Seres Attila

Az újrakezdés(ek) nehézségei és eredményei

(A levéltárügy története és jelenlegi helyzete Macedóniában)

A Balkán-félsziget földrajzi középpontjában fekvő Macedón Köztársaság önálló államisága meglehetősen rövid múltra tekint vissza. A történeti Makedónia területéből¹ az első Balkán-háborút követően, a mai független kisállam egészét alkotó területi egység a Szerb Királyság fennhatósága alá került. Ez az állapot a második Balkán-háborút követően rögzült, és leszámítva a második világháború időszakát, ettől kezdve egészen 1991 szeptemberéig a szerb, illetve a jugoszláv politika határozta meg a mozgásterét. A Makedóniában élő szláv eredetű népesség identitása nagyon összetett,² a 19. század végétől a 20. század második feléig több oldalról érték hatások. A makedóniai délszláv dialektusok többsége grammatikai és nyelvtörténeti szempontból a Bulgária területén beszélt népi tájnyelvekkel rokon, és a 19, században megalkotott bolgár irodalmi nyelvhez áll közel. 1945 után a jugoszláv politika fő törekvése az volt, hogy egy macedón szocialista tagköztársaság létrehozásával és a helyi dialektusok lexikai átformálásával önálló etnikai arculatot adjon az itt élő lakosságnak. Az ország történelmi múltja, szomszédai által sok ponton vitatott szuverenitása és belső nemzetiségi problémái kihatnak a levéltárügy alakulására is. Macedónia függetlenné válása³ ugyanakkor lehetővé tette a szakma számára a levéltárak szerepének és működésének átgondolását, a valódi nemzeti feladatokra való koncentrálást.

Az első macedóniai levéltárat 1926-ban hozták létre Szkopjéban, az akkori Szerb Állami Levéltár filiáléjaként. Az intézmény csak elnevezésében utalt arra, hogy klasszikus levéltári feladatokat kellett volna ellátnia, tevékenysége mindössze a Vardari Bánság területén fellelhető török és egyházi szláv nyelvű dokumentumok összegyűjtésére korlátozódott. A felkutatott török okiratokat és nyomtatott vagy kézírásos liturgikus könyveket átmeneti megőrzés után Belgrádba szállították. Ennek szükségességét egyrészt a levéltár szervezeti hierarchián belül elfoglalt helyével, másrészt az akkori szerb közfelfogás és politikai közgondolkodás által elfogadott nézettel — amely szerint a térség szláv lakói nem önálló népcsoport, hanem „déli szerbek”, ezért nincs is saját írott nemzeti örökségük — indokolták. Az intézmény 1938-ban, az addig is korlátozott önállóságának végső megvonásával, a szkopjei Nemzeti Múzeum része lett.

A második világháború idején a terület vékony nyugati sávja olasz, a középső és keleti része pedig bolgár megszállás alá került. Az olasz és bolgár adminisztráció bevezetése az ott ideiglenes őrzésre visszatartott iratanyag pusztulását eredményezte. A levéltári anyag részben tönkrement a háborús pusztítások során, részben a bolgár csapatok hurcolták Szófiába, rögtön a terület pacifikálása után. Jellemző, hogy a bolgár hatóságok szintén létrehoztak egy levéltári szervet, amelynek feladata a középkori egyházi kéziratok és a kereskedőcsaládok levéltárainak összegyűjtése volt. A felkutatott iratokat ebben az esetben is kiszállították Vardar-Makedóniából, csupán az elvitel iránya és célállomása változott meg. Az indok ezúttal az volt, hogy azok a bolgár nemzet történelmi hagyatékát képezik.

A Nemzeti Művelődési Minisztérium kezdeményezésére már rögtön a világháború befejezése után, 1945 tavaszán felmerült egy önálló levéltár létesítésének gondolata a Nemzeti Könyvtár keretein belül, amely az ellenállási mozgalomra vonatkozó dokumentációt lett volna hivatott gyűjteni és megőrizni. 1949-ben a Macedón Kommunista Párt Központi Bizottsága hozott létre egy irattárat, amely a mozgalom tagjainak memoárjait vette őrizetébe. Ezek az események jól tükrözték a levéltárügyhöz való korabeli politikai hozzáállást, hiszen nem sok idő telt el a háború vége óta, s más jellegű iratanyag híján ezek a dokumentumok elsődlegesen fontosnak tűntek nemcsak a párt, hanem az egész nép története szempontjából. 1950-ben levéltári törvényt alkottak Jugoszláviában, amely minden tagköztársaság számára kötelezően előírta állami közlevéltárak létrehozását. Ennek megfelelően 1951 április 1-én a köztársasági nemzetgyűlés Macedón Köztársaság Állami Levéltára néven megalapította a helyi állami levéltárat. 1953–1960 között nyolc vidéki városban területi levéltárakat, Szkopjében pedig egy városi levéltárat hoztak létre.

