Borsa Iván

Ha egy levéltáros közszolgálatának 37. évében arra az elhatározásra jut, hogy betöltvén a nyugdíjkorhatárt nyugalomba vonul annak érdekében, hogy nyugdíjasként eredményesebben szolgálhassa a levéltárügyet (értve ez alatt annak egyik vagy másik ágát), akkor nyugdíjasságának 23. évében inkább szakmai kötelessége, mint joga, hogy a levéltárakat súlyosan érintő kérdésekben felkérés nélkül is véleményt nyilvánítson.

1993-ben Bécsben volt az európai levéltárvezetők/levéltárosok találkozója. Az egyik ülésen (és kötetlen társalgások során is) Angelika Menne-Haritz, a marburgi levéltáros-iskola (Archivschule) igazgatónője ismételten szóba hozta, hogy Közép-Európa szabaddá vált országainak levéltárosai identitászavarban szenvednek, mert nem tudják eldönteni, hogy történészek-e vagy levéltárosok, pedig a helyzet — szerinte — egyértelmű; más a levéltáros feladata a reá bízott iratokkal kapcsolatban és más a történészé.

Elgondolkodva ezen, kerestem okát e jól ismert probléma ilyen megfogalmazásának.

Amikor a belga André Vanrie, a Nemzetközi Levéltári Tanács ARCHIVUM című évkönyvének főszerkesztője levélben megkeresett, hogy írjak az 1998 őszén nyugalomba vonuló Kecskeméti Károlynak, a Tanács főtitkárának tiszteletére kiadandó kötet részére, azt is kérte, jelöljek meg két témát, s majd ő kiválasztja, hogy melyik lesz jobb a kötet szempontjából. A szabaddá vált országok levéltárosainak identitászavara volt az egyik javasolt témám, a másik pedig Kecskeméti Károly első találkozása a Nemzetközi Levéltári Tanáccsal 1956. június.¹ M. Vanrie az utóbbit választotta. Így a másik téma akkor megíratlan maradt.

Kissé megkésve bár, de érdeklődéssel olvastam a Levéltári Szemle 1999. évfolyamának 4. számában Szögi László tanulmányát és Borsodi Csaba előadását a budapesti levéltárosképzés ötven évéről és jelen helyzetéről, illetve a levéltárosképzés jelenéről és jövőjéről. Már itt meg kell vallanom, hogy megrémültem az egyszakosságtól és az ötven tanegységtől.

Az olvasóban bizonyára felmerül a kérdés, hogy milyen kapcsolat lehet a közép-európai identitászavar és a budapesti egyetemi levéltárosképzés egyszakossága és annak ötven tanegysége között? Megítélésem szerint ugyanarról a tőről fakad mind a kettő.

Ezt az álláspontomat az általános európai levéltári fejlődés és a magyar levéltárak fejlődésének párhuzamba állításával kívánom magyarázni, indokolni.

Itt szeretnék elnézést kérni az olvasótól, hogy cikkemhez nem fog lábjegyzeteket találni sok-sok szakirodalmi adattal. Véleményemet alapvetően 1956–1957-ben, majd 1967–1995 között számos külföldi levéltár megismerése során alakítottam ki annak érdekében, hogy a magyar levéltárügy fejlődését segítsem.

Ennek a levéltárosi identitászavarnak az okát az Osztrák-Magyar Moncarchiában lehet megtalálni. A Monarchia első világháború előtti térképén ma hét önálló állam (Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Bosznia) létezik; két mai országnak (Lengyelország, Románia) jelentős területei, kettőnek (Szerbia és Ukrajna) pedig kisebb területei találhatók ezen a térképen.

Tapasztalatom szerint e terület levéltárosainál észlelhető ez a bizonyos szakmai identitászavar, amelynek szakmai oka — szerintem — a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschung. Ebben az intézetben ugyanis nemcsak az osztrák történészek sajátítottak el a levéltári kutatáshoz szükséges ismereteket, hanem a Monarchia egész területéről jöttek Bécsbe történetkutatók, akik a Monarchia egyetlen ilyen jellegű intézetében „posztgraduális” képzéssel biztosították továbbképzésüket, a levéltárosok éppúgy, mint a leendő egyetemi előadók, professzorok.

Minthogy a Monarchiában levéltárosképzés máshol nem volt, ráadásul a történelemmel foglalkozni kívánó ambiciózus jogászok és történelem szakot végzett levéltárosok csak itt fejleszthették tovább szakmai ismereteiket.

