Körmendy Lajos

A levéltári leírás szabványosítása —
Nemzeti és regionális hagyományok^[1]

1994-ben a Nemzetközi Levéltári Tanács (NLT)^[2] elfogadta a szervezet Leírási Szabványbizottsága által kidolgozott általános nemzetközi levéltári leírási szabványt (angol rövidítése: ISADg), és még abban az évben meg is jelentette azt.^[3] Kétségtelen, hogy ez az egyik legfontosabb dokumentum, amit az NLT valaha is kiadott. Az ISADg nemcsak témaként vagy idézetként tűnt fel azóta sok-sok publikációban, hanem az egész világon jelentősen befolyásolta a levéltári gyakorlatot. Sok levéltár az ISADg-t figyelembe véve felülvizsgálta a leírási módszereit és adatbázis-rendszerét.^[4] Több mint egy évvel később (1996-ban) az NLT elfogadott egy másik dokumentumot, a jogi és természetes személyek, valamint családok leírásának nemzetközi szabványát (angol rövidítése: ISAAR), ami kiegészítette az ISADg-t.^[5] A két szabvány általános és megfelelő választ próbált adni az információs kor kihívásaira, és hogy ezt tehesse, alapvető szakmai alapelveket kellet érintenie. Mielőtt elkezdenénk az ISADg és az ISAAR értékelését, valamint hatásuk vizsgálatát, először magát a levéltári anyagot kell elemeznünk, majd azokat az alapelveket, amelyeket a két szabvány érint.

A levéltári információ és annak struktúrája

A levéltári információ

Egy strukturált levéltári információs egység három részből áll. Az első rész az azonosító elem (törzsszám, jelzet, cím), ami lehetővé teszi a keresett információt tartalmazó anyag pontos azonosítását. A második rész a tartalom és az egységre vonatkozó strukturális információk (milyen rendben vannak az egységek, mi a pozíciója a vizsgált egységnek, milyen kapcsolata van más egységekkel). A harmadik a kontextus, azaz adatok, információ az iratképzőről (kompetencia, funkciók, szervezeti felépítés stb.), valamint az irattal–irategyüttessel kapcsolatos jogi, politikai, társadalmi vonatkozások.^[6]

A levéltári anyag mikrostruktúrája

Több mint egy évszázada a proveniencia-elv a legelfogadottabb levéltári elmélet, ami a fond koncepcióján alapszik (a fond: egy természetes vagy jogi személy rendeltetésszerű működése során létrejött iratok együttese). A proveniencia-elv két alapelven nyugszik:

·         a fondok tisztelete elvén, ami azt jelenti, hogy egy fond iratai nem keveredhetnek egy másik fond irataival,

·         az eredeti rend tisztelete elvén, ami azt jelenti, hogy levéltári feldolgozáskor az iratképző által kialakított iratstruktúrát a lehetőség szerint respektálni kell.^[7]

Egy fond több, egymással kapcsolatban lévő információs egységből áll. A fentebb em-lített információs részek irattá struktúrálódnak (az ISADg-ben: egyes irat), ez a legkisebb információs egység. Iratok ügyiratot alkotnak, ügyiratok csoportja tételként je-lentkezik az irattári tervben, tételek sorozatot formálnak, több sorozat alkot egy állagot, az állagok csoportja pedig egy fondot. Ez alapján megkülönböztethetünk fondszintet, állagszintet, sorozatszintet stb. Az egységek közötti kapcsolatok általában megfelelnek az eredeti irattári rendnek, ez pedig — többé-kevésbé — tükrözi az iratképző szervezeti rendjét.^[8]

Az információs egységek/irategyüttesek közötti kapcsolatok iránya kétféle lehet: vertikális, ill. horizontális. A vertikális kapcsolatok fontosabbak, mert az irategyüttesek legfontosabb jellemzője, hogy egymásra épülnek. Nézzünk egy példát: egy vállalat ira-tainak összessége alkot egy fondot, a vállalat igazgatósága által létrehozott iratok ezen belül egy állagot, ami sorozatokra bomlik, mint pl. jegyzőkönyvek, jogi iratok stb. Az a cím, hogy Jegyzőkönyvek nem mond semmit, ezt ki kell egészíteni azzal, hogy milyen testületnek a jegyzőkönyvei (Igazgatóság), de hogy valóban adekvát információt adjunk ehhez hozzá kell tennünk, hogy X vállalat, azaz esetünkben a három egység címe együtt érvényesül. A horizontális kapcsolatok általában gyengébbek („A jegyzőkönyvek mellett vannak jogi vonatkozású iratok is.”) és esetlegesek („Az igazgatóság által tárgyalt ügyek jogi vonatkozású iratai a ’Jogi iratok’ c. sorozatban találhatók.”).

