Trezor

Szerk.: Gyarmati György

Budapest, 1999. (A Történeti Hivatal Évkönyve, 1.) 239 p.

 Az 1945 utáni magyar történelem kutatói és az ezen történeti korszak után érdeklődő közönség egy új — remélhetőleg hosszú életű — sorozat első kötetét vehetik kezükbe. Az 1996-ban létrehozott, és működését 1997-ben megkezdő Történeti Hivatalban a közelmúlt kutatásával foglalkozó új szakmai műhely kialakulásának bizonyítékaként megjelent a Történeti Hivatal első évkönyve. A találó sorozatcím (Trezor) utal a Hivatalban őrzött iratok egykori őrzési helyére — a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank később a Belügyminisztériumnak helyet adó épülete páncéltermére —, ahol a rendszer legtitkosabb dokumentumait tárolták.
A kötetet — a szerkesztői előszó után — Markó Györgynek, a Történeti Hivatal elnökének az Országgyűlés számára készített beszámolója nyitja meg. Általában nem szokás tanulmánykötetben egy intézmény éves működésének beszámolóját közölni, azonban ez a szerkesztési eljárás jelen esetben több szempontból is indokolt: egyrészt a szélesebb szakmai közönség is tájékozódhat a gyakorlatilag szaklevéltárként is működő intézmény indulásának körülményeiről, szervezeti felépítéséről és működésének feltételeiről, másrészt számos olyan problémára hívja fel a figyelmet, amelynek megoldása minden magyarországi levéltárban gondot okoz — példaként csak a kutatókra vonatkozó jogi szabályozás problémáit említeném, amelyek arra „kényszerítik” a levéltárosokat, hogy a jog értelmezőjeként lépjenek fel.
A beszámoló után következő tanulmányok jól körülhatárolható tematikus csoportokban követik egymást. Az első két írás módszertani jellegű, bár látszólag igen különböző problémákat tárgyal. Petrikné Vámos Ida a Történeti Hivatalban őrzött leggyakoribb dokumentumok típusát mutatja be, és bár valószínűleg a szélesebb olvasóközönséget kevésbé érdeklő problémákat feszeget, de írása a kutatók, szaktörténészek számára minden bizonnyal megkerülhetetlen lesz, hiszen az állambiztonsági szervek által rendszeresített 28 különböző típusú kartonról és 18 féle dossziéról kapunk átfogó képet — a 20. századi irattan szempontjából alapvetően új irattípusok ismertetése a levéltárosok képzésében is fontos szerepet tölthet be.
Cseh Gergő Bendegúz tanulmánya a Történeti Hivatal őrizetében lévő dokumentumok digitalizálásának gyakorlatát és az ezzel összefüggő problémákat ismerteti. A téma — a számítógép a levéltárakban — nem új keletű, a Hivatal esetében azonban elsősorban az adatrögzítés, vagyis az általuk őrzött iratok név- és tárgymutatórendszerének kialakítása élvez prioritást, és ennek a — valószínűleg évekig elhúzódó — munkának a végeredményeként egy, a magyarországi levéltárak szempontjából páratlannak nevezhető nyilvántartás alakul ki, amelynek segítségével mind az adatszolgáltatás, mind a történeti kutatások felgyorsulnak. A tanulmányban felvetődő problémák közül igen érdekes a szerző azon megállapítása, miszerint az állambiztonsági szervek iratkezelésének és a nyilvántartásoknak a pontatlansága által a hajdani állambiztonsági szervek felszámolásuk után is képesek ártani egykori áldozataiknak, mivel az iratokban szereplő adatok hiányos feltüntetése, a következetlen, pontatlan, hibás helyesírás (pl. tulajdonnevek eltérő írásmódjai) jelenleg az információs önrendelkezési jog gyakorlásában akadályozza meg az érintett személyeket. Ez utóbbi megállapítás egyben jelzi a számítógépes nyilvántartás korlátait is, hiszen a legismertebb személyek neveinek korrigálásán túl aligha lesz lehetőség az iratokban szereplő valamennyi személy adatainak pontosítására.
