D. Tóth Béla

Gróf Klebelsberg Kunó két levele 1924-ben báró Korányi Frigyes pénzügyminiszterhez az állami színházak támogatásáról

Az első világháború hatása, a román megszállás, a trianoni döntés alapján bekövetkezett területvesztés az egész ország gazdasági és pénzügyi életét tönkretette. Az infláció rendkívüli méreteket öltött, és Korányi Frigyes pénzügyminiszterre várt az a háládatlan feladat, hogy a csőd szélén álló ország költségvetését szanálja. Ez a folyamat óriási anyagi és szellemi veszteségekkel járt a kultúra támogatása területén is.

Most következő írásunkban adalékkal szeretnénk szolgálni ahhoz, hogy érzékeltessük: a legnehezebb helyzetben is volt lehetőség a kulturális intézmények működtetésére, és nem mindig a kultúra-ellenesség játszott szerepet az annak tűnő intézkedések meghozatalában sem. Sőt! De tekintsük át az erről szóló, és a Magyar Országos Levéltárban most megtalált dokumentumokat.[1]

A legfontosabb kulturális intézmények, köztük a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház állami tulajdonban voltak, és felügyeletüket a Vallás- és Közoktatási Minisztérium látta el. Az egyre nagyobb infláció szigorú takarékosságra késztette az államot, és ezt elsősorban saját intézményeinél tudta elérni. Természetes, hogy mindkét jeles intézményt is érintették a pénzügyi megszorítások. 1924. augusztus 22-én a Magyarország c. lapban megjelent a hír: Korányi Frigyes pénzügyminiszter az állami színházak 1 200 000 aranykoronás költségvetéséből 400 000 aranykoronát kénytelen volt törölni. Az augusztus 23-ai Magyarországban pedig megszólaltatták gróf Klebelsberg Kunó minisztert is. Ezt kommentálta a Szózat augusztus 23-ai esti száma.[2] Nem nehéz belátnunk, hogy ez az intézkedés, — ha igaz volt, amit az újságok írtak — egyik pillanatról a másikra, rendkívül súlyos helyzetbe hozta az érintett intézményeket. Szerencsére azonban csak egy felröppent, megalapozatlan hírről volt szó. Hogy mi is történt valójában azt kíséreljük meg feltárni dolgozatunkban.

A pénzügyminiszteri intézkedés előzményeit, körülményeit, a két miniszter levélváltását megőrizte a Pénzügyminisztérium irattára. Klebelsberg és Korányi, e két kiváló férfiú kapcsolatának egy kis szeletére, kultúra-pártoló törekvéseikre világítanak rá a megtalált iratok, de a magyar kultúra két jeles intézménye egyik válságos időszakáról is kibővíthetjük ismereteinket e dokumentumokból.

A tervezett költségvetéscsökkentő intézkedést megelőzően egy névtelen levél hívta fel a pénzügyminiszter figyelmét az Operaház körüli anomáliákra. A levél szerzője — a tartalomból ítélve — minden bizonnyal bennfentes lehetett az Operaház ügyeiben. Megállapításai és javaslatai olyanok, hogy azokat csak a belső viszonyokat jól ismerő személy írhatta.

A névtelen levél bevezetőjében a szerző megemlítette, hogy: „Miután a hírlapok és képviselők szorgalmazzák az Opera bérbeadását és az óriási deficitre hivatkoznak, félek, hogy a Pénzügyminiszter úr Ő exellenciája végre enged a nyomásnak, a mely esetben az Operaház a bérlő kezén megszünnék a kultura temploma lenni és csakis a bérlő érdekét szolgálná.”

Nem volt alap nélküli a levélíró félelme. A zene szerelmesei, az opera barátai már 1922-től olvashattak az újságokban, hallhattak a parlamenti képviselők hozzászólásaiban olyan gondolatokat, hogy ha bérbe adnák az állami intézményként működő Operaházat, akkor milyen jelentős megtakarításokra tehetne szert az állam.

Az állam biztos bevételhez jutna, kiadásai megszűnnének, és hogy az Opera operát játszik-e vagy sem, e pillanattól kezdve ne érdekelje az államot. Az ettől való félelmet a levélíró is megfogalmazta: „Gyermekkorom óta teljes szívemmel csüngök az Operán és reszketek a gondolattól, hogy a művészetnek ez a felszentelt csarnoka kufár kezekben a kultura kriptájává válhatna. Azért azt hiszem, hogy a deficit tetemes apasztásával vagy egész megszüntetésével a katasztrófát el lehetne kerülni.” (kiemelés tőlem — TB) Valószínű, hogy semmi újdonságot nem jelentettek a miniszter számára a deficit csökkentésére vonatkozó szavak, hiszen az egész ország érdeke ezt kívánta. A levélíró javaslatai azonban konkrét tennivalókra is felhívták a miniszter figyelmét. Sorait így folytatta: „...a mint hallom a főigazgató mellé egy ellenőrt neveznek vagy neveztek ki, de a színháztól teljesen távol álló urat. Attól félek, hogy őt azok informálják majd, a kik a deficitet csinálták és így nem lesz képes a pénzügyi egyensúlyt helyre állítani. Pedig a dolog nagyon egyszerű. Csak a bevételeket kell növelni és a kiadásokat csökkenteni. Ezt azonban egy olyan különleges üzemnél, mint a magy. kir. Operaház csakis szakember tudja megcsinálni, aki a különben kiváló, de inkább grandseigneur, mint üzletember Főigazgatónak,[3] véto joggal felruházott commercialis tanácsadója kell hogy legyen. Erre legalkalmasabb volna egy arra való igazgató.”

