Hegedüs Zoltán

Moson vármegye levéltárának története
A kezdetektől az államosításig¹

Moson vármegye a történelmi Magyarország egyik legnyugatibb, egyszersmind egyik legkisebb területű megyéje volt. Földrajzi helyzete számos előnyt nyújtott számára (a birodalmi főváros közelsége biztonságot, egyúttal nagy felvevőpiacot is jelentett), az azonban hátrányosan érintette, hogy a Bécs elleni török hadjáratok alkalmával a legtöbb esetben a Duna bal partján vonult fel, majd vissza a fősereg. Bár soha nem vált a hódoltság részévé, időnként hatalmas károkat szenvedett el. Az 1683. évi, utolsó török hadjárat, majd a felszabadító harcok szinte lakatlan pusztává tették a megyét; előző lélekszámát — telepítéseknek köszönhetően — jó húsz év múlva tudta csak elérni.

Az ismétlődő hadjáratok természetesen a vármegye működése során keletkezett iratok megmaradásának sem kedveztek. Háborús veszély esetén igyekeztek biztos helyre (például a pozsonyi várba) menekíteni a vasládában elhelyezett dokumentumokat, de hogy ez nem mindig járt sikerrel, bizonyítja az, hogy a levéltár 17. századi, illetve annál korábbi vármegyei anyagát — az 1668-tól többé-kevésbé hézagmentesen meglévő közgyűlési jegyzőkönyveken kívül — néhány oklevél és adóösszeírás mellett két doboznyi irat képviseli, míg Mohács előtti forrás egyáltalán nem maradt fenn. Az 1920 után Magyarországon maradt települések közül csupán a hajdan mezővárosi ranggal bíró Halászi és a vármegye székhelye, Magyaróvár volt olyan szerencsés, hogy iratanyaguk egy része a 16. század közepétől kezdődően ránk maradt.

A vármegye iratait — a korabeli gyakorlatnak megfelelően — itt is az alispán és a jegyző őrizte. A legkorábbi jegyző, akinek nevére rábukkantam (az 1570-es dica-jegyzékben), Petrus Zewlewssy² volt; szerepelt továbbá 1582-ben Matthias Kadresicz(?) de Nowaky³, 1594-ben Benedictus Andras de Egyhazas Paka⁴, 1600-ban And[reas] Arky⁵, két évvel később pedig Martinus Gusdochy⁶ neve is. Az alispánok vonatkozásában a dica-jegyzékek kínálata már sokkalta bővebb, így ismerjük 1550-ből Sebastianus Rauser⁷, 1552-ből Wolffgangus Josa⁸, 1567-ből, illetve 1570–71-ből Franciscus Mako de Nemeszegh⁹, 1574-ből Georgius Zychy¹⁰, 1598-ból Iohannes Rayky¹¹, 1601-ből, 1604-ből és 1609-ből pedig Georgius Zombathely¹² nevét.

Méhes György az első jegyző, akiről már a bekötött formában ránk maradt nemesi közgyűlési jegyzőkönyvekben található említés: 1666-ban jelentette, hogy nem vehet részt a közgyűlésen, mivel mint szenci harmincadost a Magyar Kamara a felvidéki városokba küldte.¹³ Két évvel később már haláláról olvashatunk: a közgyűlés rendelkezett arról, hogy a „prothocolla et acta comitatus” az újonnan megválasztott jegyzőnek, Tersztyánszky Andrásnak¹⁴ leltár szerint átadassanak,¹⁵ Méhes György örököseinek pedig — tekintettel a megboldogult hosszú és hűséges szolgálatára — a még ki nem utalt ötven forint fizetésen felül további ötven forintot juttatott.¹⁶ Utódának járandóságát száz forint éves fizetésben és 25 forint szálláspénzben állapították meg.¹⁷

A vasalt ládában tartott iratok („acta et archiva comitatus in una cista reposita”) következő említése 1681-ből való, amikor népes deputáció vette át azokat az elhalálozott Kerekes Menyhért alispán leányaitól.¹⁸ Úgy látszik azonban, a regisztráció után kiderült, hogy még számos irat maradt az örökösöknél: ezek visszaszerzésére Kimley Benedek szolgabírót küldték ki egy esküdt kíséretében.¹⁹

1683-ban került sor az utolsó Bécs elleni török hadjáratra, melynek során Moson megyét úgyszólván letarolták. A főispán utasítására a közgyűlés határozatot hozott a vármegye pénzének, pecsétjének, jegyzőkönyveinek és iratainak biztonságba helyezéséről.²⁰ Nem tudjuk, mekkora sikerrel jártak, mert az elkövetkezendő bő húsz évre vonatkozóan az archivum sorsáról nem állnak rendelkezésre adatok. Egy 1725-ből származó bejegyzés azonban azt állítja, hogy a vármegye régebbi iratai az utolsó török hadjárat alkalmával teljes egészükben megsemmisültek.²¹ A megállapítás nagyrészt fedi a valóságot, mert amikor 1752-ben Tersztyánszky János a jezsuiták megbízásából régebbi iratok kiadását kérte, 16. századiakat egyáltalán nem találtak; egyedül néhány dicalis összeírást tudtak a rendelkezésére bocsátani a 17. század első harmadából.²²

A Rákóczi-szabadságharc idején az iratok a győri székeskáptalan őrizetében lehettek; visszaszállításukra 1707-ben Poór István és Trummer János jegyző kaptak — ismételten — megbízást.²³ A következő évben megint csak arról határozott a közgyűlés, hogy az „archivium” Győrből minél hamarabb kerüljön vissza, mivel egy biztonságosabbnak tartott helyen, a pozsonyi káptalannál kívánták elhelyezni, a jegyzőkönyv szövegéből kivehetően immár nem első ízben; egyúttal a két tisztviselőt megbízták az iratok lajstromozásával, valamint azzal, hogy keressék elő a régebbi országgyűlésekre adott követutasításokat.²⁴ Az anyag átszállítására rövid időn belül sor került²⁵, a lajstromozás azonban lassan haladt: a közgyűlés el is rendelte, hogy a kijelölt tisztviselők akadályoztatása esetén másik kettő folytassa haladék nélkül ezt a munkát.²⁶

Négy esztendővel később a levéltár végleg visszakerült Pozsonyból Magyaróvárra. A jegyzőkönyvi tanúsága szerint az alispán, a jegyző és egy harmadik tisztviselő kezelte az anyagot. Külön fasciculusba gyűjtötték az országgyűlési követutasításokat, továbbá eleget tettek egy magáncélú megkeresésnek is: a rajkai Mórocz-kúria feletti örökösödési perhez szükséges iratokat gyűjtötték össze a felek kérésére.²⁷

Minden rendezési próbálkozás dacára 1717-ben — miután felsőbb rendelkezésre össze kellett gyűjteni a vármegye statutumait — kénytelenek voltak megállapítani, hogy a levéltár meglehetősen zilált állapotban („acta comitatus nimium confusa et sine omni ordine convulsa”) van. A rendezés munkáját a jegyzőre bízták azzal az utasítással, hogy mindenekelőtt a peres ügyeket különítse el a többitől; ezen felül százötven forintot is a rendelkezésére bocsátottak, hogy egy alkalmas embert vehessen maga mellé segítségül.²⁸