Az Intézet ma is ilyen profillal működik, így tulajdonképpen az osztrák levéltárosok sem mentesek az identitászavartól. Az említett bécsi konferencia egyik szünetében megkérdeztem régi levéltáros ismerősömet, Leopold Auert, hogy mi a helyzet Ausztriában? Válaszát némi zavarral úgy foglalta össze, hogy „fele-fele”. Ami — szerintem — az identitászavar finom szinonimája.

A múltat illetően az 1874-ben újjáalakult Magyar Országos Levéltár helyzetét szeretném felvázolni. Az országgyűlés által 1723-ban alapított és működését 1756-ban megkezdett Archivum regni feladata lett 1867 után, hogy átvegye a megszűnt Magyar Királyi Kancellária, a Magyar Királyi Helytartótanács, az Erdélyi Királyi Kancellária, a Magyar Királyi Udvari Kamara és az Erdélyi Gubernium és más megszűnt országos hatóságok és a felső bíróságok iratanyagát. Ezeknek majdnem mindegyike több iratanyaggal rendelkezett, mint a befogadó Archivum regni. Az iratokkal több esetben annak kezelője is az újjászervezett Magyar Országos Levéltár létszámába került.

Ezek a levéltári egységek tulajdonképpen nagyra nőtt irattárak voltak, amelyekben történeti kutatás nem, vagy alig volt. Hogy milyen fennforgó feltételek mellett, ennek megismerése/megismertetése a mai Magyar Országos Levéltár levéltárosaira vár.

Az iratanyaggal „örökölt”, középiskolát végzett irattárosok viszont latin–német–magyar nyelvtudással rendelkeztek. Kivétel a „felsőfokú végzettséggel” rendelkező Jakab Elek, az erdélyi guberniumi levéltár ügyvédi vizsgát tett főigazgatója volt, aki allevéltárosi rangban viselte gondját az erdélyi iratanyagnak.

1874-ben az akkor 33 éves, jogot végzett Pauler Gyula lett az országos levéltáros. Pauler a kinevezését követő évben németországi tanulmányútra ment. Ebben az időben számos német levéltárban folyt az iratanyag korszakonként történő tárgyi átrendezése, tekintet nélkül az iratok eredeti rendjére. A tanulmányút hatására Pauler is célul tűzte ki az iratanyag korszakonként történő rendezését. Az első korszak határául a mohácsi csatavesztés napját, 1526. augusztus 29-ét jelölve meg.

A korszak iratanyagának ily módon történő átrendezésére az Itáliából hazatért emigráns Óvári Lipótot sikerült megnyernie, aki emigrációja során több levéltárban megfordult, s az első korszak iratainak rendezését vállalta allevéltárosi rangban. Munkájának eredménye a Magyar Országos Diplomatikai Levéltár, amelyet 1903-ig, Pauler Gyula haláláig vezetett, mert ekkor ő lett Pauler utóda. A Pauler-féle 1875. évi elgondolás többi része csak elkezdődött, majd a kiemelt iratok zömmel reponáltattak, így a terv feledésbe ment. Németországban is rájöttek, hogy ily módon nem lehet elérni a kívánt célt: a levéltári anyag jobb kutathatóságát. A levéltári proveniencia elvének a 19. század legvégén történt megfogalmazása után az átrendezési megoldás végleg lekerült a napirendről.

Paulernek biztosan voltak személyzeti gondjai is, hiszen a hatalmas anyaghoz viszonyítva az egyetemet végzett beosztottak létszáma alacsony volt. A budapesti egyetemen végzett jogászok és történelem szakos bölcsészek legjobbjaiból igyekezett válogatni. Utódai is ezt az utánpótlási forrást vették igénybe az 1949-ig, a levéltárosképzés megindulásáig.

A Magyar Országos Levéltár 1867-től a Belügyminisztérium szakhivatalként működött és ebben a minőségében feladata volt a nemességigazolási kérelmek véleményezése. Ez a feladata akkor is megmaradt, amikor Klebelsberg Kuno a belügyi bársonyszéket felcserélte a vallás- és közoktatásügyiével.

Arra a kérdésre, hogy milyen, a levéltári anyagot közvetlenül érintő munkák folytak a 19. század utolsó negyedében a Diplomatikai Levéltár létrehozásán kívül, nehéz válaszolni. Elképzelhetőnek tartom, hogy a sokat emlegetett mostoha raktári elhelyezés és az egyre növekvő nemességigazolási feladatok mellett csak az új levéltár építése és az azzal kapcsolatos levéltári feladatok voltak jellemzőek. Ezek közül ki kell emelni a levéltári anyag mintaállványozását.