 De a távozó és az új igazgató sem teljesen alkalmas a levélíró szerint feladatai ellátására, mert róluk is van egy két figyelemre méltó megállapítása tanácsadónknak. Ezt írta: „Fájdalom, a mostani, aki elmenőben van, mint a fellegekben járó művészlélek, nem volt alkalmas erre a szerepre, a presumtiv (sic!) igazgató Márkus László pedig sokkal rövidebb idő óta van az Operánál semhogy a bajokat ismerhetné. Pedig gyógyítani csak akkor tudunk, ha helyes diagnózist csináltunk. Ha tehát igaz, hogy az Operaházhoz egy Mr. Smith-t a mellényzsebben neveztek ki, aki azonban az operai ügyekkel ugy áll szemben, mint Parsifal Gurnemanzzal az első felvonásban, akkor okvetlen szükséges hogy legyen mellé rendelve egy akár titkos tanácsadó szerv, a mely őt felvilágosítsa, és a kiküszöbölendő hibákra és a teendőkre rámutasson. Mutatóul bátor vagyok néhány okvetlenül szükséges teendőre rámutatni.”

Ezeket is érdemes idéznünk, hiszen később — a pénzügyminiszter és a kultuszminiszter levelében is, árnyaltabb formában ugyan — de ismét találkozni fogunk velük:

„1. A pénzügyministérium a nagy fizetésű tagok szerződéseit kérje be áttanulmányozás céljából. Új szerződések ne léphessenek érvénybe, mielőtt nincsenek e ministerium által jóváhagyva.

2. Az ugynevezett primadonna paragrafusokat törölni kell. Mindenki havi fizetésre szerződtetendő és nem fellépti díjakra. Ennek fejében köteles havonként 8-szor fellépni. Hetenként kétszer minden egészséges énekes felléphet.

3. A szerződésileg kikötött szabadságolások időpontja szerződéskötéskor legyen megállapítva, nem mint eddig, hogy egy premiére előtt ketten, hárman jelentkezhettek szabadságolásukért és a premiére megtarthatása érdekében sok sok millióval váltotta meg az igazgatóság a terminushoz nem kötött szabadságokat.

4. Nem szabad felvenni azt a pontot, hogy ha valaki egy előadásra ki van tűzve, darab változás esetén is joga legyen fellépti díját, amelyet meg nem szolgált, felvenni.

5. Mindenkit, kivétel nélkül, rá kell szorítani a színházi szabályok betartására, melyekben benne van, hogy minden már játszott szerepet az igazgatóság felszólítására köteles a tag külön díjazás nélkül elvállalni darab vagy szerep változás esetén. Ehhez senki sem tartotta magát és sok sok milliót zsaroltak ki beugrás címén.”

Ebben az öt pontban foglalta össze javaslatait levélírónk, amelyek igen racionálisnak tűnnek az első pillanatban. Megállapítja még azt is, hogy „Mutatóul elégnek tartok ennyit felsorolni, bár még nagyon sok anomália vár elintézésre. Ha bárki is ezen pontoknak nem akarja magát alávetni, az ne kapjon szerződést. Két, három hónapos duzzogás után örömest aláírja majd a szerződést, mert

a./ senki sem pótolhatatlan

b./ a külföldi konjunktura magyar énekesekre teljesen kedvezőtlen.

Tehetségtelen tagokat senki protekciójára sem szabad szerződtetni, valamint a darabok elfogadásánál csakis azok művészi értéke és a várható anyagi eredmény legyen mérvadó.

Végezetre közlöm azoknak a művészeknek névsorát, a kiknek az idei szerződése bekérendő, hogy a Pénzügy Ministerium meggyőződést szerezhessen a pazarló paragrafusokról, amelyeket a jövő idény szerződéseiből okvetlen ki kell küszöbölni.

ADLER ADELINA, SÁNDOR ERZSI, HASELBECK OLGA, SEBEŐK SÁRI, KOLBAI ILDIKÓ, KÖRNYEY BÉLA, SZÉKELYHIDI FERENC, SZENDE FERENC, PALLÓ IMRE, FARKAS SÁNDOR, VENZELL BÉLA, GÁBOR JÓZSEF, KÁLMÁN OSZKÁR, SZEMERE ÁRPÁD.” (Kiemelés az eredetiben. — T. B.)

