Középkori oklevelek
a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárban

(Összegyűjtötte, átírta: Balogh István.
Szerkesztette: Érszegi Géza. A szerkesztő munkatársa: Henzsel Ágota)
Nyíregyháza, 2000.
(Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények, 21.) 246 p.

Értékes kötettel gyarapította középkori forráskiadványaink sorát a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, amikor arra vállalkozott, hogy az őrizetében lévő középkori oklevelek szövegét teljes terjedelmükben közzéteszi. A kötetet elsősorban szakemberek: levéltárosok, történészek részére készítették, de haszonnal forgathatják azok is, akik oktatói munkájukhoz, helytörténeti vagy családtörténeti kutatatásaikhoz keresnek adatokat. A kötet összeállítói a levéltárban őrzött 70 db középkori oklevél szövegét tették közzé, amelyek közül 50 eredetiben, 11 másolatban, 8 átírásban, egy pedig fordításban maradt fenn (egy oklevél szövege olvashatatlanság  miatt nem tudták közölni). Az átírt oklevelekkel együtt összesen 104 középkori oklevél latin nyelvű szövegét kapja kézhez az olvasó, amelyek több mint kétharmad része most először jelenik meg teljes egészében nyomtatásban, 45 darab pedig eddig még regeszta formájában sem látott napvilágot!

Az oklevelek időrendben követik egymást, a legkorábbi oklevél a hét évszázaddal ezelőtt kelt, az utolsó 1525-ben. Az időrendben történő közreadás az oklevélkiadásban kezdetek óta alkalmazott gyakorlat, ami ebben az esetben is jól szolgálta a kitűzött célt. A nyíregyházi levéltárban őrzött oklevelek szövegének összegyűjtését és legépelését követően ugyanis a kötet szerkesztője nem csupán ellenőrizte az elkészült anyagot, hanem ki is egészítette azt a Magyar Országos Levéltár középkori gyűjteményében eredetiben vagy fényképen fellelhető más példányok szövegeivel. Így tette lehetővé, hogy az oklevél a lehető legjobb szöveggel, sőt a szövegvariánsok közlésével, szövegkritikai apparátussal és esetenként a szövegek egymás közötti leszármazását — „családfáját” — szolgáló magyarázatokkal is ellátva kerüljön napvilágra. A szövegközlések előtt magyar nyelvű fejregeszta áll, utána az oklevél szövegvariánsainak jelzeteit, a kiadások és regesztaközlések bibliográfiai adatait találjuk. A szerkesztő a jelzetek megadásánál a levéltárostól elvárható pontosságról tett tanúbizonyságot. Felsorolja az oklevél valamennyi fellelhető példányának mai jelzetét, amely mellett a korábbi jelzetre (provenienciára) is találunk adatokat. Ezt követi az oklevél szövege, amely a nemzetközileg elfogadott szövegkritikai jelek alkalmazásával, pontosan került közlésre. A fenti közlési módszer, amely alapos latin filológiai felkészültséget és oklevéltani ismereteket kíván, a klasszikus szövegek kritikai kiadásaival mutat hasonlóságot. Ez újdonságot jelent az ilyen típusú kiadványok esetében!

A jó latin szöveg mellett segítséget jelent a használónak az is, hogy a  jegyzetapparátusban — a már említett szövegvariánsok mellett — megtalálható a szövegben előforduló ünnepek dátumának feloldása és néhány esetben az oklevélben szereplő személyekre vonatkozó életrajzi adat is.

Kárpát-medencei viszonyaink között bármely levéltárban őrzött iratanyag természetes módon tartalmazhat a levéltár gyűjtőterületétől távol eső helységekre, családokra, eseményekre is utalásokat. Nincs ez másképp a jelen forrásközlésben közölt oklevelekkel sem. Nem meglepő, hogy a kötetben az ország nagy részére találunk adatokat Abaújtól Zala megyéig, az okleveleket őrző intézmények sora Kolozsvártól Pozsonyig terjed. Csak néhány példa: a vásárosnaményi Eötvös, Barna-Szőgyéni, muranici Horvát, Szuhányi, Ilosvay, Marusi-Olasz és Kölcsey családok, Szabolcs és Szatmár megyék, Nagykálló, Nyírbátor és Nyíregyháza városok, ill. a Büdszentmihály község levéltáraiból származó oklevelek számtalan adatot tartalmaznak a fentieken kívül a Báthori, Kállai, Mellétei, Szakolyi családokra, de az egyik határleírásban szerepel a Fejér megyei Alcsút és Felcsút, egy másikban a Martonvásárról Zámolyra vezető út, egy harmadikban említés történik egy morvaországi vár ostrománál szerzett érdemekről Zsigmond király korából, míg egy negyedikben II. Ulászló királyn a máramarosi sóbányákra vonatkozó rendelkezését olvashatjuk, végül egy birtokba iktatásnál a szomszéd birtokosok között Toldi Miklós és György nevével találkozunk 1382-ben.

A pontos szöveg és a jegyzetapparátus mellett a kötet erényei között kell említeni a mutatókat is. A jelzetmutató konkordanciát teremt a SZSZBMÖL és a MOL Diplomatikai Fényképgyűjteményének a jelzetei között. A név- és tárgymutató a szokásos adatok mellett a fontosabb latin szavakat is hozza és így a történészi feldolgozás mellett további filológiai kutatásokhoz is segítséget nyújt (pl. A magyarországi középkori latinság szótára).

A szép kiállítású kötethez méltó lett volna a fényképek közlésénél jobban kihasználni a digitális technikában rejlő lehetőségeket. A fényképezés jelentőségére egyébként maguk a szerzők hívják fel figyelmünket a 70. szám alatt közölt oklevélnél, amelynél a restaurálás előtt készült fénykép segítségével a ma már nehezen olvasható szöveget is ki lehetett egészíteni! Ezért is érdemes több figyelmet fordítani a fényképek minőségére!

Összességében a kötet használata során megerősödhet bennünk az a régi tapasztalat és alapigazság, hogy megfelelő színvonalú középkori forráskiadványt nem lehet a Magyar Országos Levéltár középkori gyűjteményének használata, adatainak feldolgozása nélkül elkészíteni!

A fentiek alapján megalapozottan mondhatjuk, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára szorgos levéltárosai — a Magyar Országos Levéltár munkatársával karöltve és a támogatók (a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés és a Megyei Területfejlesztési Tanács) anyagi segítségével — olyan kötetet tettek le asztalunkra, amelyet gazdag anyaga és példaértékű, modern kiadási gyakorlata miatt minden levéltárban a kézikönyvtári polcra ajánlott helyezni!

Sölch Miklós