Amikor a 19. században ugyanis elkészültek a Bécsi kapu téri egykori Bosnyák-laktanya helyére a levéltár építészeti tervei, azzal összhangban készültek el a Ganz–Vajda-rendszerű állványzat tervei is. Ezek állványain 91 cm (1 yard) hosszú és 42 cm széles polcok vannak. Az akkori iratállomány — a lehetőségekhez képest — egyöntetű elhelyezése érdekében jóval a kaszárnya bontásának megkezdése előtt a Ganz-gyár egy állványt mintának készített el, hogy — kivételektől eltekintve — rendezés után minden állványra egymás mögé háromszor három iratcsomó kerüljön. Ezen az állványon előre el lehetett készíteni az egyöntetű elhelyezést. Ez a művelet kapta a mintaállványozás házi elnevezést. Az erdélyi, az abszolutizmus-kori iratok kis részének, valamint a bírósági iratok kivételével a nagy egységek így elrendezve kerültek 1923-ban az új épületbe.

Az új épület új lehetőséget kínált. A régi raktári viszonyok mellett nem is lehetett érdemi levéltárosi munkát végezni, de Csánki Dezső főigazgató ezt a lehetőséget nem használta ki. Egyedüli előrelépés a jó elhelyezésen kívül a Levéltári Közlemények megindítása volt. Egyes levéltárosok (Tagányi Károly, Herzog József, majd Varga Endre, Ember Győző és Sinkovics István) gondoltak csak arra, hogy a rájuk bízott levéltári anyagot valahogy leírják, rögzítsék. Tagányi Károly feljegyzéseit a kancelláriák iratairól Wellmann Imre használta fel a későbbi alapleltározásnál, Herzog József — mai kifejezéssel — kamarai áttekintő raktári jegyzékét Sinkovics István fejezte be, Varga Endre feljegyzései a bírósági iratokról a háborús ostrom veszteséglistájára kerültek, Ember Győző pedig a helytartótanácsi iratokat még az ostrom előtt papíron átrendezte ideálisnak tekintett „hierarchia” szerint, amit az ostrom utáni kényszerköltözködés során személyesen tudott érvényesíteni.

Minthogy akkoriban a hivatalos munkaidő 9 órától 14 óráig tartott, az ambiciózusabb levéltárosok korábban bejárva, vagy inkább később elmenve, idejükkel tudtak úgy gazdálkodni, hogy történészi ambíciójuk érdekében adatokat gyűjtsenek, tanulmányokat írjanak stb.

Ilyen körülmények között és ilyen szemlélet mellett nem véletlen, hogy egyetemi tanár előzőleg levéltáros volt, a levéltárosok között több egyetemi magántanár és különösen az első világháború előtt több akadémiai levelező és rendes tag dolgozott a Magyar Országos Levéltárban.

A 19. század utolsó és a 20. század első negyedében a Magyar Országos Levéltárban az volt a személyi tagozódás, hogy voltak az egyetemi végzettséggel rendelkező levéltárosok és az altisztek, meg néhány kisegítő. Hogy ez miként alakult ki, érdemes volna ezt is megvizsgálni. Gondolom, ez is az Archivum regni adta „alapokra” épült. Az általam 1940-ben megismert helyzet úgy festett, hogy az altisztek munkaideje korábban kezdődött és a hivatalos időkezdet előtt szobákat takarítottak, a hivatalos munkaidőben pedig raktári munkát — főleg kutató-kiszolgálást — végeztek. (Volt két takarítónő is, akik a folyosókat, időnként raktárakat takarítottak, ablakot mostak.)

1945-ben annyiban változott helyzetük, hogy a volt altisztek takarítást már nem végeztek. Voltak köztük iskolázottabbak és igyekvőbbek, a többiek megmaradtak az egyszerű kiemelés-reponálásnál, ők mai napig a kezelői kategóriát jelentik.

Csupán néhány éve annak, hogy e kategória kettévált, mert az „élet hozta magával”, hogy létrejött a „segédlevéltárosok” kategóriája, akik tulajdonképpen — általában hosszabb levéltári munkaviszonyban — a levéltárosok válláról vesznek le terheket, és akik munkájukkal érdemelték/vívták ki ezt a kategóriát.

Felvethető a kérdés, hogy milyen munkaköri tagolódás van más országban? Csak a németországi (NSZK–NDK egyaránt) ismert előttem annyira, hogy hivatkozni tudok rá. A történelem szakot végzett és a két éves Archivschule utáni levéltárosokat az úgy nevezett „staatlich geprüfter Archivar” kategória segíti. A kategória — ismereteim szerint — érettségi után két (három?) éves levéltári képzésben részesült, egy idegen (elsősorban francia) nyelvtudással rendelkező „államilag vizsgázott levéltáros” személyekből áll.

