Jobst Ágnes

Irattári forradalom és demokratikus átalakulás
— A Nemzetközi Levéltári Tanács által
az UNESCO megbízásából készített jelentés

 A 20. század második felének diktatúrái által működtetett archívumok ügyének kérdése nemzetközi fórumon 1993-ban, a Nemzetközi Levéltári Kerekasztal (CITRA) mexikói konferenciáján merült fel első ízben. Itt került sor annak a szakértői munkacsoportnak a megalakítására, amelynek feladata az elnyomó rezsimek levéltárai által felvetett problémák megvitatása, és e levéltárak kezelésére vonatkozó ajánlások kidolgozása volt. A csoport 1994 februárjában az UNESCO szponzorálásával kezdte meg tevékenységét, amelynek első lépése az érintett közép- és kelet-európai, latin-amerikai, illetve afrikai és nyugat-európai országok megfelelő irattáraira vonatkozó információk összegyűjtése volt. Az adatok összegyűjtésére 25 érintett országba küldtek ki kérdőíveket, amelyek kitöltött formában 13 országból érkeztek vissza. A kutatási program felügyeletét a spanyol Antonio González Quintana, a salamancai Nemzeti Történeti Levéltár Polgárháborús Részlegének igazgatója vállalta. A munkacsoport tagjainak többsége az érintett országok levéltárosai közül került ki, így találhattunk közöttük német, magyar, chilei és dél-afrikai munkatársakat. A jelentés a Nemzetközi Levéltári Tanács részéről az egykori diktatúrák levéltárait felmérő szakértői munkacsoport megállapításait, és a megállapítások nyomán született ajánlásokat ismerteti.

A 20. század utolsó negyedében a világ minden táján megindult az elnyomó politikai rendszerek összeomlása. A második világháborút követően szovjet érdekszférába tartozó közép- és kelet-európai országok közül Lengyelországban kezdődött meg az a feltartóztathatatlan folyamat, amelynek szimbolikus eleme a berlini fal lebontása és Németország egyesítése volt. Az európai fejlődéssel párhuzamosan Latin-Amerikában is sor került az egész kontinenst uraló konzervatív katonai diktatúrák leváltására. Dél-Afrikában a hosszan elhúzódó küzdelmek periódusát követően ezekre az évekre esett a politikai hatalmat birtokoló rasszok, vagy etnikai csoportok elnyomáson alapuló kormányzati rendszerének végjátéka, amelynek legfontosabb eleme a dél-afrikai apartheid rezsim megdöntése volt. Végül — bár kronológiailag előre kívánkozna — az 1970-es évekre tehető a konzervatív nyugat-európai diktatúrák, így a portugál, a görög és a spanyol bukása.

A modern diktatúrák közös jellemzője az elnyomás biztosítására létrehozott, több elemből álló intézményrendszer volt. A represszív intézmények csoportosítására az UNESCO által felállított munkacsoport az alábbi kategóriákat ajánlotta: (a) hírszerző szolgálatok, (b) félkatonai szervezetek, (c) speciális törvényszékek, (d) koncentrációs táborok, (e) speciális fegyházak, (f) pszichiátriai „átnevelő" központok. Az elnyomás kizárólagos eszközeiként funkcionáló testületek és intézmények működését hasonló értelemben egészítette ki az államigazgatás végrehajtó hatalmat gyakoroló hagyományos szervezeteinek, így a rendvédelmi szerveknek és a titkosszolgálatoknak, valamint a polgári törvényszékeknek a tevékenysége. A felsoroltakon túlmenően a diktatúrák működtetésében a személyi nyilvántartások köré szerveződött irattárak játszottak rendkívül fontos szerepet.

A levéltárak megnyitása éppen ezért a rendszerváltás olyan döntő jelentőségű tényezőjének minősült, amelyet számos helyen, így például lengyel földön az „irattári forradalom" terminussal illettek. A diktatúrák bukását követően a politikai rendőrségek archívumai iránt felfokozott érdeklődés volt tapasztalható, amely elsősorban a politikai intézményrendszer áldozatai, illetve azok hozzátartozói részéről jelentkezett. Bizonyos értelemben bumeráng-effektusról szólhatunk, mivel az irattárak korabeli funkciójukkal ellentétben, immáron arra segítenek fényt deríteni, hogyan működtek a represszív rezsimek, miként érvényesült az elnyomás mechanizmusa a mindennapok gyakorlatában.

