Lakos János

A LEVÉLTÁRAK ÚJ VILÁGA
Megjegyzések A levéltárak helye az információs
társadalomban … című tanulmányhoz*

A Levéltári Szemle  2001/1. számában (4–36. p.) „A levéltárak helye az információs társadalomban, a levéltári anyag informatikai feldolgozása” címmel terjedelmes tanulmányt tett közzé egy szerzői kollektíva (Cseh Gergő Bendegúz, a Történeti Hivatal főosztályvezető-helyettese, Körmendy Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese, Németh István, a Magyar Országos Levéltár levéltárosa, Rádi Péter, a Központi Kárrendezési Iroda irattári vezetője, Reisz T. Csaba, a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ Kht igazgató-helyettese és Szőke Zoltán, a Magyar Országos Levéltár mb. főosztályvezetője). Mint az a Szerkesztőség megjegyzéséből kiderül, a tanulmány a Magyar Országos Levéltárban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megbízásából létrehozott munkacsoport munkájának eredménye.

Úgy vélem, a téma rendkívül időszerű szakmapolitikai kérdés, mert a magyar levéltárak is (intézménytípustól függetlenül) mind jobban szembekerülnek az információ korának egyre szorítóbb kihívásaival, ténylegesen itt vagyunk az információs társadalom előszobájában. Remélem ebben nincs vita köztünk: éppen csak az előszobába értünk, a lakószoba, a nappali még — ugyan nem messze, de — odébb van. Addig, amíg a közigazgatás és a lakosság körében a számítógépes ellátottság, az internet- és e-mail-használat  csekély, aligha beszélhetünk információs társadalomról.  „Az információs társadalom akkor jöhet létre, ha a társadalom többsége részt vehet abban, azaz birtokában van az (ICT=infokommunikációs technológiák) eszközöknek és a felhasználásukhoz szükséges tudásnak. Ez azt jelenti, hogy az előrehaladást nagymértékben meghatározza az országok GDP állapota, és ennek függvényében a lakosság, a vállalkozások és az intézmények fogyasztási, beruházási szokásai. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy aktív szemléletformálással, a fogyasztási szokások aktív befolyásolásával, az objektíven meghatározott fejlődési ütem kondicionálható, javítható.” — olvashattuk a „Magyar válasz az Információs Társadalom kihívásaira” c. szakértői anyagban, amelyet széles közreműködői kör bevonásával, az elkészült első tervezet véleményeztetése után, kormányzati megrendelésre 1999. december 31-én véglegesítettek [www.kancellaria.gov.hu/hivatal]. A szakértői anyag megállapította, hogy — becslés szerint — Magyarországon 1999-ben a családok 18%-a rendelkezett számítógéppel és 1,5%-a otthoni hálózati eléréssel, a vállalkozásoknál pedig 60, ill. 20%-ot tettek ki ezek az értékek. Világosan látható hazánk informatikai fejlettségi helyzete a közölt összehasonlító adatokból: a ’90-es évek vége felé „a családok hálózati hozzáférése a skandináv országokban 33%-os, USA-ban mintegy 25%-os, Ausztriában és Nyugat-Európa középső részén 16-25%, míg a Mediterrán sávban 2-5%-os”, továbbá míg 1998-ban Magyarországon 10,9, addig Lengyelországban 5,0, Csehországban 6,9, Spanyolországban 8,2, Görögországban 5,3, de Németországban 25,7, Ausztriában 30,7, Dániában 69,8, Finnországban pedig 100,0 számítógép jutott 1000 lakosra. Vagyis lemaradásunk a fejlettebb világhoz képest meglehetősen nagynak mondható az információs társadalom működéséhez szükséges eszközök vonatkozásában, ugyanakkor pl. Kelet-Közép-Európa többi posztkommunista országához képest nem állunk rosszul. Egyértelmű tehát, hogy szoros összefüggés van egy ország általános (gazdasági, társadalmi stb.) fejlettségi és ICT fejlettségi szintje között.

A szakértők prognózisa szerint folyamatos fejlődéssel itthon 15 éven belül: a családok 80%-ának lesz számítógépe, 50%-ának hálózati elérése vagy elérési lehetősége, 90%-ának mobil Internetje; a vállalkozások 100%-a számítógéppel, 75%-a hálózati eléréssel, 100%-a mobil Internettel rendelkezik; a kormányzat és hivatalai az ügyek 75%-át elektronikusan intézhetik; az önkormányzatok 100%-ának lesz honlapja, az ügyek 50%-át elektronikusan intézhetik.

A szakértői anyagot jellemezte a reális helyzetkép felvázolására való törekvés, összeállítói megalapozottnak tűnően határozták meg az előttünk álló 15 évben elérendő célokat és az ezek megvalósításához szükséges teendőket. Minderről — a dokumentum elolvasásával — bárki meggyőződhet.

Körülbelül egy évvel a „Magyar válasz” áttanulmányozása után nagy érdeklődéssel és várakozással kezdtem el olvasni szakmai folyóiratunkban a levéltárak informatikai helyzetének és információs társadalomban várható „sorsának”  bemutatására vállalkozó kollektív tanulmányt. A több mint 30 nyomtatott oldallal végezve, vegyes érzések lettek úrrá bennem. Miért? Azért, mert a szerzők egyrészt kétségtelenül valós problémákat vizsgáltak, szakmai ténymegállapításaik talán többségével egyet is értek, másrészt azonban — ellentétben a kormányzat számára készített anyag összeállítóival — nyilvánvalóan nem fordítottak kellő gondot a tárgyilagos helyzetelemzésre és az eddig elért eredmények reális, a körülményeket/lehetőségeket is figyelembe vevő értékelésére. Az alábbiakban a tanulmány néhány ilyen jellegű vonatkozására kívánok reflektálni.

