Zala megye archontológiája 1338–2000

Szerkesztő: Molnár András

Zalaegerszeg, 2000. (Zalai Gyűjtemény, 50.) 282 p.

 I. A kezdetektől a 18. század végéig (Pálffy Géza)

A megye a magyar államalapítástól kezdve napjaink a helyi közigazgatás legmeghatározóbb, legnagyobb hagyományokkal bíró és az ország egészének történeti fejlődése szempontjából alapvető szereppel rendelkező intézménye volt. Ennek ellenére a megyei közigazgatás történetének kutatása majd minden korszakban tetemes hiányosságokkal bír. A megye valódi jelentőségéhez képest egyes korszakokban betöltött szerepének szisztematikus levéltári feltárómunka alapján történő bemutatására ez ideig sem az országos, sem a helytörténeti kutatások nem fordítottak kellő figyelmet. Ez alól pusztán kialakulásának és királyi vármegye nemesi vármegyévé fejlődésének folyamata jelent kivételt, mely területeken elsősorban Györffy György és Kristó Gyula, valamint újabban Zsoldos Attila kutatásainak köszönhetően jelentős eredményekkel rendelkezünk.

A megyetörténeti kutatás általában véve mégis a magyar történetírás egyre inkább elfelejtett „mostohagyermekei” közé tartozik. Bár népszerűsítő jellegű történeti áttekintések és a napjainkban működő helyi önkormányzatokat bemutató összefoglalók gyakran látnak napvilágot, ezek nem helyettesíthetik a rendszeres kutatások alapján készült modern szakmonográfiákat. Ez utóbbiak pedig szinte teljességgel hiányoznak. A 19. század végi nagy összegzések és a következő századelő egy-egy lelkes vállalkozása óta egyetlen magyar vármegyéről sem készült átfogó modern történeti feldolgozás. (Kivételt pusztán Pest vármegye történetének előmunkálatai jelentenek, amelyek eredményeként hamarosan napvilágot lát a megye fejlődését a kezdetektől a török kor végéig bemutató első kötet.) A kutatások elmaradása különösen a történeti Magyarország napjainkban már az államhatárokon túl fekvő egykori vármegyéi esetében adhat okot aggodalomra. Elképzelhető ugyanis, hogyha a 21. században nem készülnek ezekről modern összefoglalók, évszázados fejlődésük bemutatása — történeti tudatunk fokozatos beszűkülésével és megfelelő (nyelvi) felkészültségű helyi kutatók híján — már sohasem valósulhat meg.

Alapkutatások hiányában a magyar történelem egyes periódusaira vonatkozóan — a középkorról szóló említett munkákat leszámítva — alig találunk összegző feldolgozásokat a vármegyék szervezetéről, területi változásairól, közigazgatási feladatairól vagy igazságszolgáltatási tevékenységéről, nem beszélve az egyes tisztségviselők vagy a megyei politikai elit szerepéről, anyagi viszonyairól, iskolázottságáról stb. Pedig ezen ismeretek hiányában nehéz reális képet rajzolni országos folyamatokról is, például a nemesi társadalom változásairól, anyagi és karrier-lehetőségeiről, a vármegyei értelmiségről vagy akár az írásbeliség terjedéséről. Ezen a helyzeten sokat segíthet egy-egy alapos forrásfeltárás eredményeként megjelenő olyan esettanulmány, amely az elmúlt két évtizedben a középkor vonatkozásában például Kubinyi András, Zsoldos Attila vagy Csukovics Enikő, a kora újkori Győr vármegyéről pedig Gecsényi Lajos, Pest-Pilis-Soltról Szakály Ferenc, Sopronról Dominkovits Péter vagy Zaláról Bilkei Irén és Turbuly Éva tollából látott napvilágot.

