Tilkovszky Loránt

Nemzetiségi politika
Magyarországon a 20. században

Debrecen, 1998. 286 p.

Tilkovszky Loránt — a magyar nemzetiségtörténet-kutatás jeles képviselője — azt a célt tűzte ki művében, hogy eddig egyedülálló módon bemutassa a magyar kormánypolitika és a kisebbségek viszonyát egy teljes évszázadban, vizsgálva egyben a nemzetiségek működési és művelődési kereteit. A mű tankönyvnek született, több évtizedes kutatómunka szintézise, ami meghatározza tartalmi és formai kereteit. Nem csupán helyzetelemzésről van szó, hanem egyfajta viszonyulásról, a hivatalos politika, pártok, szervezetek, gondolkodók és a nemzetiségek kapcsolatáról, amit árnyal helyzetük, a napi politika. A kérdés eldöntése tehát az, hogy a lehetséges pólusok között (a hatalom partneri viszonyt kínál a nemzetiségeknek az állami keretek között, vagy éppen eszközként használja őket) milyen mozgástér jutott a nemzetiségek önálló kezdeményezéseinek. Magyarországon számarányukat tekintve, majd politikai jelentőségét nézve — főleg a trianoni keretek között — a német kisebbség játszotta a vezető szerepet a nemzetiségek között, érthető tehát, hogy a Szerző, miközben ír az összes nemzetiségről, mégis a német kisebbség viszonyait mutatja be legrészletesebben. Iránytűje a történeti idő adta keret volt, aminek segítségével négy fejezetre osztotta művét.

A 20. század eleje nem jelentett választóvonalat a nemzetiségi problémák tekintetében, az igazi töréspont itt is Trianon volt, mint az egész magyarság történetében. Meghatározó jelentősége volt a nemzetiségi mozgalom számára, hogy rendelkezett e tagolt társadalmi szerkezettel. Tilkovszky az első fejezetben társadalmi szerkezet-vizsgálatot végez, a nemzetiségi viszonyokat az egész társadalomba illeszti be. Vizsgálat alá veszi a népszámlálási statisztikákat és a nemzetiségi oktatásügyet. Megállapítja, hogy a nemzetiségi lakosság zöme falusi lakos volt, a társadalmi tagoltság szempontjából a németek álltak az első helyen, míg a rutének társadalma volt a legfejletlenebb.

A nemzetiségi mozgalmak vezetése az értelmiségből került ki, a magyar nemzetiségi politika azonban mindent igyekezett elkövetni, hogy megakadályozza egy öntudatos vezető réteg kialakulását. Különösen Bánffy Dezső kormányának idejétől követelte egyre erőteljesebben a magyar politikai közvélemény az 1868. évi nemzetiségi törvény hatályon kívül helyezését. A nemzetiségi mozgalmak ezzel szemben elutasították a törvény merev negációját, inkább arra igyekeztek rámutatni, hogy melyek azok az anyanyelvi jogok, amelyeket érvényesíteni kell.

Széll Kálmán miniszterlenök szakított Bánffy erőszakos nemzetiségi politikájával, és elutasította az 1868. évi nemzetiségi törvény eltörlésére irányuló törekvéseket. Elsőként a Szlovák Nemzeti Párt aktivizálódott 1901-ben, a következő évben követte azt a szerb és horvát, illetve a német. Széll Kálmán majd Khuen-Héderváry Károly nemzetiségi politikáját a megfontoltság és az erőszak kerülése jellemezte.

Tisza István kormányra kerülését a nemzetiségi mozgalmak vezetői bizakodva várták, majd ezt követően a „darabontkormány” számított a nemzetiségekre, amelyek vezetői szemben álltak a koalíciós ellenzéki pártok soviniszta nacionalizmusával.

Wekerle Sándor vezetésével koalíciós kormány alakult, a nemzetiségek ekkor érték el legnagyobb sikerüket a parlamenti választásokon, 26 képviselőjük nemzetiségi klubot alakított. Részt vettek a a parlamenti csatározásokban, a kormány tevékenysége a Bánffy-korszakra emlékeztettek. A kemény kéz politikája nem hátráltatta a nemzetiségeket, 1906-ban Versecen megalakult a Magyarországi Német Néppárt, ám a Lex Apponyi (1907. évi 27. tc.) hatására jelentősen csökkent a nemzetiségi népiskolák száma.