Jelen tanulmányban a fondszint alatti kapcsolatokat a levéltári iratok mikrostruktúrájának nevezem. Minthogy a mikrostruktúrákat általában az iratképzők hozzák létre, azok igen különbözőek lehetnek.

A levéltári anyag makrostruktúrája

Egy közlevéltár általában sok egyedi mikroszerkezetű fondot őriz, ezeket azonban egy nagy struktúrába kell integrálnia, különben nem tudja kiépíteni az információ-visszakereső rendszerét. Jelen tanulmányban a fond fölötti szerkezetet makrostruktúrának nevezem.

A fondokat szervezeti összetartozás, történeti korszak, ágazat, jogi státusz, irattípus (pl. térképek és tervrajzok) stb. szerint csoportosíthatjuk. A makrostruktúra annyiban hasonlít a mikrostruktúrához, hogy a különböző csoportok (irategyüttesek) szintekbe rendeződnek, és egyaránt vannak vertikális, ill. horizontális kapcsolatok a csoportok között. A szintek a következők lehetnek: fondcsoport/levéltár, fondfőcsoport/szekció, levéltári állomány.^[9] A fond fölötti szint (fondcsoport/levéltár) egységei nem feltétlenül mesterséges alakzatok, azok szervesen is létrejöhetnek: pl. egy holdinghoz tartozó vállalatok fondjai alkotnak egy ilyen szerves csoportot. A levéltári állomány a levéltári intézmény által őrzött összes iratot jelenti, és mint ilyen a legmagasabb egységnek tekinthető, ezért a makrostruktúra csúcsán áll.

A levéltári anyag rendszere

A mikro- és a makrostruktúra együttesen alkotják egy intézmény levéltári anyagának rendszerét. Két olyan jellemzője van ennek a rendszernek, ami azt egyedivé teszi, amit nem találhatunk hasonló rendszerekben, pl. a könyvtáraknál. Az egyik a fentebb taglalt kapcsolatrendszer, ami a szisztéma hierarchikus jellegét adja, a másik a kontextusok léte. Föltehetjük a kérdést — és sok levéltáros meg is tette ezt ‑, hogy valóban szükséges-e a hierarchikus felépítés és a kontextusok alkalmazása, ami összességében rendkívül bonyolulttá teszi a levéltári anyag feldolgozását és az információ visszakeresését. A válasz igen, és a magyarázat a mikrostruktúrában rejlik, pontosabban szólva a fondban magában:

·         egy fond jellemzően komplikált, gyakran komplex adatokat és információt tartalmaz magáról az iratképzőről és környezetéről, tükrözve az érintett személyek és dolgok közötti kapcsolatokat;

·         a fond iratai folyamatban képződnek, azaz időfolyamban; a folyamat alatt pedig az iratképző és a környezete változik, amit az iratok tükröznek.

Mind a komplexitás, mind a folyamat csak kapcsolatokkal és kontextussal képezhető és írható le. Ha jobban megnézzük, mindez implicite benne van a fondmeghatározásban: „…rendeltetésszerű működése során létrejött iratok együttese…”. A legtöbb, amit a levéltáros tehet az az, hogy respektálja és felhasználja a kapcsolatokat valamint a kontextust amikor levéltári anyagot rendez vagy leír fondon belül.