A vármegyei archontológiai kutatások terén hasonlóképpen bőven vannak hiányosságok, ami persze nagyrészt adódik a fentiekben felvázolt kutatási helyzetből. A középkort vizsgálva, nagyobb időszakra (1301–1457) vonatkozóan pusztán Engel Pál igen gazdag és megbízható adattárára (Magyarország világi archontológiája 1301–1457, I–II. kötet Bp., 1996) támaszkodhatunk, amelynek Zsoldos Attila munkája eredményeként rövid időn belül elkészül az Árpád-korra vonatkozó előzménye is. Az 1920–1930-as és az 1980–1990-es évek kutatásaiknak eredményeként 1526 előttről emellett több vármegye ispánjairól-alispánjairól vagy egy-egy hosszabb-rövidebb időszak majd minden megyei tisztségviselőjéről rendelkezünk számottevőnek nevezhető adatokkal: Temes megyére: Pesty Frigyes, Magyar Történelmi Tár 12. (1863), 157–267. és Fenyvesi László, Studia Agriensia 14. (1993) 260–263.; Zalára: Holub József, Zala megye története a középkorban, Pécs (1929), 441–485.; Sopronra: Belitzky János, Sopron vármegye története, I. kötet, Bp. (1938), 901–909.; Vasra: Reiszig Ede, Vas vármegye tisztikara a középkorban, Kőszeg (1940); Somogyra és Turócra: Borsa Iván, Somogy Megye Múltjából Levéltári Évkönyv 13. (1982), 9–14. és Levéltári Közlemények 60. (1989), 199–218.; Hevesre: Havassy Péter, Studia Agriensia 6. (1986); Tolnára: Szakály Ferenc, Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt (1314–1525), Szekszárd (1998), 38–66. és uő., Történelmi Szemle 39. (1997), 411–424.; Ungra: Engel Pál, A nemesi társadalom a középkori Ung megyében, Bp. (1998), 122–126. és újabban Gálocsy Zoltán, Ung vármegye főispánjai és tisztviselői a legrégibb kortól 1867-ig, Szerk.: Csatáry György, Bp.–Beregszász (2000); Veszprémre: Horváth Richárd, Fons 7. (2000), 2. sz. 249–266., végül az erdélyi vármegyékre: Lázár Miklós, Századok (1887–1889) adatközlése alapján. Ismereteink szerint megjelenés alatt áll továbbá Abaúj vármegye későközépkori (Horváth Richárd), valamint Szabolcs és Pest középkori adattára (Tóth Norbert, ill. Tringli István) is.

A kora újkorra vonatkozóan — a főispánok vonatkozásában legalábbis — látszólag kedvezőbb helyzetben vannak a korszak kutatói, hiszen Fallenbüchl Zoltán 1994-ben megjelentette Magyarország főispánjai 1526–1848 című munkáját. Mivel azonban ez az adattár alig lép túl Somogyi Zsigmond 1902-ben közzétett kötetének (Magyarország főispánjainak története 1000–1903) eredményein (vö. Fallenbüchl munkájának bírálatával: Fons 2. [1995], 1. sz. 99–111.), a mohácsi csata utáni bő három évszázadra vonatkozóan még a középkorinál is sokkal rosszabb helyzetben vagyunk. Egy-egy régebbi, de mind a mai napig használható adatközlés mellett (Torna megye: Kemény Lajos, Abaúj-Tornavármegye története 1527–1648, Kassa, 1915, 96. és Zólyom: Föglein Antal, Századok 57–58. [1923–1924], 469.) önálló forráskutatáson alapuló adattár az utóbbi időben pusztán Győr vármegye 17. század tisztségviselőiről látott Gecsényi Lajos közleményeként éppen jelen folyóirat hasábjain (38. [1988], 3. sz. 33–34.) napvilágot. Összességében tehát a kora újkorra vonatkozó ismereteink meglehetősen szerénynek nevezhetők. Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben szép számmal megjelent vármegyei regeszta-kötetek (Esztergom, Gömör, Győr, Pest, Sopron, Szatmár, Tolna, Vas, Zala és Zemplén, valamint előkészületben: Nógrád megyéről) remek lehetőséget kínálnak a hiányosságok pótlására. Jakó Zsigmond szorgalmazására ráadásul az „alapozás” már Erdélyben is megkezdődött; több fiatal kutató dolgozik ugyanis a 17. századi magyar nyelvű közgyűlési jegyzőkönyvek regesztáinak kiadásra történő előkészítésén.