Ez a tagolódás teszi lehetővé, hogy az egyes rétegek felülről lefelé létszámban növekednek, vagyis piramist alkotnak. Ezzel szemben áll az identitászavarral küszködő zóna, ahol a levéltáros-kategória a legnépesebb.

Ha levéltárosképzésről van szó, akkor ezt a kategóriát nem lehet szem elől téveszteni.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az 1926-ban aláírt levéltári egyezmény Magyarországnak a Bécsben létrehozott közös levéltári anyag tekintetében különleges hozzáférhetőséget biztosított, amelynek értelmében Bécsben magyar levéltári delegáció működik. Ugyanakkor több magyar levéltáros fordult meg Bécsben az Institut für Österreichische Geschichtsforschungban (Mályusz Elemér, Ila Bálint stb.) is.

Hatvanegy évvel ezelőtt léptem át először a Magyar Országos Levéltár nem létező küszöbét, hogy mint szakvizsgázott, történelem szakos egyetemi hallgató kiadatlan levéltári anyagból egészítve ki szakdolgozatomat, készítsem el egyetemi doktori disszertációmat.

Az eddig leírtakat egyrészt idősebb kollégák elbeszéléseiből, másrészt levéltártörténeti cikkeim érdekében a Magyar Országos Levéltár irattárában végzett kutatásaimra támaszkodva foglaltam össze. A továbbiakat elsősorban a magam tapasztalatára, a külföldi szakirodalomra, valamint a Nemzetközi Levéltári Tanács mikrofilmbizottságának titkáraként, UNESCO megbízásból, külföldi meghívásra, állami kiküldetésben és néhány esetben saját költségen tett útjaimon szerzett ismeretekre, tapasztalatokra támaszkodva foglalom össze.

Az 1990 előtti Európa majdnem minden országában (kivétel Albánia, Görögország, Luxemburg és Portugália), valamint Amerika két (USA és Kanada) és Ázsia három (India, Japán és Mongólia) országában szerzett tapasztalatok alapján jutottam el arra az eredményre, hogy mi az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban a levéltárosok identitászavarának az oka. Más országban ugyanis nem találkoztam ezzel a jelenséggel. Egyet kell értenem a marburgi levéltáros iskola igazgatónőjével, hogy ti. ez a helyzet nem eurokonform. (A kolléganő ennél erősebb kifejezéseket használt álláspontja alátámasztására.)

Amíg az első világháború után a Monarchia utódállamainak levéltárosai a szétválás okozta levéltári problémákkal voltak elfoglalva, addig Európa többi országának levéltárosai azzal foglalkoztak, hogy a világháború alatt mind a közigazgatás, mind pedig a gazdasági élet és a hadsereg írópapír felhasználása és ezáltal az irattárak növekedése hányszoros volt, és mit lehet és mit kell tenni az egyre növekvő iratáradat levéltári szempontból történő csökkentésére. Ekkor kezdett megfogalmazódni az a felfogás, hogy a levéltáraknak az időben nem csak hátra, hanem előre is kell figyelniük, gondolniuk. Ezért lett a második világháború után létrejött Nemzetközi Levéltári Tanács emblémája a hátra és előre egyaránt néző Ianus-arc stilizált elválaszthatatlansága.

A probléma elsősorban a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban jelentkezett és az egyes országokban különböző megoldások születtek a közös cél elérése érdekében, vagyis hogy csak megőrzésre valóban érdemes iratanyag kerüljön levéltárba. Az országok egy részében a levéltár csak a selejtezés szabályozásában, és/illetve ellenőrzésében való jogot kívánta/tudta megszerezni, Franciaországban viszont minden minisztériumban van a Nemzeti Levéltárnak levéltárosa, aki az iratkezelést irányítja és ellenőrzi. A ’70-es években Fontainebleau-ban, a NATO-központ részére készült épületekben rendezték be a minisztériumok központi irattárát, ahol a rendezést, a selejtezést már a Nemzeti Levéltár egyik részlege végzi, és valóban csak a megőrzésre érdemes iratokat megfelelő raktári egységekben, raktári jegyzékkel szállítják a Levéltár párizsi raktáraiba. Ez az intézmény az archives intermédiaires (közbeeső, inkább talán köztes levéltár) elnevezést kapta. Gyanítom, hogy e megoldásban szerepet játszott az amerikai egyesült államokbeli records center-ek példája is.

Az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Levéltárát 1934-ben alapították. Ez a levéltár hivatott minden szövetségi szerv, intézmény stb. iratanyagának 10-15 év után történő átvételére, ideértve az egyes államelnökök és széles körben megjelölt munkatársaik működése során keletkezett iratokat is. Ezek azonban nem Washington-ban, hanem az illető elnök számára kedves/jellemző államban e célra épített levéltármúzeum együttesben kapnak elhelyezést mint a Nemzeti Levéltár részlegei.

