Balogh István

Katonai tábortól a mezővárosig

(Böszörmény, Hadház, Nánás és Szoboszló magisztrátusi jegyzőkönyvei 1711-ig.)

  Debrecen, 1999 (Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai, 31.) 239 p.

Amikor közel félévszázaddal ezelőtt Módy György és Béres András összeállította a hajdúság történetéről és néprajzáról szóló szakirodalom jegyzékét, azonnal előbukkantak azok a fehér foltok, amelyeknek az eltüntetése kutatókra várt. Azóta a hajdúkról résztanulmányok és monográfiák formájában kétségtelenül komoly eredmények láttak napvilágot, legalább olyan arányban és igényességgel, mint a magyar társadalom többi összetevőjéről. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy történetüknek valamennyi fontos kérdése megvilágítást nyert. Ennek kettős oka van. Az első a tudomány természetéből fakad: folyton építkezik, és egy híres angol természettudós szavaival élve, „sohasem tér nyugovóra”. A második ok már csaknem áthághatatlan akadálynak tűnik: az újabb forráslehetőség kezd kiapadni, mintegy igazolva azt a tételt, hogy a kutató nemcsak ura, hanem kiszolgáltatottja is az adatbázisnak. Az azonban bizonyos, hogy a kérdések felfejtésében érdemi előrelépést csakis új anyag feltárásától és vallatásától remélhetünk. Éppen ezért esetenként a legapróbb adatokat is meg kell becsülnünk, mert összeillesztésükből, következetes módszertani eljárásokkal, ismereteinket gyarapíthatjuk, és a tematikai szilárd pontokat is szaporíthatjuk. Az ilyen forráspublikáció maradandó értéket képvisel, nem avulhat el, akkor sem, ha a történetírás szemléletmódjában bármiféle módosulás mutatkozik. Abban az esetben pedig, ha a. kiadvány bizonyos anyag teljeskörű publikálására vállalkozik, lezár egy kutatási irányt és más forrásvidékre tereli a kutatómunkát.
Balogh István könyvével valójában ilyen feladatot vállalt magára. Maga a Szerző ezt a szándékát világosan megfogalmazta, mondván: „Az iratok közlését azért láttuk szükségesnek, hogy felhívjuk a figyelmet a további kutatásokra.” Ténylegesen — ahogyan azt a kötet alcímében is olvashatjuk — négy hajdúváros, Böszörmény, Hadház, Nánás és Szoboszló magisztrátusi jegyzőkönyveit tette közé az 1711. évvel bezárólag. Figyelmét tehát a nagykiváltságú hajdúvárosok felé fordította. Első látásra is feltűnik azonban, hogy ebből a sorból hiányzik Dorog, Vámospércs és Polgár. Ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy ezek a tervezett következő kötetben kapnak helyet. De valamennyinél tudomásul kell venni, hogy jegyzőkönyveiket eltérő időpontoktól vezették, amellett időben és ügyvitel szempontjából egyaránt erősen foghíjasok. Az első bejegyzés Szoboszlón 1630-ból, Böszörményben 1667-ből, Hadházon 1674-ből és Nánáson 1695-ből származik. Tehát jóval későbbről, mint amikor a kiváltságolásuk és letelepedésük történt.
A jeles Szerző már előzőleg is sokat kutatott a hajdúk történetére nézve, és így pontosan felmérte, hogy a katonapolitikai tevékenységükről jóval többet tudunk, mint a kiváltságolt városok belső életéről, és ez a hiányosság különösen a 17. századra vonatkozólag szembetűnő. Pedig ekkortájt döntő változás következett be náluk: az egyes települések katonai táborból mezővárossá formálódtak, más megfogalmazással élve, katonai szervezetüket a polgári igényeknek megfelelő módon alakították át.
A katonai tábor jelleget már Györffy István is felismerte, a hajdúkra nézve magát a kifejezést is ő honosította meg a történeti–néprajzi szakirodalomban. A mezővárosokra jellemző szervezeti keretek és funkciók meggyökeresedésére azonban a kutatás akkori állása szerint aligha adhatott megfelelő magyarázatot. Azóta azonban egyértelművé vált, hogy ez a folyamat a 17–18. század fordulójára végbement, de ennek részleteiről és egyes mozzanatairól ma is csak szórványadatokból tájékozódhatunk. Balogh István kiadványával ahhoz nyújt segítséget, hogy az ilyenfajta dokumentációk körét bővíthessük, és egyszersmind bizonyítja, hogy erre nézve a magisztrátusok jegyzőkönyveiből ennyi és nem több áll rendelkezésre. A katonai tábor mivoltáról a jegyzőkönyvek alig árulnak el valamit, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen azok olyan időszakból maradtak fent, amikor a hajdúvárosok ezen a fejlődi fokon már túljutottak. Éppen ezért messzemenően helyeselhetjük a Szerzőnek azt az eljárását, hogy a kiadványához újraközlés formájában csatolta a felsőmagyarországi főkapitány 1613. évi instructioját és a polgári hajdúk 1643. évi statútumait.