Miután az ország helyzete konszolidálódott, az országgyűlés is foglalkozni kezdett a levéltárak ügyével. Az 1723. évi LXXXIII. törvénycikk, amely egy országos levéltár felállítását vette célba, arról is rendelkezett, hogy az egyes megyék létesítsenek állandó székházat, benne megfelelő helyiséggel az archivum számára. Szabályozta az iratkezelést is: a keletkezett iratokat évenként kellett a levéltárban elhelyezni, mégpedig mutatókkal ellátva. A törvény végrehajtása bizonyára lassan haladt, ezért néhány évvel később a vármegyékre vonatkozó részét megismételték, amiről a Consilium Regium egyik 1731. évi rendelete tanúskodik.²⁹ Erre az időszakra tehető a hivatali munka számottevő növekedésének kezdete: mind több és több ügyet kellett írásban elintézni, amire a jegyző egymagában már képtelennek bizonyult, ezért 1737-ben egy aljegyzőt állítottak be a segítségére.³⁰ Ilyenformán a levéltár rendben tartására is több erőt fordíthattak: 1738-ban két pozsonyi mesterrel beköttették az 1704–1727 közötti letisztázott közgyűlési jegyzőkönyveket, továbbá az újabbakat is, valamint a számadásokat a hozzájuk tartozó iratokkal együtt.³¹

A század közepétől egyre több információval rendelkezünk a levéltár helyzetéről. 1739-ben a vármegye székház céljára 6000 forintért megvásárolta a mosoni Zsidanics- kúriát, ahol a főjegyzőnek lakást, a levéltárnak pedig megfelelő helyet szándékoztak kialakítani³². A főjegyző fizetését 1740-ben évi 300 forintra emelték.³³ Forrásaink arról is beszámolnak, hogy mennyi pénzt költött a vármegye irodaszerekre: 1743-ban 45,³⁴ 1744-ben 40,³⁵ 1746-ban pedig 90 forint szerepel a számadásokban³⁶.

Ekkoriban vonult nyugalomba a vármegye hosszú időn át volt jegyzője, Trummer János; a nála lévő iratokat az alispán és Zichy Ferenc aljegyző vették át³⁷. Utóbbit a következő évben — miután Perdinics József jegyző, királyi szolgálatba lépve, tisztéről lemondott — a főispán a vármegye jegyzőjévé nevezte ki. Egyszersmind feladatává tette, hogy — miután a vármegye még nem gondoskodott az archivum megfelelő elhelyezéséhez szükséges helyiségekről — az iratokat saját szállásának egy biztonságos helyén őrizze.³⁸ A dolgot mindenesetre nem siették el: 1755-ben is csupán arról olvashatunk, hogy a levéltári helyiség kialakításának ügye további halasztást szenved.³⁹

Ugyanebben az évben — Batthyány Lajos nádor erőfeszítéseinek köszönhetően — az Archivum Regni felállítása a megvalósulás küszöbéhez érkezett. A nádor értesítette a vármegyéket, hogy a náluk levő, országos jelentőségű iratokat adják át, továbbá lehetőség szerint a magánkézben levőket is derítsék fel. A közgyűlés meg is tette a szükséges intézkedéseket, iratok esetleges átadásáról azonban már nem tudósít a jegyzőkönyv.⁴⁰ Erre minden valószínűség szerint nem is került sor, mert a nádor 1764-ben kénytelen megismételni korábbi rendelkezését, egyúttal azt az ésszerű és takarékos javaslatot téve, hogy az átadandó iratokat tegyék az országgyűlésre küldendő követek poggyásza mellé.⁴¹ Ezen fontos ügy mellett egy apró epizód a levéltár napi működéséről: Naszvady János szolgabíró beadta azon perek, vizsgálatok, megintések és egyéb különféle ügyek iratait, amelyekben eljárt, mégpedig a „szokott mutatóval” ellátva.⁴²

A levéltár anyagáról 1768-ban leltárt (specificatio actorum archivi) vettek fel, amely az iratokat tárgyi csoportokba sorolva tartalmazza. A fontosabbak:

1. acta nobilitaria (armálisok, nemesi összeírások, másolatok, nemességvizsgálatok);

2. connotatio aliorum diversorum actorum (vegyes iratok);

3. acta Kussenicsiana (Kussenics Adalbert után maradt iratok);

4. számadások (rationes), részben a tisztviselők neve szerinti, részben időrendben (a legkorábbi 1666-ból);

5. perek (processus) 1676-tól;

6. országgyűlési törvénycikkek és iratok (1596-tól);

7. vármegyei adóösszeírások (libri conscriptionis) 1710., 1713., 1715.;

8. egyéb megyei összeírások (a legkorábbi 1647-ből);

9. céhlevelek (50-60 darab);

10. a vármegye régebbi iratai, évenként egy fasciculusba gyűjtve (1615., 1641., 1646., 1659.; 1670-től folyamatos, de az 1683. év hiányzik);

11. acta computualia (1709-től);

12. közgyűlési jegyzőkönyvek 1668-tól (hiányzik: 1693., 1702–1703.).⁴³

1771-ben arról intézkedett a közgyűlés, hogy a tisztviselők a náluk maradt aktákat mihamarabb szolgáltassák be a levéltárba. A már ott lévőkről úgy határozott, hogy azokat az évek sorrendjében, az iratok hátlapján azok tárgyát feltüntetve, külön ládákban kell őrizni, a jegyzőkönyveket pedig egybe kell kötni a hozzájuk tartozó mutatókkal. Utasították a jegyzőt az anyag átvizsgálására, mert az udvar időközben jelentést kért.⁴⁴ Három évvel később a főispán utasítást adott a levéltár rendezésére, felszólítva a jegyzőt a terv elkészítésére. Ugyanakkor — tekintettel arra, hogy az előző években az urbarialis és dicalis munkák a jegyző idejének döntő részét igénybe vették — tehermentesítésére engedélyezte egy második aljegyző, valamint egy írnok alkalmazását.⁴⁵

A regisztráció munkája, tekintettel a jegyző és beosztottai leterheltségére, ha meg is indult, lassan haladt. Előállt az a helyzet, amely számos hivatalban a mai napig vissza-visszatér: a növekvő mennyiségű irat rendben tartásával, selejtezésével, a megtartandók elhelyezésével évekig nem törődtek, és így hamarosan az egész anyag áttekinthetetlenné és kezelhetetlenné vált. A tisztviselők a most már valóban hatalmas erőfeszítést igénylő rendezést csak külön díjazásért akarták vállalni, amit viszont a vármegye nem volt hajlandó megadni (már csak azért sem, nehogy ezzel precedenst teremtsen), mondván, a levéltár rendjének fenntartása a jegyző napi feladatai közé tartozik.⁴⁶

1781-ben ismét felmérték a levéltár állapotát: a jelentés szerint a legkorábbi vármegyei irat 1615-ből való, a jegyzőkönyvek 1668-tól folyamatosan megvannak, leszámítva a már említett három évet (ennek oka, hogy az akkori jegyző átszökött a kurucokhoz). Mindez megegyezik az 1768. évi leltárral. Az anyag regisztrálva volt, továbbá mutatókkal is ellátták.⁴⁷ Emellett a levéltár helyiségében komoly átalakításokra kerülhetett sor, abból ítélve, hogy az ott elvégzett munkákért a lakatosnak 208, a kőművesnek 49, az asztalosnak pedig 114 forintot fizettek ki.⁴⁸ Az anyag bizonyos fokú rendezettségére utal, hogy a királyi táblai bíróvá kinevezett Scultéty Mihály jegyzőtől repertóriumok és elenchusok szerint vették át az iratokat.⁴⁹ A jegyzői hivatal személyzete ehhez még így is kevésnek bizonyult (egy év elteltével is csak 1771-ig tudták átvenni az iratokat⁵⁰), ezért két írnok vagy legalább napidíjas alkalmazására kértek engedélyt.⁵¹ Ezt meg is kapták, így a két írnok, a hivatali esküt letéve, napi 17 krajcár fizetéssel hamarosan munkába is állt.⁵²