A Nemzeti Levéltár már megalakulásakor megkapta a jogot és kötelezettséget, hogy a szövetségi intézményekben az iratképzést, iratkezelést, irattározást, selejtezést előírja, ellenőrizze. Amikor az adatgépesítés benyomult az ügyintézésbe, ennek szabályozása, fejlesztése is levéltári felügyelet alatt történt. A Nemzeti Levéltár mindezt a jogot mint szakhivatal kapta, s ha jól értesültem, 1980-ban a levéltár minisztériumi rangra emelkedett. (Amint ez megtörtént, az ezt elért levéltáros — the Archivist of the US — lemondott és visszavonult egyetemi tanárnak.)

Az USA-ban a nemzeti levéltárral egy időben területi felosztással illetékes records center-ek létesültek mint a Nemzeti Levéltár kihelyezett intézményei, amelyek ugyanazt a feladatot látják el, mint a már említett francia köztes levéltár.

Nem vitás, hogy a Monarchián kívül levő kis- és nagyhatalmak — Oroszországot is ideértve — ilyen vagy hasonló vágányon haladnak és nincsenek identitászavaraik.

Ember Győző 1968-ban fél évet töltött az Egyesült Államokban és tanulmányozta az ottani levéltárügyet, írásban azonban csak ezzel a témával kapcsolatos tapasztalatait tette közzé a Levéltári Közlemények 1969. évfolyamában Levéltári rendeltetés — levéltárosi hivatás címmel. Amerikai tanulmányútja után még tíz évig volt aktív főigazgató, de tudtommal sem az alatt, sem haláláig az abban leírtakról nem esett szó. A Levéltári Közlemények 1994. évi kötetében nekrológ helyett igyekeztem bemutatni Ember Győzőt a levéltárost és reméltem ezzel is felhívni a figyelmet az immár tartós úttévesztésre. Ezek a szavak sem keltettek visszhangot.

És mi történt idehaza az elmúlt 60 évben? Levéltárosok dolgoztak a Magyar Országos Levéltárban vagy történészek?

Nem emlékszem, hogy ez a kérdés a Teleki Pál Intézet 1942. évi megalapítása előtt felmerült volna. Bár a Magyar Országos Levéltárból — emlékezetem szerint — csak az akkor nemrég ott működött Berlász Jenő lett az Intézet tagja. Ekkor jött létre ugyanis az első olyan történeti intézet, amelynek feladata az volt, hogy a várható béketárgyalásokra a magyar történeti alapú igényeket összegyűjtse és feldolgozza, vagyis olyan társadalomtudományi kutatóintézet, amelynek a történetkutatás lett a feladata. Az Intézet hét év múlva, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó kutatóintézetek részben a Magyar Tudományos Akadémia alá kerültek, az egyik utód az MTA Történettudományi Intézete lett. Mint ilyen, különösebb felső intézkedés nélkül átvette a Magyar Országos Levéltártól azt a szerepet, amelyet a Történelmi Társulat és a Századok házigazdájaként addig a Magyar Országos Levéltár játszott.

Ember Győzőt, aki 1934 óta dolgozott a Levéltárban 1949 áprilisában megbízták a Magyar Országos Levéltár főigazgatói teendőinek ellátásával. Ő jól ismerte a Levéltár, illetőleg az abban őrzött levéltári anyag helyzetét. Első intézkedései közé tartozott, hogy az általa szekcióknak nevezett nagyobb levéltári egységeket egy, esetleg két levéltáros gondjaira bízva elrendelte az egyes szekciók iratanyagának megadott szempontok szerint való, határidőre történő alapleltározását. A munkaidő már heti 45 óra volt, az általános közhivatali munkafegyelem is szigorodott, a határidő szorított, a levéltáros csak az alapvető levéltári munkákkal foglalkozhatott.

1951-ben lett először komoly vita tárgya, hogy a Levéltár egyetemet végzett dolgozói milyen mértékben levéltárosok és mennyiben történészek. A vitát az robbantotta ki, hogy párthatározat írta elő új egyetemi történelem tankönyvek megírását immár marxista–leninista szemlélettel.

A feladatot tulajdonképpen az egyetem bölcsészeti kara és az Akadémia Történettudományi Intézete kapta, de az őket szorító feladat megkönnyítésére a levéltárosokat is szerették volna bevonni a munkába úgy, hogy néhány levéltáros kapjon néhány hónapra fizetett szabadságot a feladat elvégzésére. Ezt a megoldást a Levéltár főigazgatója és e sorok írója mint a Levéltárak Országos Központjának vezetője nem volt hajlandó elfogadni.