A következő — intézménytörténeti — tematikus blokkban szereplő hat tanulmány közül öt a politikai rendőrség 1945–1990 közti intézménytörténeti feldolgozását vállalta. Az előbbi szerzőnek, Cseh Gergő Bendegúznak a tanulmánya nyitja meg a tanulmánykötet ezen részét, amelyben áttekintést kapunk a magyarországi állambiztonsági szervek 1945–1990 közt működő intézményeiről. A szerző már a címben is hangsúlyozza, hogy a kötetben szereplő tanulmány csak vázlat, amelynek részleteit szaktanulmányok, esetleg egy önálló monográfia finomíthatja. Az ismertetett írás erénye az áttekinthetőség, ugyanis nyolc táblázatra bontva közli a szervek szervezeti felépítését, és az egyes szervezeti egységek feladatait. A politikai rendőrség születésének körülményeiről és szevezeti felépítéséről kapunk — sajnos a forráshiány miatt csak vázlatos — képet Figder Éva és Palasik Mária írásából. A tanulmány alapvetően forrásközlés, amely egy brit titkosszolgálati jelentésnek a politikai rendőrségre vonatkozó részét tárgyalja, illetve közli. A szerzők nehéz munkát vállaltak magukra, mivel a forrás közlése előtt igyekeztek minél teljesebb képet adni a magyar politikai rendőrség 1945–1946. évi — magyarországi forrásokból rekonstruálható — állapotáról. A bevezető nemcsak intézménytörténeti, hanem politikatörténeti szempontból is fontos adalékokkal szolgál a kulisszák mögött — a politikai rendőrség irányításának megszerzéséért — lezajlott harcokról. A brit jelentés érdekessége, hogy abból teljesebb képet nyerünk a magyar állambiztonsági szervek működésének kezdeteiről, mint a magyarországi dokumentumokból, és ez egyben rávilágít arra a problémára is, hogy bár a legújabb kor kutatóinak sok esetben inkább a források bősége okoz gondot — hiszen egy-egy téma alapos kidolgozásához többezer oldalnyi levéltárban található dokumentumot el kell olvasni —,nem egy esetben csak külföldi levéltárakban találhatók meg azok az alapvető iratok, amelyek egy adott téma feldolgozását lehetővé teszik. Gyarmati György — Kádár János és a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága című — tanulmánya az állambiztonsági szervek egy újabb, intézménytörténeti szempontból is fontos fejezetét tárgyalja, nevezetesen, hogy a Péter Gábor és Rajk László közt — a kulisszák mögött — lezajlott harc végeredményeként a Belügyminisztériumban — a korábbi Államvédelmi Osztály jogutódaként — megszületett a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága. A szerző tanulmányában először áttekintést ad az 1945. évi választások után kialakult hatalmi struktúra jellemzőiről, szemléletes diagrammon ismertetve az MDP-t alkotó két elődpártnak, a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak a közigazgatásban meglévő — a választáson elért eredményéhez képest — nyomasztó túlsúlyát. A Belügyminisztérium és különösen a politikai rendőrség esetében ez a fölény még nyomasztóbb volt, így joggal állapítja meg, hogy 1947, a fordulat éveként számontartott év kapcsán: „A politikai rendőrség területén intézménytörténeti szempontból aligha beszélhetünk cezúráról.” A hatalmi harc ezután nem a pártok között, hanem a kommunista párton belül folyt, és lényegét tekintve abban állt, hogy a szervezet a Belügyminisztérium, avagy a párt irányítása alatt működjön-e. A Rajk László és Péter Gábor közti hatásköri viták a jól ismert eredménnyel zárultak és az 1948 augusztusában a Belügyminisztérium élére kinevezett Kádár, alig egy hónap múlva létrehozta