Láttuk, hogy kapcsolatok vannak a makrostruktúrában is, és bár szerepük kisebb jelentőségű, mint a mikrostruktúrában, mégsem negligálhatók, különösen nem a szervesen létrejött fondcsoportok (levéltárak) esetében. A rendszernek erre a felső részére azonban nem a „szerves” kapcsolatok a jellemzők, egyébként is a makrostruktúra léte elsősorban rendszerelméletből ered: hogy a káoszba rendet vigyen, a levéltáros az irategyütteseket csoportokra osztja, azokat pedig alá- fölé és mellérendeltségű viszonyokba sorolja. Mivel az iratcsoportosítás többnyire mesterséges jellegű, ezért komplexitás vagy folyamat csak ritkán mutatható ki — ellentétben a mikrostruktúrával.

A levéltárakban alkalmazott kutatási módszerek alkalmazkodtak a fent leírt rendszerhez. A kutatók a keresett információt rendszerint kontextuson keresztül közelítik meg („Mely szervezet volt illetékes ilyen ügyekben?”), lépésről-lépésre, követve a hierarchiát (vertikális kapcsolatok), az általánostól az egyediig („A szervezeten belül mely ügyosztály volt illetékes ilyen ügyekben, majd az azonosított ügyosztály iratai közül melyik sorozatban vagy tételben vannak azok az iratok, amelyek tartalmazzák a keresett információt?”). A hierarchikus információ-megközelítés nem kizárólagos a levéltárakban. Az indexek pl. ún. véletlenszerű hozzáférést tesznek lehetővé, és bár ez a módszer az adatbázisok használatának köszönhetően egyre gyakoribb a levéltárakban, mindez nem változtatja meg a levéltári anyag hierarchikus jellegét (a levéltári számítógépes programok általában jelzik a irategyüttesek pozícióját a hierarchiában).

*          *            *

Az előzőekben láttuk a levéltári anyag fő jellemzőit és rendszerét. Nézzük meg a következőkben, hogy mennyire vette mindezeket figyelembe az ISADg és az ISAAR.

Leírási szabványok

A szabványosítás területei

A leírási szabványok vonatkozhatnak adat/információ-struktúrára, az adatelemek tartalmára,^[10] valamint az adatok értékére (helynevek, személy- és családnevek, tárgyak). Az ISADg kimondottan csak az első kettőre vonatkozik. Az ISAAR az adatelemek tartalmának egy részével foglalkozik, és feltételezi szabványosított nevek, fogalmak használatát, de a szabványosítást nem végzi el maga, hanem javasolja a nemzeti normák átvételét. Nyilvánvaló, hogy — figyelembe véve a különböző történelmi, kulturális és nyelvi stb. hagyományokat — ez a racionális megoldás.

A tárgyak-témák szabványosítása, azaz az iratok tartalmának rendszerezése különösen nehéz feladatot jelent. Egyébként ez idegen a levéltári információ jellegétől, és ezért nem is felel meg a proveniencia-elv logikájának (viszont jól megfelel a pertinencia-elvnek). Bár a levéltárosok vonakodnak az ilyen rendszerezéstől–szabványosítástól, sok kutató, szinte minden országban, kitartóan hangsúlyozza, hogy szükség lenne szabványosított, tematikus segédletekre, mert azok megkönnyítenék a munkájukat. Mindenesetre teljesen nem negligálhatók ezek a kérések.^[11]

Az ISADg

Az ISADg 26 adateleme az alábbi 6 információs mezőbe van beosztva: azonosító adatok, kontextus, tartalom és struktúra, hozzáférési és használati feltételek, vonatkozó iratanyagok, megjegyzés. Ha összevetjük ezeket a mezőket a fentebb részletezett levéltári információs egység részeivel, láthatjuk, hogy az ISADg mindegyiket lefedi. Ami a levéltári anyag struktúráját illeti az ISADg

·         használja a leírási szint fogalmát, és vázolja a fond rendezési szintjeinek modelljét (ezért nevezi önmagát többszintű leírási szabványnak);

·         kimutatja a vertikális és a horizontális szinteket az információs egységek (irategyüttesek) között, és hangsúlyozza a hierarchikus jelleget;

·         pontosan feltérképezi a levéltári anyag mikrostruktúráját (a fondtól az iratig);

·         viszont nem említi a makrostruktúrát.