A dátum, megszólítás és aláírás nélküli levél eddig tart. Az utolsó bekezdésből és a névsorból eléggé egyértelműen kiderül, hogy a levélírót nemcsak a takarékosság szándéka, de valószínű, hogy a (nála?) jobbakkal szemben táplált irigység is vezette.

Hogy ezek a sorok valóban új javaslatokat tartalmaztak-e vagy sem, az a továbbiakban kiderül. Korányi azonban csaknem teljes egészében elfogadta a tanácsokat. Ez egyértelművé válik az 1924 június végén gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszterhez írt leveléből. Az összehasonlítás kedvéért idézzük a levél tervezetének (ugyanis csak erről van tudomásunk!) sorait:

„Tisztelt Barátom! Felhívták figyelmemet arra, hogy az operaházi szerződések megkötésénél egyes tagok a multban oly előnyökhöz jutottak, melyek kielégítően nem indokolhatók és melyek az állami színházak amugy is súlyos deficitjének jelentékeny növelésére alkalmasak.

Így különösen a fellépti díjak rendszere állítólag sok indokolatlan kiadást okozott, miért is megfontolandónak tartanám, nem lenne-e célszerű a havi fizetés rendszerét szélesebb körben alkalmazni, melynek ellenében a tag bizonyos minimális, például havi 8 fellépésre külön fellépti díj nélkül lenne köteles.

Állítólag zsarolásnak vannak kitéve a színházak az által is, hogy egyes tagok olyankor jelentik be szabadságigényüket, mikor a legnagyobb szükség van reájuk, miért is a szerződésileg kikötött szabadságolások időpontja fixirozandó volna.

Állítólag visszaélések történtek oly esetekben is, mikor lemondott szereplők helyettesítésére volt szükség.

Nem tartom indokoltnak azt sem, hogy darabváltozás esetén a műsorról levett darab szereplői fellépti díjakat kapjanak.

Hogy tehát a szerződések megkötésénél az államkincstár anyagi érdekei kellőképen érvényesíthetők legyenek, felkérlek, méltóztassál elrendelni, hogy a most tárgyalás alatt álló színházi szerződések jóváhagyásod alá terjesztessenek, minthogy a fentemlítettekhez hasonló anomáliák csak abban az esetben lesznek elkerülhetőek, ha már a szerződések megfelelő kikötéseket fognak tartalmazni.

Fogadd stb.

Budapest, 1924. évi június hó”

A miniszter által is aláírt levél elküldésének dátuma: 1924. július 2. Kissé furcsálhatjuk, hogy a névtelen levél szinte minden sora, a tények ellenőrzése nélkül átkerülhet egy miniszter által aláírt levélbe, de ez a tényen, a levél elküldésén mit sem változtat. Klébelsberg gróf válasza nem sokat váratott magára:

„Budapest, 1924. július hó 12.-én.

Tisztelt Barátom!

Folyó évi június hó 30.-án kelt és az állami színházakra vonatkozó nagybecsű leveledre válaszolva van szerencsém az alábbiakban tájékoztatni:

Eddig tényleg előfordult az, hogy az állami színházak legkiválóbb művész-tagjai a közönségre gyakorolt kivételes vonzóerejükre való utalással az átlagos értékű tagokkal szemben természetszerűleg bizonyos kedvezésekben részesültek, mert úgy vélték, hogy lényegesen hozzájárulnak az állami színházak látogatottságához és ezáltal a bevételeket gyarapítják. Ebben a tekintetben leginkább Környey Béla a m. kir. Operaház hőstenorja vezetett.

Az ez évi, illetve az 1924/25. színiévadra vonatkozó szerződési ajánlatok kifejezetten kizártak mindenféle rendkívüli előnyöket, és ennek a körülménynek tudható be, hogy többek között éppen Környey Béla volt az, aki az új szerződési ajánlatot nem fogadta el. Az állami színházak vezetőségét utasítottam, hogy emellett az új álláspont mellett minden körülmények között kitartson.

Az állami szinházak vezetősége már áttért a havi fizetések rendszerére és a nagybecsű leveledben említett havi 8 fellépés helyett az Operaház tagjai évi — illetve a színiévad 10 hónapja alatt — 80-120 fellépésre köteleztettek, ami az államkincstárra nézve a tagok kihasználása szempontjából sokkal előnyösebb. Így a tagokkal való elszámolás az esetleges túlfellépést illetőleg nem havonként, hanem csak az év végén történik. Hasonlóképen fentartotta magának az állami szinházak vezetősége azt a jogot, hogy a leszerződött tagok szabadságának az idejét ő határozza meg és hosszabb szabadságot csakis teljes illetmény nélkül engedélyez.