A levéltár illetékességi körébe csak a helyi köztársasági szervek iratanyaga tartozott, a levéltár nem kutathatta és gyűjthette a szövetségi minisztériumok és állami szervek Macedóniára vonatkozó dokumentumait. A macedón állami levéltár formálisan önálló volt, a levéltárügy azonban jobbára a jugoszláv tagköztársaságok együttműködésének keretein belül alakult, a Jugoszláv Levéltári Tanács, valamint egyéb köztársaságközi levéltári intézmények felügyelete mellett. További nehézséget okozott, hogy a macedón állami levéltárnak nem volt önálló épülete, az iratanyagot az 1963. évi földrengésig a Nemzetgyűlés és különböző adminisztrációs szervek épületeiben helyezték el. A földrengés miatt a meglévő és addig rendszerezett iratanyag-állomány egy része elpusztult, mivel a kormányzati negyed nem messze feküdt a rengés epicentrumától. Egy esetleges következő földmozgás diktálta félelmek miatt a megmaradt iratokat a geográfiai törésvonaltól messzebb fekvő, Szkopje környéki településekre evakuálták. A levéltári anyag ilyen mértékű elszórt elhelyezkedése végérvényesen szükségessé tette egy önálló, kifejezetten levéltári célokat szolgáló épület-komplexum felépítését. 1968–69-ben készült el az a magasabb skálájú rengéseknek hatékonyabban ellenálló, modern kőépület, amely ma is otthont ad a levéltárnak és a Nemzeti Történeti Intézetnek. Miközben az iratokat vidéken tárolták, és folytak az új épület tervezési munkái, 1965-ben új, köztársasági hatályú levéltári törvényt hoztak Macedóniában, amely az intézmény nevét Macedónia Levéltárára változtatta. Az utolsó, levéltári tevékenységgel összefüggő szövetségi törvényt 1973-ban alkotta meg a jugoszláv parlament. Ez önálló kulturális intézeteknek minősítette a levéltárakat és a köztársasági kulturális tárca felügyelete alá helyezte őket. A nyolc vidéki levéltár és a Szkopjei Városi Levéltár fenntartói az illetékes önkormányzati szervek voltak.

A nagyrészt ma is hatályban lévő, 1990. évi levéltárakról szóló törvény két állami levéltárat ismer el. Ennek megfelelően a szkopjei állami levéltár szervezetébe tagolták az addig teljesen önálló vidéki levéltárakat és a Szkopjei Városi Levéltárat, amelyek ezáltal annak filiáléi lettek, olyannyira, hogy szakfelügyeletüket is az állami levéltár munkatársai látják el. Az így felduzzadt levéltári szervezetet, annak hatékonyabb finanszírozása érdekében köztársasági közigazgatási szervnek minősítették, és a kulturális tárca helyett közvetlenül a kormány felügyelete alá helyezték. A közvetlen kormányzati ellenőrzés megvalósítása érdekében a levéltár élére az igazgatót, és az igazgató-helyettest is, pályázati kiírás nélkül, az éppen hatalmon lévő kormány nevezi ki. A vidéki levéltárak vezetőit a szkopjei állami levéltár igazgatója jelöli ki. A mai független Macedónia levéltárügye és az azzal kapcsolatos problémák tehát lényegében egyetlen országos közlevéltár működésével függnek össze. A törvény még egy levéltár állami finanszírozását és támogatását teszi lehetővé, a Tudományos Akadémia Archívumáét, amely az akadémia keretein belül működő tudományos közintézmény. Az országban ezen kívül az egyházak (az orthodox és a muzulmán)⁴ mint autonóm szervezetek tartanak fenn levéltári jellegű intézményeket, illetve van kis számú, nem állami szaklevéltár is, amelyek jelentősége rendkívül kicsi. A társadalmi szervezetek, oktatási intézmények döntő része iratanyagát átadja az állami levéltárnak. Ennek oka nemcsak a törvényi szabályozottságban keresendő, amely eleve csak két levéltár állami finanszírozását és fenntartását teszi lehetővé, hanem az általános iratmegőrző hagyományok, vagy egyáltalán a szaklevéltárak létrehozására irányuló szándék hiányában, és a levéltárügy tradicionálisan centralizált jellegében.