*     *     *

A tanulmány Bevezetésében mindjárt az elején meglepő, logikai furcsaságokat is tartalmazó eszmefuttatás szerepel. A szerzők ugyanis a következőket írják: „a témában született elméleti munkák és kormányzati rendelkezések” hangsúlyozzák azt, hogy az információs társadalom megalapozásában és az informatikai fejlesztésekben világszerte kitüntetett szerepe van a kutatási, oktatási, közgyűjteményi infrastruktúrának, „a közgyűjteményi szféra szerepének vizsgálata azonban többnyire csak a múzeumi és könyvtári informatikai infrastruktúrára, illetve tartalomszolgáltatásra korlátozódik, míg a levéltárak … szerepe eddig nem került részletes kifejtésre. Ennek oka egyrészt [külön kiemelés tőlem — L. J.] abban keresendő, hogy a civil és tudományos közvélemény mind a mai napig úgy tekint a levéltárakra (jó esetben), mint speciális — nehezen meghatározható tulajdonságokkal és feladatkörökkel bíró — »könyvtárakra«. A kormányzati szféra pedig a hazai hagyományoknak megfelelően a közlevéltárakat szinte kizárólagosan a kulturális intézményrendszer részének tekinti, … annak ellenére, hogy a levéltárak információs, állam- és közigazgatási (sic!) jellegű feladatai törvényileg szabályozottak, sőt azokra a napi munkájában maga is támaszkodik.” [4. p. 2–3. bekezdés] (Csak zárójelben kérdezem meg: a másrészt-okról a szerzők elfelejtkeztek, esetleg szerkesztési vagy nyomdai hibáról van szó?)

A szerzők szerint a kialakult „szemlélet fennmaradásához — közvetve vagy közvetlenül — maguk a levéltárak is jelentősen hozzájárulnak.” Állításuk igazolására két érvet hoznak fel (itt már az „egyrészt”–„másrészt” szópár mindkét tagja megvan): „Egyrészt a közalkalmazotti szféra egészét érintő tartós alulfizetettség következtében a levéltárak képtelenek magukhoz csábítani, illetve hosszú távon megtartani a szakmailag felkészült, idegen nyelvismerettel és számítástechnikai tudással felvértezett, az információs társadalom kihívásaira is reagálni képes szakembereket. Másrészt a felsőfokú levéltáros-képzés tananyagának szerkezete reménytelenül elavult, a modern levéltárakban alig használható ismereteket kapnak a hallgatók. … Mindez arra ösztönzi a hallgatókat, hogy történésznek … készüljenek.” [4. p. 4. és 5. p. 1. bekezdés] Készséggel elismerem: mindkét tényközlés igaz. Azt viszont nem értem, hogy milyen alapon lehet a levéltárakat felelőssé tenni a közalkalmazotti szféra alulfizetettségéért és az egyetemi képzés rossz tematikájáért? A felelősség egyértelműen a bérügyi és a levéltáros szak tananyagát meghatározó egyetemi döntéshozóké!

Folytatva az „okok” felsorolását ( a szöveg értelmében itt még mindig a kulturális intézményrendszerhez tartozás szemléletének fennmaradásáról, pontosabban a levéltárak ehhez való hozzájárulásáról van szó!), a szerzők kinyilatkoztatják a következőket: „A hazai levéltárak között … — legyen szó akár közlevéltárakról vagy nyilvános magánlevéltárakról — országos szinten nincs érdemi szakmai együttműködés, gyors, hatékony információcsere, sőt, sok esetben inkább rivalizálásról és szakmai vagy — rosszabb esetben — személyi ellentétekről, egymás munkájának akadályozásáról beszélhetünk.” [Uo.]  Ezzel kapcsolatban úgy vélem világos: a szakmán belüli együttműködéshez, rivalizáláshoz stb. semmi köze annak, hogy a szakma melyik intézményrendszerhez tartozik. Ami pedig a lényeget illeti: itt megalapozatlan állításról van szó. Persze, ha valaki úgy képzeli el az együttműködést, hogy kitalál, megold valamit, majd azt mindenkire rákényszeríteni próbálja, az kétségtelenül csalódhat, és beszélhet az együttműködés hiányáról és egymás munkájának akadályozásáról. Egyébként is olyan értelmű országos szintű együttműködésre, amelyben típustól függetlenül valamennyi levéltár valamennyi szakmai kérdésben részt vesz, véleményem szerint nincs szükség. Az önkormányzati levéltárak vagy az egyházi levéltárak, vagy az egyetemi levéltárak közötti érdemi szakmai együttműködésre országos szinten is számos példa van, sőt, úgy vélem, a Magyar Országos Levéltár sem vonta és vonja ki magát azokból a projektekből, amelyekben érdekelt. Persze szerintem is szükséges lenne a valódi, nem kényszeren, hanem kölcsönös érdekeken alapuló szakmai együttműködés szélesítése, hatékonyságának növelése. (Az alábbiakban — a szerzőkhöz hasonlóan — még visszatérek erre a témára.)