II. József alatt a levéltárak állapota is a hatalom érdeklődésének homlokterébe került. A Helytartótanács elrendelte a közt szolgáló irattárakban a regisztrálás és a mutatózás mielőbbi elvégzését, a jegyzőket pedig minden felelősség viselése mellett kötelezte az iratok őrzésére. Az utasítás kitért a részletekre is: a jegyzőkönyveket például össze kellett fűzni, az oldalakat sorszámozni, végül pedig az alispánnal láttamoztatni.⁵³

A közigazgatás ésszerűsítésére törekvő uralkodó 1786 májusával egyesítette Győr és Moson vármegyéket. Magyaróvár ezzel elvesztette megyeszékhelyi rangját, a központ Győr lett. Az adminisztráció áttelepítésén kívül a levéltár anyagának átszállítását is elrendelték. Győry Ferenc gróf főispán hamarosan javaslatokat is kért az illetékes tisztviselőktől, akik arra a véleményre jutottak, hogy a legolcsóbb, egyben az iratok rendjét legkevésbé megbontó eljárás az lenne, ha azokat — az eredeti sorrend gyors helyreállítását lehetővé tevő számozással ellátva — ládákba helyeznék, majd a megyei hajdúk őrizete alatt hajón szállítanák Győrbe.⁵⁴ Mielőtt azonban ehhez fognának, előbb még át kell venni a korábbi jegyzőtől az utolsó tíz év iratait.⁵⁵

Először történt gondoskodás arról, hogy az összevonandó levéltárak végre saját, főállású kezelőt, sőt kezelőket kaphassanak: a főispán évi 350 forintos fizetéssel regestratorrá nevezte ki Straussenberg Ferencet, Moson vármegye esküdjét, segédjéül pedig Illos József Győr megyei jegyzőt.⁵⁶ Rögtön feladatukká is tették — az első aljegyzővel együtt —, hogy mihamarabb kezdjék meg az anyag lajstromozását.⁵⁷ A regestratio tervének kidolgozására kiküldött bizottság nemsokára be is terjesztette jelentését,⁵⁸ amelyet a főispán már másnap jóváhagyott. A munka ellenőrzését az alispánra bízta, aki kéthetenként várt jelentést a regestratortól, benne például az egyes dolgozók tevékenységének részletezésével.⁵⁹ A rendezés folyamatáról több forrásunk is van, amelyek alapján elmondhatjuk, hogy a feladat elvégzéséhez több személyt vettek igénybe: 1786-ban például három tisztviselő mellett négy napidíjas vett részt benne.⁶⁰ A törvénykezéssel kapcsolatos anyagot tíz csoportra osztották (1. processus, 2. inquisitiones, 3. admonitiones et inhibitiones, 4. protestationes, 5. divisionales, 6. executionales, 7. benigna examina., 8. oculatae, 9. testamenta, 10. metales reambulationes). Az aktákat kronologikus sorba tették, valamint elkészítették a hiányzó segédleteket, illetve letisztázták és kiegészítették a már meglévőket.

Közben a levéltár áttelepítésének kérdését is állandóan napirenden tartották. A kivitelezést a főispán az alispánra, az viszont az aljegyzőre bízta,⁶¹ nem sokkal később pedig Zichy Ferenc és Nunkovics András kaptak megbízást, hogy a korábban jegyzékbe foglalt anyagot ládákba csomagolják; erre a célra bizonyos pénzösszeg is rendelkezésre állt.⁶² Minthogy azonban forrásaink között egy olyan sincs, amely a levéltár anyagának Győrbe történt el-, majd Magyaróvárra való visszaszállításáról tanúskodna, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a levéltár végig addigi helyén maradt.

II. József halálát követően Moson vármegye újra önálló lett, az adminisztráció is visszaköltözött Magyaróvárra. A zökkenőmentes ügyintézés érdekében azonban szükségessé vált, hogy az egyesített vármegye majd négy éves fennállása során keletkezett iratokból a Moson megyét (is) illetőeket megszerezzék. Végül a jelentős mennyiségű anyag egy része eredetiben, más része másolatban került a levéltárba.

Ezzel párhuzamosan tovább folytatódott a levéltár anyagának már megkezdett regisztrálása és mutatózása. Egy közgyűlési határozat előírta Gudich Ferenc aljegyzőnek, hogy évenkénti bontásban egy-egy általános indexet vagy repertóriumot készítsen az urbáriumokról, a törvényszéki (polgári és büntetőperes) iratokról, a közadókról, a katonai költségekről és a kérvényekről.⁶³ A következő év tavaszán a jegyző jelentette, hogy a rendezéshez szükséges munkaerő biztosított, valamint azt, hogy egy helyi asztalossal 61 forintért további polcokat készíttetett.⁶⁴ Év végére Gudich aljegyző befejezte az 1698–1784 közötti megyegyűlési iratok rendezését, megteremtve azokban az évenkénti visszakereshetőség lehetőségét. Megírta az urbáriumok, valamint a polgári és a büntetőügyek mutatóját is. Megemlítette a munka nehéz és időigényes voltát, utalva arra, hogy még az 1785–1786. évi iratok sorba rendezése is két hetébe került, bár mindegyiken fel volt tüntetve a megfelelő jegyzőkönyvi szám.⁶⁵

A munka a következő években is folytatódott: külön fasciculusokban a közgyűlések szerinti sorrendbe tették az 1630–1786 közötti aktákat,⁶⁶ összeállították az 1790–1794 közötti be- és kitáblázások mutatóját, az önállóság visszanyerése óta keletkezett iratokat darabonként átvizsgálták és sorba rakták,⁶⁷ az előző évek jegyzőkönyveihez pedig elkészítették a mutatókat.⁶⁸ Elkészült a régebbi betáblázások mutatója is 1762-től.⁶⁹ 1802-ben úgy határozott a közgyűlés, hogy a zálogleveleket, a privilégiumokat, az adományleveleket és a pénzügyi kötelezvényeket külön vaslemez ládában kell őrizni.⁷⁰ Elkészítését mindenesetre nem kapkodták el, kerek huszonöt évig kellett rá várni.⁷¹

A megyegyűlés 1813-ban megállapította, hogy megnövekedett adminisztratív teendői miatt a főjegyző még a két aljegyzővel együtt sem képes a levéltár kezelését is ellátni. Ezért indítványozták egy külön „archivarius” alkalmazását, akinek feladata az lenne, hogy „a leveles házban lévő iratmányokat rendbe tartsa, s mikor azokbul valamely darab kívántatik előhozza, és ismét helyére vissza tegye”.⁷² A Helytartótanács azonban pénzügyi okokból nem engedélyezte az új állás létesítését.⁷³

Ebben az időszakban a levéltár a megyeház földszintjén helyezkedett el. Három (összehasonlításul: a börtönnek kilenc), dróthálóval védett ablaka az udvarra nyílt.⁷⁴ Később — tűzbiztonsági okokból — az ablakokra vastáblákat szereltek.⁷⁵ A helyiség a rendszeres szellőztetés ellenére is nedves volt,⁷⁶ az alsó polcokon a felszivárgó víz miatt nem lehetett iratokat tartani.⁷⁷

