Tóth Ágnes

A Bács-Kiskun Megyei Levéltár fél évszázada

Közismert, hogy a mai Bács-Kiskun megye 1950. február 1-én alakult meg Bács-Bodrog vármegye Magyarország területén maradt járásaiból (bajai, bácsalmási, jánoshalmi) valamint Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye déli részéből (dunavecsei, kalocsai, kiskőrösi, kecskeméti, kiskunfélegyházi, kiskunhalasi és a kunszentmiklósi járásból). A 4343/1949. sz. minisztertanácsi rendelet — amely központilag határozta meg a megyék és járások határait, valamint székhelyeit —, megszüntette Baja korábbi megyeszékhelyi rangját, és törvényhatósági jogú városi címét. A megye székhelye Kecskemét lett.

A megye megalakításával párhuzamosan megkezdődött a megyei intézmények szervezése is. Dr. Leidecker Jenő főlevéltáros — akire az intézmény létrehozásának, megszervezésének munkája hárult — 1950. márciusában fektette föl azt a lajstromot, amely már a megyei levéltárban elhelyezett iratokat regisztrálta. E szerint eddigre beszállításra került a csonka Bács-Bodrog vármegye igazoló bizottságainak, valamint nemzeti bizottságainak iratanyaga, ugyancsak a megye déli községeinek felekezeti anyakönyvei, valamint kataszteri és számadási iratok. A lajstrom fölvételének bizonyára az az alispáni leirat volt az előzménye, amely a területátszervezésben érintett megyéknél az iratátadást–átvételt a Levéltárak Országos Főfelügyelője által kiadott utasítás szerint előírta, s ugyanakkor a levéltárak elhelyezését az adott megye alispánjának kötelességévé tette.

Más megyei levéltárak általában örökölték a vármegyeháza általuk korábban is használt helyiségeit. Megyeháza híján azonban Kecskeméten gondot okozott maguknak a megyei hivataloknak az elhelyezése is. A levéltári anyag szisztematikus összegyűjtését már az első hónapokban hátráltatta, illetve bizonytalanná tette az intézmény elhelyezése körül kialakult huza-vona. Így kerülhetett sor a Bajáról Kecskemétre szállított Bács-Bodrog vármegyei iratanyag rövid időn belüli kétszeri szállítására. Először a városháza alagsorában kapott helyet, ahonnan néhány hónap múlva egy villába költöztették át. Majd amikor világossá vált, hogy Kecskemét város levéltára is része lesz a Bács-Kiskun Megyei Közlevéltárnak, visszaszállították az iratanyagot a városházára.

1950 novemberére vált bizonyossá, hogy a megyei levéltár a kecskeméti városi levéltár helyiségeit kapja meg. Leidecker Jenő november 27-én a következőket írta a Levéltárak Országos Központjának: „… az államrendőrség a városháza épületéből kiköltözött. A városi tanács VB. elnöke a megüresedett fogdahelyiségeket, valamint az ezekhez vezető zárt folyosó részt levéltár céljára a mai napon átadta. Az átadott helyiségek szárazak, levéltári anyag ideiglenes tárolására alkalmasak. Legmegfelelőbb lett volna a jelenlegi levéltár mellett a szakszervezetek által elfoglalt rész, azonban a város vezetősége ennek átadásáról hallani sem akar.”

Aki csak egy kicsit is ismeri az intézmény történetét, jelenlegi helyzetét, tudja, a költözés, a helyszűke, az ideiglenesnek szánt, ám évtizedekre meghatározóvá váló nem megfelelő elhelyezési körülmények, nemcsak a megalakulás idejét jellemezték, de végigkísérték a levéltár eddigi életét. Bizonyos értelemben a megalakulás elégtelen körülményei — vagy az akkor is hiányzó levéltári normatíva — kódolták azokat a problémákat, amellyel az itt dolgozóknak szakmai feladataik ellátása során immár fél évszázada meg kell küzdeniük.

Az indulás speciális körülményei — történeti fejlődésében nem koherens területek egy közigazgatási egységgé, megyévé való összegyúrása — következtében feudális és polgári kori megyei jellegű iratok gyakorlatilag nem kerültek a levéltár őrizetébe. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye megyei vonatkozású iratai magától értetődően a Pest Megyei Levéltárban maradtak, Bács-Bodrog vármegye levéltárának nagy része pedig a történelem viharában pusztult el. A trianoni békekötés után a zombori vármegyeházán őrzött megyei levéltári anyag jugoszláv tulajdonba került. A Baja székhellyel és erősen megcsappant területtel újraéledő megye két világháború közötti időszakára vonatkozó iratanyaga 1944-ben Zomborban akkor semmisült meg, amikor a vármegyeháza épülete kiégett. A Délvidék visszacsatolását követően ugyanis ismét Zombor lett a megyeszékhely, s odaköltöztették a megyei hivatalokat is. A Bács-Bodrog Megyei Levéltár intézményünkbe került anyaga ily módon csak 1945–1950 között keletkezett iratokat tartalmaz.