Khuen-Héderváry Károly második kormánya idején erősödött a szigor politikája a nemzetiségekkel szemben, a parlamenti választások visszalépést jelentettek számukra, csak 8 képviselőjük jutott be a parlamentbe.

Lukács László kormánya tárgyalásokat kezdett a román nemzetiségi kérdés mielőbbi rendezésére, de a balkán háborúk következtében e tárgyalások elakadtak.

Tisza István második kormányalakítását a román nemzetiséggel való tárgyalási készség szándéka követte, de az első világháború kitörése az utolsó megegyezési kísérletet is kudarcba fojtotta. A világháború idején az ország területe hadszíntérré változott, a nemzetiségi vezetőket internálták az ország belsejébe. Ugyanakkor külföldön sorra alakultak az emigrációs bizottságok, ami a magyar kormányt nyugtalansággal töltötte el.

Esterházy Móric gróf kormányának tevékenysége tovább súlyosbította a helyzetet azzal hogy a románlakta területeken bizonyos „kultúrzónákat” állított fel. További nyugtalanságot váltott ki Wilson, amerikai elnök kongresszusi üzenete a nemzeti önrendelkezésről.

Az uralkodó 1918. október 16-i manifesztuma az Osztrák–Magyar Monarchia ígért átszervezésével kapcsolatban nemzeti tanácsok létesítésére szólított fel.

Az őszirózás forradalom október 31-i győzelme Károlyi Mihályt juttatta hatalomra. Károlyi Mihály kormányának úgy kellett szembenéznie a nemzetiségi problematikával, hogy az ország területi épsége forgott kockán. Nemzetiségi néptanácsok alakultak, a nemzetiségi kérdést és a területi rendezés tervék a nemzetiségek más szemmel nézték, mint annak kidolgozói.

A tanácsköztársaság nemzetiségpolitikáját illetően a Szerző úgy vélekedik, hogy az nagyrészt alárendelődött a szocialista internacionálé eszméjének propagálásának, és az aktuális feladatok megvalósítása agitációs feladatainak.

A mű második, fő fejezetében sokrétű vizsgálatát adja a Szerző a címben meghatározott témának, a nemzetiségekhez való viszonyulásnak. Módszere az, hogy nemcsak a hivatalban lévő kormányok politikáját, hanem pártok, hazai és jelentősebb külföldi gondolkodók állásfoglalását ismerteti, ezzel a lehető legteljesebb képet tárja az olvasó elé.

Bleyer Jakab személyében nemzetiségi miniszter foglalkozott a kisebbségek ügyeivel, a rövid életű Peidl-kormányban, majd a Huszár-kormány idején ez a gyakorlat folytatódott. Bleyer nemzetiségi pártja, a Német Keresztény Gazdasági Párt volt a legsikeresebb az 1920. január 25–26-i választásokon. Bleyer Nyugat-Magyarország ügyében több külföldi utat tett, ám egyik hazaérkezésekor azt tapasztalta, hogy az 1920. december 16-án újjáalakított kormányból kihagyták. Ezt követően a nemzetiségi ügyeket a mindenkori külügyminiszter hatáskörébe utalták.

A Velencei Egyezmény értelmében Magyarország átadta Ausztriának Burgenlandot, kezdetben felmerült egy osztrák–magyar kisebbségi egyezmény megkötésének terve, azonban rövidesen bebizonyosodott, hogy a kisebbségi ügy egyre inkább magyar belügynek számít. Mindezek mellett tanulsággal szolgál a Szerző azon állítása, hogy a környező országokban a kisebbségek kulturális, gazdasági és politikai szervezeteit jelentősen támogatták, éppen azért, hogy a korábbi magyar hatásokat mihamarabb felszámolják. A hazai német kisebbség számára adott volt a lehetőség arra, hogy a környező kisebbség, de főképp Németország támogatására számítva ösztönözze a hazai politikát helyzetének rendezésére. A magyar kormány a német kormány sürgetésére 1923. január 22-én rendeletet bocsátott ki a trianoni békeszerződésben a német kisebbség védelmére vállalt kötelezettségeinek realizálására. A nemzetiségek önállósulása az oktatásban és a kulturális szervezetek működésében öltött testet. 1924. augusztus 3-án alakulhatott meg a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület. A trianoni Magyarország második legnagyobb kisebbségének, a szlovákságnak a művelődésében a még 1885-ben alapított budapesti központú Magyarországi Tót Közművelődési Társulat játszott szerepet.