A fentiek ismeretében a Molnár András szerkesztette Zala megye archontológiája 1138–2000 című kötet a megyetörténeti kutatásokban országos szinten is úttörő, követendő és példaértékű vállalkozás. Úttörő, hiszen az egész történeti Magyarország területéről elsőként adja közre egy megye teljességre törekvő cím- és névtárát, jelen esetben az eddig ismert első tisztségviselő felbukkanásától, 1138-tól egészen 2000. júl. 31-éig. Követendő, elsősorban a többi megyei levéltár számára, mert bebizonyította, hogy az efféle alapvető fontosságú adattárak elkészítése — az újabb korszakok vonatkozásában mindenképpen — a vidéki történeti kutatóműhelyek feladata. A megyei adattárak elkészítéséhez szükséges forrásbázis meghatározóbb része (elsősorban a közgyűlési jegyzőkönyvek és iratok, valamint egyéb helyi önkormányzati dokumentumok stb.) ugyanis a megyei levéltárakban találhatók. Ezeknek a forrásoknak a szisztematikus feltárásban ugyanakkor kiváló lehetőséget kínálna a megyei levéltárak és a vidéki egyetemek szorosabb együttműködése, akár kifejezetten ilyen irányú PhD-programtervek kidolgozásával. Végül a Zala Megyei Levéltár sorozatában (Zalai Gyűjtemény) megjelent kötet joggal tartható példaértékű vállalkozásnak is, hiszen valóban hosszan tartó levéltári kutatások eredményeként készült színvonalas és értékes összefoglalás.

A hosszas alapkutatásokat még a század első felében Holub József kezdte meg, midőn említett nevezetes összefoglalójában 1929-ben gondos — persze még nem teljes — jegyzékét nyújtotta a megye középkori ispánjainak, alispánjainak és szolgabíráinak (441–485. oldal). A munkálatok azután az 1980-as évek végétől lendültek fel ismételten, amikor elsősorban az Országos Tudományos Kutatási Alap és egyéb — részben helyi — források támogatásával jelentős feltárómunka indult a kora újkorra, valamint a legújabb időszakokra vonatkozóan is. Ennek a munkának — az előbbi korszak tekintetében — legfontosabb eredményeit Bilken Irén és Turbuly Éva tették közzé, nevezetesen a Zala vármegye közgyűlésének működését bemutató regeszta-kötetek megjelentetésével (I. köt. 1555–1609, a két szerző közösen, Zalaegerszeg [1989], II. köt. 1611–1655, Turbuly Éva, uo. [1996], Zalai Gyűjtemény 29. és 39. sz.). A két történész–levéltáros emellett az 1980-as évektől országos és helyi történeti folyóiratokban (főként a Levéltári Közleményekben, a Levéltári Szemlében, a Zalai Gyűjteményben és a Zalai Múzeumban,) majd tucatnyi tanulmányt szentelt a későközépkori és kora újkori vármegye történetének, valamint a megyei nemesség különböző szempontokból (egy-egy kiemelkedő család, iskolázottság, karrier-lehetőségek stb.) való vizsgálatának. Zala vármegye 1750-ig terjedő archontológiáját ekként annak két legkiválóbb és a megye történetében legjártasabb kutatója készítette el. Az 1541-ig terjedő adattár Bilkei Irén, a Buda elestétől 1750-ig tartó rész pedig Turbuly Éva munkája. Hasonlóan nyilatkozhatunk Kapiller Imrének a 18. század második felét átfogó fejezetéről is, hiszen ő ugyancsak kiválóan használta ki, hogy hosszú időn át „anyagközelből”, azaz a levéltári források és nem elavult régi sillabuszok alapján térképezhette fel a vármegyét e periódusban irányító tisztségviselők derékhadát.