A jegyzőkönyvekből annál inkább kiderül, hogy a 17–18. század fordulójára ezekben a hajdúvárosokban végleg eltűnt a katonai berendezkedés, és átadta a helyét a mezővárosi szokásrendnek. Ezen a tényen semmit nem változtatott II. Rákóczi Ferenc hadseregének hajdúkról készített mustrajegyzéke, amely a Hajdúkerületből 1706-ban 931 főt tartott nyilván.
A kiváltságolás és a letelepedés óta — az akkori átlagos életkort figyelembe véve — már a harmadik generáció növekedett fel, és a közhatalmi viszonyokban is alapvető változások következtek be, amelyek aztán a hajdúvárosok társadalmi berendezkedésére és önkormányzati intézményrendszerére is hatással voltak. Joggal fogalmazta meg Balogh István bevezetőjében azt a szemléleti alapelvet, miszerint „az igazgatási és igazságszolgáltatási szervezet pedig mindig és mindenütt igazodik a létrehozó társadalom igényeihez és szükségletéhez.”
Korántsem volt a Szerzőnek feladata, hogy a hajdúvárosok mezővárosi jellemzőit elemezze és minősítse. E sorok szerzőjét azonban pontosan Balogh István gondolatmenete és közleménye indította arra, hogy mérlegelje és a magyarországi általános városfejlődésben való helyüket megpróbálja kijelölni. Arra az eredményre jutott, hogy ahogyan a hajdúk helyét társadalmilag már II. Rákóczi Ferenc is a jobbágyok és az országos nemesek között tüntette fel, úgy településjogi tekintetben is köztes állapotba kerültek: lakhelyeik jogilag a jobbágyfalvak és a szabad királyi városok között helyezhetőek el. Azt azonban komolyan számításba kell venni, hogy a hajdúknál a mezővárosi típus más körülmények között alakult ki és bizonyos vonatkozásokban — az általános jegyeken túl — más vonásokat is hordozott, mint a 14. századtól meggyökeresedett többi, a 18–19. század fordulójára számszerint már 6-700-ra tehető mezőváros. Annyi bizonyos, hogy a klasszikusnak mondható mezővárosi ismérvekhez hasonló módon a hajdúvárosok is kettős feladatot teljesítettek, igazgatási és igazságszolgáltatási kötelezettségeiknek tettek eleget. Abból következően azonban, hogy amíg a mezővárosok többségének a lakói jogilag jobbágyok maradtak, így a föld tulajdonlásából ki lettek zárva, a hajdúk viszont donátiós nemesek módjára közös nobilitást nyertek és földtulajdonhoz jutottak, ez utóbbiak önkormányzatának sok tekintetben más lett a feladata is. Az összevetésnek számos más pontja is számbavételt igényelhetne, a recenzió terjedelmi kerete azonban erre nem ad lehetőséget. Talán külön tanulmányt is kitöltene a kérdés összehasonlító vizsgálata. Azt a felvetést azonban részletesebb elemzés nélkül is megkockáztathatjuk, hogy a hajdúvárosok esetében az oppidumoknak egy külön típusát fedezhetjük fel, mert az azonos vonások mellett sok megkülönböztető jegyet is viseltek.
Végeredményben elmondható: Balogh István forráskiadványának nemcsak az a többlete, hogy segítségével jónéhány ponton kiegészíthetjük eddigi ismereteinket a hajdúvárosok 17. századi fejlődésmenetéről, bár ez is lényeges hozadéka, hanem az is, hogy az eddig csak alkalomszerűen, sokszor talán esetlegesen forgatott hajdúvárosi jegyzőkönyvi anyagot teljes egészében, szakavatott módon közreadta és egyúttal további kutatási irányváltásra is felhívta a figyelmet. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár tehát jó ügyet szolgált a kötet kiadásával, azt a tudományos nyomvonalat erősítette, amit Debrecen város jegyzőkönyveinek a publikálásával szakmailag elismert módon már korábban kialakított.

Rácz István