A hazai nemzetiségekhez való viszonyt nem csak a hivatalban lévő kormányzat oldaláról vizsgálja a Szerző, hanem az egyes pártok állásfoglalását is taglalja. A fajvédő mozgalommal szemben számos párt toleráns álláspontot képviselt a nemzetiségekkel. A belső, egyben közvetlen hatások mellett a külsők is befolyásolták a nemzetiségekről való gondolkodást, ennek egyik eleme volt Isbert ún. „néptalaj” elképzelése. Elképzelése a német néptalaj megtartása volt, életlehetőségeinek bővítése, összhangban az állammal, amelyben éltek.

Mályusz Elemér a fenti elképzelésben a német nacionalizmus egy új formáját látta. Illyés Gyula Mályusz fejtegetéseit elfogadta, de nem tartotta indokoltnak aggályait.

A belső társadalmi jelenségek közül Illyés a „néma forradalom” egyik elemére hívta fel a közvélemény figyelmét: az egykéző közösségekre a Dél-Dunántúlon a Pusztulás c. cikkében.

Szekfű Gyula értelmezésében a Volkstum gondolata úgy jelenik meg, hogy azt ki kell terjeszteni a határokon túl élő magyarságra, ideálja a „szentistváni” Magyarország volt. Szekfű a történeti magyarságtudat hirdetője volt, szemben Szabó Dezsővel és Bajcsy-Zsilinszky Endrével.

A Szerző ezt követően visszatér a magyar kormányok nemzetiségpolitikájának taglalásához, a továbbiakban vizsgálja a német népcsoport-politika elemeit a Gömbös-, majd a Darányi-kormányok idején.

Gömbös Bleyer 1933 decemberben bekövetkezett halála után arra tett kísérletet, hogy róluk, de nélkülük megegyezzen Hitlerrel. A Magyarországi Német Népművelődési Egyesületen belüli hatalmi harc eredményeként Basch-t felfüggesztették főtitkári tisztségéből. Basch a Darányi-kormány idején szabadult, 1937-ben létrehozták a Népinémet Közvetítőszervet, amely az SS intézményszervezetébe tagozódott be. Egyre sürgették Gratz ejtését a hazai német nemzetiségi mozgalom éléről és helyette Basch jutott a „népcsoportvezetői” szerephez.

A területgyarapodások hatására lényegesen megváltozott az ország nemzetiségi arculata, különösen nagy, 72,2%-os volt a rutének aránya Kárpátalján. Számukra a kormány kilátásba helyezte a nemzetiségi területi autonómiát. A döntőbíróság a magyar államférfiakkal elfogadott bécsi népcsoport-egyezmény megteremtette a magyarországi németség által igényelt kivételes helyzetet.

A Szerző ismerteti Teleki Pál nemzetiségekről vallott nézeteit is. Teleki meg volt győződve a Kárpát-medence földrajzi egységéről, a történelmi hagyományok erejéről. Ez jelentette az ő felfogásában Nagy Magyarország helyreállítását, de a türelmet is, a más népekkel való együttélés során.

A Bárdossy- és Kállay-kormányok nemzetiség-politikáját jellemezte a kölcsönösség vagy az egyoldalú kezdeményezés dilemmája. Kárpátalján az autonómia elaltatására törekedtek, voltak, akik oda magyarokat akartak telepíteni. A Szerző vázolja a nemzetiségek művelődési és oktatási kereteit is.

A Bárdossy-kormány 1942. február 20-án hozzájárult 20 000 népinémet besorozásához, a megvalósításra már a Kállay-kormány első hónapjaiban került sor.

A Volksbund ellenes körök 1942 novemberétől szerveződtek a Dél-Dunántúlon az ún. Hűségmozgalom keretében.

Magyarország német megszállása után a Hűségmozgalom vezetőit, de Gratz Gusztávot is letartóztatta a Gestapo. Basch Sztójay Dömétől nem kapta meg a számára remélt mértékű támogatást.

Lakatos Géza kormánya alatt annyi népinémetet soroztak be, mint az előző kettő alatt összesen, mintegy 60-80 ezer főt.

Horthy Miklós 1944. október 15-i fegyverszüneti kiáltványának kudarca után Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt vezére vette át a hatalmat, azonban Baschnak fenntartásai voltak Szálasival szemben; ennek ellenére támogatta rendszerét. A nemzetvezető bevonta őt az elnöklete alatt működő koronatanácsba. A német kisebbség a rendszerben kivételes helyzetet élvezett.