A technikai kivitelezésében is szép kiállítású kötet azonban nem pusztán egyszerű tárháza a megye több évszázados tisztviselőkarának. Ezt azért szeretnénk külön hangsúlyozni, mert önmagában egy archontológia szinte semmit sem ér, ha nem csatlakozik hozzá a reprezentált intézmény történetét bemutató összegzés. A vármegyei közigazgatás említett hiányos feldolgozásának ismeretében ezért ettől egyetlen hasonló kiadvány összeállítója sem tekinthet el. A kötet szerkesztője és szerzői kiválóan ismerték fel ennek szükségességét, s készítették el — az adatbázissal egyidejűleg — bevezető tanulmányok sorával Zala vármegye közigazgatás-történeti összefoglalóját. Ennek terjedelme (230 oldal) már önmagában is majd egy külön kötetre rúg, s a szerzők kutatási területének, valamint nem kis részben az általuk gondozott levéltári anyag időhatárainak megfelelően részletezi a vármegye egyes korszakokban végbement fejlődését, területi változásait, szervezeti beosztását, közigazgatási feladatait, működésének jellegzetességeit, s nem utolsósorban tisztségviselőit. Végül a szaktanulmányok utolsó bekezdései részletesen bemutatják a címtárhoz felhasznált legfontosabb forrásokat és a közlés alapelveit is.

A kötetet annak végén külön térképek egészítik ki, amelyek szemléletes képet nyújtanak az egyes történeti alfejezetekben bemutatott területi változásokról és a megye járásainak határairól. Praktikus okokból azonban jó lett volna ezeket beszámozni, s rájuk az adott fejezetekben rendszeresen utalni, hiszen a kötetet remélhetőleg nem pusztán a megye településhálózatát alaposan ismerő néhány helyi szakember, hanem az ország történetének távolabbi kutatói, valamint a múltja iránt érdeklődő nagyközönség képviselői is haszonnal fogják forgatni. Tőlük viszont nem várható el, hogy minden megyét kívülről-belülről ismerjenek.

A kötet második, terjedelmesebb részét a tisztségviselők adattára teszi ki. Ez önmagában is két részből: a tisztviselők cím-, illetve névtárából áll. Az előbbi — a bevezető tanulmányok időhatáraihoz igazodva — veszi számba a különböző megyei tisztségviselőket, kezdve az országgyűlésekre küldött követektől, a fő- és alispánokon át a különböző kisebb tisztségviselőkig (jegyzők, adószedők, járásonként a [fő]szolgabírák, ügyészek, számvevők, esküdtek stb.). A tisztviselők névtára ugyanakkor a személynevek ábécérendjében a címtár valamennyi tagját felsorakoztatja, megadva összes megyei tisztségét, azaz valójában az egyes személyek megyei életpályájának vázát. (A főként a főispánok esetében érdekes országos és egyéb tisztségek közlésétől helyhiány miatt kénytelenek voltak a szerzők eltekinteni, ezek bemutatására külön szaktanulmányok és országos adattárak hivatottak.) A névtár összeállítása a megyei hivatal- és nemességtörténeti kutatások komoly elősegítése mellett azért is kiváló és követendő ötletnek tartható, mert ezzel a terjedelmes személynévmutató is megspórolható volt.

Megfontolandó és kérdéses ugyanakkor, különösen a további megyei adattárak összeállítása szempontjából, hogy nem lett volna-e szükséges a középkori és a 16–17. századi adatok esetében a forráshelyek rövidítések segítségével történő feltüntetése. Ezen időszakok vonatkozásában ugyanis — a közgyűlési jegyzőkönyvek adatait leszámítva, amelyek ráadásul a korai korszakokból számos megye esetében csak meglehetősen töredékesen maradtak fenn — valójában szórványadatokról van szó, így esetleges ellenőrzésük csak nagyon nehezen lehetséges. A 18. század elejéig viszont majd minden szerény adat különös jelentőséggel bír. Ez igaz példának okáért a kötet egy különleges „rejtett kincsére” is. Mivel Zala és Somogy megye 1596-tól egészen 1715-ig együtt működött, ezért a somogyi szolgabírákra vonatkozó és a kötetben sorakozó értékes szórványadatok forrásainak feltüntetése (is) mindenképpen hasznos lett volna. Mindezek az információk azonban a kötet remélhetőleg hamarosan megjelenő CD-változatában vagy interneten hozzáférhető „formájában”, illetve néhány évtized múlva kiegészített kiadásában majd könnyűszerrel pótolhatók.