A külön levéltárosi állás megszervezésére irányuló erőfeszítést 1827-ben végre siker koronázta, amikor — a megye előző évi felterjesztésére⁷⁸ — az uralkodó azt 300 forintos fizetéssel engedélyezte.⁷⁹ Rendkívül érdekes azonban az, hogy az állást — amelyre pedig égető szüksége volt a megyei igazgatásnak — csupán négy esztendővel később töltötték be, de még akkor is úgy, hogy két legyet üthessenek egy csapásra. A főispán ugyanis Schott Józsefet, aki már 14 esztendeje szolgálta írnokként a vármegyét és időnként a levéltári feladatokkal is foglalkozott, nem archivariussá, hanem „a cancellariának igazgatójává” nevezte ki, a levéltár rendbeszedése mellett azt is feladatává téve, hogy — a főjegyző felügyelete alatt — a kancellária (íróház) alkalmazottainak tevékenységét irányítsa.⁸⁰ Belátható, hogy ily módon a levéltárra csak a szükségesnél kevesebb időt fordíthatott. Oda egyébként — az 1825. évi XXIII. törvénycikk szerint — a magyaróvári esperes–plébános enyhe tiltakozása mellett ebben az időszakban kezdtek bekerülni a felekezeti anyakönyvek másodpéldányai.⁸¹

Schott József — akit forrásaink többnyire lajstromozóként emlegetnek — mindenesetre nagy lendülettel látott munkához. Már a következő év elején részletes jelentést készített a levéltár állapotáról. Eszerint az 1768. évi leltárban szereplőknél régebbi iratok továbbra sincsenek. A megyegyűlés 1640-nel kezdődő iratai csak 1782-től vannak rendezve, amióta a tárgyalt ügyeket számozzák; az 1668-tól meglévő jegyzőkönyvek mutatói pedig meglehetősen hézagosak és hibásak. Ezzel szemben az „adóbéli számadások 1693-tól kielégítően megvannak”, úgyszintén az úrbéri akták, amelyekhez még lajstrom is rendelkezésre áll. 327 polgári mellett 67 büntetőper aktái sorakoznak, lajstrommal ellátva, a polcokon. Mindezeken kívül azonban „találkoznak nagy mennyiségű öszve zagyvált iratmányok is”.

        Javaslata szerint az iratanyagról öt részből álló lajstromot kellene készíteni, az 1640–1786, illetve 1790–1806 közöttiekről latin, az 1786–1790 köztiekről latin vagy német, 1806-tól 1830-ig magyar, 1831-től kezdve pedig, tíz évenkénti bontásban, szintén magyar nyelven. A felsőbb rendeleteket pedig a megyei statútumokkal együtt külön kötetbe kellene másolni a megyeháza használatára. Munkáját praktikusan a közelmúlt irataival kezdené, mivel leggyakrabban azokat keresik. Elképzelését jóvá is hagyták, azzal a kiegészítéssel, hogy a selejtezhető iratokat is el kell különítenie: sorsukról majd egy időről időre kiküldött választmány lesz hivatott dönteni. Most bukkant fel egyébiránt első ízben a selejtezés gondolata, amelyet azzal indokoltak, hogy a feleslegessé váló iratok egyrészt túlterhelik a levéltárost, másrészt pedig sok helyet elfoglalnak.⁸²

A rendezés és selejtezés folyamatáról — már ha egyáltalán megindult — forrásaink sajnálatos módon nem adnak tájékoztatást, így kénytelenek vagyunk néhány epizód felvillantásával beérni. Schott József felkutatott több, a megye nyugati határán elhelyezkedő település hovatartozására vonatkozó iratot⁸³ és elkészítette a vármegye „statistico-topographica Táblázatját”, amelyért ötven forint jutalmat kapott.⁸⁴ A kolerajárvány ideje alatt tagja volt az annak leküzdésére felállított választmánynak.⁸⁵

Szépen felfelé ívelő tisztviselői pályafutása azonban váratlanul derékba tört, amikor 1840-ben sikkasztáson érték. A kancellária igazgatójaként az ő feladata volt a hivatalos levelezés bonyolítása, így tehette meg, hogy 32 pénzes levelet visszatartson és elsikkasszon. Emellett az uradalmaknak kiadott úrbéri nyomtatványok árával is adós maradt.⁸⁶ Az általa okozott kár 941 forintot tett ki, amely több mint három évi fizetésének felelt meg. Tettét azzal mentegette, hogy reménytelenül eladósodott — a vizsgálat megállapításai szerint nagy lábon élt, sőt kártyázott is.⁸⁷

Az alispán javaslatával — miszerint a megtévedt tisztviselő térítse meg a kárt, majd önként távozzon hivatalából — szemben a főispán a legszigorúbb felelősségre vonás mellett határozott, mert, mint írta, „a Megye Leveles Tárát egy ollyan kincsnek nézi, a melly a leg hivebb Tisztviselőnek gondviselésére bizandó”. A vétkes működését azonnal felfüggesztette, majd az ügyről tájékoztatta a közgyűlést, amely azt hosszan tárgyalta. A főügyész bűnvádi feljelentést követelt, az alispán viszont — a tisztikar tekintélyének megóvására figyelmeztetve — beérte volna a hivatalvesztés kimondásával, ám véleményével kisebbségben maradt.⁸⁸ Az ügyet a törvényszék még abban az évben letárgyalta és a vádlottat hivatalvesztésre, valamint egy év börtönre (péntekenként kenyéren és vízen) ítélte. Kimondta Moson vármegyében a hivatalra való alkalmatlanságát is, továbbá kötelezte az okozott kár megtérítésére.⁸⁹ A fellebbezéseket követően az ítéletet a hétszemélyes tábla is jóváhagyta.⁹⁰

A jegyző még az ügy kipattanásakor visszakapta a kancellária feletti közvetlen felügyeletet, a közgyűlés pedig kimondta, hogy a kinevezendő új levéltárnok kizárólag csak a levéltári munkákkal foglalkozhat. A levéltár esetleges hiányának megállapítása érdekében pedig megbízták Kajdácsy Ferenc második alispánt és Szále János táblabírót, hogy a leendő levéltárnokkal együtt készítsenek egy közönséges lajstromot.⁹¹

A főispán hamarosan ki is nevezte az új „megyei lajstromozót” Molnár István esküdt személyében.⁹² Egyúttal elkészítették részletes munkaköri leírását is, amely leszögezte, hogy e tisztség viselője a jegyzői hivatal kiegészítő tagjaként mindig a főjegyző alá van rendelve. Hivatalos óráit a levéltárban köteles eltölteni, lakhelyéről pedig hosszabb időre csak az alispán tudtával és engedelmével távozhat el. Köteles a folyamatosan összegyűlő iratokat lajstromba venni és a levéltárba lerakni. Számozza és lajstromba veszi a kimenő leveleket. A tisztviselőknek — elismervény ellenében — kiadhatja a napi tevékenységükhöz szükséges eredeti dokumentumokat. A mindenkori utolsó három év iratanyagát „házi levéltár” gyanánt a jegyző közvetlen felügyelete alá helyezték, emellett biztosították számára a hiteles iratok kiadásának kizárólagos jogát.⁹³

1840 őszére a kiküldött bizottság beadta a levéltárról szóló jelentését. Az iratanyag korát illetően megerősítették a korábbi leltárak adatait és megállapították, hogy számos irat, melyeket az évek során kiadtak, nem került vissza a helyére (köztük záloglevelek, végrendeletek, felvallások, osztályok, nemesi jogokat érintő iratok). Emellett számottevő rendezőmunkát is végeztek: éves bontásban összeszedték az 1668 előtti iratokat, leszámozták őket, majd rövid tartalmi kivonatukat bevezették a lajstromba; leszámozták az 1668-cal kezdődő közgyűlési jegyzőkönyveket és a hozzájuk tartozó iratokat is Ezek eredményeként mintegy százötven év anyaga vált visszakereshetővé. A közgyűlés fáradozásukat 200-200 forinttal honorálta, egyúttal megbízta őket a munka folytatásával.⁹⁴ Sajnos Kajdácsy második alispán hamarosan elhunyt, így társa egyedül volt kénytelen tovább dolgozni.⁹⁵ Ennek a rátermett és szorgalmas embernek a lajstromozó segítségével mégis sikerült újabb 25 évnyi anyagot (1750–1775) rendeznie, miközben számos, korábban elveszettnek tartott iratra is rábukkant.⁹⁶