Az intézményben őrzött feudális (egészen a török korig visszanyúló) és polgári kori irategyüttesét az egyes városok – többek között Kecskemét, Baja, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, a volt mezővárosok Szabadszállás, Dunapataj, Kunszentmiklós – a községek és a járások iratai alkotják. A tanácsi közigazgatás kialakítását követően 1950 őszén végezte el, ugyancsak Leidecker Jenő annak a felmérését, hogy az egyes városok, járások korábbi irategyüttesei mekkora terjedelműek, milyen állapotban, és hol őrzik azokat. A Levéltárak Országos Központjának megküldött kimutatás szerint a városokban mind az elhelyezés, mind az anyag hozzáértő kezelése szempontjából, de még — és ez nyilván véletlen — a háborús pusztítások tekintetében is — jobb volt a helyzet mint a járások esetében. Bár a járási tanácsok megalakulását követően ott is több esetben korábbi helyükön maradtak az irategyüttesek, érezhetően az új irattári anyag elhelyezése és kezelése került a középpontba. Míg a városok esetében a levéltári és irattári anyag szétválasztását általában már korábban végrehajtották és kezelése is e szerint történt, addig ez a járásokra nem volt jellemző. Több helyen előfordult, hogy a város irattárának és levéltárának kezelője „gondozta” a járás anyagát is. Az egykori csonka Bács-Bodrog vármegye járásain kívül megsemmisült a dunavecsei és kunszentmiklósi járás 1945 előtti anyaga is, míg a kiskőrösié nagyon hiányosan maradt meg. A levéltárak és irattárak elhelyezésére akkor sem mondhatott túl sok jót az egykori főlevéltáros, hiszen jelentéséből kiderül, hogy azok egy része padláson, alagsori helyiségekben, jobbára az egykori főjegyzőségek fogdájában kapott helyet.

Az intézménynek az első években csak Kecskeméten volt anyaga, és dolgozója olyan kevés, hogy belső tagolódásra még csak gondolni sem lehetett. A kiskunfélegyházi városi levéltár 1953-ban olvadt be a Kecskeméti Állami Levéltárba. Az iratanyag ott maradt a kiskunfélegyházi tanács, illetve városháza épületének második emeletén lévő helyiségeikben, addigi kezelőjének gondozásában. Ezzel létrejött a levéltár Kiskunfélegyházi Részlege.

Balázs Péternek A területi levéltárak 1957-ben[1] című — a Levéltári Híradóban megjelent — beszámolójából kitűnik, és ezt a közölt adatsorok összehasonlítása is alátámasztja, hogy valamennyi levéltár küszködött a nem megfelelő elhelyezés, a túlzsúfoltság, a kevés számú szakember problémájával. „A területi levéltárak elhelyezési és raktárviszonyainak megjavítása a LOK-nak évek óta egyik legégetőbb, de egyben igen gyakran lehangoló sikertelenségekkel kísért problémája.”— írta. (Azt már csupán zárójelben kérdezem meg, hogy vajon a magyar levéltárügynek nem abból adódnak-e legfőbb gondjai, hogy az elmúlt öt évtizedben hiányzott az a központi akarat, s annak a beismerése is, hogy hiányzik ez az elszánás, amely felismerve a levéltáraknak a modern állam és társadalom szempontjából nélkülözhetetlen szerepét, az intézmények feladataihoz a megfelelő anyagi eszközöket is biztosította volna. Ezt az elvi kérdést nem lehet negligálni a mindenkori fenntartó–felügyelő felelősségével, vagy szűkös anyagi lehetőségeire való hivatkozással.)