Mindezek után már csak arra a kérdésre kell választ keresnünk, amely minden archontológiai adatbázis esetében felmerül, nevezetesen, mennyire nyújtja teljes tárházát a megyei tisztségviselőknek. Jelen kötet kapcsán erre a kérdésre is kedvező választ adhatunk. A helyben (Zalaegerszegen) található megyei jellegű források maximális kihasználása alapján, valóban magas színvonalon készült el a munka. Persze ez nem jelenti azt, hogy a középkori és kora újkori tisztviselők, főként a szolgabírák és esküdtek jegyzékét még ne lehetne majd a jövőben tovább bővíteni és pontosítani. A Magyar Országos Levéltárban őrzött kisebb-nagyobb családi levéltárak (például a Batthyány, a Nádasdy, a Festetics, illetve aannk részeként őrzött gersei Pethő stb.), valamint a szomszédos megyék (Vas és Veszprém) és néhány, a vármegyével szoros kapcsolatban álló vagy területén illetékes egyházi intézmény (mindenekelőtt a vasvári és a veszprémi káptalan stb.) archívumai még számos újabb adattal gazdagíthatják majd a munkát, különösen az ezekben fennmaradt vármegyei kiadványok, tanúkihallgatások stb. révén.

Hasonlóképpen biztosan több helyen pontosítható lesz még a tisztségviselések időhatára is, természetesen elsősorban a 17. századtól már egyre rendszeresebbé váló ilyen jellegű adatoknak köszönhetően. Ezzel kapcsolatban — különösen a főispánok esetében — a kötet CD-változatában és a majdani további megyei archontológiák esetében hasznos lenne annak pontos jelölése, illetve valamilyen formában történő megkülönböztetése, hogy az adott személyt mikor nevezték ki vagy választották meg a tisztségre és mikor foglalta el ténylegesen, beiktatása alkalmával posztját. A két időpont között ugyanis — a főispánoknál például — gyakran hosszú hónapok teltek el; így számos esetben félreértésre adhat okot, ha nem tudjuk, hogy az archontológia összeállítói éppen melyik adatot tüntetik fel.

II. A 18. század végétől napjainkig (Soós László)

A kötet említett első részében a Zala megyei közigazgatás, illetve önkormányzati igazgatás történetét bemutató hivataltörténeti bevezetők sora a 18. század végétől Molnár András tanulmányával (1790–1849) folytatódik. II. József közigazgatási reformkísérletének bukása után Zala megyében is a korábbi évtizedekben kialakult — 1849-ig változatlanul fennálló — rendi hivatalszervezetet és ügyintézési rendet állították vissza. A szerző a fenti időszakban főleg a tisztújítások alkalmából tapasztalt visszaéléseket mérsékelni kívánó szabályrendeletek és a megye által védelmezett évszázados szokásjog között feszülő ellentétek feloldására tett kísérletekkel, valamint a reformkori tisztikar ismertetésével foglalkozik.

Az abszolutizmuskori megyei közigazgatás történetét Halász Imre tanulmányából ismerhetjük meg. Az általa feltérképezett időszak Alfred Windischgrätz katonai kormányzásának bevezetésétől a Bach-korszak végéig terjed. Részletesen ismerteti a birodalmi centralizmus érdekében meghozott közigazgatási intézkedéseket és ezeknek a kerületi, megyei és járási szinteken való konkrét megnyilvánulásait. E rendelkezések nyomán a helyi önkormányzati szervek választott tisztségviselői helyére kinevezett hivatalnokok kerültek, és az így létrehozott hatóságok az állam helyi végrehajtó szerveiként működtek.