A helyettesítéseket illetőleg tisztelettel közlöm, hogy elvben a lemondottak helyettesítésére a többi tag köteles ugyan — és ez a körülmény a szerződésben is határozottan kifejezésre jut, — de a gyakorlat az, hogy ha a beugró tag maga is áldozatot hoz, annak bizonyos foku méltánylása elől nem lehet teljesen kitérni és különösen abban az esetben nem, amidőn nemcsak művészi, hanem anyagi érdekből feltétlen szüksége mutatkozik annak, hogy a kitűzött előadás darabváltozás elkerülésével biztosíttassék. Egyébként darabváltozás esetén a közreműködő tagok ezért a tényért magáért nem kapnak külön fellépti díjat.

Ami pedig a szerződések kötését illeti, arra vonatkozólag van szerencsém Veled közölni, hogy azokat az állami színházak főigazgatója csak az én jóváhagyásomtól feltételezetten kötheti meg, illetve az csak akkor válik ránk nézve joghatályossá, ha azt jóváhagyom.

Végül szíves tájékozásképen megjegyzem, hogy az állami színházak a jelenlegi vezetés alatt nemcsak művészi szempontból mutatnak fel az egész sajtó és a nagyközönség által is elismert és kellően méltányolt rendkívüli fellendülést, hanem a háború előtti gazdasági kezeléshez képest pénzügyi szempontból is oly nagymérvű javulást mutatnak, hogy amíg az 1913/14. költségvetési évben az állami színházak fentartása 2 970 000 koronát emésztett fel, addig a most záruló 1923/24. sziniévadban — a Városi Színházzal szaporodva és a természetbeni kedvezményes ellátás egyenértékével együtt — mintegy 1 500 000 koronát tesz ki csupán az állami hozzájárulás.

Ilyen előzmények után inkább fájdalmasnak, mint igazságtalanságnak látszik az a körülmény, hogy ezeket az elsőrangú kulturintézményeket, amelyek hivatásuk teljes magaslatán állanak — amit már a külföld is több izben elismert és kellően értékelt — kénytelen vagyok pénzügyi szempontból oly szűk keretek közé szorítani, ami azoknak úgy művészi, mint anyagi tevékenységét nagyban megnehezíti, sőt majdnem szinte válságba viszi. Már magában véve az a körülmény, hogy az állami színházak fenntartási költségeire az 1924/25. évi költségvetésben is csak 1 140 000 aranykorona irányoztatik elő, — a legmesszebbmenő takarékosságot vonja maga után, már-már szinte olyan mértékben, hogy a művészi színvonalat is veszélyezteti.

Mindazonáltal méltóztassál meggyőződve lenni, hogy ennek a takarékosságnak az állami színházak ügykezelésének egész vonalán való legszigorúbb keresztülvitelén a köteles gondossággal fogok őrködni.

Szíves üdvözlettel vagyok kész híved: Klebelsberg”

Klebelsberg július 12-i levele egyértelműen bizonyítja, hogy a névtelen levél szerzőjének javaslatai „post festam” születtek. Valamennyi javaslata korábban már bevezetésre került és sajnos az is igazolódott, hogy a legkitűnőbb énekesek megváltak az operaházi tagságuktól. Külföldre távoztak, és ott szereztek dicsőséget kiváló képességeikkel hazájuknak.

A levél utolsó részéből kiérződik az a végtelen aggodalom is, amelyet Klebelsberg a két kiváló színház jövőbeni sorsa iránt érzett, de — úgy tűnik, — hogy a tervezett 1 140 000 aranykorona támogatást hajlandó lenne elfogadni.

Azt gondolhatnánk, hogy ezzel a levélváltások sora bezárult. Klebelsberg levele azonban hordozott egy rejtett aknát, amelyet a pénzügyminiszter rövidesen fel is robbantott. Klebelsberg ugyanis azzal, hogy a névtelen levél takarékossági intézkedésre felszólító sorait rendre, mint már túlhaladott intézkedéseket megválaszolta, lehetőséget biztosított ahhoz, hogy a pénzügyminiszter ne konkrét területekre vonatkozóan, hanem általánosságban hozza meg a költségvetést csökkentő intézkedéseit. Klebelsberg még csak 1 140 000 aranykoronára csökkentett támogatásról beszélt, az augusztus végi újságcikkek pedig már 800 000 aranykoronára csökkentett támogatásról írtak. Úgy látszik, hogy miután konkrétan megfogalmazható elvonni való már nem volt, ezért általánosságban született javaslat a támogatás csökkentéséről.

Klebelsberg megírta második levelét! A pénzügyminiszterhez küldött második levél megszületése előtt már jóval korábban megbízta Erney Károly magyar királyi kormányfőtanácsost, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület vezérigazgató-helyettesét, hogy vizsgálja felül az állami színházak gazdálkodását. Erney levele is fennmaradt másolatban az iratcsomóban. Ez a vizsgálat szolgáltathatott alapot Klebelsbergnek ahhoz, hogy újabb intézkedéseket hozzon az Operaház gazdálkodásával kapcsolatban.

