Kántor Klára

Esztergom vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái

Esztergom, 1999. 322 p.

A megyei közgyűlési jegyzőkönyvek történeti értékére már régen felfigyeltek történészek, levéltárosok, de publikálásuk csak az 1980-as évektől vette kezdetét regesztakötetek formájában. A vállalkozás elindítója a Pest Megyei Levéltár volt. Ezt követően Vas, Zala, Győr, Sopron, Tolna, Gömör, Zemplén és Szatmár vármegye jegyzőkönyveiből tettek közzé néhány kötetet. Korábban OTKA-pályázat is segítette e vállalkozást, ami azonban sajnálatos módon megszűnt. Talán ez is egyik oka lehet annak, hogy az utóbbi időben egy megye sem járult hozzá újabb kötettel az eddigiekhez. Ezért is örömteli a Komárom-Esztergom Megyei Levéltár vállalkozása, hogy a levéltár első forrás-publikációjaként éppen ezt a hallatlanul gazdag forrástípust választotta. Annál is inkább, hiszen a regesztakötetek közreadása roppant időigényes és nehéz feladat, amelynél a kiváló nyelvtudás, az adott korszakban való biztos eligazodás nélkülözhetetlen, közreadójának különösen az igazgatástörténetben kell járatosnak lennie. Nem csoda, ha nagyon kevesen mernek és tudnak belevágni ebbe a feladatba.

A Kántor Klára által latinból lefordított jegyzőkönyvek több mint negyven év anyagát ölelik fel. Ez az időszak nemcsak a megye, de a megye földrajzi és politikai helyzeténél fogva az ország számára is különös jelentőséggel bírt. A közzétett évek nagyobbik fele még a török hódoltság idejére, míg a kisebbik hányad a török utáni új berendezkedés kezdeti éveire esik. Esztergom vára, amint azt a szerző is írja a bevezető tanulmányában, a Bécs és Buda közti hadiút egyik legfontosabb állomása volt. 1543-ban a törökök elfoglalták a várat, később szinte az egész megye a hódoltság részét képezte, Esztergom vára pedig török szandzsák központja lett. A török uralom alatt az egyházi szervek először Pozsonyban, majd Nagyszombatban működtek, a megyei közigazgatásnak a 17. század első felétől Érsekújvár adott helyet. A szerző által részletesen ismertetett politikatörténeti bevezető igazán a regeszták olvasása által válik életszerűvé. De nem csak politikatörténeti szempontból érdekesek a jegyzőkönyvek, szinte mindenről szó esik bennük, ami egy megye életével kapcsolatos lehet, hiszen a megyét érintő legfontosabb ügyek mindenkor a közgyűlésen hangzottak el és kerültek lejegyzésre. Számtalan országos, a korszak miatt gyakori ügy, a katonatartás kérdése éppen úgy megjelenik a jegyzőkönyvek lapjain, mint a csak e megyét érintő, sokszor jelentéktelennek tűnő ügyek. A gazdaságtörténet, a társadalomtörténet vagy az igazgatástörténet kutatója ugyanúgy talál számára értékes adatokat bennük, mint a hadtörténész vagy azon olvasó, akit kifejezetten a helytörténet érdekel. A szerzőtől bő tájékoztatást kapunk a megyei közgyűlés (congregatio) és a törvényszék (sedria) működéséről, a megyei tisztségviselőkről, ill. azok tevékenységi köréről. A tisztviselői kar szempontjából különös jelentőséggel bír, hogy a vármegye örökös főispánja a mindenkori esztergomi érsek volt.

A bevezető tanulmány a szükséges és jól megírt történeti rész után a kiadás mikéntjéről tájékoztatja az olvasót. A válogatott bibliográfiát jól kiegészíti az eddigi regesztakötetek felsorolása, majd Esztergom vármegye gyűléseinek időrendi mutatója. A vármegye tisztviselőinek névsora, ill. a rövidítések jegyzéke zárja a bevezetőt. A kötet gerincét alkotó regeszták után a szükséges apparátus, a hely- és személynévmutató és a tárgymutató következik.