Bajcsy-Zsilinszky Endre állásfoglalását kezdettől fogva az együtt élő népek értékeinek elismerése és megbecsülése, kulturális igényeinek felkarolása jellemezte. Börtönében kidolgozott egy föderatív, a Nagy Magyarország keretében elképzelt kisebbségi rendezési tervet, de ennek a békekonferencia előtt nem volt realitása.

A munkáspártok támogatták a területi autonómiát, a föderatív megoldásokat a nemzetiségi ügyekben.

A Szerző a harmadik, egyben művének második fő fejezetében az 1945–1989 közötti időszakban vonja vizsgálat alá a magyar kormányok nemzetiségpolitikáját, ami újdonság a történeti irodalomban. A nemzetiségi diszkrimináció első lépése volt a teljes német származású munkaképes lakosság mozgósítása. Kitelepítésük már a háború alatt megfogalmazódott német részről. Az 1945. április 5-én Kassán meghirdetett program, amely kinyilvánította a magyarság kollektív felelősségét Csehszlovákia sorsa miatt, a magyar nemzetiségű lakosok százezreinek kitelepítését is tartalmazta.

A Szerző kritikai állásfoglalása, hogy a hazai németség a nemzetiségi diszkrimináció tárgyává vált. Viszont nem lett már az a kormány Potsdam után kialakítandó nemzetiségi politikájának.

Az elítélő nyilatkozatok, felhívások ellenére 1946 januárjában megkezdődött a németek kitelepítése, 1947 áprilisától pedig a csehszlovák–magyar lakosságcsere. A Dinnyés-kormány nemzetiségpolitikájának lényeges vonása volt, hogy — mindenekelőtt a délszláv nemzetiség vonatkozásában — gondoskodni kívánt a nemzetiségek demokratikus erőinek parlamenti képviseletéről.

A pártállami nemzetiségpolitika első megnyilvánulása volt a romló jugoszláv viszony miatt a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének megbélyegzése. A Magyarországi Szlovákok Szövetsége egészen más okból oszlott fel és alakult újjá, ugyanis a szervezet vezetői a lakosságcsere folytán elhagyták az országot. Az 1949 január elején lebonyolított népszámlálás alkalmával — a románok kivételével — a nemzetiségek nem merték megvallani anyanyelvüket sem. Az 1949 augusztusi alkotmány kimondta az ország területén élő minden nemzetiség számára az anyanyelvi oktatás és nemzeti kultúra biztosítását.

A németekkel szembeni diszkrimináció fokozatos megszűnésében különösen fontos lépés volt az 1950. március 25-i minisztertanácsi rendelet, amely szerint a magyarországi német nemzetiséget korlátozó rendelkezések érvényüket vesztették.

Sztálin halála utat nyitott a nemzetiség politika módosulása felé, Nagy Imre kormánya idején délszlávok tömegei szabadultak ki az internáló táborokból, valamint több száz német is.

Hegedűs András kormánya alatt felmerült egy olyan terv, hogy Nemzetiségi Szövetségek Központja néven össze kellene vonni a négy nemzetiségi szövetséget. A tervet a pártpolitikai bizottsága nem hagyta jóvá.

Az 1956. évi forradalomhoz a magyarországi nemzetiségek általában tartózkodóan viszonyultak. A németek óvakodtak az aktivizálódástól, a szlovákok — akik jobbára már elmagyarosodtak —, megszüntették a szlovák nyelv oktatását, a délszlávok kiáltványban fogalmazták meg, hogy üldöztetésükért jóvátételt, illetve a nemzetiségi mozgalom élére demokratikus vezetőséget akarnak.

Münnich Ferenc kormánya idején a nemzetiségi szövetségeket a Hazafias Népfronthoz csatlakoztatták. A nemzetiségi lakosság körében végzett munka középpontjába a szocialista világnézeti nevelés és tudatformálás került. Kádár János második kormánya idején kivették a nemzetiségi oktatásügyet a nemzetiségi osztály illetékességéből és a közoktatásügyhöz rendelték. Kállai Gyula kormánya idején továbbra is nagy hangsúlyt kapott a nemzetiség-politikában a nyugati fellazító politika elleni védekezés. Ilku Pál, a Fock Jenő-kormány művelődési minisztere önkritikusan állapította meg, hogy hiba volt a nemzetiségi osztály megszüntetése minisztériumában (azt 1968. október 1-én állították vissza).