a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságát — ezen a ponton a szerző pontosítja Kádárnak a Péter és Rajk közti hatalmi harcban betöltött szerepét. A tanulmányban található táblázat ¾ amely a BM ÁVH szervezeti formájának 1948-ban javasolt felépítését közli ¾ jól illeszkedik a fent ismertetett, állambiztonsági szervek felépítését tartalmazó íráshoz. A Cseh Gergő Bendegúz által említett szaktanulmányokra jó példa lehet Boreczky Beatrixnak Az Államvédelmi Hatóság szervezete 1950–1953 című írása, amely az eddigi legalaposabb feldolgozása a rendszer egyik leghírhedtebb szervének. Az alapvetően szervtörténeti tanulmány megkerülhetetlen kiindulópontja lehet a későbbi feldolgozásoknak és a kutatók munkáját nagymértékben segítő írás rávilágít az alapkutatások fontosságára. Baráth Magdolna írása a Belügyminisztérium élére 1953-ban kinevezett Gerő Ernő tevékenységét teszi vizsgálata tárgyává, mely — az ÁVH kapcsán — arra irányult, hogy az 1949-től önálló szervként működő Államvédelmi Hatóságot ismét a Belügyminisztériumba integrálja. Gerő a klasszikus belügyminisztériumi feladat — a közigazgatás irányítása — helyett a hangsúlyt az állambiztonsági feladatokra helyezte, s ezért joggal állapítható meg, hogy bár elnevezésében a BM olvasztotta be az ÁVH-t, valójában a korábbi ÁVH feladatköre vált meghatározóvá a BM-ben. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy a BM új szervezeti struktúrájában az osztályvezetők többsége állambiztonsági rendfokozattal rendelkezett. Az intézménytörténeti szempontból is megkerülhetetlen tanulmány jól megvilágítja a pártban lezajlott hatalmi kűzdelmeket, melyek a Sztálin halála utáni időben a pártot jellemezték, és utal a Gerő által a Belügyminisztériumban létrehozott új szervezeti struktúrában valamint a Szovjetunió Belügyminisztériumának Berija által kialakított szervezetében meglévő párhuzamra — annak tisztázása azonban, hogy a szovjet példa milyen mértékben befolyásolta Gerőt a későbbi kutatások feladata lehet, ahogy az is, hogy a Magyarországon működő szovjet tanácsadók milyen szerepet játszottak az új struktúra kialakításában. A politikai rendőrség ismertetett intézménytörténeti feldolgozásai a lehetséges kutatási irányokat is kijelölik, amelyek közül leginkább a magyarországi állambiztonsági szervek archontológiájának körvonala rajzolódik ki legerőteljesebben, ami nemcsak a politikatörténet kutatói számára jelentene hatalmas segítséget, hanem például a történeti szociológia, illetve a korszak kulcsszereplőinek biográfiáját feldolgozó munkáknak is nélkülözhetetlen segédletévé válnék. Az intézménytörténeti tanulmányok sorát Kozáry Andrea: A Rendőrakadémia létrehozása és működése 1947–1948-ban c. tanulmánya zárja. Az első felsőfokú rendőrtisztképző iskola indulásának körülményeit, a tanterv-összeállítás nehézségeit, valamint a hallgatók kiválasztásának feltételeit feldolgozó tanulmány pontosan bemutatja azt a folyamatot, hogy hogyan vált mind nehezebbé az induláskor kitűzött cél megvalósítása. A háromévesre tervezett tanulmányi időszakra kidolgozott tanterv természetesen nem mellőzte a politikai szempontokat, de igyekeztek úgy összeállítani, hogy a — zömében iskolázatlan — hallgatók általános műveltségének színvonalát emeljék. Az egyes tantárgyak tanterveinek külső bírálóit az adott szakmában elismert, ugyanakkor a kommunista párthoz kötődő személyek közül válogatták — a történelem tantárgy tervezett bírálói: Molnár