Klebelsberg újabb levele br. Korányihoz, 1924. augusztus 25-én született, két nappal azután, hogy a Magyarország hasábjain megjelent a hír a pénzügyminiszter intézkedéséről. A veretes hangvételű levél az alábbiakat tartalmazza:

 „Tisztelt Barátom!

 Teljes tudatában annak a súlyos felelősségnek, hogy az ország pénzügyi és gazdasági szanálása keretében az állami színházak további fenntarthatása reám, mint szakminiszterre mily nagy feladatot ró és amellett, hogy feltétlenül tekintetbe kell vennem a pénzügyi kormány súlyos helyzetét és Téged a szanálás nehéz munkájában minden eszközzel támogatnom kell, viszont azonban magyar nemzeti művészetünk és kulturánk legerősebb és eddig igen jól bevált intézményeit: az állami színházakat továbbra is fentartani szent kötelességem, — felkértem a takarékosságáról és gazdasági nagy szaktudásáról közismert nagyernei Erney Károly m. kir. kormányfőtanácsos, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület vezérigazgatóhelyettesét, vizsgálja felül az állami színházak gazdálkodását és tegyen javaslatot arra vonatkozólag, hogy mily intézkedések volnának keresztülviendők ott a hiány lényeges apasztása érdekében és azután mi lenne az a legminimálisabb szubvenció összeg, amellyel még az állami színházak nívósan fentarthatók lennének.

Erney a másolatban mellékelt jelentést[4] terjesztette elő, amelynek alapján megindultak a tárgyalások Budapest székesfőváros közönségével a Városi Színház bérleti feltételeinek enyhítése érdekében és sikerült is keresztülvinnem azt, hogy a főváros ezentúl a színház bevételeinek eddigi 30%-a helyett csak 18%-át fogja kapni és így a bevételek eddigi 70%-a helyett a színházak vezetőségének ezután 82%-a fog megmaradni. Ez által vált lehetővé, hogy az állam a Városi Színházat továbbra is bérletében megtarthassa és amellett, hogy biztosíthatja a M. Kir. Operaház fiatal művész generációjának tökéletes kiképzését és nevelését, az Operaház műsorát is nívósabbá emelheti, annak munkáját rendszeresebbé teheti, mert nem kell egy esetleges konkurens opera — mint amilyen a Városi Színház magánvállalkozó kezében lehetne — előadásaira tekintettel lenni.

A jelentés szerint az állami színházak vezetősége mintegy 1 600 000 aranykorona deficittel számol az 1924–25 költségvetési évben, amit azonban Erney ugyancsak a javasolt módon 1 100 000-1 200 000 aranykoronára vél leszoríthatónak.

Erney javaslatait a magamévá téve intézkedtem helyáraknak megfelelő emelése iránt, ami annyival inkább is keresztül lesz vihető, mert a magánszínházak a békeárak 100%-ára emelték fel a most kezdődő sziniévad helyárait. A M. Kir. Operaház tagjainak fizetését a legtöbb helyen nagy mértékben leszállíttattam és csak a legkivételesebb esetben engedtem meg egyes javító helyesbítéseket, míg a Nemzeti Színház aránylag amúgy is lényegesen kisebb fizetéseit kénytelen voltam alacsonyabb emelésekkel javítani. Ez elől — tekintettel a magánszínházak ostromszerűen megindított elszerződtetési kísérleteire — nem lehetett elzárkózni, és csak így sikerült elérnem azt, hogy a Nemzeti Színház jól bevált és feladata magaslatán álló művész együttesét továbbra is megtarthattam.

Emellett a színházaknál lényeges létszámapasztást vitettem keresztül — különösen a csoportos személyzetnél — és amint azt Hozzád ez év július hó közepe táján intézett levelemben is kifejtettem — nem havi, hanem évi bizonyos számú fellépésre köteleztetnek a tagok, ami az államkincstárra nézve azok kihasználása szempontjából sokkal előnyösebb, mert a tagokkal az esetleges túlfellépést illetőleg az elszámolás nem minden hó, hanem csak az év végén történik meg. A múlt évi rendszerrel szemben pedig áttértem az aranykorona fizetési rendszerre, a napi költségek apasztására és ezzel kapcsolatban a legszigorúbb takarékosságra ismételten felhívtam az állami színházak főigazgatóját, míg a bevételek fokozása érdekében a szabadjegyeket is revizió alá vettem és azokat csak a legszükségesebb mérvben engedélyezem.