E vitát követően nyílt és sokszor akut problémává vált, hogy a levéltáros a szorosabb értelemben vett levéltári feladatok mellett munkaidőben történetkutatói munkát is végezhessen, és milyen időkeretben. Csak olaj volt a tűzre, hogy ekkor készült el „steril” magyar közegben (kizárólag szótár segítségével a helyi körülmények ismerete nélkül) az első szovjet levéltári kézikönyv, „a Csernov” magyar fordítása, amelyben a fordító az isztoricseszkij arhiviszt szavakat történész–levéltárosnak fordította. Akkor még nem tudtuk, hogy az európai nyelvek a magyar irattárat és levéltárat egyaránt az Archivum, Archiv, Arhív stb. szóval illetik, és ha meg akarják különböztetni a kettőt, akkor az archiv főnévhez jelzőt illesztenek, pl. a horvát és a szerb nyelvben a levéltár hivatalos neve isztoricseszkij arhiv.

Az 1950. évi levéltári törvényerejű rendelet megadta a lehetőséget, hogy a magyarországi levéltárak — az akkoriban „szorosabb értelemben vett — levéltári feladatok” felé fordítsák figyelmüket és erejüket. Az iratanyag háború utáni állapota, valamint a minimálisnak vehető nyilvántartása (számbavétel, alapleltár) szinte megkövetelte ezeket. A levéltárak elindultak ezen az úton. Visszatekintve erre a közel két évtizedre, kevésbé érdemeltük volna ki az identitászavaros jelzőt.

1969-ben új levéltári törvény készült, amely a területi levéltárakat a megyék felügyelete alá rendelte. A Levéltári Igazgatóság által kidolgozott tervezetben annak rendje és módja szerint fel voltak sorolva a levéltárak feladatai. A tervezetet előkészítő bizottság tagjaként tapasztalhattam, hogy az előterjesztett feladatsor végére valahol a magasabb régiókban valaki odaírta a „helytörténet művelését” is. Megítélésem szerint, főleg a megyei levéltárak esetében, felbillent a mérleg, de ugyanakkor meggyorsult e levéltárak fejlődése, főleg létszám és anyagi támogatottság terén. Ezekben a levéltárakban megjelentek évkönyvek, helytörténeti tanulmányokkal, és éppen ekkor fejeződött be a levéltárak fond- és állagjegyzékeinek kiadása, de repertóriumok, raktári áttekintő jegyzékek készítése, majd közzététele, ami a levéltári fejlődés következő szükséges fokát jelentette volna, nem került napirendre.

Mutatis mutandis ugyanezekkel a problémákkal küszködtek a nagyobb könyvtárak és a múzeumok tudományos munkakört betöltő munkatársai is. Jelenleg törvényben szabályozott megoldás van, amely szerint minden ilyen munkakört betöltő dolgozónak a hivatalos munkaideje nem heti 40, hanem csak 32 óra. Ez stabilizálja ugyan a „heti egy kutatónapot”, de nem változtat a levéltárosok európai megítélésén.

Megítélésem szerint a Monarchia mai utódállamaiban — mutatis mundis — ugyanez a levéltári fejlődési folyamat zajlott le és okozta a nyugati kollégák által megfogalmazott identitászavart.

Joggal lehet feltenni a kérdést, hogy miként viszonyul mindehhez a jelenlegi levéltárosképzés az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán? Szerintem: sehogy. Megítélésem szerint fel kell adni azt az alaptézist, hogy a történeti segédtudomány zászlaja alatt egyetemen, ráadásul egyetlen szakként levéltárosképzés folyjék. A Levéltári Szemlében említés történik arról, hogy vannak, akik második szaknak felveszik a történelem szakot. Ez a „gólya” már tudja, hogy a levéltárosképzés egy szakon lehetetlen. Sajnálattal és tisztelettel nézem azokat a levéltárosokat is, akik történeti képzés nélkül igyekeznek megbirkózni a latin nyelvű levéltári forrásokkal.

Szerintem a levéltárosképzés 50 évvel ezelőtti mintáját nem szabad tovább toldozni-foltozni, hanem ki kell nézni a világba, hogy ott hogyan képezik a levéltárosokat. Ma már nagyon sajnálom, hogy számos külföldi levéltárban járván, nem figyeltem jobban a levéltárosképzésre. Közvetett (levéltárosoktól alkalomadtán szóba került) módon és a szakirodalomból tudom, hogy Németországban legalább három Archivschule van (Marburg, München, Potsdam), ahol történelem szakot végzett diplomások posztgraduális képzésben részesülnek két éven át, hogy levéltárosi diplomát kapjanak.