Erik és Andics Erzsébet. Az akadémia keretein belül a — Gyarmati György tanulmányában említett — „káderéhség” miatt felállítottak ugyanakkor egy egyéves tisztképző tanfolyamot is, amelyen a kidolgozott tanterv átalakított változatát oktatták. Végül csak az egyéves tanfolyamon kezdték meg az tisztképzést, de a folytonos intrikák, az akadémia vezetőinek lejáratása, a magyar rendőrtisztképzés minőségi szempontjait előtérbe helyező intézmény megszűnéséhez vezetett. A kötetben következő három tanulmány a politikai rendőrség működésébe nyújt bepillantást. Kajári Erzsébetnek a hajdúnánási kulák ügyről írt tanulmánya valójában a kommunista párt 1948–1950 közti vidékpolitikájáról ad összefoglalást, illetve a Belügyminisztérium és az Államvédelmi Hatóság vidékkel kapcsolatos működési elveit foglalja össze és természetesen érint intézménytörténettel összefüggő kérdéseket is. A tanulmány második része forrásközlés, mely betűhív átírásban tárja az olvasók elé a címben idézett ügy dokumentumait. Maga az ügy szemléletes képet fest a korabeli állapotokról. Egy rendőrtizedes — parancsnoka utasítására — egy kijelölt kulák padlásán elrejtett egy pisztolyt, amelyet a házkutatás során később „megtalált”. Az ügyre fény derült, de az iratokból úgy tűnik, hogy a rendőrök felelősségre vonása elmaradt — a megyei rendőrkapitányság vezetőjének javaslata az volt, hogy a „vétkes” kulákot internálják. Hasonló esetek természetesen ismertek és napjaink folklórjának részévé váltak, a dokumentum közlése azonban nem minden tanulság nélkül való: az iratok betűhív közlése nemcsak a tények megismerésében segít, hanem a korabeli rendőrségi állomány műveltségi állapotáról szolgál felbecsülhetetlen értékű adalékokkal. Bikki István: A Lord-akció című tanulmánya a politikai rendőrség 1960-as évek elején kidolgozott — a címben szereplő — akciójának iratait közli. Az akció az ún. belső ellenség nyilvántartásának, adott esetben 24 órán belüli közbiztonsági őrizetbe vételének (internálásának) részletesen kidolgozott tervét, személyi és technikai feltételeit, az internálandó személyeket tartalmazó nyilvántartások vezetésének részleteit szabályozza. A publikált iratokból kiderül, hogy Budapesten 6000 ember internálását készítették elő ily módon. Az állambiztonsági szervek 1979–1989 közti tevékenységéről a Müller Rolf által közölt ún. Napi Operatív Információs Jelentéseken keresztül nyerhetünk bepillantást. A jelentések tájékoztató jellegűek voltak, a rendszer kulcspozícióban lévő emberei ezeken keresztül értesültek az országban lezajlott — állambiztonságot érintő — eseményekről. A kötetben közölt válogatás 1979. május 21. és 1989. december 18. közt lezajlott eseményeket mutatja be az állambiztonsági szervek nézőpontjából. A kötet utolsó tanulmányában Zsidai Ágnes a Történeti Hivatalhoz hasonló németországi — a köznyelvben csak Gauck Hivatalként emlegetett — intézmény létrejöttének körülményeiről és működéséről, az ezzel összefüggő problémákról készített összefoglalást.
A kötet végén, a tanulmányokban előforduló rövidítések jegyzéke után található a Történeti Hivatal munkatársainak 1995–1999 közti válogatott publikációs jegyzéke. Remélhetőleg nemcsak történészek, levéltárosok, hanem a szélesebb közönség is érdeklődéssel olvassa az 1945–1989 közti korszak történelmi, intézménytörténeti eseményeit feldolgozó évkönyvet.

                                                                              Kurecskó Mihály