Mindezek keresztülvitele után is azonban — amint azt Hozzád folyó évi július hó 8-án kelt 65 528-III.a.1924 sz. átiratomban[5] volt szerencsém kifejteni — még mindég 1 200 000 aranykorona hiány mutatkozik a kiadások fedezésében, vagyis legalább ennyinek kell lennie az állami hozzájárulásnak, mert enélkül az állami színházak fenn nem tarthatók. Ebből is azonban én egyenlőre csak 1 140 000 aranykorona keretében szabtam meg az állami színházak főigazgatójának az állami hozzájárulást és a 60 000 aranykoronát saját rendelkezésemre tartottam fenn oly előre nem látható hiányok fedezésére, amely a színházak gazdálkodási körén kívül esik.

Nem hagyhattam ugyanis figyelmen kívül azt a körülményt, hogy a múlt sziniévadban a Nemzeti Színház majdnem állandó telt házait és a többi állami színház ugyancsak aránytalanul kedvező anyagi bevételeit — azok kétségtelenül magas művészi szinvonalán felül — az akkori kedvező kereseti lehetőségeknek tudhatom be, míg ebben az évben ilyenre nemcsak hogy kilátás nincs, de köztudomású, hogy a színházak a legválságosabb évad elé tekintenek.

És dacára ennek, — dacára továbbá az előbb vázolt és emberileg a lehetőség határain belül eszközölt legalaposabb előkészítésnek — jutott tudomásomra (...) oly értelmű intézkedésed, mellyel az állami szinházak szubvencióját az 1924/25. költségvetési évre 1 200 000 aranykoronáról 800 000 aranykoronára méltóztatott leszállítani.

Az előbb már hivatkozott felelősségem teljes tudatában kénytelen vagyok kijelenteni, hogy, ilyen körülmények között képtelen vagyok az állami színházakat fentartani, mert a rendelkezésemre bocsátott hitellel legfeljebb a Nemzeti Színház fennmaradását tudnám biztosítani — arra egyedül ugyan még annyi sem kellene —, azonban komoly megfontolás tárgyává kellene tenni a M. Kir. Operaháznak bezárását, vagy pedig bérbeadását. Hogy pedig ez mit jelentene a magyar nemzeti zeneművészetre nézve, azt szükségtelennek tartom bővebben fejtegetni, csak arra van szerencsém nagybecsű figyelmedet felhívni, hogy kérdés, akadna-e a mai színházi körülmények között vállalkozó az Opera bérletére és ha igen, úgy bizonyára — amint külföldön is — csak megfelelő évi állami szubvenció mellett, — tehát ugyanaz a helyzet maradna, ami ma, amellett pedig az Operaház milliárdokat érő anyaga és felszerelése a teljesen megbizhatatlan vállalkozónak engedtetnék át, aki azokat csak kihasználni és nem gyarapítani és megóvni igyekezne, nem is beszélve a művészi szinvonal lesülyesztéséről.

A M. Kir. Operaház megszüntetése pedig a magyar zeneművészet halálát jelentené és magával rántaná a ma már világhírű Orsz. Magyar Kir. Zeneművészeti Főiskolát is, mert ha lehetetlenné válnék az, hogy az ott szerzett — egyéni művészettel párosult — ismereteket bemutathassák és azokat a nagyközönség legszélesebb rétegébe átvigyék és ha az ott tanult énekművészetnek nincs hol érvényesülnie, ha a virtuózok és orkeszter-művészeknek nincs hol elhelyezkedniök, ha a magasabb nívójú zeneszerzőknek nincs hol helyezzék el műveiket, — akkor itt megszünik minden zenei élet és megszünnék ezzel együtt a már eddig is sikerekben dús Filharmóniai Társaság, a Palesztrina Kórus és számos magán zeneintézményünk és egyesületünk, amelyek működése szorosan összefügg a M. Kir. Operaház fennállásával. De megszünne ezzel teljesen a nemzeti zenekulturánk is, amelynek alapjait világhírű nagyjaink, mint Liszt, Erkel és Mihalovits rakták és amely teljesen megőrizve magyar nemzeti jellegét az utolsó évtizedekben soha sem remélt magasságra emelkedett, világhírre tett szert és csak dicsőséget hozott reánk. Ez ma is — a külföld által is elismert — kulturfölényünk leghatalmasabb tényezője, amelyen keresztül az egész emberiség legtisztább, legideálisabb szellemi megnyilatkozásába kapcsolódunk bele.

Mindeme körülményeket figyelembe véve, tisztelettel felkérlek méltóztassál ismételten kegyes mérlegelés tárgyává tenni az állami színházak szubvenciójának a kérdését és az általam eredetileg kért, kellően indokolt és legminimálisabbra redukált 1 200 000 aranykorona hitelt bocsássa nekem rendelkezésre, mert enélkül az állami színházak fennmaradását biztosítani képtelen vagyok. Már pedig, hogy nemcsak én, hanem az egész ország közvéleménye egyöntetűen azok további fentartását kívánja, annak legkírivóbb bizonyítékai a legellentétesebb politikai pártállású lapok közleményei is, amelyek egy része ebből ellenem politikai tőkét igyekezik kovácsolni (a Szózat mellékelt közleménye)[6], holott amint a Magyarországban közétett nyilatkozatomból is látszik, ezt a fontos és súlyos művészeti kérdést sikeresen megoldani épp annyira szükségesnek tartom, mint tárcám körébe tartozó egyéb kulturérdekek megvédését.