A fentiekben ismertetett okok miatt — a szerzők szerint — „az elmúlt évtizedekben nem születtek előremutató, a változó világ tendenciáit tükröző, átfogó elméleti vagy módszertani művek”; a levéltári anyag informatikai feldolgozása „egyhelyben topog”; „a hagyományos levéltári munka elavult alapfilozófiájának újragondolását célzó reformintézkedések nem történtek meg még a legsürgetőbb kérdésekben sem.” Utóbbiból példaként kiemelik az elektronikus iratkezelés és archiválás problémáját, és megállapítják, hogy azt „a hazai levéltárügy arculatát jelenleg még meghatározó konzervatív gondolkodású levéltárosok gyakorlatilag olyan távlati kérdésnek tekintik, ami a következő 15-30 évben még nem befolyásolja döntően a levéltárosok szakmai tevékenységét.” [5. p. 2. bekezdés]

Ebben a szövegrészben is szerepel három vitatható, cáfolható megállapítás. 1. Ha nem is a kívánatos mértékben, de azért az elmúlt évtizedekben (nem elírás, a szerzők többes számot használnak) igenis születtek itthon előremutató elméleti és módszertani művek, talán elég Ember Győző vagy Borsa Iván munkásságára, valamint a Módszertani Füzetek sorozatra hivatkozni. 2. Enyhén szólva túlzó, ha keményebben kell fogalmazni, rosszindulatú az a vélemény, hogy egyhelyben topog a levéltári anyag informatikai feldolgozása, mert pl. a Magyar Országos Levéltár, Budapest Főváros Levéltára, vagy néhány egyházi levéltár ilyen irányú tevékenységének megindulását és fejlődését azért nem kellene ennyire figyelmen kívül hagyni. 3. Tény, hogy 2001 közepén Magyarországon a közigazgatás valamennyi szintjén túlnyomóan még mindig hagyományos iratanyag keletkezik, amelynek maradandó értékű része majd folyamatosan levéltárba kerül, ezért nyilvánvalóan a levéltárosok szakmai tevékenysége körébe hosszabb ideig, esetleg még 30 év múltán is beletartozik az ilyen iratokkal való foglalkozás. Remélem ez a megjegyzés elfogadható. Talán még az is, hogy jelen pillanatban aligha prognosztizálható pontosan az elektronikus iratkezelés terjedésének gyorsasága. Ha az 1999. december 31-i szakértői anyag már idézett becslését vesszük alapul, akkor már ebben az évtizedben meghatározó lesz a keletkező elektronikus iratanyag súlya. A Miniszterelnöki Hivatal Informatikai Kormánybiztossága által készített, 2001. május 17-i keltezésű „Nemzeti Információs Társadalom Stratégia 1.0 verzió” és az ehhez kapcsolódó „Elektronikus Kormányzat Program” (2001. július) [www.ikb.meh.hu/ekormányzat] alapján pedig egyértelműen arra lehet következtetni, hogy ez az időpont akár az évtized közepén is bekövetkezhet. Ezek után már csak tisztelettel megkérdezem: milyen módszerrel állapították meg a szerzők azt, hogy a levéltárügyünk arculatát ma még meghatározó „konzervatív gondolkodású” levéltárosok véleménye szerint 15-30 éven belül az elektronikus iratanyag  még nem befolyásolja döntően a szakmai tevékenységet? Saját tapasztalatom szerint ilyen sarkos vélemény nem jellemzi a magyar levéltárosok döntő többségét. Persze perdöntő csak egy egzakt felmérés lehetne!

Ilyen felvezetés után nem meglepő a szerzők következtetése, amely így szól: „A magyar levéltárügy a monarchiabeli, illetve szocialista kori igényeknek megfelelő módszertani és gyakorlati felkészültséggel, eszközrendszerrel próbál megfelelni a vele szemben támasztott egyre bonyolultabb követelményeknek és próbál megküzdeni a rázúduló, az új adathordozók megjelenése miatt minőségileg is átalakuló levéltári anyaggal.” Két költői kérdésem van a szerzőkhöz: vajon mit értenek monarchiabeli igényeknek megfelelő felkészültség és eszközrendszer alatt, és miért maradt ki a felsorolásból a Horthy-rendszer időszaka? Ezen a ponton az ember már nehezen tud szabadulni a gondolattól: esetleg nem az-e a szándék, hogy valamilyen cél érdekében, akár a valóságot és a meghatározó körülményeket is figyelmen kívül hagyva, a lehető legsötétebb színben tűnjön fel a levéltárak közelmúltbeli és jelenlegi helyzete, tevékenysége, aminek alapján aztán a vezetők, középvezetők és levéltárosok többségére mint minden baj okozóira, a modernizáció megrögzött kerékkötőire rá lehessen húzni a vizes lepedőt?

Mindenesetre a Bevezetés végén magabiztos bejelentést és okfejtést olvashatunk: „A fentiekben vázolt körülmények ellenére a magyar levéltárakban vannak olyan, a jelenlegi helyzeten változtatni tudó és akaró szakemberek, akik középtávon képesek lennének a levéltárügynek az információs társadalom egyéb szereplőivel szembeni lépéshátrányát behozni.”, mert (itt az előzmények után kicsit meglepő mondat következik) „a hazai levéltári hálózat lemaradása a kutatási, oktatási, közgyűjteményi infrastruktúra társintézményeivel (sic!) (kiváltképp a múzeumokkal) szemben, elsősorban az 1998–2000 folyamán lezajlott fejlesztéseknek köszönhetően, még nem számottevő.” (Nocsak: azért mégis volt némi fejlődés; ami azonban nem egyszerűen lezajlott, hanem annak köszönhető, hogy az új kormányzat a nevezetes Bokros-csomag súlyos megszorításai után végre hajlandó volt pénzügyi eszközt biztosítani a fejlesztések megvalósításához, és ezzel a lehetőséggel a levéltárak, másképp mondva: a levéltárvezetők döntő többsége élt is. A szerzők ezután rögtön visszatérnek eredeti gondolatmenetükhöz:) „A már rendelkezésre álló eszközök felhasználása és a velük végzett munka hatékonysága az említett hiányosságok miatt azonban kérdéses.” [5. p. 3. bekezdés] Mindezt nem tudom másképp értelmezni, mint az előző bekezdésben leirt gyanúm megerősítését. (Alább, a maga helyén e kérdésre még visszatérek!)

