze a jelenlegi korszak katonai helyzete is rendkívüli módon érdekel, a modern hadszervezet, a modern fegyverek. Életem egyik legnagyobb élménye az volt, hogy a Szovjetunió összeomlott. Ez világtörténelmi igazságtétel volt, és hihetetlen szerencse, hogy békésen következett be.

Ø    Az Ön által preferált témák kutatásához elkerülhetetlen a nyelvtudás. Köztudomású, hogy a latin nyelvű okleveleket úgy olvassa és fordítja, mintha anyanyelvén íródtak volna. Milyen élő nyelvekkel van barátságban?

Ø    Németből és angolból középfokú vizsgám van, franciából nincs, de szakmai szöveg nem jelent gondot. Latintudásomat a debreceni piaristáknak köszönhetem, ahol hat évig tanultam latint.

Ø    Hogyan sikerült megőrizni fittségét, fiatalos lendületét, jó közérzetét, és ami még ennél is több, humorérzékét? Jelenleg min dolgozik?

Ø    Mindig sportoltam. Az úszással kezdtem 12 évesen, aztán 16 éves koromtól a birkózás következett, és később — igaz, alacsonyabb szinten — súlyemeléssel is foglalkoztam. Még ma is tornázom. Sajnos most a jobb karomban valami izom megsérült, így most se súlyzózni, se fekvőtámaszt csinálni nem szabad, de helyben futás és egyéb gyakorlatok még elmennek. Régi munkahelyemre, a Pest Megyei Levéltárba továbbra is bejárok hetente kétszer; három-három órában a kiadványok gondozását folytatom. Egyéb napokon egy kicsit lustálkodom. Nyolc órakor kelek, némi gimnasztika, reggeli, utána pedig vagy itthon folytatom a tudományos munkámat, vagy valamelyik könyvtárban kutatok, anyagot gyűjtök. Olyan gondom nincs, hogy unatkoznék. Jelenleg a Hadi érdemek Magyarországon a XIV. században c. tanulmányomon dolgozom. Ennek elődje, a 13. századról szóló, már megjelent a Hadtörténelmi Közleményekben. Ehhez még több oklevelet kellett átnéznem. A magyar okleveleknek különben van egy sajátos vonása, amely megkönnyíti a téma kutatását, az ti., hogy a birtokadományozásnál felsorolják a megadományozott érdemeit. Ennek alapján lehet a hadi érdemeket megismerni.

Ø    Mi most nem tudjuk felsorolni a megadományozott érdemeit (azt tudniillik, hogy valaki így érje meg a nyolcadik évtizedét, szintén fel lehet fogni adománynak, a sors adományának), de ez nem is fontos, hiszen a szakmabeliek jól tudják, milyen alapos, sokszínű és magas színvonalú tevékenységet fejtett ki Borosy András a magyar levéltárügy és történettudomány területén. Kívánunk még sok szép termékeny esztendőt, “hadi” sikerekkel és jó egészséggel!

Erdélyi Erzsébet