Az 1990. évi törvény pontosan meghatározta az állam egyetlen levéltárának, Macedónia Levéltárának a feladatkörét. Ez a maradandó, forrásértékű iratok gyűjtése, megőrzése, védelme és a tudományos célok érdekében történő kutathatóvá tétele. Teljes aprólékossággal előírja továbbá az iratképző szervek levéltárral szemben fennálló kötelezettségeit egészen odáig, hogy milyen címkét kell a rendezett iratokat tartalmazó dobozokra ragasztani és milyen információkat kell azoknak tartalmazniuk. A selejtezés, rendezés és levéltárba szállítás költségeit az iratképző szerveknek kell állniuk. Az 1946. december 31-e előtt keletkezett iratok selejtezését csak az állami levéltár munkatársai végezhetik, de az ezután keletkezett iratokról szóló selejtezési jegyzőkönyveket is ők hagyják jóvá. Ennek az a magyarázata, hogy a század eleji nagymérvű iratpusztulás miatt a levéltár őrizetében rendkívül kevés középkori vagy újkori irat maradt, ezért ezek felkutatására és megmentésére különös gondot fordítanak a levéltár munkatársai.

A törvény a maradandó értékű iratok esetében a kutathatóság idejét húsz évben szabta meg az irat datálásától számítva. Ezen kívül azonban bizonyos esetekben, például a személyiségi jogokkal összefüggő dokumentumoknál, ennek idejét ötven évben maximalizálta. A levéltári iratanyag kutathatóságát rendkívüli esetekben maga a levéltár is korlátozhatja, ilyen döntéssel szemben a kormánynál lehet fellebbezni. A törvény a benne foglalt előírásokat megszegő iratképző szervekkel, jogi és természetes személyekkel (tehát a kutatókkal is), sőt, a levéltárral szemben is szankciók alkalmazását teszi lehetővé. Ennek érdekessége, hogy a törvény összegszerűen, régi jugoszláv dínárban adta meg a kiróható bírság mértékét, minden törvényi szabálysértés esetére (szándékos rongálás, dokumentumokkal való kereskedés, az iratképző szervek esetleges visszaélései).

A levéltárakkal és a levéltári iratanyaggal kapcsolatos tevékenységet teljeskörűen szabályozó törvényt a szocialista Macedónia parlamentje, még Jugoszlávia szétesése előtt, de már a délszláv állam szecessziós folyamatának előrehaladott állapotában fogadta el. Érthető, hogy a függetlenné válás és az azt követően kialakult levéltári gyakorlat bizonyos formai és tartalmi korrekciókat igényelt a törvény szövegében, ezért 1995-ben kiegészítették azt. Először is törölték a „szocialista” jelzőket a törvény szövegéből. A büntetési tételeket részben az állami átalakulás, részben az infláció miatt nem dínárban, és nem fix összegben, hanem az éppen aktuális alapfizetésnek megfelelő összeg, illetve annak többszörösei mértékében határozták meg. A leglényegesebb szakmai változtatás a kutathatóság időhatárainak szigorítása volt. A törvény előírta, hogy a külpolitikai vonalvezetésre, államhatárokra, geológiai feltárásokra, stratégiai–hadi objektumokra vonatkozó iratok a keletkezéstől számított százötven év múlva válnak kutathatóvá. A személyiségi jogvédelem alá eső iratok esetében megmaradt az ötven éves időhatár, ugyanakkor amennyiben a dokumentum dátuma ismeretlen, de az adott személy halálának dátuma ismert, akkor a halálának időpontjától számított ötven év múlva, ha a születési időpontja ismert, akkor attól számítva százötven év múlva válik kutathatóvá a dokumentum.