Szögi László a jó krónikás módjára, sine ira et studio bemutatta a magyar levéltárosképzés ötven évét, majd azt követően olvashattuk Borsodi Csaba cikkét/előadását az egyetemi levéltárosképzés jelenéről és jövőjéről².

Szögi László történeti tanulmányából kiderül, hogy a levéltárosképzést különböző okok miatt a gyakorló levéltárosok az egyetemi képzéssel és az azt követő „szétosztással” már 1954-ben nem voltak megelégedve és eszembe juttatta, hogy a Levéltárosok Országos Központjának akkori vezetője a képzés reformját sürgette. Reform levéltári érdekből ugyan nem történt, de különböző próbálkozások (C-szak, B-szak, egyszak) váltogatták egymást. Voltak évek, amikor a levéltáros szakon Ember Győző volt az egyetlen, aki több éves levéltári gyakorlatot tudhatott maga mögött. Tetézte a zavart, hogy amikor az 5. tanévben a hallgatók a Magyar Országos Levéltárban voltak „gyakorlaton”, az olyan gyakorlat volt, hogy az egyes osztályvezetők — koordinált intézkedés hiányában — vagy valami munkát kívántak elvégeztetni az egyetemi hallgatóval, vagy a levéltárosok a Levéltár egészéből saját részlegüket kiszakítva mutatták be azt az V. éves gyakorlónak. A képzés koordinálási hibája volt az is, hogy amikor megjelent a levéltárak ügyviteli szabályzata, az egyes előadók vállalt tárgyukhoz közelállónak tartott részeket magyarázták, s nem egyszer fordult elő, hogy eltérő módon vagy ismételve ugyanazt, a hallgatók minősítették.

Az egyszakos levéltárosképzést egyenesen abszurd elgondolásnak tartom, s így nyugodtan írhattam le 1995-ben a Magyar Tudományban is, és leírom most is, hogy ti. az egyetemi levéltárosképzés fölött eljárt az idő és át kell adni a feladatot történész/jogász egyetemi diplomás gyakorlott levéltárosok és államigazgatási tapasztalattal rendelkező jogászok által működtetett, két éves posztgraduális levéltárosképzésnek, ahogy ez a már említett német Archivschule-kben vagy Olaszországban valamennyi „megyei” levéltár által működtetett levéltári intézményben van.

Ezt a megállapítást könnyű volt leírni, de kb. 30 évvel előbb (talán?) könnyebben lehetett volna megoldani, mint ahogy akkoriban kellett volna már eldönteni, hogy kilépünk-e a tradicionális és évről-évre jobban elévülő rendszerből vagy sem. A levéltárakról intézkedő levéltári törvényerejű rendeletek ugyan kinyitották ezt az ajtót a levéltárosok előtt, hogy az iratselejtezést a levéltárak ellenőrizhessék, de rá volt bízva az egyes levéltárakra, hogy az illetékességi körükbe tartozó iratképzőkkel tartanak-e kapcsolatot vagy sem. A megyei/városi levéltárak évi jelentéseiben több levéltárnál több évben előfordult, hogy az adott évben végzett kapcsolatfelvételek az egész illetékességi területen nem érték el a működő szervek számának tíz százalékát, vagyis tíz évenként történhetett meg a leendő iratátadóval a kapcsolat felvétel. Ha történetesen egy szervet kétszer kellett meglátogatni akkor ez az arány tovább rosszabbodott.

Hogyan kellene ebből a helyzetből kilábalni? Ahhoz előbb el kell dönteni, hogy magunktól tesszük-e meg az első lépéseket, vagy megvárjuk, amíg „Európában” majd előírják nekünk.

Ha az erre illetékesek történetesen úgy döntenek, hogy ráérünk arra még, akkor arra kérem őket, hogy legalább olvassák el Ember Győző amerikai beszámolóját a Levéltári Közlemények 1969. évi kötetében. De ha mégis az elindulás mellett döntenek, úgy ne akarják itthon összebarkácsolni a követendő megoldást, hanem a témával már idehaza is foglalkozó és a témát szívesen fejleszteni kívánó 2-3 levéltárost előzetes szakirodalmi tájékozódás után küldjenek ki Németországba és Franciaországba, hogy tájékozódjanak az ott e téren lezajlott eseményekről és a követett megoldás/ok/ról. Az ő tapasztalataikat itthon meg kell vitatni és úgy elindulni. A külügyminisztérium útján történő hivatalos kapcsolatfelvétel helyett azt is jó megoldásnak tartanám, ha a Magyar Országos Levéltár főigazgatója az Európa Tanács levéltárosát meghívná néhány napra és megmutatván a megmutatandókat, felvázolva a jelenlegi records management-nek alig mondható helyzetünket tőle kérnénk tanácsot. (Az sem elképzelhetetlen, hogy a Magyar Országos Levéltár főigazgatója látogatja meg az illetőt.)