Az 1842. évi tisztújításon Molnár Istvánt már mint levéltárnokot erősítették meg tisztségében.⁹⁷ Szále Jánossal együtt tovább folytatták a rendezést és a lajstromozást, érdemi munkát azonban csak tavasztól őszig végezhettek, mivel a levéltár helyiségét nem lehetett fűteni. A következő évben ezért kétszáz, illetve száz forint jutalomban részesültek.⁹⁸ A soproni káptalantól sikerült több, a megye nyugati határaira vonatkozó iratot megszerezniük.⁹⁹ Hasonló kutatást már ezt megelőzően tervbe vettek a pozsonyi káptalan levéltárában, ám nem tudjuk, történtek-e az ügyben konkrét lépések.¹⁰⁰ 1846-ra elkészült az 1726–1749, illetve az 1776–1785 közötti időszakok regisztruma,¹⁰¹ Szále Jánost pedig — két forint napidíj mellett — továbbra is megbízták a folytatással.¹⁰² Két évvel később négy kötetnyi lajstromot mutatott be,¹⁰³ 1849-ben pedig még kettőt,¹⁰⁴ amelyek fejében mind ő, mind segédje megkapták összesen három évi járandóságukat.¹⁰⁵

A forradalom és szabadságharc időszakában — amely Moson vármegyében csupán 1848 decemberéig tartott — a fentieken kívül nincs más adatunk a levéltárról. Ez arra enged következtetni, hogy az iratanyag károsodás nélkül vészelte át az eseményeket. 1849 novemberében — mivel Molnár István más beosztást kapott — a megye királyi biztosa új levéltárnokot nevezett ki Csepcsányi Gellért személyében, aki azelőtt Köpcsényben élelmezési, majd rendőri biztos volt.¹⁰⁶

A szabadságharc után a hatalom — önállóságukat megszüntetve — a megyéket közvetlen irányítása alá vonta. Moson megyében ez azzal is járt, hogy az addigi kettő mellé kialakítottak egy harmadik járást, amellyel az iratképzők száma is emelkedett.

Bár a különböző hivatalok hatalmas iratmennyiséget bocsátottak ki, nem neveztek ki megyei levéltárnokot, csak lajstromozót, aki tulajdonképpen kezelői feladatokat látott el.¹⁰⁷ Ráadásul 1852-ben a közlevéltárakat az igazságügyi minisztérium alá rendelték, tisztviselőiket pedig ottani, általában alacsonyabb állásokba vették át. Csepcsányi lajstromozó is vállalta, hogy munkáját irattárnokként folytatja. Arra azonban valószínűleg nem került sor, hogy a levéltárat addigi helyéről elmozdítva fizikailag is összevonják a bírósági irattárral.¹⁰⁸

A Helytartótanács 1858-ban jelentést kért a levéltár helyzetéről, azzal a megjegyzéssel, hogy ha rendezésre lenne szükség, annak elvégzésére átmenetileg felvehetnek egy tisztviselőt ötszáz forint fizetéssel, sőt egy segéderőt is egy forint napidíjjal. A megye azt válaszolta, hogy a levéltár megfelelően rendezett állapotban található. A regisztereket és mutatókat 1694-től kezdve folyamatosan vezetik, emellett egy generális mutató is rendelkezésre áll 1694–től 1800-ig. Az iratok iktatószámaik sorrendjében vannak elhelyezve, mégpedig az alábbi tárgyi bontásban: polgári perek, büntetőperek, adóösszeírások, acta perceptoralia, adószámadások, úrbéri iratok, nemesi felkelési iratok, országgyűlési iratok. A törvénykezési és a közigazgatási iratokat 1838-tól külön lajstromozzák, 1854 óta pedig itt vannak elhelyezve a telekkönyvek is a hozzájuk tartozó iratokkal együtt. Végül vannak letétbe helyezett magániratok is.¹⁰⁹

Az októberi diploma visszaállította a megyék önkormányzatát, ismét maguk határozhattak a fontosabb állásokról. Moson megye levéltárnoki tisztségében 1862-ben Ékei Antalt találjuk,¹¹⁰ aki az 1850-es évek elejétől irodatisztként, majd 1861 óta levéltárnokként működött. Munkálkodása alatt „jeles képzettség, ritka szorgalom és tevékenység, valamint feddhetetlen magaviselet által magát mindenkor kitüntette”.¹¹¹ Nős volt, egy gyermekkel — érdekes módon azonban 1863-ban született fiát csak 19 évvel később törvényesítette.¹¹² Levéltárnoki állása mellett — korabeli szokás szerint — időnként egyéb feladatokkal is megbízták. 1875-ben számszéki taggá választották,¹¹³ a következő évben pedig, mint megyei bizottsági tag, az állandó választmánynak is tagja lett.¹¹⁴ Egy évre rá a pénzügyminiszter kinevezte a megyei adókivetési bizottság rendes tagjává,¹¹⁵ majd hamarosan az adóhátralékok leszámolására kirendelt törvényhatósági küldöttség elnökeként is találkozhatunk vele.¹¹⁶ Egy időben tagja volt a községjegyző-szigorlati választmánynak is.¹¹⁷ Előrehaladott korára és testi gyengeségére tekintettel 1894-ben, 72 évesen nyugdíjba vonult, 810 forint ellátmánnyal.¹¹⁸

Hivatalba lépésekor a levéltár nagy feladat előtt állt, mivel át kellett vennie a volt cs. kir. szolgabírói hivatalok hatalmas mennyiségű iratanyagát. Ennek megtörténtével a rendelkezésre álló helyiségek szinte teljesen megteltek, mire Króner Lajos főispáni helytartó — a levéltárnok véleménye ellenére — javasolta a nélkülözhető iratok (régi számadások, bizonyítványok, fogalmazványok, nyomtatványok, rendőri körözések, hirdetmények, kimutatások, katonai iratok stb.) sürgős kiselejtezését,¹¹⁹, ám nem kapott engedélyt arra, hogy ehhez a levéltárnok mellé segéderőket vehessen fel.¹²⁰

Ezt követően Ékei Antal évek munkájával elhelyezte, illetve szükség esetén lajstromozta a szolgabírói iratokat, továbbá a volt soproni országos törvényszéktől származó, Moson megyei feleket érintő peres aktákat. A levéltár azonban 1864-re annyira megtelt, hogy elkerülhetetlenné vált a selejtezés, amelyet — pontos terv alapján — a következő években végzett el. Figyelemre méltó volt az az elgondolása, hogy a megyéhez érkezett felsőbb utasítások szétküldött másolatait is a selejtezendők körébe sorolta.¹²¹ Munkájának állásáról negyedévenként tett jelentést.¹²²

Állandó problémát jelentett, hogy a levéltárból kikért iratok jó részét csak többszöri sürgetésre származtatták vissza. Míg azonban a tisztikart az alispán rászoríthatta erre¹²³, a tőle független szervekkel szemben tehetetlen volt. Főleg az egyébként is a legtöbb iratot kikérő bíróságok voltak hajlamosak megfeledkezni azok visszaküldéséről, amint arra a levéltárnok jelentései évenként többször is utalnak.¹²⁴ Az iratok kiadása — de még betekintése is — az alispán engedélyéhez volt kötve, aki ezt a hatáskörét tipikus ügyekben a levéltárnokra ruházta.¹²⁵