Visszatérve Balázs Péter beszámolójához: a Kecskeméti Állami Levéltár őrizetében 1950-ben 1687, 1952-ben 2300, 1957-ben 4440 ifm volt. Az első évek gyarapodását a fentebb már tárgyalt városok, járások és községek feudális és polgári kori, kis részben újkori iratainak beszállítása tette ki. A zsúfoltság enyhítésére 1954-ben és 1959-ben a levéltár további iratanyag tárolására alakalmatlan — nedves, salétromos, vezetékkel behálózott — pinceraktárakat kapott. E helyiségek elfogadhatóbbá tételéért — mivel a végleges kiváltásukért folyó küzdelem mindeddig eredménytelen maradt — az elmúlt évtizedekben az intézmény vezetői sokat tettek: padlózatának újrabetonozása, falak javítása, festése, a szellőztetés biztosítása, fűtés lehetőségének megteremtése, a szuette faállványok kiváltása. Mindezek ellenére ezek a raktárak természetesen szakmai szempontból alkalmatlanok maradtak, ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy ezeket még ma is használni vagyunk kénytelenek.

1964-ben a levéltár újabb lehetőséget kapott a bővülésre, amikor megkapta a Klapka utca 13–15. szám alatt lévő, korábban FÜSZÉRT-raktárként használt épületet. A meglehetősen leromlott állapotú épület felújítását követően itt kerültek elhelyezésre az 1944 után keletkezett legújabbkori, valamint a Pécsi Állami Levéltártól ezidőtájt megkapott Baja város levéltárának iratai is. Az épületben munkaszobákat is kialakítottak, így a változó létszámú csoport — quasi önálló részlegként — látta el az itt elhelyezett iratanyag gondozását, és kutatószolgálatot is biztosított.

A Művelődési Minisztérium Levéltári Osztálya 1968. január 1-jei hatállyal — a többi területi állami levéltárhoz hasonlóan — az intézményt a Bács-Kiskun Megyei Tanács Végrehajtóbizottsága kezelésébe adta át. Az átadás–átvételi jegyzőkönyv szerint a levéltár anyagát ekkor 1436 alapleltári lapon tartották nyilván, az anyag tíz középkori oklevélből, 565 db külön kezelt kéziratos térképből és 6709 ifm-nyi iratanyagból állt. A levéltár három épületben volt elhelyezve. A dolgozók száma nyolc fő volt.

A ’70-es évek közepén részben az elhelyezésben bekövetkezett változások, részben a feladatellátás szakmai színvonalának emelése/eredményessége miatt az iratanyag tagolódásának megfelelően két szakmai csoport kialakítására került sor Kecskeméten. A Kossuth téri csoport feladata az 1944 előtt, a Klapka utcai csoporté az 1945 után keletkezett iratanyag gondozása lett. Az intézményi munkamegosztásban a közelmúlt irataival együtt a Klapka utcai csoport kapta az iratképzőkkel való kapcsolattartás, valamint az iratgyarapodással összefüggő teendőket is.

A Kiskunfélegyházi Részleg szervezetileg változatlan módon működött. 1961-ben itt került elhelyezésre Kiskunhalas város levéltára is, egészen 1987-ig, amikor a város többszöri, erőteljes kérésére Kiskunhalason egy felújított régi polgárházban megnyílt a levéltár Kiskunhalasi Részlege.

A fokozatos, ám kompromisszumokkal terhelt bővítési lehetőségek (pl. a felső-jakabszállási iskola levéltári raktárként való hasznosítása) nem oldották meg az intézmény generális gondjait: a raktári férőhely hiányát, és ebből adódóan a beszállítási kötelezettség folyamatos növekedését, a megfelelő munkaszobák hiányát, ami egy idő után a szakalkalmazotti létszám bővítésének egyik legfőbb akadálya volt, a strukturális széttagoltságot. Bár a ’70-es–’80-as években több terv is készült az egyre áldatlanabbá váló körülmények megváltoztatására, a döntésre és a beruházásra gyakorlatilag a ’90-es évek közepéig várni kellett.

A megyei közgyűlés 1992. november 12-én hozott döntést a levéltár rekonstrukciójáról. A közgyűlés döntését, amely egy új megyei levéltári központ, és nem egy új megyei levéltár felépítését tűzte ki célul, elsősorban a szűk anyagi lehetőségek motiválták. A megyei közgyűlés a beruházást mindenesetre több lépcsőben tervezte. Az elképzelés szerint a levéltári központ felépítését követően újabb raktárterek építésével kívánta a levéltári anyag elhelyezésének problémáját megoldani. Bár a döntéselőkészítés folyamán a további anyagszétaprózás szakmai veszélyeire és pénzügyi hatásaira többször is felhívtuk a figyelmet, hangsúlyozva, hogy az új szakmai kihívásoknak csak egy centralizált, hatékony munkaszervezést lehetővé tevő struktúra mellett tud megfelelni az intézmény — az akkori közgyűlés mégis egy többlépcsős beruházás mellett döntött. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert már akkor is látszott, hogy az új Klapka utcai épület felépítésével csak részben fognak megoldódni az intézmény évtizedek óta halmozódó gondjai. Az intézmény megmaradó struktúrális széttagoltsága pedig nem, vagy csak nagyon korlátozott módon teszi lehetővé a gazdaságossági szempontok érvényesítését működtetése során, és szakmai, munkaszervezési szempontból is hátrányokkal jár.