Mielőtt rátérnék a tanulmány fő részeinek tárgyalására, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy helyzeténél fogva a szerzői csapat egyik tagja sem szerezhetett eddigi szakmai pályafutása során közvetlen tapasztalatokat a Magyar Országos Levéltáron (és a Történeti Hivatalon) kívüli hazai levéltárak viszonyairól és tevékenységéről, napi munkájáról, ráadásul közülük hárman a tanulmány elkészültekor még három évet sem töltöttek el a levéltári területen, sőt, utóbbiak sorából ketten a mű megjelenésekor már más szakterületen dolgoztak. Lehet, hogy ez meglepő, de ilyen háttérrel jómagam nem mertem volna olyan megfellebbezhetetlennek szánt ítéleteket alkotni az egész levéltári szakmára (és különösen nem az 1990-es évek közepe előtti időszakra) vonatkozóan, mint amilyeneket a szerzők írásuk már tárgyalt és majd tárgyalandó részében szemrebbenés nélkül kimondtak.

*     *     *

A Bevezetés végén tett ígéretüknek megfelelően a szerzők a továbbiakban öt fejezetben áttekintést adnak az információs társadalomról, a levéltárakkal szembeni társadalmi elvárásokról, a magyar levéltárak informatikai helyzetéről, a továbblépés irányairól és a piaci szempontokról, a finanszírozási kérdésekről. Kinyilvánított céljuk szerint kísérletet tesznek arra, hogy „saját szaktudásuk, munkatapasztalataik, a rendelkezésre álló szakirodalmi források, valamint a nemzetközi levéltári közösség szakmai fórumain, illetve az informatikai fejlesztésekben élenjáró külföldi levéltárakban szerzett tapasztalatok alapján meghatározzák azokat a fő fejlesztési irányokat, amelyeket véleményük szerint a hazai levéltáraknak követni kell ahhoz, hogy sikeresen nézhessenek szembe az információs társadalom kihívásaival.” [5. p. utolsó bekezdés] Ehhez mindössze annyit jegyeznék meg, hogy sokkal hitelesebb lenne a szerzők „előadása”, ha legalább az általuk felhasznált szakirodalmi forrásokra és a meglátogatott külföldi levéltárakra konkrétan hivatkoztak volna, továbbá ha röviden bemutatták volna az informatika levéltári alkalmazásának helyzetét és problémáit pl. az Európai Unió országaiban. Sajnálatosan mindez elmaradt.

A „Társadalmi elvárások a levéltárakkal szemben” címet viselő 3. fejezetben több olyan megállapítást találtam, amely — finoman fogalmazva — nem megalapozott, illetőleg arról árulkodik, hogy a szerzők nem ismerik elég alaposan a közelmúlt magyar levéltártörténetét.  Három ponton van komoly gondom a tanulmány e részében leírtakkal.

1. Szerzőink szerint: levéltárainkat „nyitottá kell tenni a társadalom felé”, hogy a társadalom részéről megnyilvánuló új elvárásoknak (családtörténeti, helytörténeti kutatások, jogbiztosító adatok keresése) megfelelhessenek. Hozzáteszik: e téren a nyugati levéltárak előnyben vannak, mivel „kb. két évtizeddel korábban szembesültek hasonló kihívással, több idejük volt a válaszadásra, és néhány országban jelentős eredményeket értek el. Egy magyar levéltáros számára meghökkentő lehet az a nyitottság, ahogy pl. az angol levéltárak fordulnak a publikum felé, illetve az az eszközrendszer (oktató videók, tájékoztató brosúrák tucatjai, nyílt napok szervezése stb.), amivel kiszolgálják az új felhasználókat.” [11. p. 4. bekezdés] Itt nem más a szerzők kiindulópontja, mint az, hogy a magyar levéltárak mindeddig nem voltak nyitottak a társadalom „felé”. Ez pedig súlyos tévedés! Igaz ugyan, hogy itthon — közismert politikai okokból — a családkutatás sokáig gyakorlatilag alig létezett, az is igaz, hogy levéltáraink  mindmáig nem adtak ki oktató videót, de már három évtizede a levéltárak feladatkörébe tartozik a közművelődés (iskolai oktatás, nem hivatásos helytörténetírás, kiállítások rendezése, honismereti és krónikaíró mozgalom) segítése, és ezt a feladatkört különösen  a megyei levéltárak a mindenkori körülményekhez képest jó színvonalon el is látták és látják. (Itt említem meg a tanulmány 3.1.4. Ismeretterjesztő levéltár c. alfejezetét, amelyben a 14–15. oldalon a szerzők receptet ajánlanak arra, hogy milyen módszerekkel ismertessék meg magukat a levéltárak a közvélemény előtt. Mint újdonságot sorolják a brosúrák és reprezentatív kiadványok készítését, levéltár-látogatások szervezését, kiállítások rendezését, a történelmi évfordulókhoz kötődő előadásokat, másolatkollekciók terjesztését; egy szóval sem említik, hogy mindezek és — hozzáteszem — a területi levéltárak jó részében évente megrendezett levéltári napok már két-három évtizede szerepelnek a megyei levéltárak közönségcsalogató produkciói között.) Más kérdés az, hogy mennyire volt vevő minderre a közelmúltbeli és jelenlegi magyar társadalom.