Figyelemre méltó formai változtatást eszközölt a törvény a levéltár funkciójának definiálásában, a „köztársasági közigazgatási szerv” szóösszetételből törölte a „köztársasági” jelzőt. Emiatt felmerülhet az a kérdés, hogy a levéltár esetében nem a kormányzati struktúra egyszerű hivataláról van-e szó, vagy az államigazgatási szervek közös irattáráról? A levéltár 1945 előtti iratanyaga szűkös, a macedón nemzeti történelemben fontos szerepet játszó események, mint a 19. századi nemzeti mozgalom, vagy az ilindeni felkelés⁵, továbbá a két világháború közötti verhovista politika⁶ helyi, autentikus források alapján nehezen ismerhető meg. Az állomány túlnyomó részét az 1945 után alakult állami szervek iratanyaga alkotja. A „köztársasági” jelző elhagyásának szimbolikus aktusa nem a köztársasági intézményrendszertől vagy berendezkedésétől való elkülönülést jelzi, hanem a közvetlen kormányfelügyeletet és kormányzati támogatást hivatott demonstrálni. A macedón állami levéltár azonban jellegét, és a benne folyó szakmai munkát tekintve elkülönül a hivatali szervezet szegmenseitől. Az 1945 utáni iratanyag dominanciája nem egy kizárólag erre a korszakra irányuló tervszerű gyűjtőmunka eredménye, hanem az ország történelméből fakadó kényszerű következmény. A legújabbkori állami dokumentumok gyűjtése a levéltár általános feladatköre és lehetőségei révén természetes szükségszerűség is, amely nélkülözhetetlenné tesz bizonyos mértékű kormányzati felügyeletet.

2000-ben született meg az a törvény, amely nem közvetlenül a levéltárügyet, hanem általában az állami közigazgatási szervek működését szabályozza, de ezen belül egy, a levéltárra vonatkozó formai változtatást vezetett be. Ennek értelmében, paradox módon, a levéltár hivatalos megnevezése ismét Macedón Köztársaság Állami Levéltára lett. Mint utaltunk rá, a szocialista Jugoszláviában 1965-ig ugyanez volt az intézmény elnevezése, akkor a köztársasági jelző a szövetségi jugoszláv állam egyik tagállamára utalt, jelenleg pedig inkább az ország szuverenitását, az önálló államiság meglétét hivatott kifejezni.

A levéltárban az operatív szakmai munka alapvető szervezeti egysége nem az osztály, hanem a szektor. A szektorok munkatársai nem a hazai gyakorlatban bevett, összetett referensi tevékenységet végeznek, hanem a levéltárosi munkakörnek csak egy területére specializálódtak. Négy szektorra tagolódik a levéltár szervezete, ezek a szakfelügyeleti, a feldolgozó, az állományvédelmi és a technikai dokumentációs–kiadványszerkesztői. A szektorok némelyike további alosztályokra tagolódik, ezen kívül a levéltárnak öt további osztálya van, közülük kettőben tudományos jellegű munka folyik (a nemzetközi kapcsolatokért felelős osztály és az informatikai), a másik három pedig adminisztratív munkát végez (gazdasági hivatal, igazgatói titkárság, biztonsági osztály). Az igazgató munkáját ezen kívül egy szektorok feletti, felsőbb vezetőkből választott, négy fős szakmai–tanácsadói kollégium segíti.

A szakfelügyeleti szektor feladatköre kizárólag a külső iratképző szervek irattárainak tevékenységére terjed ki, a szervezeti egység munkatársai felügyelik a selejtezéseket, és az iratátadás előkészítését, valamint ellenőrzik az iktatás rendjét és a beszállításokat. Ezen kívül szükség esetén az iratanyag elkülönítésével és rendszerezésével kapcsolatos szaktanácsadást is végeznek. Macedóniában jelenleg 3900, a külső szervjegyzékeken szereplő iratképző szervet tartanak nyilván. Az ország függetlenségének kikiáltása után rendkívül nehéz geopolitikai helyzetbe került, ami a gazdaság fejlődését is kedvezőtlenül befolyásolta. Ennek következtében még az ország méreteihez mérve is aránytalanul kevés az ország gazdasági életében meghatározó szerepet vállaló tőkés nagyvállalat, amelynek jelentősége és gazdasági súlya indokolná iratanyagának levéltárban történő elhelyezését. A levéltár emiatt és a gazdasági élet lassú átalakulása következtében kizárólag tartós állami tulajdonban lévő, vagy nagyobbrészt állami részesedéssel működő olyan nagy cégek iratanyagát gyűjti, amelyek irattermelése eleve szükségessé teszi azok levéltári megőrzését.