Idegen nyelvek. Az elmúlt ötven év tapasztalata azt mutatja, hogy az érettségi után az egyetemen elkezdett heti két órás latintanulás nem adja meg azt az alapot, amellyel az 1844 előtti iratok megértéséhez szükséges. A probléma nem magyar jelenség. NSZK-beli levéltárosok kb. 30 éve még büszkén emlegették, hogy ők történelem szakra bizony nem vesznek fel egyetemen olyan jelöltet, akinek nincs latin érettségije. Az 1988. évi párizsi Nemzetközi Levéltári Kongresszus kapcsán egy volt NSZK-beli régi kollegával beszélgetve megtudtam, hogy már ők sem tudnak minden esetben ragaszkodni a latin nyelvtudáshoz.

Nálunk a német írás- és nyelvismeret is szükséges számos levéltárban, azokban, amelyek a Bach-korszakból is őriznek iratokat és az egykori német nyelvű városokban.

A török írás olvasása és a nyelv ismerete kevés levéltár esetében szükséges, és már hozzászoktunk, hogy ilyen irat esetében a levéltáros az egyetemi török szakon végzettektől kér segítséget. Ez vonatkozik az olyan esetekre is, amikor ritkán előforduló idegen nyelvű, vagy írású irat kerül a levéltáros kezébe.

Mint már említettem a latin nyelvtudás a magyarországi levéltárakban olyan jelentős, hogy egymagában is indokolni tudja: a levéltáros képzést bifurkálni kell! Szerintem egy kétéves posztgraduális képzésben lehet olyan órarendet összeállítani, amely a közös tantárgyak mellett az 1867 előtti és utáni korszakra külön-külön szakosodók (ideértve a digitális adathordozók nem kis problémáját és a modern iratok kutathatóságának, mindig nehéz kérdéseit is) részére megfelelő képzést levéltári irányítás alá kell helyezni, ahol olyan előadók működnének közre, akiknek legalább ötéves olyan közigazgatási, levéltári gyakorlatuk van, amelyet a levéltárban őrzött, vagy oda majdan bekerülő iratok gondozása során szereztek és ilyen jellegű tevékenységük során szerzett tapasztalataikról a Levéltári Szemlében vagy más szakmai kiadványban már írásban is bizonyították.

Az egyetemi történelemoktatás illetékeseivel pedig olyan együttműködést kellene kialakítani, amelynek során a történelem szakosok fokozottabb mértékben korszakra való tekintet nélkül, olyan szakdolgozati témákat kapjanak, amelyben levéltári kutatást is kell végezniük.

A történeti segédtudományi tanszéken viszont a történelem szakos hallgatóknak csak a klasszikus segédtudományokat oktassák és műveljék a kezdetektől napjainkig, a hallgatókat pedig tovább vezessék be a latin és/vagy német, meg a régi magyar források fakszimiléről történő olvasásába.

Röviden összefoglalva: Törekednünk kell arra, hogy a közszolgálati intézmények iratanyaga a fondképzőnél olyan állapotban kezeltessék, hogy az iratok beszállítása a szó szoros értelmében irattári polcról végleges levéltári polcra kerüljön. Ebbe a törekvésbe beletartozik az elérendő cél érdekében szükséges jogszabály-módosítás és azt megelőzően az egyes minisztériumok és más vezető állami intézmények illetékeseivel való együttműködés kialakítása. Ennek részbeni elérése is eurokonformmá tenné a magyar levéltárügyet.

Ami a történészi tevékenységet illeti, jelenleg minden levéltáros számára biztosítva van, hogy heti egy napban történész legyen. Változó világunkban azonban fel kell készülni arra, hogy a „Lex Antall” által biztosított kedvezmény megszűnik. Ez esetre az volna a javaslatom, hogy levéltári feladattá kellene tenni a forráspublikációt, amely a fontosabb levéltári iratok kutathatóságát, ismertté tételét segíti.

Ami a megyei/városi levéltárak helytörténeti feladatait illeti, arra e levéltárak javaslatát kellene kérni a fentiek náluk történő végrehajtására.

[1] Magyar szövege: Levéltári Szemle, 49. (1999) 1. sz.

[2] Levéltári Szemle, 49. (1999) 4. sz. 3–17. és 18–21.