Ezt a kérdést különben ma már jogilag is felvetni aggályos és veszélyes, mert a magánszínházaknál érvényben lévő kollektív szerződés folytán jogszokássá vált, hogy amennyiben a színház valamelyik tagját a jövő sziniévadra szerződtetni nem akarja, úgy azt az illetővel legkésőbb minden év május hó végéig okvetlenül tudatni köteles, mert ellenkező esetben az illető szerződési ideje a jövő sziniévadra nézve is automatikusan meghosszabbítottnak tekinthető. — Ez ugyan az állami színházakra nézve nem kötelező, mert a kollektív szerződés szabályai csak a Városi Színházban vannak egyelőre érvényben, — mindamellett ha nem is köteles, de méltányos az állami színházak vezetősége részéről, hogy e tekintetben hasonlóképpen járjon el, mint a magánszínházak és ez által az elbocsájtott tagok elhelyezkedését lehetővé tegye. Méltóztassék már most kegyes mérlegelés tárgyává tenni, mi történnék, ha az Operaház és ezzel együtt a Városi Színház működését meg kellene szüntetnem, illetve a székesfővárosnak — ha ugyan elfogadja — rendelkezésre visszabocsájtani a Városi Színházat. Hová fordulna az a sok száz család, amelynek ezek nyújtják a megélhetést és vajjon lehetne-e ez esetben is mentesíteni az államot olyan kiadásoktól, amelyeket a bíróság valószínüleg megítélne, és amely kiadásokkal szemben semmi elllenszolgáltatást sem kapna, csak az elégedetlen elemeket és a munkanélküliek amúgy is nagy számát gyarapítaná.

Amidőn ismételten tisztelettel felkérlek, hogy az általam eredetileg kért 1 200 000 aranykorona hitelt bocsásd az 1924/25. évi költségvetésben az állami színházak szubvenciójaként rendelkezésemre,

fogadd kérlek őszinte tiszteletem nyilvánítását:

Klebelsberg”

Ez a sodró erejű levél jól mutatja Klebelsberg képességeit. Ha veszély fenyegetett, ha helyrehozhatatlannak mutatkozó baj látszott, szakmailag teljes felvértezettségben, sokoldalúan megvilágítva a maga igazát, bocsátkozott vitába. Jól megfigyelhetjük, hogy e sorok nem demagógiát, hanem szakmai hozzáértést tartalmaznak. A szakmai indokokra épített lendületes stílus és nem a fellengzős túlbeszélés az, ami hatással volt és van olvasóira. Érdemes ennek kapcsán arra is visszautalnunk, ami a 2. sz. jegyzetben, a Magyarország c. lapnak adott nyilatkozatban olvasható. Klebelsberg itt, egyik mondatában a tanyák iskolákkal történő ellátásának fontosságát összekötötte a „magas kultúrára” fordított anyagi eszközök egyensúlyban tartásával. Itt is olvashatjuk azt az egész pályáját meghatározó mondatot: „...a kultúra demokratizálódásának, a népművelés terjedésének meg kell előznie a politikai demokratizálódást.” Hogy mennyire nemcsak a népművelés, vagy más szóval, a tömegkultúra ügye érdekelte Klebelsberget, arra a fenti sorok szolgáltatnak bizonyítékot.

Korányi nevében valószínűleg Bud János államtitkár írta meg a választ Klebelsberg augusztus 25-i levelére. A korrekt hangnemű, és kompromisszumkész levél azt mutatta, hogy ha engedmények árán is, de fenntartható az állami színházak tevékenysége. A pénzügyminisztériumi államtitkár válaszának fogalmazványa 1924. augusztus 29-én kelt:

„Tisztelt Barátom!

Az 1924. évi július hó 12.-én és 1924. évi augusztus hó 25.-én az állami színházak ügyében Korányi Ő Excellentiájához intézett nagybecsű leveledből nagy megnyugvással értesültem, hogy a bölcs vezetésed alá tartozó tárca 1924/25. évi költségvetési előirányzatának ügyét a pénzügyi helyzet által adott szempontból méltóztatod megítélni. Ami különösen az állami szinházakat illeti, komoly intézkedéseket méltóztattál foganatosítani abban az irányban, hogy a személyzet csökkentésével, a kiadások apasztásával, és a bevételek lehető fokozásával a szükséges állami subvenció összege korlátoztassék.