A mikrostruktúrával kapcsolatban föltehetjük a kérdést, hogy érdemes-e iratszintig lemenően szabványosítani a leírást. Az igazat megvallva, a Magyar Országos Levéltárban nem írjuk le az iratokat azonos norma szerint állagszint alatt. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a levéltári anyag adatai túlságosan változatosak. Ha összehasonlítjuk pl. egy összeírás adatait egy önkormányzat közgyűlési jegyzőkönyveivel, egy építővállalat tervgyűjteményét egy bíróság irataival, láthatjuk ezt a változatosságot. A másik ok az adatok mennyiségében rejlik. Minél alacsonyabb szinten akarjuk leírni az iratokat, annál inkább többszöröződnek az adatok. Másrészt — néhány speciális irategyüttest leszámítva — egyszerűen fölösleges részletes leírást adni ügyirat vagy iratszinten, meggyőződésünk szerint a karakterisztikus, releváns adatok listája — vagy ezek kombinációja — elegendő.

Általánosságban is úgy vélem, hogy a teljes szabványosítás szükségtelen a levéltárakban, még az információs korban is (ez egy gyakran hallott hivatkozás). Az információs tehnológia fejlődése is más irányt mutat, amit egyébként a híres hegeli tétellel (tézis, antitézis, szintézis) is leírhatunk:^[12] az első fázis a kezdetektől a ’70-es évek végéig tartott, amikor nagy számítógépek nagy központi adatbázisokat futtattak (tézis); a második fázis a ’80-as évek elejével indult, amikor az első személyi számítógépek megjelentek: ez volt a sok-sok — és általában kis — decentralizált adatbázis kora (antitézis); a harmadik fázist — ami 5-7 évvel ezelőtt indult — az internet fémjelzi, az a háló, ami egyetlen hatalmas rendszerbe integrálja a fragmentált adatbázisokat, kicsiket és nagyokat egyaránt (szintézis). Ezt a filozófiát nekünk is át kellene gondolnunk levéltári ügyekben. Kétségtelen, hogy szabványosítás (akár technikai, akár levéltári leírási szabvány) nélkül káosz lenne a levéltárakban. De a teljes normatíva az adatok Prokrusztész-ágyát jelenti^[13]. Minden levéltárnak meg kell találnia azt az egyensúlypontot — ez a levéltárban őrzött iratok jellegzetességétől és minőségétől függ — ahol a leírási szabványok integráló ereje és az iratok/adatok egyedi karaktere egyaránt érvényesül. Az ISADg nagyon rugalmas, az alkalmazó kihagyhat szinteket, hozzátehet újakat, szabadon választhatja meg a leírás mélységét. Olyannyira rugalmas, hogy még a proveniencia-elvtől idegen rendezettségű anyagok is leírhatók általa! (L. alább.)

Véleményem szerint a makrostruktúrával ki kellene egészíteni a szabványt. Nem csak azért, mert így lenne teljes a rendszer, hanem azért is mert ezeken a magas szinte-ken is nagyon sok fontos információ van. Felidézve a fentebb említett konkrét példát, amely szerint egy holdingba tartozó vállalatok alkotnak egy fondcsoportot/levéltárat, a holding történetét és a vállalatok kapcsolatait ezen a szinten a legjobb leírni. A kontextus egyébként a mesterséges csoportok esetében is hasznos lehet, pl. nagy hasznát vennék a kutatók, ha a „Megyei törvényhatóságok” c. fondfőcsoportnál kapnának egy rövid áttekintést a korszak közigazgatási változásairól.

Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy az ISADg a proveniencia-elven alapszik, maximálisan figyelembe veszi a levéltári információ/anyag jellegzetességeit és struktúráját, és kiegyensúlyozott leírást ajánl a három alkotó részre (azonosító, tartalom és struktúra, kontextus). Az ISADg-vel a levéltárosok egy hatékony eszközt kaptak a levéltári anyag feldolgozására és kommunikálására.