Az építkezés — mint ismeretes —, a megye tulajdonát képező, és a levéltár használatában lévő Klapka utcai ingatlanon valósult meg. Az építkezés éveiben az Erzsébet laktanya egy szárnyában helyeztük el a legújabbkori irategyüttest, és Baja város anyagát. Erre az időszakra esett a kárpótlási kérelmek zöme, így a rendkívül rossz körülmények között is fenntartottuk a kutató- és ügyfélszolgálatot. Munkatársainknak a korábbiaknál is nagyobb terheket kellett vállalniuk, hisz fűtetlen raktárakban, civilizáltnak korántsem tekinthető körülmények között kellett megbirkózniuk a kárpótlandók „rohamával”.

Az országban végbemenő politikai, gazdasági átalakulás következtében pedig még égetőbbé vált a maradandó értékű iratanyagok egy részének beszállítása. Amikor már biztosan számolhattunk az új Klapka utcai beruházás megnövekedő raktári kapacitásával, akkor tudatosan kezdtük begyűjteni a legfrekventáltabb, vagy leginkább veszélyeztetett iratanyagokat. Ebben az időszakban mintegy 3000 ifm-vel, 40%-al nőtt az őrizetünkben lévő iratanyag mennyisége. Ekkor került vissza a megyébe és a levéltárba a volt MSZMP-iratok gyűjteménye, a járási tanácsok iratanyaga, vagy a megyei tanács iktatatlan iratai.

 A megnövekedett feladatok ellenére a szakalkalmazottak száma azonban nem változott.

1995. július 12-én került sor az új Klapka utcai épület átadására. Ezzel gyakorlatilag egybeesett a Közgyűlés 1995. július 7-i, takarékossági határozata, amely az intézménynek az előző év bázisán jóváhagyott költségvetését 10%-kal csökkentette. Ez az intézkedés igen súlyos helyzetet teremtett mind emberi, mind szakmai szempontbó. Hisz az évtizedek óta rossz intézményi elhelyezés lényegesen javult, s az őrizetünkben lévő iratanyag nagysága is ennek köszönhetően számottevően növekedett, ennek költségkihatásait, a szakalkalmazotti létszám bővítésének szükségességét a fenntartó a takarékossági kényszerekre hivatkozva nem vagy csak kis mértékben tudta figyelembe venni.

·         Kétségtelen tény azonban, hogy az 1190 négyzetméter hasznos alapterületű új épületben a korábbinál 2000 ifm-mel több összesen kb. 4500 ifm iratanyag fér el.

·         Munkatársaink végre megfelelő körülmények között dolgozhatnak.

·         Jelentős eredmény, hogy az igen értékes szakkönyvtár korábban nagy gondot jelentő elhelyezése megoldódott.

·         Külön öröm, hogy a kutatóink is végre megfelelő miliőben dolgozhatnak.

·         A korábbiakhoz képest némileg javult az intézmény infrastruktúrája is.

Nem tudtuk azonban a Városháza épületében őrzött iratanyagot átszállítani, sőt a kint lévő és pusztuló iratok beszállítására sem gondolhatunk. Tovább súlyosbítja az intézmény helyzetét, hogy a beruházás, illetve a döntés időpontjában még nem látszott számos olyan szakfeladat, amelyet az 1995-ben megjelenő Levéltári tv. az intézmény feladatává tett. (Gondoljunk itt csak a 30-ról 15 évre leszállított levéltárba adási kötelezettségre.)

Jelenleg 9221 ifm van az intézmény őrizetében, s ugyanilyen nagyságrendű az az iratanyag, amelyet a levéltári törvény értelmében be kellene szállítanunk.

Elődeinknek — csakúgy mint nekünk — gyakran nem adatott meg, hogy a kompetenciájukon túlmutató kérdésekben a szakmai szempontokat maximálisan, vagy akár csak optimális mértékben is érvényesíteni tudják. Bizonyára sokszor kellett nekik is mérlegelniük, vívódniuk, hogy az adott helyzetben a szakmai meggyőződésük szerinti legkisebb rosszat válasszák, ha már az optimális elérésére nem maradt esélyük.