A munka egészéről alkotott pozitív véleményünk ellenére engedtessék meg nekünk, hogy néhány általunk következetlenségnek tartott szempontra felhívjuk a figyelmet. Amint fent is írtuk, a bevezető tanulmány a lényeget tömören és jól összefoglaló munka, általa a témában kevésbé járatos olvasó is eligazodhat a korszakban és számára is beszédesebbé, és értelmezhetővé válnak az egyes regeszták. A történeti ismertetés során kitér a szerző a török kor nagyarányú népességpusztulásra, amelyhez argumentációként két összeírás adatait hozza fel, miszerint a 13. század végi 128 településből a 17. század végére már csak 42 maradt, illetve ennyit írtak össze. Úgy véljük, nem szerencsés két időben egymástól ennyire távol eső összeírásból mély következtetéseket levonni, mert ezek félrevezetők lehetnek több, itt most nem részletezendő szempontból is.

Néhány észrevételünk a mutatókkal kapcsolatban is van. Összességében a tárgymutató jól használható és a szúrópróbaszerű ellenőrzés során sem találtunk hibákat vagy elírásokat benne. Azonban a kötet használója számára, aki csak egyes problémákra keres rá, lehetne kicsit részletesebb. Például érdemes lett volna külön felvenni a „jobbágyok” címszó alatt az „adó” alcímszót is. A mutató külön keresési lehetőséget biztosít a „nemesek adózása” ügyében, ugyanakkor ez a jobbágyok esetében elmarad és az „adó” címszó alatt sincs ilyen formában felvéve. Az „adó beszedése” külön tárgyszót kapott, de nem derül ki belőle, hogy milyen adónemből szedték. Ha elolvassuk például a 92. regesztát, megtudhatjuk portális adóról van szó, de ezt a mutató külön nem jelzi, a 110. regesztára szintén az „adó beszedése” alatt történik hivatkozás, a regesztát elolvasva kiderül, hogy az országgyűlési követek részére kivetett adóról esik említés, vagy a lovaskatonák tartására elrendelt vármegyei adóról a 118. regesztában. Maradva az „adó” példájánál, a mutatóban zárójelben megtaláljuk a különböző latin elnevezéseket: contributio, dica, limitatio, portio, repartitio, taxa, amelyek fogalmi tisztázása elmarad. Ráadásul a taxa például kölön is fel van véve a mutatóban, ugyanakkor a repartitio, a contributio nincs. A dica az „adó” mellett zárójelben, így latinos alakban szerepel, míg külön alszóként, „dika” alakban. Esetleg egy glossarium javára vált volna a kötetnek az ilyen és egyéb latin szavak, kifejezések megmagyarázására és a különböző mértékegységek feloldására. Például valóban nem mindegy az, hogy valakit a korszakban egregiusnak, perillustrisnak vagy magnificusnak szólítottak, amint ezen két utóbbi titulust latin alakjában meg is hagyja a szerző a regesztákban, de ezen titulusok nem elhanyagolható különbségeinek jelzésére is alkalmas lehetett volna egy glossarium. Nyilvánvaló ezen kifejezések értelmezése a kutatók számára nem okoz gondot, de a megyetörténeti kiadványok mindenkor hangsúlyozzák, hogy szélesebb közönséget céloznak meg, ami elengedhetetlenné teszi a szakmabeliek számára esetleg fölöslegesnek és aprólékosnak ható segédletek közzétételét is.

A kötethez — ahogy fentebb említettük — külön hely- és személynévmutató is készült. A személynevek és a földrajzi nevek esetében helyesnek és elengedhetetlennek tartjuk a különböző írásmódok feltüntetését, de úgy gondoljuk, ezt inkább a mutatóban és nem zárójelbe téve a regesztaszövegben kellett volna megadni. Bár tudjuk, ez a gyakorlat korábbi regesztakötetek esetében is előfordult, megítélésünk szerint az előző módszer alkalmazása a kötet használója számára könnyebbséget jelent. Például a Szilasy név mellet zárójelben megtaláljuk a Szyllasy alakot is, de a mutató csak az előző változatot adja meg. Ugyanakkor a mutató a 17. regesztában szereplő Telegdy név utáni zárójeles Thelegdy alakot veszi csak fel. A 18. regeszta Kirvacs, zárójelben Kyrvach Istvánt említ, míg a mutatóban egy harmadik — Kirvacz — alak jelenik meg. Hasonló következetlenségek a földrajzi nevek esetében is előfordulnak. Megjegyzéseink talán szőrszálhasogatásnak tűnhetnek, de szándékunk csupán az volt, hogy a következő kötetben, amely remélhetőleg idővel elkészül, ilyen és hasonló következetlenségek már ne forduljanak elő. Annál is inkább, hiszen az általam felsorolt hibák — recenzensként talán ez megbocsátható — a kötet értékei mellett eltörpülnek és igazán lényegesnek a mielőbbi folytatást tartjuk.

Horváth Zita