FÉL ÉVSZÁZAD SOPRONBAN

BESZÉLGETÉS TIRNITZ JÓZSEFFEL

Tirnitz József, a Soproni Levéltár 1986-ban nyugdíjba ment, elismert custos-ának életútja nem tartozik a tipikus levéltári pályaívekhez. A viszonylag kis számú, de a kora újkori Sopron várostörténete szempontjából fontos tanulmánya mellett neve szorosan egybefonódott e szabad királyi város páratlanul gazdag kora újkori, újkori, illetve a polgárosodás időszakából származó levéltárának rendezésével, feltárásával, és mind az országos kutatók, kutatási programok, mind pedig a helyi kutatások, nagy forrásanyagon alapuló támogatásával. Fél évszázados levéltárosi munkája, tudása, élettapasztalata gazdag „forrása” a magyar levéltártörténet hányódásokkal, ellentétes tendenciákkal jellemezhető, nagy átalakulásokat és vitathatatlan eredményeket hozó korszakának; a ’45 utáni „rendszerváltások” idejének. Tirnitz József 1926. március 11-én, Sopronban született. 1944-ben érettségizett a helyi Szt. Asztrik bencés gimnázimban. Erős katolikus kötődése, kapcsolatai életének mindig meghatározó vonulatát jelentették. 1945 májusa–1947 márciusa között Sopron thj. város Közmunkahivatalában kisegítő irodai munkaerőként dolgozott. Azon év március 28-tól 1950. decemberéig Sopron város levéltárában állt alkalmazásban, majd az összevont Soproni Állami Levéltár munkatársa lett, és ezt követően csupán munkahelyének fenntartói körülményei (1968-tól tanácsi), neve és szervezeti formái változtak, így 1986-ban főlevéltárosként a Győr-Sopron Megyei Levéltári Igazgatőság Soproni Levéltárából ment nyugdíjba. 1992-től nyugdíjas részmunkaidősként ismét a Soproni Levéltár tudományos munkatársa. Kutatásának, érdeklődésének legfontosabb területe: Sopron város közigazgatás-története, a város tanácsi jegyzőkönyveinek feldolgozása.

Ø       Több mint ötven éve vallhatja magát levéltári dolgozónak. Miként és mikor került a levéltárba?

Ø       1947-ben kezdtem dolgozni Sopron Város Levéltárában, Házi Jenő mellett. Odakerülésemnek meglehetősen prózai előzményei voltak: elődöm apránként megitta Házi Jenőnek a nehéz háborús évek alatt a levéltárban féltve őrzött egy hordócskányi pálinkáját, így mennie kellett. Jómagam a polgármesteri hivatalban Házit a korabeli speciális feladatokban (orosz elszállásolás) helyettesítettem, így kerültem vele először kapcsolatba, és az említett ok után a levéltárba.

Ø       Házi Jenőről milyen emlékeket őriz?

Ø       Meglehetősen vegyeseket. Úriember volt a szó klasszikus értelmében, de, hogy a levéltártudományba bevezetett volna engem, arról szó sem volt. Eleinte mást sem csináltam, mint az ún. Volksbund-jegyzékből kerestem ki azoknak a nevét, akiknek a kitelepítés veszélye lebegett a fejük fölött. Ez nem hivatalos jegyzék volt, hanem még 1945-ben az ún. Német-házban a Kossuth Lajos utcában egy fa alatt elásva találtak Volksbund-iratokat: részben eredeti belépési nyilatkozatokat, részben feljegyzéseket arról, hogy kik fizettek valamilyen címen pénzt a Volksbundnak. Blanz Valéria állította össze ezek alapján a jegyzéket. Ezzel foglalkoztam Házi idején, egyébként évente átvettük a Sopron városi iratanyagot, ha előiratokat kerestek, azokat „szereltük”. Házi egyéniségére jellemző az a történet, amely ’47 őszén esett meg. A Soproni Múzeum egyik pajtájába összehordták a Széchenyi család nagycenki iratainak egy részét. Házi kiküldött engem azzal az utasítással, hogy csak Széchenyi István és felesége iratait keressem. Több csomó vegyes irat össze volt kötve, ezeket sikerült megmenteni, de Házinak nem kellett. Végül — azt hiszem — a Magyar Országos Levéltárba kerültek, pedig maradhattak volna Sopronban.

Ø       Házi tehát meglehetősen ellentmondásos személyiség volt?

Ø       Igen. Sokat dolgozott, de hozzáállását a fenti eset jellemezte. Arra is nagyon ügyelt, hogy azok, akik igazán értettek a levéltári anyaghoz, ne kutathassanak benne önállóan. 1948 után aztán a politika számára már elfogadhatatlanná vált a személye, igyekeztek őt kitenni a levéltárból. Az történt, hogy a polgármester a levéltárba küldött valakit, hogy kutasson a '40-es évek iratanyagában, és egy ezzel kapcsolatos vita során Házi azt találta mondani: a levéltáram. Mire a polgármester közölte, hogy a levéltár a városé és nem a levéltáros úré. Végül fegyelmit indítottak ellene és 1949-ben eltávolították a levéltárból.