A levéltár csak a járási és megyei szervek anyagát fogadta be, az egyéb iratokat visszaadta tulajdonosuknak.¹²⁶ Állománya így is számottevően gyarapodott, mivel az átalakuló megyei törvényszéktől átvette az 1865—1871 közötti telekkönyvi iratokat,¹²⁷ majd az összes peres aktát is 1871-ig.¹²⁸ Az 1880-as években érkeztek iratok például az árvaszéktől,¹²⁹ a megyei erdőrendészeti bizottságtól¹³⁰ és a három főszolgabíróság közül a magyaróváritól, mely utóbbi a hat évnél régebbi iratait adta be.¹³¹ Bővült a régi anyag is azáltal, hogy a kecskeméti református kollégium levéltárában sikerült felkutatni és eredetiben megszerezni a Jerney-féle okmánytár XVI. kötetét, amely számos, a megyére vonatkozó 16–17. századi okmányt tartalmazott.¹³²

Tekintettel a megnövekedett feladatokra, a megye már 1875-ben megpróbálkozott egy „allevéltárnoki és lajstromozói állás” létesítésével, mégpedig 850 forint fizetés mellett, arra hivatkozva, hogy ennél kevesebbért „kellően képzett és használható egyént nyerni lehetséges nem lészen”.¹³³ Törekvésüket csak 1893-ban koronázta siker, amikor engedélyt kaptak az állás rendszeresítésére — de már csak 600 forintos fizetéssel.¹³⁴ A státuszt azonban sem akkor, sem később nem töltötték be, allevéltárnokkal forrásainkban egyszer sem nem találkozunk.

1880-ban a belügyminisztérium egy részletes kérdőív segítségével mérte fel a levéltárak állapotát. Ebből tudjuk meg azt, hogy Moson vármegye archivuma a székház 1849-ben épült hátsó részén rendelkezett egy 13x8x4 méteres, „száraz és elég világos”, kőpadlós, fűtetlen, vasajtóval elzárt helyiséggel, mellette pedig egy kisebb szobával a levéltárnok számára. Az anyagot polcokon, továbbá egy nagy szekrényben helyezték el. Kezelője a megyei levéltárnok, megbízva egyúttal a lajstromozói teendőkkel is. A hatóságok (a magyaróvári járásbíróság kivételével), valamint a magánfelek csak közgyűlési vagy alispáni határozatra kaphatnak eredeti iratokat, a tisztviselők viszont közvetlenül. Hiteles másolatot az alispáni pecsét alatt adhat ki.¹³⁵

A levéltár 1893 tavaszán az újonnan épült megyeházba költözött át.¹³⁶

Tudományos igényű kutatás is folyt az archivumban: Major Pál,¹³⁷ valamint Ivánfi Ede piarista tanár¹³⁸ a megye történetéről írott monográfiájukhoz gyűjtöttek anyagot.

A megüresedett levéltárnoki állást — hat pályázó közül — Szélessy Károly vármegyei kiadó, tiszteletbeli aljegyző nyerte el, aki korábban már több alkalommal is dolgozott Ékei Antal kisegítőjeként illetve helyettesítette őt.¹³⁹ Szélessy a Veszprém megyei Bánkon született 1849-ben, 1871-ben végezte el a pápai jogakadémiát és tett bírói államvizsgát; 1892-ben községi jegyzői, három év múlva pedig (hogy állásában véglegesítsék) levéltárnoki vizsgát tett. 1872–1893 között joggyakornok, majd Moson vármegye alispáni hivatalánál központi kiadó; 1893-tól 1895-ig levéltárnok-helyettes, illetve ideiglenes levéltárnok.¹⁴⁰ Tisztségét 1912-ben bekövetkezett haláláig viselte.¹⁴¹ Tipikusan dzsentri életet élt: állandóan tele volt adóssággal, többnyire 6-8 hitelezőnek tartozott egyszerre, nem ritkán komoly összegekkel is. A levéltárral és vezetőjével kapcsolatos, az alispáni iratanyagban fellelhető források közel háromnegyede az ellene foganatosított bírói fizetés-letiltásokról, sőt végrehajtásokról, illetve ezek feloldásáról tudósít. Anyagi gondjai csak 1906. évi házasságkötése után szűntek meg, amikor is egy nála 18 évvel fiatalabb hölgyet vezetett oltárhoz.

Egyéb megbízatásokat, mondhatni természetesen, ő is kapott. 1897-től fogalmazó az alispáni hivatalnál,¹⁴² a következő évtől tiszteletbeli árvaszéki ülnök,¹⁴³ bizonyos időszakokban pedig a vármegye betegápolási ügyeit is intézte.¹⁴⁴

Hivatali működésének 18 esztendeje alatt a levéltárban nem került sor selejtezésre, így az anyag meglehetősen felszaporodott, annál is inkább, mert mindhárom főszolgabíróság tetemes mennyiségű iratot adott át.¹⁴⁵ A századelőn már akkora volt a zsúfoltság, hogy a levéltár bővítése érdekében haladéktalanul lépni kellett.¹⁴⁶ Ennek mikéntjéről azonban eltért a levéltárnok és a megye véleménye: előbbi — praktikusan — a már meglévő négy helyiség szomszédságában szeretett volna további szobákat kapni, a kiküldött bizottság viszont azt javasolta, hogy a megyeház két különböző részében szabadítsanak fel a levéltár számára néhány helyiséget.¹⁴⁷ A dolog mindenesetre függőben maradt,¹⁴⁸ részben azért, mert meg kívánták várni a belügyminiszter által már korábban megígért selejtezési utasítás kiadását, amelynek végrehajtásával kapcsolatban nagy reményeket tápláltak.¹⁴⁹

Szélessy Károly 1908-ban egy érdekes javaslatot terjesztett elő a levéltár zsúfoltságának csökkentésére. Elgondolása szerint — egy selejtezést követően — a főszolgabíróságoknak vissza kellene adni az általuk beadott iratokat, azzal a meghagyással, hogy azokat saját irattáraikban elkülönítve kezeljék, a jövőben pedig a tíz évesnél régebbi anyagukat évente selejtezzék át. Ilyenformán az iratok túlnyomó részétől rendszeresen megszabadulhatnának. Elképzelését azzal is megindokolta, hogy a már levéltárban lévő anyagból nagyon kevés (havonta 5-6) alkalommal kérnek ki iratot, másfelől viszont a főszolgabíróságok anyaga a levéltári helyiségek egyharmadát elfoglalja. Javaslatát a nezsideri és a rajkai főszolgabíró támogatta, a magyaróvári azonban ellenezte; az alispán aztán el is napolta a döntést, így a terv papíron maradt.¹⁵⁰

Említést érdemel még, hogy a levéltárban lévő könyveket az 1897-ben létrehozott vármegyei könyvtárban helyezték el,¹⁵¹ az alispáni irodában pedig közigazgatási szakkönyvekből és szaklapokból kézikönyvtárat állítottak össze.¹⁵² A levéltárba érkeztek be a megrendelt hírlapok és közlönyök, 1897-ben például 15, köztük a Századok is.¹⁵³

Szélessy Károly megüresedett helyére 11 pályázó jelentkezett, jószerivel az ország minden részéről.¹⁵⁴ Az immár főlevéltárnoki (2600 korona fizetéssel, főiskolai vagy egyetemi végzettség esetén 1000 korona képesítési pótlékkal, valamint 600 korona lakáspénzzel járó¹⁵⁵) állást végül dr. Osváth Gyula, a sárospataki református jogakadémia helyettes tanára nyerte el,¹⁵⁶ ám néhány hónappal később — közelebbről nem ismert okokból — lemondott róla.¹⁵⁷ Helyére a főispán a korábban szintén pályázó Szabó Vendelt, Győr vármegye közigazgatási gyakornokát és tiszteletbeli aljegyzőjét nevezte ki,¹⁵⁸ a fenti teljes fizetéssel.¹⁵⁹ Az új tisztviselő jogot végzett, majd 1908-tól a sokoróaljai főszolgabíró mellett, később az árvaszéknél dolgozott; emellett nyolc hónapig helyettesített levéltárnok is volt.¹⁶⁰