2. Kétségtelen tény, hogy a levéltárakkal szembeni igények növekedése a tudományos kutatói és a műkedvelő, amatőr kutatói vonalon egyaránt tetten érhető. Nem értem viszont azt, hogy a szerzők miért állítják be általában új követelménynek az utóbbi kategóriába tartozó levéltárhasználók  gondosabb segítését. A megyei levéltárakban az 1960–70-es évek fordulójától, a helytörténeti kutatás fellendülése óta bevett gyakorlat az amatőr kutatók lehető legsokoldalúbb tájékoztatása a levéltári kutatás feltételeiről és lehetőségeiről, már csak azért is, mert  az önkormányzati levéltárakban jelenleg is az amatőrök teszik ki a  kutatók döntő többségét. Hasonlóképpen meglepő helyzetértékelés olvasható az „akadémiai szintű (sic!) kutatók”-kal kapcsolatban. Ők is „mind jobban részt vesznek” a levéltári kutatásokban, „és a levéltárosoknak az ő követelményeiket is ki kell szolgálni” — írják a szerzők, majd hozzáteszik: „Tapasztalat, hogy ezek a kutatók manapság mind gyakrabban tekintik a levéltárost kiszolgáló személyzetnek. A jövőben ezért — különösen a történeti kutatások terén nagyobb mértékben hasznosított levéltári anyagoknál — egyrészt hatékonyabban kellene együttműködni a tudományos kutatókkal, másrészt a levéltárosoknak önmagukat képezve olyan munkatársakká kell válniuk, akik érdemi tájékoztatást tudnak nyújtani ilyen szinten is.”  Eltekintve attól, hogy a kutatók — általában — nem részt vesznek a levéltári kutatásban, hanem végzik azt, ezekben a mondatokban is ismerethiány tükröződik. A kutatók mindig is kiszolgáló személyzetnek tekintették a levéltárost. Azt a sugalmazást pedig, hogy ti. a levéltárosok korábban nem voltak és ma sem képesek érdemben tájékoztatni a tudományos kutatókat a levéltári anyagról, határozottan cáfolni vagyok kénytelen. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy a levéltárba éppen csak bekerült kezdő „levéltáros”-nak (a két-hároméves szolgálati idővel rendelkezőket még ide kell sorolni) fejlődést  szükséges elérnie ezen a téren, a kellő tapasztalatokat megszerzett és ezáltal valóságos levéltárossá lett kollégáknak nem okozott és nem okoz problémát a magas színvonalú tájékoztatás az általuk gondozott levéltári anyagokról.

3. Számomra több szempontból érthetetlen a következő megállapítás: „Fentebb láttuk, hogy a levéltárak tudományos szerepköre funkció- és feladatváltozás miatt megváltozott, a hagyományos levéltári feladatnak tekintett történelem-segédtudományi tevékenység a levéltárosok egyre szűkebb körére korlátozódik. Nem jelenti azonban mindez azt, hogy a társadalom ne várná el továbbra is olyan kiadványok megjelentetését, amelyek a professzionális és amatőr kutatórétegnek egyaránt segítségére vannak: szakkönyveket, forráskiadványokat, segédleteket, tanulmányokat.” [13. p. utolsó bekezdés] Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a tanulmány előző részeiben többszöri átolvasás után sem találtam nyomát a levéltári tudományos szerepkör megváltozása tárgyalásának, vagyis „fentebb” ebben a témában nem „láttunk” semmit. Ugyanígy nem volt szó a levéltárak funkcióváltozásáról. Felfogásom szerint nem is lehetett, hiszen bármennyire átalakulnak az adathordozók és a rendelkezésre álló technikák, bármennyire megnő a társadalom érdeklődése, attól még a levéltárak jó pár évtizede kialakult funkciója változatlan marad: felügyelik az iratkezelést, átveszik/gyűjtik, megőrzik, feldolgozzák, kutatási és egyéb célokra rendelkezésre bocsátják a levéltári anyagot, valamint különböző kiadványokat hoznak nyilvánosságra. Ha ez a funkció megváltozna, akkor már nem beszélhetnénk levéltárakról sem. Ami pedig a tudományos szerepkör megváltozását illeti, véleményem szerint most sincs és az információs társadalom korában sem várható szerepkörváltozás. Tehát: levéltári tudományos szerepkör/feladat az őrzött levéltári anyag tudományos igényű rendszerezése, rendezése, segédletekkel való ellátása, a levéltártudomány és a levéltári anyag felhasználását elősegítő történettudományi ágazatok művelése, kiadványok megjelentetése. Időnként és intézményenként egyes ágazatok háttérbe szorultak vagy előtérbe kerültek, bővülnek a publikációs formák, de a szerepkör lényege nem változik!

A tanulmány 4. fejezete foglalkozik részletesen a magyar levéltárak informatikai helyzetével: a tárgyi és személyi feltételekkel, a levéltári anyag elektronikus feldolgozásával, a gyűjtőterületi munkával és a levéltárak közötti együttműködéssel. A szerzők ismertetik a számítástechnika levéltári alkalmazásának hazai alakulását az elmúlt bő egy évtizedben. A tényadatok talán többségével nincs gondom, ellenben a különböző olyan megjegyzésekkel, minősítésekkel semmiképpen nem tudok egyetérteni, amelyek elrugaszkodnak a valóságtól, és megengedhetetlen csúsztatásokat tartalmaznak. Ezek sorából mindenekelőtt egy, a Bevezetésben már kinyilvánított, ebben a részben pedig szinte refrénszerűen ismételgetett szerzői állítást igyekszem körbejárni: vajon levéltárainkban tényleg alapvetően levéltárvezetői és levéltárosi szemléleti problémák akadályozták és akadályozzák ma is a számítógép kiterjedtebb használatát? A kérdés megválaszolásához idézem a tanulmány vonatkozó szövegrészét. A szerzők a következőket írják:

„A levéltáros társadalomnak az informatikáról, a számítógép hasznáról és szükségességéről alkotott szemlélete ma még igen ellentmondásos. Nem mondhatjuk, hogy a levéltárak felső- és középvezetői, valamint levéltárosai egyértelműen foglalnának állást ezen eszközrendszer szükségességét illetően. A számítógépek megjelenésétől egészen a ’90-es évek közepéig a szakmát a csendes elutasítás jellemezte. Ennek a magatartásnak sok okát említhetjük — pl. félelem az ismeretlentől, a jelentős(nek vélt) erőfeszítéstől, a berendezések kezdetben magas ára —, de mindközül a legfontosabb ok az volt, hogy sem a vezetők, sem a levéltárosok nem értették az informatika jelentőségét és alkalmazhatóságát. Voltak néhányan, akik önszorgalomból és egyéni érdeklődésüknek engedve autodidakta módon sajátították el az informatika akkori alapjait, ők azonban — egy-két kivételtől eltekintve — a levéltár vezetésétől nem támogatva, sőt, nem ritkán annak ellenére folytatták szélmalom-harcukat. Hangsúlyoznunk kell a levéltári vezetők felelősségét, akiknek pl. ilyen esetekben módjuk lett volna gépbeszerzéssel, beiskolázással segíteni munkatársaik igyekezetét.”  [16. p. utolsó előtti és utolsó bekezdés, átnyúlik a 17. p-ra. Külön kiemelések tőlem — L. J.]

Világosan kitűnik, hogy a szerzők nyomatékosan a levéltári vezetők szinte összességét vádolják meg a számítógép alkalmazásának elutasításával, azt a látszatot keltve, mintha annakidején (a ’90-es évek közepe előtt) szinte korlátlan pénzügyi lehetőségek álltak volna rendelkezésre informatikai beruházásokra, informatikai képzésre és a számítógép levéltári használatára, ezzel az eséllyel azonban a levéltárvezetők nem éltek, sőt az informatika akkori úttörőit szándékosan akadályozták továbbfejlődésükben. Kétségtelenül még a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején is voltak (sőt, nyilván ma is vannak) olyan kollégák, akik idegenkedtek a számítógéptől, de a szakma egésze, pontosabban döntő többsége nem utasította el, nem szabotálta a fejlesztéseket. A fő „bűnös” ugyanis nem a modernizálástól irtózó szemlélet, hanem a pénzügyi források krónikus hiánya volt: ez az állapot a levéltári terület összes intézményét — ha különböző mértékben is — súlyosan érintette. Emiatt nem foglalkozhatott a legtöbb megyei levéltár komolyan az informatikával, és a Magyar Országos Levéltár sem fejleszthette a szükségleteknek megfelelően számítógépes eszközparkját, vagy iskolázhatott be több kollégát ilyen jellegű speciális képzésre. Csak utóbbi intézményt (az ország messze legnagyobb levéltárát) véve itt alapul: a költségvetési finanszírozás hiányosságait a vezetők a ’80-as évektől kezdődően a — ’90-es évek derekáig meglehetősen szűk — pályázati lehetőségekből igyekeztek pótolni (nemcsak informatikai vonalon egyébként!). Ennek (a szemléletnek) az eredménye volt pl. a Mohács előtti forrásbázis informatikai feldolgozásának megkezdése és folytatása, a mikrofilmtári adatbázis létesítése, a családtörténeti vonatkozású irategyüttesek feldolgozása, valamint 1992–1995 között 32 számítógép, adatbázis-kezelő program beszerzése, a külső csatlakozás és a belső hálózat kiépítése, továbbá a ’80-as évek közepén és 1994-ben az akkori lehetőségeket figyelembe vevő  informatikai koncepció kidolgozása. Meg kell említenem, hogy összlevéltári szinten a pénzhiány mellett 1990 után a rendszerváltozás következtében belépő, tömeges méretű, időrabló rendkívüli feladatok (kárpótlási törvények végrehajtásához kapcsolódó adatszolgáltatás, az ún. csődtörvény hatálya alá tartozó gazdasági szervek iratainak átvétele) szintén gátolták az informatikai munkák, vagy azok előkészítésének elkezdését, illetőleg folytatását. Nem túlzás: akkoriban levéltáraink nagyrészt szinte csak „kárpótoltak” és „csődtörvényeztek”, amit önmagában megsínylett a normális levéltári munkamenet.

A szerzők a következőkben [17–18. p.] egyrészt elismerik a rendelkezésre álló anyagi eszközök legutóbbi évekbeli gyarapodását (helyesen megállapítva, hogy főleg a speciális pályázati lehetőségek bővülése eredményezte ezt, továbbá olcsóbbá is váltak a számítástechnikai eszközök), és rögzítik a számítógép-ellenesség megszűnését is. Másrészt viszont úgy látják, hogy a szemlélettel továbbra is baj van, mert a levéltárosok többsége mind a mai napig csak intelligens írógépnek tekinti a számítógépet, és „a levéltárosok és a vezetők egy része továbbra is a régi módszereket tekinti szakismeretnek, az informatikai tudást pedig nem levéltárba valónak tartja.” (Úgy hiszem, ez is túl sommás minősítés.) Összegző véleményük szerint: „a 21. század hajnalán sem történt meg áttörés (sic!), a magyar levéltárosok túlnyomó többsége még mindig nem érti, hogy az informatika miatt át kell értékelnünk eddigi szakmai elveinket, meg kell változtatnunk a munkamódszereinket és gondolkodásunkat.” Az utóbbi sorokhoz hadd fejezzem ki hiányérzetemet: a munkamódszerek megváltoztatásának szükségessége szerintem sem igényel bővebb magyarázatot, de a szakmai elvek vonatkozásában a magyarázatra sort kellett volna keríteni, nehogy félreértések legyenek.