Az ISAAR

Az ISAAR az ISADg után született, és erősen érezhető rajta könyvtári, ill. informatikai hatás. (Egyébként nehéz elképzelni az ISAAR használatát számítógépes környezet nélkül.) Ezen hatásoknak tudható be, hogy olyan, levéltárosok számára szokatlan fogalmakat találhatunk benne mint pl. authority record,^[14] hiányoznak viszont olyan bevett terminusok (pl. agency — szerv), amiket évtizedek óta használ a nemzetközi levéltári közösség, és amik alkalmazhatók lettek volna.

Az ISAAR-ral nem írható le a levéltári anyag, nincs szó benne a levéltári információ komponenseiről, az azonosító adatokról, a tartalomról és a struktúráról, mindezeket az ISADg-re hagyja, ez az új szabvány csak az iratképző és az iratlétrehozás körülményeinek leírására szolgál, azaz csak a kontextussal foglalkozik. Fölmerül a kérdés, hogy miért volt szükséges egy külön szabvány kidolgozása, hiszen az ISADg-ben van egy külön információs mező a kontextus számára. Az ISAAR bevezetőjében olvashatunk egy indoklást erről: „Így lehetővé válik, hogy ezt az információt összekössük ugyanazon iratképző(k) olyan iratainak leírásaival, amely iratok esetleg több levéltárban őriztetnek, vagy az iratképző(k) külön kezelt levéltári és könyvtári anyagaival, vagy olyan iratok-kal, amelyek még az iratképző őrizetében vannak.”^[15] Hugo Stibbe, aki egyaránt vezette az ISADg-t, valamint az ISAAR-t kidolgozó bizottságokat, a következő indoklást mondja: „Sok észrevétel rámutatott arra, hogy a levéltári leírás összesítése az iratok és az iratképzők leírásának. Az ISADg nem fedi megfelelően ez utóbbit.”^[16] Az igazat meg-vallva, nem érzem ezeket a magyarázatokat meggyőzőnek, és azt hiszem, hogy a valódi indokok inkább alapvető szakmai elvek eltérő megközelítéseiben gyökereznek.

A fondkoncepción alapuló proveniencia-elv egy fondképzőt feltételez (egy természetes vagy jogi személy rendeltetésszerű működése során...) és a fond sorsa a fondképzőtől függ. Igaz, sokszor nehéz alkalmazni az elméletet, mert a szervek átalakulnak, megszűnnek, összeolvadnak vagy szétválnak, funkciójuk, kompetenciájuk változik, és a kurrens iratok (vagy azok egy része) szükség esetén az utódszervezethez kerülnek. A levéltáros állandó dilemmája, hogy mikor zárjon le egy fondot és nyisson egy újat, azaz mikor tekinthető egy szerv megszűntnek. A proveniencia-elv alkalmazható mereven, a-mikor akár egy névváltozás is fondlezárást, ill. új fondnyitást eredményez, de gyakorolható rugalmasan is, amikor csak fontos funkció- vagy kompetencia-változást követően történik ez. A lényeg az, hogy az iratképző és a létrehozott iratok szoros kapcso-latban vannak egymással, a proveniencia-elv alkalmazója mindig együtt kezeli őket. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ingatag, változékony szervek esetében nehéz követni az iratok „folyamát”, és a jövőbeni kutató kénytelen fondról-fondra haladni, ha át akarja tekinteni egy hosszabb periódus témájába vágó iratait.

Nem mindenki fogadja el a proveniencia-elvet. Az ausztrál levéltártudományban és -gyakorlatban az ún. sorozat-elv vált dominánssá.^[17] A sorozat-elv (vagy sorozat-rendszer) fókuszában a sorozatnak nevezett iratfolyam áll. Mivel ez a figyelemre méltó elmélet és gyakorlat Magyarországon jószerivel ismeretlen, érdemes azt közelebbről megvizsgálni.

Az ausztrál levéltárak egyik kézikönyvének meghatározása szerint egy sorozat olyan azonos eredetű iratokat jelent, amelyek együvé tartozását közös irattári rendszerük indokol, vagy amelyeket együtt őriznek, mert azonos tevékenység eredményeként születtek, vagy mert azonos formátumúak és egy meghatározott funkcióra vonatkoznak.^[18] A definíció túl általános, akár a fondra is érvényes lehet, tehát nem visz közelebb bennünket a megfejtéshez. Egy konkrét (és fiktív) példán keresztül jobban megvilágítható az elv lényege.