Magam is átvagyok hatva annak a tudatától, hogy az állami színházak (Opera, Nemzeti színház) fennmaradásának ügye a magyar kulturának eminens érdeke, és azért teljesen méltányolva azokat a szempontokat, melyeknek a közölt újságnyilatkozatban kifejezést méltóztattál adni, arra törekszem, hogy a pénzügyi helyzet által nyújtott lehetőségek között, figyelembe véve más, fontos kulturérdekek ápolására szükséges eszközöket is, a színházak előirányzatának ügye oly megoldást nyerjen, mely azoknak állami kezelésben továbbra való fenntartását lehetővé teszi.

A kultusztárca előirányzata egyébiránt eddig csupán a két tárca referensei által tárgyaltatván le, szükségesnek tartom, hogy azokra a tételekre nézve, melyekre e tárgyalások során megegyezés létre nem jött — és ezek közé tartozik az állami szinházak előirányzata is — közöttünk személyes tárgyalás utján jöjjön létre döntés. A referenseim által az állami színházak hitelével szemben végrehajtott redukciókra azért volt szükség, hogy a kultusztárca dologi természetű kiadásainak előirányzata, az erre megállapított keretekkel összhangba legyen hozható. A tárca egyéb kiadásainál pedig így különösen a nem állami tanszemélyzet illetményeinek kiegészítésére, valamint a nyugdíjakra szükséges összegek emelkedése folytán az ötféléves program összeállításánál számításba vett mérveket lényegesen meghaladták. Véleményem szerint tehát más megoldást alig látok, mintha más rovatokon az előirányzott hitelek csökkentésébe méltóztatnál beleegyezni, az így megtakarítható összeg a színházak subventiójának növelésére legyen felhasználható.

Az elmúlt költségvetési évben a pénzügyministerium ismételten kifejezte azt a nézetét, hogy a kulturális szempontból aránytalanul kisebb jelentőségű Városi Színház bérlete felmondassék vagy másra átruháztassék és hogy az államkincstár az 1924/25. költségvetési évtől kezdve semmiesetre sem lesz abban a helyzetben, hogy ennek a színháznak a deficitjét viselje. Ennek dacára még egy negyedik színház — az Andrássy uti Kamara színház[7] — létesült. Akkor, amikor minden valószínűség szerint kedvezőtlen színházi évad előtt állunk, ezeknek az intézkedéseknek a pénzügyi következményeiért a felelősséget vállalni nem lehet, miért is tisztelettel kérlek, hogy különösen ami a Városi színházat[8] illeti, annak költségelőirányzatát oly módon méltóztass megállapítani, hogy a székesfővárossal szemben biztosított enyhébb feltételek mellett ott a kiadások a bevételekből teljes mértékben fedezhetők legyenek.

Az Opera és Nemzeti színház subventiója ügyében tartandó megbeszélés czéljából készséggel állok rendelkezésedre, és ez alkalommal tisztázni lehetne azokat a (…) tételeket is, amelyekre nézve referenseink megállapodásra nem jutottak. Tisztelettel felkérlek, méltóztassál lehetőleg a következő hó 9–15 között terminust kitűzni, hogy ezt az ügyet szakreferenseim bevonásával mielőbb letárgyalhassuk.

Fogadd stb.

 Budapest, 1924. évi augusztus hó”

A pénzügyminisztérium levele lényegében körvonalazta a tárgyalások lehetséges irányát. Elismerte a Klebelsberg által tett erőfeszítéseket, de továbbra sem látott más megoldást, mint a költségvetés csökkentését. Ennek mértékét viszont miniszteri szintű tárgyalást kérve szeretné eldöntetni. Hogy erre sor került-e és mikor, azt sajnos az iratpusztulások miatt nem tudjuk. Az viszont biztos, hogy a VKM által tervezett költségvetési támogatást csaknem teljes egészében megkapták az állami színházak az 1924–25. évi színházi évadra. Ennek összege 1 150 000 aranykorona lett, mindössze 50 000 aranykoronával kevesebb a tervezettnél.[9]

Mind az Operaház, mind a Nemzeti Színház és kamaraszínháza, ha anyagi nehézségekkel is, de 1924–25-ben is sikeresen működött.

Ezeknek az eddig ismeretlen Klebelsberg leveleknek a közreadásán túl, az is szándékunk volt, hogy megerősítsük: Klebelsberg elképzelése az ország kulturális felemelésére már készen állt akkorra, amikor a VKM élére került. Eltekintve a belügyminiszteri bársonyszékben eltöltött rövid időtől, Klebelsberg felkészültsége, kulturális területen szerzett tapasztalatai, adottságai, hatalmas munkabírása és szervezőkészsége alapján a sors kiválasztottja volt a kulturális élet irányítására. Bethlen István miniszterelnök érdeme is, hogy felismerte Klebelsbergben ezeket az adottságokat, megbízta őt a VKM vezetésével, és támogatta hatalmas munkájának megvalósításában.