A megyei levéltár első vezetője — a már korábban is emlegetett — Leidecker Jenő volt, akit még 1947-ben neveztek ki Bács-Bodrog vármegye levéltárnokává, és mint ilyen kapott megbízást a Bács-Kiskun Megyei Közlevéltár vezetésére. Gyakorlatilag őrá hárult az intézmény megszervezése, szakmai értelemben való létrehozása. 1953-ig töltötte be ezt a tisztséget, amikor is családi okok miatt a Kaposvári Állami Levéltárba kérte áthelyezését. Utódja a LOK által 1951-ben a Nagykőrösi Városi Levéltár anyagával együtt Kecskemétre helyezett Balanyi Béla lett. Rá, és akkori kollegáira hárult a megyei intézmény anyagának begyűjtése, az iratok alapvető rendszerének kialakítása. A kezdeti nehézségeket, a begyűjtés fáradtságos, embert próbáló munkáját Balanyi Béla a saját kezűleg vezetett és rajzaival illusztrált, a rá jellemző optimizmussal „napos oldalnak” elnevezett kötetekben és a levéltári Historia Domusban örökítette meg. A sok humorral írt és rajzolt kötetek lapjairól megismerhetjük, hogy biciklijével hogyan járta be a megyét, az intézmények, vállalatok, tsz-ek irattárait ellenőrizve. Az ő és munkatársai tevékenysége volt az alapvetés, a levéltári rendszer kialakításának időszaka. Nyugdíjbavonulásáig, 1973-ig igazgatta a levéltárat. Távozásával együtt — mondhatnánk stílszerűen — visszakerült Nagykőrösre a város iratanyaga is, amit addig a Kossuth tér egyik emeleti raktárában őriztünk.

A levéltár következő igazgatója 1973-tól Iványosi-Szabó Tibor történelem szakos középiskolai tanár lett, aki a Kecskeméti Katona József Gimnáziumból került a levéltár élére. Az ő kitartó tevékenysége révén sikerült elérni, hogy az egyre gyarapodó iratanyag mellett növekedett a dolgozók létszáma is. A Kossuth téri korábbi egyetlen egy nagy zsúfolt irodahelyiség mellett a raktárak egy részéből irodákat alakítottak ki, ami a jobb munkavégzés lehetőségét teremtette meg. Az ő szervező munkája révén nyitott a levéltár a társadalom szélesebb rétegei, a szakmai közvélemény, a helytörténet iránt érdeklődők felé. Az ő ambícióit és munkáját dícséri, hogy az intézmény kiadói, valamint tudományos tevékenysége koncepciózussá vált és számos a régió történetéhez kapcsolódó, de országos érdeklődésre is számottartó tudományos eredmény született.

Az itt dolgozók szakmai eredményességét jelzi, hogy a tudományos dolgozók közül hárman itt szereztek az elmúlt években tudományos fokozatot, tudományos szakmai kapcsolataik révén pedig nemzetközi kutatási programokban való részvételünkre is lehetőségünk van. Jószerével e személyes kapcsolatok intézményesülnek az intézmény nemzetközi kapcsolataiban. Munkatársaink jelentős része az évtizedek során számos szakmai kitüntetést, díjat kapott: Szabó Ervin-díj, Levéltárért-díj, Bács-Kiskun Megye Tudományos és Művészeti díja, Bács-Kiskun Megyéért-díj, Nagy Imre-emlékérem, hogy csak közülük néhányat említsek. Megítélésem szerint az intézményben folyó szakmai munka megbecsültségét jelzi, hogy kollégáink közül többen aktívan részt vesznek a szakmai egyesületek, szervezetek munkájában, véleményükre, aktív közreműködésükre számítanak egy-egy konkrét probléma megoldásakor.

Az intézmény és mindenkori szakmai közössége mögött — mint az előzőekből kiderül — nem könnyű évtizedek állnak. Úgy gondolom, hogy az itt dolgozók magukénak érezték az intézményt, összes gondjával, nehéz körülményeivel együtt, és soha nem vesztették el az értelmes munkába vetett hitüket. Egyszerűen, minden felhajtás nélkül csak tették a dolgukat. Ha kellett kerékpárral járták a megyét, hogy mentsék, ami menthető, ha kellett, óriási munkával ki- át és elköltöztettek többezer ifm-et, mert úgy lehetett minimális javulást, előrehaladást elérni.