Ø       A levéltárak államosítása milyen viszonyokat teremtett?

Ø       1951. január 1-jével államosították a levéltárakat, Sopronban is összevonták a városi és megyei levéltárat. Teljesen új feladatok jöttek. Zavaros időszak volt. Utasításokat csak a vezetők kaptak akkortájt, ráadásul sok volt az új ember a levéltárakban, nekünk is alig volt régi emberünk. Begyűjteni, rendezni, ez volt a központi feladat. Hogy pontosan mit várt el a LOK, azt az új igazgató, Takács Endre tudhatta csak, de közülünk más nem.

Ø       Gondolom, komoly nehézségeket okozott a levéltári anyag begyűjtése?

Ø       Hát igen. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy magunknak kellett megszervezni a szállítást. Szereztünk egy lapos kis kézikocsit és azzal húztuk be az anyagot, már legalábbis Sopronon belül. Vidékre az ún. ejtőernyős módszerrel jártunk ki. Vonattal elindultunk és 3-4 községet végigjártunk egy nap alatt. Körülnéztünk a hivatalokban, ott az iratokat összegyűjtöttük, azokból csomókat kötöttünk, és más alkalommal, a levéltár költségére, teherautóval szállítottuk be Sopronba. Gondot okozott a helyhiány is. Ennek enyhítésére a volt Orsolya zárda klauzurájának celláit kaptuk meg. Nem volt sem fűtés, sem világítás, de dolgoztunk ott is gyertya (!!!) mellett. Szó volt arról, hogy a volt Evangélikus Theológiai Intézet épületét adják oda raktár céljára a Deák téren, de ebből nem lett semmi. Végül a volt városi könyvtárat kapta meg a levéltár a Lackner Kristóf útcában. Ott — miután a levéltár a belsőtér megfelezésével plusz szintet építtetett — elég sok irat elfért. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az emeleten többé-kevésbé összetákolt faállványok, a földszinten pedig téglaállványok álltak.

Ø       Később rendeződött valamennyire a helyzet?

Ø       Általánosságban véve igen. A LOK akkorra dolgozott ki olyan alapfogalmakat, mint fond, állag, alapszám stb. E tudást tanfolyamokon sajátíttatták el és így nagyjából helyrebillentek a dolgok a levéltárban. Stabilizálódott a személyi állomány is, végre lehetett terveket készíteni.

Ø       Az akkori igazgatóról, Takács Endréről milyen emlékeket őriz?

Ø       Takács Endre széles látókörű, határozott ember volt, aki mindig tudta, hogy mit akar. Heteken át dolgozott a levéltár rendszerének kialakításán. Jómagam igazán mellette tanultam ki, mi is az, hogy levéltár, levéltári munka. Soha nem röstellte, hogy részletesen megbeszélje a munkatársakkal a tennivalókat, így aztán igen sokat tanultam tőle. Még igazgatói értekezletekre is magával vitt. Dolgoztatni is nagyon tudott, ami néha érdekes következményekkel járt. Még nagyobb ünnepek körül is jártuk a községeket iratokért. Ilyenkor rendszerint biciklin mentünk. Ha valaki aztán nem hozott a felkeresett faluból valamiféle kézzelfogható iratot, bármit, akkor Takács Endre két napig nem állt szóba vele. Ez volt a jelmondata: Ma többet, mint tegnap és holnap többet, mint ma. Egyszer kérdezte egy kollégánkat, hogy mennyi iratanyagot kötözött össze aznap? 120 csomót, volt a válasz. Nem lehetne többet ? — kérdezte Takács. A kolléga másnap 130 csomót mondott, de Takács ezt is kevesellte. Harmadik nap aztán már 180 csomóval állt elő a kollégánk, így Takács elégedett volt: azt nem nézte, hogy a 180 vékony csomó összességében kevesebb volt, mint a két nappal azelőtti 120. A félórás ebédidőt is keményen betartatta velünk. Összességében nyílt, kedves ember volt, a kollégái becsülték. 1956-ban a városi forradalmi tanács elnökévé választották és ezzel az ún. kádári konszolidáció idején óhatatlanul inkriminálta magát. Pedig nagyon tisztességesen és józanul viselkedett, nem engedte például felvonulni az orosz tankok ellen a főiskolásokat, tudva, hogy ez öngyilkossággal volna egyenlő. 1957-ben elmozdították őt Sopronból.

Ø       Mi történt ezután a levéltárban?

Ø       Négy évig vezetőként én voltam Takács utódja, aztán jött Horváth Zoltán. Attól kezdve mentek a dolgok. Akkor már nem a beszállítás, rendezés volt a fő probléma, hanem a munkaviszony-, végzettség-, szakképzettség-igazolások.

Ø       Több mint fél évszázad elteltével Ön még mindig a levéltár aktív dolgozója. El tudná képzelni az életét a munkája nélkül?

Ø       Nem hiszem. Alig van olyan anyag a levéltárban, ami legalább egyszer nem ment át a kezemen. Ennyi idő után az ember már otthon érzi magát a munkahelyén.