Tételezzük fel, hogy az erdészettel kapcsolatos kormányzati ügyek (egy jól körülhatárolható funkció) a földművelődési tárcához tartoznak, ott egy külön ügyosztály hozza létre az iratokat. Pár év után kormányzati átszervezés miatt a funkció — némileg kibővítve — átkerül a környezetvédelmi tárcához, ahol szintén külön hivatal intézi az ügyeket. Újabb pár év működés után, a következő átszervezéskor ez a hivatal elszakad a környezetvédelmi tárcától, kibővül és minisztériumi rangra emelkedik Erdészeti Minisztérium néven.

A klasszikus proveniencia-elv alkalmazása esetén az erdészeti iratok (levéltárba adás után) a három minisztérium fondjában vannak, az első kettőben állagként, a harmadikban önálló fondként, mert az iratok iratképzők szerint rendezettek, azoktól szinte el-választhatatlanok. A sorozat-elv alkalmazása esetén viszont az iratfolyam egyetlen soro-zatot alkotnak, amelynek három egymásutáni iratképzője van. Az ausztrál nézőpont szerint az iratok (általában funkcióhoz tapadó) folyamatossága fontosabb, mint az iratképzőhöz való kötődés.^[19]

Mivel a sorozat egy vagy akár több szerv teljes vagy részleges tevékenységének e-redménye lehet, az iratképző(ke)t és az iratokat — mivel aszinkronban vannak — nem cél-szerű a leírásnál szorosan együtt kezelni, azokat el kell választani. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének összekapcsolva, ellenkezőleg, ausztrál vélemény szerint többszörös keresztkapcsolat (utalás) állítható és állítandó fel az iratképző[k]re és az iratokra vo-natkozó információk között.^[20]

Láthattuk, hogy az ausztrál álláspont megkérdőjelezi a fondot, tehát a fondok tiszteletének elvét nem respektálja.^[21] Ebből következik az is, hogy náluk a fondok eredeti rendjének tisztelete — amit sok európai országban a proveniencia-elv másik pillérének tekintenek — szintén tarthatatlan.^[22] Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a sorozat-elv nem a proveniencia-elven alapszik.

Az ausztrálok szellemi hozzájárulása az ISAAR-hoz nyilvánvaló.^[23] Mivel az ISADg nem volt megfelelő a sorozat-elv befogadására, ezért egy külön szabványt kellett kidolgozni, és ez lett az ISAAR.

Amint azt fentebb említettem az ISADg a levéltári információ három részének (azonosító elem, tartalom és struktúra, kontextus) kiegyensúlyozott leírását kínálja, ezek mindegyike pontosan kifejthető. Az ISAAR esetében ez — természetesen — másképpen van, hiszen ez csak a kontextus leírására lett kidolgozva. De még ha az ISAAR-hoz hozzáadjuk az ISADg-t — az együttes használatot az ISAAR ajánlja ‑, a kontextus domináns volta akkor is szembeszökő. Ha visszatekintünk a levéltári leírások (segédletek) történetére láthatjuk, hogy a három információs elem súlya koronként eltérő volt. A kezdetektől a múlt század végéig a hangsúly a tartalmon volt, régi leltárak, lajstromok többé-kevésbé csak az iratok tartalmát akarták prezentálni, a kontextus szinte vagy egyáltalán nem is létezett ezekben a segédletekben. Ami az azonosító elemet illeti ebben a korban, a szerepe lényegében állandó volt, mert az azonosítás mindig szükséges volt. A holland trió^[24] által megfogalmazott proveniencia-elv terjedésével a kontextus jelentősége növekedett, és — véleményem szerint — megfelelő jelentőségét a schellenbergi levéltárelméletben érte el.^[25] Az információs kor megváltoztatta ezt a helyzetet: elektronikus iratok esetében az azonosító elemet és a kontextust meg kellett erősíteni, mert az iratok virtuálissá és túlságosan változékonyakká váltak. Magának az iratnak a megértése, azonosítása és hitelessége mind megkövetelik ezt a megerősítést. (Tipikus példa erre a metaadat, ami adatokat tartalmaz a létrehozóról és a létrehozás körülményeiről.) A sorozat-elv szintén erős kontextus-reprezentációt követel meg, mert az iratok ki lettek szakít-va az eredeti struktúrájukból, így a kapcsolatuk más iratokkal csak akkor rekonstruálható, ha az iratképzőről részletes leírás áll rendelkezésre.