A diktatúrák bukását követően mindenütt felvetődött a korábbi állambiztonsági levéltárak további sorsának problematikája. Az első és legfontosabb kérdés annak eldöntése volt, vajon célszerű-e megtartani ezeket a levéltárakat, hiszen a politikai meggyőződésen túlmenően azok az individuum intim szférájára, nevezetesen a személyes kapcsolatok és a szexuális szokások körére kiterjedő, törvénytelen eszközökkel gyűjtött információkat is tartalmaztak. Mivel ezek az archívumok nemcsak a diktatúrák áldozatai részére nyújtott rehabilitációs eljárás és jóvátétel során jutnak szerephez, hanem a történeti kutatás számára a közelmúlt megértésének kulcsaiként  funkcionálnak, a munkacsoport ajánlásában egyértelműen az említett irattárak megőrzése mellett döntött. Az elnyomás modern szervezeteinek előfutáraként is felfogható spanyol inkvizíció levéltára szolgál bizonyítékul arra, hogy a hasonló jellegű archívumok az utókor számára mekkora értéket jelentenek. Az inkvizíció legfőbb kongresszusainak jegyzőkönyveit, valamint a kerületi törvényszékek iratainak túlnyomó többségét a madridi Nemzeti Történeti Levéltár őrzi, és ezek a levéltári fondok nemcsak a Spanyol Királyság hatalmi kapcsolatrendszerének, de a reneszánszkori mentalitás és kultúra kutatásának is felbecsülhetetlen értékű forrását jelentik.

A demokráciához vezető úttól függően a volt állambiztonsági levéltárak utóéletét illető különböző alternatívák merültek fel. A követett eljárást döntően az elnyomó rendszer működésének lezárulása határozta meg. Annak erőszakos megdöntésekor a felelősök megnevezésének igénye nagyobb súllyal merült föl, a demokratikus átmenet elhúzódása esetén a régi és új rendszerben egyaránt felelős pozíciót betöltő személyek közéleti szerepvállalása viszont akadályt jelentett. Az archívumok sorsával kapcsolatban három megoldással találkozunk.

Az első az afrikai Zimbabwe és a spanyolul beszélő dél-amerikai országok, azon belül is Chile esete volt. Ezekben az országokban az elnyomás emlékére vonatkozóan semmiféle írásos bizonyíték nem maradt fenn, legalábbis a kérdéses archívumok létezéséről nem tudunk, noha a chilei fasiszta rezsim titkosszolgálata, a DINA (Direccion de Intelligencia Nacional Anticommunista, 1977. évi átszervezését követően: CIF: Országos Információs Központ) bizonyára rendelkezett valamiféle irattárral. Emiatt az Igazság és Kibékülés Bizottsága néven 1990-ben létrehozott testület kizárólag személyes vallomások formájában szembesült az ország tizenöt éves elnyomásának szörnyűséges emlékeivel. Az írott dokumentáció hiánya megakadályozta a Pinochet-rezsim által véghezvitt likvidálások pontos megismerését, vagyis a bizottság mindmáig képtelen fényt deríteni az eltűntek sorsára és az atrocitások felelőseire. Megállapítható tehát, hogy a dokumentumok eltüntetésével legtöbbet a chilei nép vesztette, mert az egykori elnyomó rendszer ügynökei és felelősei elérhetetlenné váltak. Az információs hiány, amely nem nyújt lehetőséget az elkövetett bűnök megismerésére és jóvátételére, a társadalom lelki egészsége szempontjából jóvátehetetlen űrt eredményezett.

Középutasnak is nevezhető megoldást választott Görögország, amely a diktatúrát követő években az elnyomó testületek dokumentációját adminisztratív feladatok elvégzésére, az amnesztia előkészítésére, nyugdíj megállapítására és a közélet megtisztítására vette igénybe, ezt követően azonban etikai okoktól vezérelve megsemmisíttette az archívumot. A bizottság jelentése szerint ez a megoldás azért nem kielégítő, mert az irattárak megsemmisítése nem ad alkalmat a visszaemlékezésre, ezáltal hosszú távon a demokrácia és a diktatúra időszaka közötti határvonal elmosódásához vezethet.