A feldolgozó szektorban készülnek a levéltári kutatáshoz szükséges segédletek. A szektoron belül az iratanyag jellegének és kronológiai tagolódásának megfelelően három alosztály található, az idegen nyelvű iratok gyűjteménye, a régi iratok gyűjteménye, és a legújabbkori iratok tára. Mint utaltunk rá, az állomány döntő hányadát, mintegy 70%-át, a második világháború utáni helyi köztársasági kormányszervek dokumentációja teszi ki. Az idegen nyelvű iratok között a térség történetének és etnikai összetételének megfelelően a legtöbb a török, az albán, a szerb és a görög eredetű. Az iratanyag összterjedelme mintegy 9945 ifm, ez 6220 fondot, és több mint 60 millió dokumentumot jelent. Ebből 7 500 000 a mikrofilmfelvétel, amelynek körülbelül negyede származik jugoszláv, bolgár és török levéltárakból. A magyarországi mikrofilmes anyag három fondot alkot, az első a Hadtörténeti Levéltárból származó katonapolitikai anyag, a második a Magyar Országos Levéltárból származó két világháború közötti bolgár–macedón vonatkozású külpolitikai anyag, a harmadik valamelyik, a cirill betűs átírás alapján meghatározhatatlan magyarországi város (Derga, talán Győr) makedóniai vlah kereskedőinek életére vonatkozó dokumentumokat tartalmaz. A legrégibb irat egy 12. századból származó, Makedóniában szerkesztett egyházi szláv nyelvű kézírásos misekönyv. A középkori anyag nagy részét arab betűs, kézírásos török defterek és egyéb okmányok teszik ki. A legfiatalabb iratok a kormányülések és a parlamenti ülések 1997-ből származó jegyzőkönyvei. A macedón állami levéltárban nincsenek repertóriumok, vagy raktári jegyzékek, az intézmény munkatársai a levéltári fondok anyagáról részletes regesztákat készítettek. Az aprólékos feldolgozó munka oka, hogy a levéltár iratanyagának terjedelme korlátozott, — mint említettük— döntő részben az 1945 utáni időkből származik. Ilyen magasszintű levéltári segédletek még a ’60-as években keletkezett iratanyagról is készültek, a folyamatosan növekvő iratmennyiség azonban nélkülözhetetlenné teszi a középszintű segédletek összeállítására való áttérést.

Az állományvédelmi szektor további négy alosztályra tagolódik. Ezek közül az első a raktározásért, az őrzés feltételeinek megteremtéséért felelős depó. A raktárak összterülete a szkopjei központi épületben mintegy 1898 m², ezen a területen 2490 ifm-nyi anyagot tárolnak. A második a belső nyilvántartásért felelős alosztály, ahol a fondkartonokat tartják, és rögzítik rajtuk a fond vagy állag jellegét, figyelemmel kísérik az esetleges változásokat. A harmadik alosztály a restaurátorműhely és a könyvkötészet, a negyedik pedig mikrofilmkészítő műhely.

Az utolsó szektor a technikai dokumentációs–kiadványszerkesztői, amelynek feladatköre a levéltárban található iratanyag szakszerű közzététele dokumentum-gyűjtemények formájában. A helyi források korabeli nagymérvű pusztulása miatt az ország függetlenségének kikiáltása óta a levéltár feladatai között prioritást élvez a külföldi gyűjtőmunka és mikrofilmezés. A nemzeti történelmi múlt a gyűjtéseknek köszönhetően valamelyest dokumentálttá és feldolgozhatóvá vált, több forráskiadvány jelent meg a levéltár gondozásában törökországi és bulgáriai levéltárakban folytatott kutatómunka, vagy éppen az azokban mikrofilmre vett és Macedóniában is hozzáférhetővé tett anyag alapján.