A világháború kitörése után nem sokkal a levéltár tevékenysége már csak a legszükségesebb napi feladatok ellátására korlátozódott. Szabó Vendelt mint tartalékos népfelkelő főhadnagyot már 1914 őszén behívták; katonai szolgálatának idejére — takarékossági okokból — a vármegyei iktatót bízták meg a kezelői teendőkkel, a hivatalos bejegyzések megtételét pedig az alispán vállalta magára.¹⁶¹ A megye 1917-ben megkísérelte elérni a levéltárnok felmentését (arra hivatkozva, hogy árvaszéki ülnökként nélkülözhetetlen), de sikertelenül.¹⁶² Csupán 1918 május elsejével térhetett vissza a levéltárba,¹⁶³ ám onnan hamarosan más feladat szólította el: tiszteletbeli főszolgabíróként Nezsiderbe rendelték, hogy a felhalmozódott kihágási ügyek letárgyalásában a főszolgabíróság segítségére legyen.¹⁶⁴

Szabó Vendelt 1919-ben árvaszéki ülnökké választották, így főlevéltárnoki állásáról lemondott. Az alispán indítványozta, hogy a pályázat kiírását halasszák el, mert ezt a státuszt — takarékosságból — levéltárnokivá szeretné visszaminősíttetni. Azzal érvelt, hogy a háború idején, az ő ellenőrzése mellett, egy kezelő is kielégítően el tudta látni a levéltári feladatokat. Véleménye szerint „a magasabb tudományos képzettség már csak azért is felesleges, mert levéltárunk nélkülöz minden esetleges tudományos munkálkodásra alkalmas anyagot. Ezt bizonyítja az is, hogy az évtizedek folyamán egymást követő egyetemi végzettségű, szakvizsgás vármegyei főlevéltárosok sem voltak képesek tudományos munkásságot kifejteni.” „A magasabb tudományos képzettségű egyén” pedig, látva, hogy szakmai ambícióit ebben az állásban nem elégítheti ki, kedvét veszti és hamarosan leköszön, amint azt dr. Osváth Gyula és Szabó Vendel példája is mutatja.¹⁶⁵ Véleményével azonban — bár sok igazságot is tartalmaz — mégsem érthetünk egyet, hiszen a levéltár anyaga kitűnő, ami pedig a tudományos munkát és a publikálást illeti, azt sem a többnyire jogot végzett, magukat tisztviselőnek tekintő levéltárnokok, sem pedig (erről szóló forrásaink — pontosabban azok hiányának — tanúsága szerint) a vármegye vezetői nem tartották a levéltáros feladatának, aki így legfeljebb saját kedvtelésére kutathatott, mint például Szabó Vendel, aki a Mosonvármegye című helyi lap hasábjain több helytörténeti tárgyú írást is közölt.¹⁶⁶

A levéltár vezetésére a kormánybiztos 1920 őszén Vajda György, Szolnok-Doboka vármegye tiszteletbeli levéltárnokának személyében egy Erdélyből menekült tisztviselőt helyezett Magyaróvárra.¹⁶⁷ Állásában — a IX. fizetési osztályba sorolt megyei levéltárnokként (aki az iratok többségén mégis főlevéltárnokként szerepel) — 1921 közepén véglegesítették.¹⁶⁸

A világháború és a forradalmak ideje alatt a levéltárban meglehetős rendetlenség alakult ki. Az oda beosztott kezelő a napi iratforgalom lebonyolításán túl más munkát nem végzett, igaz, a szabályok szerint egyedül nem is végezhetett. Ehhez járult még az, hogy komoly selejtezésre utoljára körülbelül negyven évvel azelőtt került sor, a helyiségek teljesen megteltek „nagyrészt értéktelen” ügyiratokkal, a friss anyag egy része pedig a padlón állt. A törvényhatósági bizottság az alispán elnökletével már 1920-ban ki is küldött egy bizottságot, hogy dolgozza ki az 1868–1909 közötti alispáni és főszolgabírói iratok selejtezési tervét.¹⁶⁹ Jóllehet, források híján, sajnos nem tudjuk, ténylegesen hozzákezdtek-e a selejtezéshez, a jelek mégis arra utalnak, hogy nem. A levéltár zsúfoltsága egyedül azáltal csökkent valamelyest, hogy az addig ott őrzött, megyei tulajdonú könyvek legnagyobb részét letétként átadták a Mosonvármegyei Közkönyvtárnak.¹⁷⁰

1924 január elsejével Moson, Pozsony és Győr megyék megmaradt területeiből kialakították Győr-Moson-Pozsony k. e. e. vármegyét. Az egyesítést a tisztikar létszámának csökkentése kísérte; a megyék igazgatásánál összesen 22 párhuzamos státuszt kellett megszüntetni, köztük egy főlevéltárnokit is. Vajda György — 21 sorstársával szemben — valószínűleg azért tarthatta meg állását, mert a menekült tisztviselők foglalkoztatására külön szabályok vonatkoztak.¹⁷¹ Az szerencsére még ötlet szintjén sem merült fel, hogy a Moson megyei levéltár anyagát az új székvárosba, Győrbe szállítsák át (ami már II. József alatt is kudarcot vallott), csupán az 1920–1923 közötti alispáni iratokat vitték el, az ügyintézés folyamatossága érdekében.¹⁷²

Bár a megyei hivatalok elköltözésével a levéltárban végzendő munka mennyisége bizonyára csökkent, a levéltár helyzetében ez mégsem hozott javulást, már csak azért sem, mert — mondhatni hagyományosan — a főlevéltárnok munkáját más célokra is igénybe vették. Az utódállamoknak átadandó iratanyagot is csak úgy tudta kiválogatni, hogy arra az időre felmentették a főszolgabírói hivatalban végzett munkája alól, amely egyébként minden délelőttjét (munkaidejének felét-kétharmadát) lefoglalta.¹⁷³ A vármegyei árvaszék 1925-ben például tucatnyi alkalommal emelt ellene panaszt azért, hogy nagy késéssel küldi meg az általa kért iratokat.

1925-ben ismét felmérték a levéltár állapotát. Vajda György véleménye szerint legnagyobb hibája a helyiségek szűkös volta, emiatt egy komoly rendezést kivihetetlennek tartott. Számottevő helyet csak a meglévő anyag selejtezésével lehetett volna nyerni, erre azonban a gazdasági helyzet miatt nem látott reális esélyt¹⁷⁴, jóllehet a levéltár három helyiségében szabad hely már alig volt, sőt az árvaszéki anyagot ideiglenesen az I. Ferenc József Árvaházban kellett elhelyezni.¹⁷⁵ A kisebb teremben voltak az anyakönyvi másodpéldányok (amelyeknek külön történő kezelését a belügyminisztérium időközben elrendelte¹⁷⁶), a vízikönyvek, a közigazgatási bizottság iratai, az erdészeti üzemtervek, a központi választmány iratai, a választói névjegyzékek, a nemességi iratok, a bizottmányi ülések jegyzőkönyvei és iratai, a nagyobbikban pedig — tematikus és kronologikus rend nélkül — a többi (alispáni, főszolgabírói, régi megyei) iratot helyezték el. A levéltárnok tágasnak semmiképpen sem nevezhető irodájában kapott helyet a legutóbb beadott alispáni anyag.¹⁷⁷ Így egyáltalán nem meglepő, hogy az 1928. évi felülvizsgálat megállapításai szerint a levéltárban a legnagyobb rendetlenség uralkodik, nagy mennyiségű irat hever rendezetlenül a padlón, a főlevéltárnok a szükséges irat- és könyvrendezést esztendők óta nem eszközölte. Mindezt a levéltárnok mulasztásának tudták be, akit egyúttal köteleztek arra, hogy a rendezést munkaidején túl végezze el, hivatalos idejében pedig továbbra is a főszolgabírótól nyert ügykört lássa el.¹⁷⁸ Vajda György elkeseredését csak növelhette, amikor a következő évben a rajkai főszolgabírói kirendeltségtől át kellett vennie annak 1890–1920 közötti, 234 csomót kitevő iratanyagát és annak segédleteit.¹⁷⁹