Spanyolországban a politikai rendőrség irattárának megsemmisítését illetően úgyszintén hosszas viták folytak. A döntő lökést egy anekdotába illő fordulat adta. A madridi repülőtér biztonsági szolgálata már a Franco-diktatúra bukását követően feltartóztatott egy kommunista képviselőt, akit a rendőrségi nyilvántartás még titkos aktivistaként tartott számon. Az eset rávilágított arra, hogy a Franco-diktatúra rendőrségi nyilvántartásának megőrzése a rendszer átörökítésével volna egyenértékű. A tapasztalatok levonását követően megsemmisítették a rendőrség politikai tartalmú számítógépes nyilvántartását, fenntartották ellenben annak irattárát. Az iratanyag megőrzését az indokolta, hogy az inkvizíció levéltárához hasonlóan ezek a levéltárak az egyes emberek magántörténetét tartalmazzák, amelyekből a huszadik század történelmének nagyobb ívű áttekintése  összegződik. A rezsim önmagáról kialakított képével ellentétben az archívumok iratanyaga a rendszer valódi természetét tükrözi. Mivel az emberek gondolataikat csak bizalmas körben merték közölni, sajátos módon éppen a lakosságot ellenőrző rendőrségi és felderítő szolgálatok levéltárai segítik a közelmúlt történészét, a történeti szociológust és a mentalitástörténet művelőit abban, hogy kutatott témájukhoz magán jellegű adalékokat gyűjtsenek.

A harmadik és kétséget kizáróan legmegnyugtatóbb alternatíva az állambiztonsági levéltár megőrzése és az adott ország levéltári rendszerébe történő integrálása volt. A megoldás méltán dicsért sikeres példája a Stasi-levéltár esete, amelynek iratanyaga a közigazgatás népakaratot követő megtisztításának lehetőségét teremtette meg. A katarktikus megtisztulás érzése ily módon egy egészséges társadalom kibontakozásának alapjait vetette meg. A múlttal való sikeres szembenézésben feltehetően döntő szerepet játszott a második világháborút követő történeti tapasztalat emléke, amikor a szövetségesek kezére került náci levéltárak dokumentumai a nürnbergi per során a háborús bűnösök ellen bizonyíték gyanánt szolgáltak.

Ezen alternatívával kapcsolatosan arról is szót kell ejtenünk, hogy azon belül két, egymástól meglehetősen eltérő megoldás adódik. Az egyik a nemzeti levéltári rendszeren belüli archivumokban, a másik kifejezetten erre a célra alapított intézményben helyezi el a politikai rendőrség irattárának anyagát. A német és portugál tapasztalatok a második megoldás preferálása mellett szólnak, ugyanis a nagy mérvű érdeklődés, a kérések és az igények magas száma mind a fenntartás anyagi költségei, mind pedig a személyi vetület tekintetében egy hagyományos levéltár konvencionális működését könnyen megbénítanák. Éppen ezért célszerű, ha egy külön e célra létrehozott intézmény vállalja magára az iratanyag feldolgozásának és az iratok kutathatóvá tételének felelősségét. Emellett a megoldás mellett szól az a tényező is, hogy a dokumentumok védelme különleges biztonsági rendszabályokat igényel, az iratok által érintett személyek adatainak védelme nem különben a speciális jogi szabályozást szükségességét veti fel.

A kérdőívek elemzése nyomán készült jelentés egyértelműen a levéltárak megőrzését javasolja. A iratok rendezése tekintetében az intézményi elv érvényesítését ajánlja. Mivel ehhez intézménytörténeti ismeretek szükségeltetnek, célszerűnek mutatkozik az érintett országra vonatkozóan az elnyomó szervezetek történetének mielőbbi feltárása. Az automatikus számítógépes feldolgozással szemben az intézményi elven alapuló feldolgozás mellett szól az az érv is, amely szerint az iratok keletkeztetését követő rend fenntartása feltehetően adekvát módon tükrözi az elnyomó rendszer szervezetét és annak logikáját.

Az archívumok fenntartásának indokai a következők voltak: az irattárak egyaránt fontosak a kollektív emlékezet és a történeti kutatás számára; az embereknek az előző rendszerhez való érzelmi és tudati viszonyulása szemszögéből; továbbá a diktatúra törvénytelenségeit orvosoló jogi gyakorlat (rehabilitáció, jóvátétel, nyugdíj stb.)  szempontjából. A legalapvetőbb közösségi jogok közé tartozik a politikai átalakuláshoz vezető út megválasztása, a választás szabadsága azonban az archívumok megőrzése nélkül valótlan volna.  A nemzeteknek és a szűkebb közösségeknek egyaránt joguk van az igazság feltárását segítő írott emlékezet teljességéhez. A demokrácia megalapozott működése elképzelhetetlen a közélet megtisztítása és az emberi jogok ellen elkövetett bűnök felelőseinek azonosítása nélkül. A diktatúrák átélőinek pedig joguk van az információs önrendelkezéshez, vagyis a róluk összegyűjtött információk, valamint eltűnt hozzátartozóik sorsának megismeréséhez.

Antonio González Quintana: Report prepared for UNESCO on behalf of the International Council of Archives. Janus, 1998. 2. sz. 7–25.