A nemzetközi kapcsolatokért felelős osztály meglehetősen kiterjedt feladatkörrel rendelkezik. Részben ez a szervezeti egység készíti elő és koordinálja a külföldi levéltárakkal kötött bilaterális szerződéseket. A kétoldalú egyezményekben való részvétel legfőbb célja a levéltár alkalmazásában lévő, vagy annak külső munkatársaiként dolgozó történészek külföldi kutatómunkájának és a mikrofilmezésnek az elősegítése, ennek révén pedig a nemzeti történelem minél megbízhatóbb rekonstruálása. Az osztály tevékenységének másik fő iránya az állami levéltár nemzetközi levéltári szervezetekkel történő elfogadtatása, hogy a nyugati levéltáros gyakorlat alapján felhasználható tapasztalatokra tegyen szert. Macedónia állami levéltára 1992-ben lett tagja a Nemzetközi Levéltári Tanácsnak.

A nemzetközi kapcsolatok osztályára és talán az egész macedón levéltárügyre háruló legnehezebb feladat a restitúciós eljárásban való részvétel, és ebben a macedón érdekek képviselete. Az ország és ezáltal a levéltár önállósulása ugyanis felvetette a 20. század első felében Macedóniából módszeresen kihurcolt kulturális javak kérdését. A levéltár Bulgáriával fennálló kapcsolatai részleges eredményt értek el, a Szófiába hurcolt iratok mikrofilmezése lehetővé vált. A macedón fél Jugoszláviával szembeni követeléseinek alátámasztására és jogosságának bizonyítására tételes iratjegyzékeket állított össze és az ezeken szereplő értékesebb iratok eredeti példányait igényelte vissza. 1999 novemberében Dubrovnikban egy konferenciát tartottak a volt Jugoszlávia levéltárosainak képviselői, az egymás levéltárait érintő, a szétválás után függőben maradt kérdések megvitatására. Ezen egy rezolúciót fogadtak el, amelynek értelmében kimondták, hogy biztosítják egymás számára a levéltári anyag hozzáférhetőségét. Ez a tanácskozás azonban nem oldotta fel az eredeti dokumentumok kérdésében kialakult nézetkülönbségeket, emiatt egészen bizonyos, hogy a Macedóniából elvitt írott források restaurációja még sokáig az egyik legfontosabb megoldatlan problémája lesz a macedón levéltárügynek.

Az informatikai osztály feladata a számítógépes nyilvántartás és adatbázisok gondozása, az adattár folyamatos feldolgozása és bővítése. Ilyen tekintetben a levéltár munkatársai meglepően látványos eredményeket értek el, az 1945 utáni anyag nagy része elektronikus úton is rögzített. Ez két dologgal magyarázható, egyrészt a feldolgozandó anyag relatívan kis terjedelmével, másrészt azzal, hogy a számítógépes adatbevitelt, nyilvántartást, és rendszerezést egy elég nagy létszámú szakmai apparátus végzi.

Macedóniában a levéltáros szakma társadalmi elismertségét nagymértékben megnehezítette a szakirányú képzettséggel rendelkező kvalifikált munkatársak hiánya. A szocialista Jugoszlávia idején ugyanis nem volt levéltáros-képzés a helyi egyetemeken. Jelenleg a levéltárban (a vidéki filiálékkal együtt) 235 fő dolgozik, ezek közül 114-en felsőfokú képesítést szereztek, de ezeknek csak töredéke rendelkezik Zágrábban vagy Belgrádban szerzett levéltáros diplomával, még a vezető beosztásban lévők közül sem mindenki. A diplomás munkatársak nagy része történész, kisebb része egyéb bölcsész szakokon végzett: irodalomtudományon, néprajzon és orientalisztikán. Néhány jogi végzettségű is van az állomány tagjai között. 2000 szeptemberétől a szkopjei Cirill és Metód Tudományegyetem történelem szakán a harmadik évfolyamtól lehet specializálódni arhivisztikára, a levéltáros képzés tehát nem önállóan, hanem az egyik rokon tudomány képzési rendjéhez igazítva indult meg.

Macedónia a hungarika-gyűjtés szempontjából harmadrendű terület. Kisszámú magyar vonatkozású anyag, sőt néhány magyar nyelvű dokumentum is a makedóniai kereskedők családi archívumaiban található. 1956-ban több magyar menekült került az ország központjában fekvő Krusevóba. A város földrajzi adottságai miatt feltételezhető, hogy internálták őket. Ezekre a menekültekre vonatkozóan talán a bitolai levéltárban lehetne elszórt adatokra bukkanni, bár az is alaposan feltételezhető, hogy az internálást a jugoszláv központi szervek hajtották végre, ezért az erre vonatkozó dokumentáció is Belgrádban található.