A levéltár rendezése 1930-ban vett nagyobb lendületet, amikor 970 pengő értékben új polcokat készíttettek,¹⁸⁰ a megyeház utcafronti részén pedig hozzájutottak két újabb helyiséghez.¹⁸¹ Kiss Ferenc vármegyei főlevéltárnok elkészítette a rendezés tervét, amely szerint az első teremben az alispáni, a másodikban a számvevőségi, árvaszéki, bírósági, régi telekkönyvi és úrbéri, továbbá az egyéb, csoportosan kezelhető iratokat helyeznék el, a levéltári irodában pedig az anyakönyvi másodpéldányokat. Az újonnan kapott és az esetlegesen még azokon felül igénybe veendő helyiségekben nyernének elhelyezést a főszolgabírói iratok. A rendezéshez Vajda Györgyöt mentesíteni kellene egyéb elfoglaltsága alól, ezen kívül szükség lenne még két napszámosra is. A mindehhez szükséges időt két-három hónapra becsülte.¹⁸²

A voltaképpeni rendezés végül 1933 júniusában vette kezdetét.¹⁸³ Novemberig Vajda György — a két óradíjas segítségével — rendezte az alispáni iratokat, az összes járási főszolgabírói iratot, és részben az egyébiránt éppen ekkor beszállított¹⁸⁴ árvaszéki iratokat is. Eközben kiderült az is, hogy az anyakönyvi másodpéldányokba 1923 óta nincsenek átvezetve a változások.¹⁸⁵ 1934 nyarán az árvaszéki iratok rendezését fejezték be, majd a kisebb terjedelmű irategyüttesek kerültek sorra.¹⁸⁶ A következő esztendőben a több száz, gyakran minden cím és évszám nélkül heverő segédletet hozták nagy munkával rendbe.¹⁸⁷ Végezetül a tizennégy hónapig tartó munka után (melynek során a főlevéltárnokot három óradíjas — az egyik fia, valamint két joghallgató — segítette¹⁸⁸) új leltárt fektettek fel: eszerint volt 1365 darab közigazgatási szakkönyv, 4861 darab segéd- és egyéb könyv, valamint 6435 iratcsomó.¹⁸⁹

Ezután öt esztendeig nincs érdemleges adatunk a levéltárról. 1940 januárjában Vajda György nyugalomba vonult,¹⁹⁰ még ugyanebben az évben követte őt a vármegye másik főlevéltárnoka, Kiss Ferenc is. Helyükre immár csak egy főlevéltárost neveztek ki dr. Lengyel Alfréd személyében, akinek Győrött kellett működnie. Az egykori Moson megye így saját levéltáros nélkül maradt: dr. Lengyel Alfréd hetenként egyszer szállt ki Mosonmagyaróvárra, a kezelői feladatokkal pedig (napi három órára) Mild Gyula nyugalmazott vármegyei irodaigazgatót bízták meg.¹⁹¹ Valószínűsíthető, hogy a második világháború évei alatt neki volt bejárása a levéltárba. A főlevéltárnok eközben két alkalommal is tényleges katonai szolgálatot teljesített, először 1942 őszétől¹⁹² 1943 tavaszáig,¹⁹³ majd 1944 őszétől¹⁹⁴ a háború végéig.

A mosonmagyaróvári levéltár értékesebb anyagát a front közeledtével az újrónafői kastély egyik szobájában helyezték biztonságba: ezek aránylag nem is szenvedtek kárt, 1945 júliusában pedig vissza is lettek szállítva korábbi helyükre. A szükségessé vált rendező munkát a már említett Mild Gyulára bízták; erre annál is inkább sort kellett keríteni, mert a vármegyeházán maradt többi iratot a padlóra helyezték abból a célból, hogy a helyiségek alatt lévő légópince biztonságát növeljék.¹⁹⁵ Munkájának meggyorsítása érdekében az alispán engedélyezte, hogy a helyettes levéltárnok „legfeljebb kéthetenként” Mosonmagyaróvárra kiszálljon.¹⁹⁶

A Magyar Országos Levéltár 1948-ban részletes jelentést kért a vármegyei levéltárak állapotáról. Ebből megtudhatjuk, hogy Mosonmagyaróváron a német katonaság kisebb károkat okozott azzal, hogy az iratok egy részét eltüzelte, illetőleg elvitte. A levéltár a régi helyén van, az épület háborús kárt nem szenvedett. Az Újrónafőn illetve Héderváron biztonságba helyezett anyagból — mivel a szovjet csapatok mindkét kastélyban kórházat rendeztek be — több dokumentum elkallódott. A legnagyobb kárt a megyei közgyűlési jegyzőkönyvek, anyakönyvi másodpéldányok, armálisok, 18. századi iratok szenvedték el; az összes, biztonságba helyezett anyagot tekintve a pusztulás mintegy 10-15%-ra tehető. Az újkori anyag használható, az el-, majd visszavitt iratok azonban rendkívül összekeveredtek a szakszerűtlen szállítás során.¹⁹⁷ A rendezést azonban meghiúsította az, hogy a főlevéltárnoknak szerteágazó közigazgatási feladatkört is el kellett látnia.¹⁹⁸ Az anyag még a következő évben is „összekeverve nagyrészt a földön hevert”, dr. Lengyel Alfréd viszont továbbra is csak kéthetenként egy napot tölthetett Mosonmagyaróváron.¹⁹⁹ Az 1948-ban körözésre kiadott levéltári szabályrendelet-tervezetet véleményezve le is szögezte, hogy ahol egy vármegyében több levéltár is van, ott külön-külön legalább egy-egy szakaltiszt alkalmazására szükség volna.²⁰⁰ Bár beosztottat ezt követően sem kapott, sikerként könyvelhette el, hogy a vármegyei közgyűlés 1949 januárjától kezdődően a törzsfizetése 15%-át kitevő tudományos pótlékot állapított meg részére,²⁰¹ elismerve ezzel a gesztussal, hogy a levéltárban tudományos igényű munka is folyik. Ilyen pótlékra addig csak a tudományos intézetek megfelelő beosztású dolgozói voltak jogosultak és ezt a törvényhatósági levéltárak alkalmazottai sérelmesnek tartották.²⁰²

Az 1949-ben módosított vármegyei szabályrendelet szerint „az egyes vármegyék levéltáraik és az 1923. év végéig befejezett ügyekre vonatkozó irattáraik a hozzájuk tartozó segédkönyvekkel együtt elkülönítetten kezelendők”. A tisztviselők sorában továbbra is szerepelt a „főlevéltárnok” és hasonlóképpen, továbbra sem történik említés allevéltárnokról vagy egyéb beosztottról.²⁰³ Ez év folyamán a főlevéltárnokot közelebbről nem ismert okból fegyelmi eljárás alá vonták és állásából felfüggesztették.²⁰⁴ Ilyen, idillikusnak a legkevésbé sem nevezhető körülmények közepette érkezett el a levéltárig az államosítás „expresszvonata”.