1969-ben a nemzetiségi szövetségek már kongresszus elnevezéssel tartották meg munkaértekezletüket és fogalmazták meg feladataikat. Az alapszabályzatuk újdonsága volt, hogy a kongresszus küldötteit a községek lakossága választással juttatta el az ötévente tartandó kongresszusra.

A nemzetiségekhez való viszonyt a ’70-es években két lényeges tényező befolyásolta a Szerző szerint, nevezetesen Leninnek a sztálini módszerekkel szembeni 1922-ből származó állásfoglalása — ami a ’70-es évek közepén vált ismertté — az előzékenységről a nemzetiségekkel szemben. A másik az a híd-szerep, ami a szomszédos országokkal való viszonyt segíti elő. Ez utóbbi megfelelt a helsinki tárgyalások szellemének, aminek záróokmánya Magyarországot is kötelezte.

A Hazafias Népfront 1981 márciusában tartott VII. kongresszusa a szocialista országokban élő nemzetiségek híd-szerepéről szólt, egyben kifejtetve a szövetség érdekét a nemzetiségi kultúra fejlesztésében és ápolásában. A Szerző a nemzetiségi szövetségek beszámolóira támaszkodva részletes képet nyújt az oktatás, közművelődés eredményeiről és hibáiról.

Lényeges szemléleti változás következett be a hazai német kérdésben a magyarországi németek 1983. évi kongresszusán. A szövetség kérése az volt, hogy kerüljön kritikus vizsgálat alá a németség szerepe és helyzete a második világháború alatt és az azt követő években, a valóságnak megfelelően illesztve be azt a háromszáz éves együttélés történetébe. Meglehetősen új volt a háború utáni kitelepítés problémaköre, az erre vonatkozó első munka 1982-ben látott napvilágot. A ’80-as évek elején az NSZK mellett Ausztria és Svájc is megélénkülten kezdett hozzá a hazai németség kulturális támogatásához.

A pártállami nemzetiségpolitika utolsó megnyilvánulása volt az MSZMP Központi Bizottságának 1988. november 22-i állásfoglalása, amely a „létező szocializmus megreformálása” jegyében A nemzetiségi politika továbbfejlesztéséről és a nemzetiségi törvény irányelveiről címmel foglalkozott a hazai nemzetiségek kérdésével.

A Szerző véleménye az, hogy nem sikerült a nemzetiségi politika megvalósításáért felelős párt-, állami és társadalmi szervek, és a nemzetiségi társadalmi szövetségek erőfeszítései ellenére sem haladást elérni a nemzetiségi lakosság azonosságtudatának megőrzésében, anyanyelvhasználatának, sajátos kultúrájának fejlődésében. Ebben szerepet játszott az is, hogy az elveket nem tudták átültetni a gyakorlatba. A törvénytervezet megfogalmazza a nemzetiségi nyelv használata, az anyanyelvi oktatás, saját érdekeltség, saját kultúra kialakításának jogát, az érdekképviseleti jogokat,

A negyedik fejezetben a nemzetiségi és etnikai törvény került a Szerző figyelmének középpontjába. A tervezet kimunkálása már 1989-ben elkezdődött, az Antall-kormány alatt folytatódott és 1990 szeptemberére fejeződött be. A nemzetiségi szakemberek nem találták elfogadhatónak, ezért a vélemények megvitatására Nemzetiségi Kerekasztalt hoztak létre. Végül a törvény az 1993. évi 77. tc-ként látott napvilágot, amit a Szerző a 20. század egyetlen nagy hazai nemzetiségi törvényalkotásának nevez, de „a legjobb törvények is annyit érnek, amennyi és ahogyan a végrehajtás során megvalósul belőlük” — írja a Szerző.

A mű tartalmi mondanivalót kiegészíti a 20. századi nemzetiségek történetének kronológiája és a kiválóan szerkesztett tájékoztató irodalomjegyzék. A függelékben — jelentőségéhez — méltóan közli a Szerző az 1993. 77. tc. teljes szövegét. Végül a nemzetiségpolitika főbb reprezentánsait és a hazai nemzetiségek életét bemutató képanyag, majd az 1990-es állapot szerinti nemzetiségi térkép zárja a művet.

A könyvet nagy haszonnal forgathatja minden történelem iránt érdeklődő olvasó, széles ismeretanyagot kapva e bonyolult, ugyanakkor rendkívül fontos téma részleteiről, a kérdés egyik legjelesebb kutatójának tollából.

Szávai Ferenc