A közigazgatás területén a Bécs által bevezetett változtatások nemzetellenes célja és diktatórikus eszköztára bármennyire is elfogadhatatlan, mindenképpen elismerendő azoknak az intézkedéseknek a polgári átalakulás irányába mutató része, amelyet a szerző a korábbiaknál jóval árnyaltabban az alábbi szavakkal fogalmaz meg: „Az abszolutizmus korának államrendszere egymásnak ellentmondó sajátosságokat hordoz magában. Hivatalszervezeti téren — közigazgatási beosztás, hatáskör — bevezetett újításait, átszervezéseit pozitívumként értékelhetjük. Azzal, hogy megszületik alsó fokon is a helyhez kötött közigazgatás, a tisztviselőket arra kötelezik, hogy a székhelyen lakjanak, hivatalok alakulnak, s ezek közigazgatási egységek központjaiban létesülnek; egyre jobban elkülönül a szakigazgatás; kötötté válik a hivatalos idő; szabályozott az ügyvitel; a létesített hivatalokban mindig van ügyintéző — mindez kétségtelenül jelentős előrelépést jelent a polgári hivatalfejlődés útján. Ugyancsak pozitív lépés a közigazgatásnak a jogszolgáltatástól való szétválasztása, s hogy az állások betöltését szakképzettséghez kötik.”

Zala megye közigazgatásának 1861 és 1910 közötti történetét Foki Ibolya tanulmányából ismerhetjük meg. Az 1850-es évek elején a Habsburg Birodalom egyre válságosabbá váló helyzete arra kényszerítette a bécsi udvart, hogy — a Karl Kübeck báró nevével fémjelzett bürokratikus rendszer elveit feladva — a magyarokkal való kiegyezés útját keresse. Az Októberi Diploma (1860) rendelkezései nyomán az ország egész területén megkezdődött a megyei és városi önkormányzatok újjászervezése. Az 1861. november 5-éig tartó rövid alkotmányos időszakban Zala vármegye nemességének sikerült kiharcolnia, hogy a tőlük korábban elcsatolt muraközi járást, valamint hat községet a megyéhez visszacsatoljanak.

A provizórium időszakát létrehozó uralkodói rendelkezés a helyhatóságok működését megszüntetve a megyei bizottmány feladatkörét a kinevezett tisztviselőkből álló ún. tisztiszékekre ruházta át. A megyei közéletet érintő legfontosabb döntések vagy főispáni utasítással, vagy tisztiszéki határozattal születtek, így a tisztviselői kar mind döntéshozó, mind végrehajtó szervként egyaránt tevékenykedett. A működési zavarokkal terhes átmeneti kormányzati rendszer megszüntetésére, a törvényhatóságok alkotmányos jogainak visszaállítására és a történeti hagyományoknak megfelelő általános tisztújításra csak a kiegyezés megkötése után kerülhetett sor.

Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttével a megye szerepkörében is lényeges változások következtek be. Az országgyűlésnek felelős magyar kormány megalakulásával nemcsak a megye alkotmányvédő szerepe szorult háttérbe, hanem a minisztériumok a központi hatalom képviseletében az önkormányzatok jogkörének kurtítását is elvégezték. A kormány ez irányú munkájának sikerét mutatja, hogy pár év alatt a közigazgatás és igazságszolgáltatás szétválasztásával, a pénzügyigazgatási szervezet megerősítésével a megyék törvénykezési, bíráskodási és adófizetési jogát sikerült teljesen felszámolnia. A szerző a továbbiakban részletesen ismerteti a megye közigazgatásának területi változásait, a tisztviselői kar feladatkörének módosulásait, valamint nyomon követi azokat a törvényi változásokat, amelyek Zala megyében is a polgári közigazgatási rendszer kialakulásához vezettek.

Káli Csaba három történeti időszakot (1910-től 1950-ig, 1950-től 1980-ig, 1990-től 2000-ig) átölelő munkájában megközelítőleg az egész 20. századi hivataltörténet bemutatására vállalkozott. Ebben a világháborúkat, forradalmakat, diktatúrákat megélt évszázadban az ország és így egyúttal a megye területi változásai, az önkormányzatiság időnkénti felszámolása, továbbá a tisztviselői kar lecserélése kapott központi szerepet.