A tanulmánynak ebben a fejezetében a 4.1.4. és a 4.2.1. pontok alatt is súlyos elmarasztalást kap a mai „magyar levéltári vezetők többsége” vagy a „közlevéltárak többsége”. Az egyik helyen az Internet lehetőségeinek csekély kihasználása kapcsán „a levéltári informatika lényegé”-nek „és jelentőségé”-nek meg nem értése, a másikon az őrzött iratok adatainak elektronikus feldolgozása iránti „megdöbbentő közöny" miatt. [20. p. 4. bekezdés, 22. p. 3. bekezdés] Úgy vélem, a megyei levéltárak egy részének átlagosnál nagyobb lemaradása az informatika alkalmazásában ma is döntően finanszírozási gondokra vezethető vissza, az Internet nyújtotta lehetőségek kihasználásának jelenlegi mértékét és színvonalát pedig az előzmények ismeretében én nem becsülném le ennyire.

A fejezet 4.4. pontjában a szerzők kifejtik véleményüket a levéltárak közötti informatikai együttműködés alakulásáról. [24–25. p.] Miután a Bevezetésben általánosságban kinyilvánították az országos szintű érdemi együttműködés hiányát, ezen a helyen már egyenesen a levéltárak „együttműködés-képtelenség”-éről beszélnek nemcsak az informatika, hanem valamennyi levéltári munkafajta területén. A kérdésről fentebb lényegében már elmondtam a véleményemet, itt csupán szabadjon említenem, hogy pl. az egyetemi levéltárak egységes szempontú alapsegédleteinek, az összlevéltári kalauz magyar és német nyelvű változatának, vagy a „Levéltárak–Kincstárak” c. díszes kötetnek a kiadása nem lett volna lehetséges, ha a szakma képtelen az együttműködésre.

De maradjunk az informatikánál! A szerzők mindenekelőtt kinyilvánítják, hogy az elmúlt évtizedben „két olyan szervezet volt, amelyik fóruma és katalizátora lehetett volna a valós informatikai együttműködésnek: a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Levéltárosok Egyesülete — egyik sem tudta betölteni ezt a funkciót. Ráadásul — főleg személyi ellentétek miatt — a ’90-es évek közepén gyakorlatilag megszakadt a szakmai kommunikáció a két szervezet között.” Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy az egyesület mint társadalmi szervezet eleve  nem igazán lehetett alkalmas intézményektől függő közös informatikai programok megvalósítására. Nem véletlen, hogy — amint a szerzők is leírják — ténylegesen egy intézmény, Budapest Főváros Levéltára vette át tőle az együttműködés szervezésének feladatát, mégpedig elsősorban az önkormányzati levéltárak körében. Az sem véletlen talán, hogy ezidőtájt az ilyen levéltárak intézményi tagságon alapuló külön szakmai szervezetet hoztak létre. (Természetesnek tartom ezt a szerveződést, hiszen résztvevőinek azonos típusú az illetékességi köre, azonos a levéltári anyag struktúrája és azonosak finanszírozási körülményeik.) A Magyar Országos Levéltár pedig vélhetően azért nem volt igazán alkalmas az (elvárt?) szerepkör betöltésére, mert egyedülálló nagyságrendje mellett egyedül külön levéltártípust képez.

E problémakörnél is visszatér a szerzők már megszokott minősítése. A Magyar Országos Levéltáron kívüli informatikai feldolgozások vagy kísérletek „nem épülnek egymásra, sokkal inkább jellemzi őket az ötletszerűség (fondnyilvántartás, Text Lib, térkép-nyilvántartó [három változatban], Registrum — nem kapcsolódnak, nem alkotnak egy rendszert” — írják. Ennek egyik oka szerintük a  szakmai viták és cikkek, a hosszútávú koncepció hiánya, a másik ok pedig „a levéltárak informatikai közönye és hozzá nem értése …”

Az informatikai együttműködésről általuk leírtak alapján a tanulmány szerzői azon keseregnek: eddig nem sikerült elérni azt, hogy az összes levéltár egyetlen egységes programot használjon. Szerintük feleslegesek a kísérletezések, és nagyot hibáztak a levéltárak  pl. azzal, hogy nem vették át a Magyar Országos Levéltár fondnyilvántartási rendszerét. Ezzel szemben álláspontom határozottan megegyezik a németországi felfogással, amelyet három kolléga (egyikük tagja a most terítéken levő tanulmányt jegyző csapatnak) ottani tanulmányútjáról készült beszámolójában ugyancsak a Levéltári Szemle 2001/1. számában olvashatunk [53–59. p.] E beszámoló szerint „a német levéltárak közel egy évtizede felismerték, hogy levéltári anyagukat az informatika alkalmazásával kell a társadalom számára hozzáférhetővé tenni. …Ez idő alatt számos módszert fejlesztettek ki, ám azon módszer(ek) kiválasztása, amely(ek)et esetleg egységesen alkalmazni fognak, még mindig nem történt meg. Ez a németországi kollégák egységesnek tekinthető állásfoglalása szerint nem tekinthető (sic!) lemaradásnak. Számukra ezek a problémák nem jelentkeznek olyan élesen mint pl. Magyarországon. Felfogásuk szerint ugyanis támogatni kell a próbálkozásokat, az egyénileg épített rendszereket, hiszen csak ezúton lehet majdan egységes, a különféle eljárásokhoz rugalmasan alkalmazkodó levéltári informatikát kialakítani.” [Külön kiemelések tőlem — L. J.] (NB ez a felfogás egy tartományon belüli állami levéltári hálózat tagintézményeinél!) Ezzel kapcsolatban egy lényeges körülményre még utalnak a beszámoló készítői: Németországban „az állandó fejlesztések, a minden évben történő finanszírozás” tette lehetővé az eredmények elérését. Alighanem nem állok egyedül a véleményemmel: ha a szakterület nálunk is megkapta volna a szükséges pénzügyi támogatásokat, levéltárainkban előbbre tartana az informatika ügye! (A levéltárak ’90-es évekbeli sanyarú pénzügyi helyzete egyértelműen kiviláglik a szakfelügyelet 2000. évi ellenőrzéseinek összefoglaló jelentéséből. Ezt is lásd a folyóirat 2001/1. számában — 75–87. p.)