Hol van már az a 19. század végi gyakorlat, amikor a centralizációs törekvések erősödését az önkormányzati jogok rovására még úgy valósították meg, hogy — a helyi és országos érdekeket alkotmányos keretek között egyeztetve — a megyei önkormányzatok törekvéseit is érvényesülni hagyták. Az önkormányzati igazgatás tevékenységi körének szűkülését jól érzékelteti az a folyamat, amelyben a megyei tisztségek betöltése feletti jog egyre inkább a központi hatalom hatáskörébe került át. A megyei tisztújítás, mint a tisztviselők megválasztásának történetileg kialakult formája, az I. világháború kitörésével szinte teljesen megszűnt. Zala megyében az 1907-ben megtartott tisztújításkor hivatalba kerülők megbízatását kezdetben a kormány, majd 1919-ben a törvényhozás (XLIX. tc.) a tervbe vett közigazgatási reform életbelépéséig meghosszabbította. Az 1929-ben megjelenő törvény (XXX. tc.) — a korábbi kormányzati szándékot tükrözve — a kinevezett közigazgatási szakértők élethosszig tartó hivatalviselésének elvét rögzítette.

A fenti törvény előírásai szerint Zala megyében az általános tisztújítást — mint kiderült az utolsót — 1929 decemberében tartották meg. A további esedékes tisztújítások halasztását követően a községi, városi és vármegyei tisztviselői állások államosítását az 1942. évi XXII. tc. tételesen is kimondta. Ez azt jelentette, hogy az eddig választások útján elnyerhető állásokat a belügyminiszter kinevezéssel töltheti be. Annak ellenére, hogy ez a törvény a kinevezési előírásokat ideiglenesnek tartotta és hatályának végső időpontját 1947. december 31-ben rögzítette, az 1948 után egyre erősödő baloldali diktatúra a megyei tisztviselőket is elsősorban politikai céljainak megfelelően mentette fel illetve nevezte ki.

Az 1949-ben elfogadott sztalinista alkotmány szellemében a hagyományos megyei közigazgatást a szovjet mintára létrehozott ún. tanácsrendszer váltotta fel. Káli dolgozatának további részéből hasznos információkat kapunk a tanácsi testületek működéséről, a megyei és járási tanácsok hivatali szervezetéről, valamint a szakigazgatási szervekről. A hivataltörténeti tanulmányok befejező részeként megismerkedhetünk azokkal a törvényekkel és rendeletekkel is, amelyek a napjainkban működő megyei önkormányzatok testületeit és tisztviselői karát létrehozták.

A tanulmányokat követő címtár 19–20. századi fejezeteiben szintén megtalálhatjuk a megye mindazon egykor választott vagy kinevezett tisztviselőinek nevét és szolgálati idejét, akik Zala megye közigazgatásában szerepet vállaltak. A kötetet záró, kitűnően használható névtárhoz pedig — a recenzióstársunk által leírt pozitívumok után — csupán egy szerény kiegészítő megjegyzés kívánkozik: az egykoron használt előnevek feltüntetése, valamint az ezekben való eligazodást segítő utalások elkészítése a kutatók és érdeklődők tájékozódását még tovább segíthetné.

Összegzésképpen tehát elmondható, hogy a Zala megye archontológiája 1138–2000 című kötet szerkesztője és szerzőgárdája a többi megyei levéltár és vidéki történeti kutatóműhely számára követendő, magas szakmai színvonalú és technikai kivételezésében is szép kötetet jelentetett meg. Nevezetesen olyan kötetet, amelynek jelentősége messze túlmutat Zala megyén. Hosszú és szisztematikus forráskutatásokra épülő eredményeit ugyanis a fentiekben sürgetett megyetörténeti összefoglalások elkészítéséhez, valamint Magyarország egyes korszakainak politika-, közigazgatás- és társadalomtörténeti szempontból való bemutatásához, továbbá a nemességkutatáshoz — a helytörténészek mellett — egyaránt kiválóan hasznosíthatják a különféle kutatóintézetek és a szaporodó egyetemek munkatársai, oktatói és hallgatói. 

Pálffy Géza – Soós László