A tanulmány 5. (A továbblépés irányai) és 6. (Piaci szempontok, finanszírozási kérdések) fejezeteiben is olvashatunk a fentiekhez hasonló, legalábbis nem mindenben megalapozott értékeléseket és — szerintem — nem kellően átgondolt javaslatokat. Ezek közül kettőt emelek ki.

Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy „informatikai fejlesztéseket csak szilárd szakmai alapokon lehet végezni, …Ez azt is jelenti, hogy a levéltárnak először a saját rendszerét kell létrehoznia, az anyagát rendezni, majd segédleteket készíteni, és csak ezután foghat az informatikai feldolgozáshoz.”  Ami ezután következik, az viszont valótlanságot sugalmaz: „Sok levéltárban először »szakmai rendszerváltásnak« — másképpen fogalmazva: szakmai szemléletváltozásnak — kell lezajlania ahhoz, hogy elkezdődhessék a tudatos informatikai rendszerépítés.” — írják a szerzők. [26. p. 2. bekezdés] E  szöveg alapján úgy tűnhet, hogy a magyar levéltárak tekintélyes része a mai napig sem alakította ki rendszerét, nem végzett és végez rendezést, segédletkészítést. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: több mint nyolcvan közlevéltárunk és nyilvános magánlevéltárunk egy kivételével már rég kialakította levéltári anyagának rendszerét, és anyaga minimum elfogadható színvonalon rendezett; a segédletkészítésben kétségtelenül valamivel rosszabb a helyzet, de a szerzők minősítése ebben a vonatkozásban sem állja meg a helyét.

A 33. oldal utolsó bekezdésében a levéltárak arculatformálásának szükségességéről olvashatunk. Itt található meg azoknak az eszközöknek a leírása, amelyek alkalmazásával (emlékezzünk a bevezetésre: „a jelenlegi helyzeten változtatni tudó és akaró szakemberek” által „középtávon”) megvalósulna az új szakmai rend, a levéltárak új világa, és ebben már nyilvánvalóan helye sem lenne a konzervatív szemléletűnek, az informatika iránt nem elég elkötelezettnek megbélyegzett levéltárosoknak. A szerzők szerint ugyanis „felesleges arculattervezésről beszélni addig, amíg a levéltár nem dolgozza ki intézményi filozófiáját és — ennek szolgálatába állítva — hatékony személyzeti politikáját, illetve nem igazítja a szervezeti és működési szabályzatát, belső ügyviteli rendszerét és vezetési stílusát a kor követelményeihez. Mindez a gyakorlatban a munkaerő humánus, de céltudatos szelekcióját, az intézmény céljának és a dolgozók feladatköreinek pontos meghatározását, feladatorientált tréninget, folyamatos ön- és továbbképzést, a feladat megértésén alapuló elkötelezettséget, motivációt, mérhető teljesítményeket, szigorú monitoringot és számonkérést, rendszeres dolgozói visszajelzést és teljesítmény-arányos javadalmazást jelent.” [Külön kiemelések tőlem — L. J.]

Úgy vélem, bővebb kommentár nem szükséges fenti sorokhoz, illetőleg a belőlük sugárzó szellemhez. Csak néhány rövid megjegyzést tennék: „személyzeti politikát” az elmúlt szocialista korszakban kellett kidolgozni és folytatni, a rendszerváltozás óta helyesebb pl. személyügyi politikáról beszélni; „vezetési stílusa” nem intézménynek, hanem vezetőjének, vezetőinek van; a „munkaerő szelekciója” kifejezés mindkét szavát  egyenként és együtt is furcsának, sőt megalázónak tartom (a fentebb hivatkozott Elektronikus Kormányzati Program sokkal szimpatikusabb módon, nem szelekcióval, hanem képzéssel, továbbképzéssel képzeli el a közigazgatási személyzet informatikai tudásában meglévő hiányosságok felszámolását); a levéltári közintézmények feladatait a jogállamokban törvény határozza meg, nem pedig bizonyos „filozófiák”; és végül: kíváncsi lennék, hogyan valósul meg a levéltári munkák összessége vagy legalább a többsége esetében a teljesítmény mérése, a mennyiségi és minőségi szempontok figyelembevétele?

*     *     *

Befejezésül még egy megjegyzés kívánkozik ki belőlem: a rendkívül fontos, az egész szakma jövője szempontjából életbevágó témát feldolgozó tanulmányt (helyesebben ennek tervezetét) hasznos lett volna szélesebb körben előzetesen megvitatni. Ha viszont erre valamilyen (számomra egyébként érthetetlen) ok miatt nem volt lehetőség, célszerű lett volna a megjelentetett tanulmányhoz olyan szerkesztőségi megjegyzést fűzni, amely vitára invitálja a szakterület téma iránt érdeklődő szakembereit. A felhívás ugyan elmaradt, azért mégis remélem, hogy írásom számára jut hely a folyóirat valamelyik legközelebbi számában.