A mindennapi gyakorlat előbb vagy utóbb megjelenik elméletben is, ami előremutató lehet, bár nem biztos, hogy a megfelelő irányba. A kontextus túlsúlya és elválasztása a tartalomtól szoros kapcsolatban áll olyan teóriákkal, amelyekben a levéltáros és a levéltár alapvető szerepe egyaránt átértékelődik. „…a legfontosabb adatszolgáltatásaink sokkal inkább a kontextussal lesznek kapcsolatosak, mint a tartalommal vagy álta-lában az iratállománnyal…” mondja Ch. Hurley,^[26] az ISAARt szerkesztő ad-hoc bizott-ság ausztrál tagja. (Egyébként nem hiszem, hogy a kutatók többsége osztja, vagy osztani fogja ezt a véleményt, l. a 10. lábjegyzetet.) Ettől az ún. poszt-kusztodiális elmélet csak egy lépésnyire van.^[27]

Mint ismeretes a poszt-kusztodiális elmélet szerint a jövő levéltára nem fog elektro-nikus iratokat őrizni és feldolgozni, mert azok a szervek őrizetében maradnak — a világháló idején közömbös, hogy melyik központi számítógépen vannak fizikailag az iratok ‑, és a szervek fogják karbantartani, szükség esetén konvertálni az adatokat (iratokat). A levéltárak feladata csak az lesz, hogy intellektuális kontrollt érvényesítsenek az iratok fölött, ide értve a leírást is.^[28] Az igazat megvallva nekem komoly — és elsősorban etikai — kifogásaim vannak eme teória ellen. Egyrészt ezt úgy tekintem, mint annak alig palástolt beismerését, hogy a levéltáros képtelen megoldani az elektronikus iratok problémáját, de ahelyett, hogy a kudarcot nyíltan elismerné — egyébként számomra ez is el-fogadhatatlan lenne — áthárítja a felelősséget és a munkát a szervekre. Ha valaha is megvalósul ez az elmélet, a társadalom egy idő után jó okkal fel fogja tenni a kérdést: „Mire valók akkor a levéltárak? Csak a szervek történetéről és az iratok keletkezéséről szolgáltatnak adatokat?”. Nem hiszem, hogy a kérdezők (a politikusok) megelégedéssel fogadnák az ilyesfajta választ. Másrészt az iratokat komoly veszély fenyegetné. A szer-vek egyszerűen nem érdekeltek az archív, tehát számukra már fölösleges elektronikus i-ratok drága karbantartásában és konvertálásában, ami a gyakorlatban majd azt jelenti, hogy a sorsukra hagyják azokat, azaz tönkremennek.

Az ISADg és az ISAAR hatása

A nemzetközi levéltári közösségben érdekes helyzet állt elő a két szabvány bevezetése nyomán: az ISADg és az ISAAR ellentétes szakmai alapelvekre épül, a szerzők azonban az együttes alkalmazásukat ajánlják. Az első pillanatban azt hihetnénk, hogy ez nem le-hetséges, a helyzet azonban ennél bonyolultabb.

Egy olyan levéltári intézmény, amelynek iratanyaga a proveniencia-elv szerint van rendezve tökéletesen megelégedhet az ISADg-vel, kivéve néhány olyan periférikus esetet, mint a szétszórt fondok ügye, amikor egy fond anyagát több levéltár is őrzi. Elméletileg elképzelhető, hogy egy preveniencia-elvű levéltár mindkét szabványt alkalmazza, de én nehezen tudom elképzelni, hogy komplikálná a saját életét. Ami a sorozat-elvet alkalmazó levéltárakat illeti, azok párhuzamosan alkalmazhatják mindkettőt — amint láttuk, az ISADg nagyon rugalmas ‑, és ilyenkor az ISAAR helyettesíti az ISADg kontextus mezőjét.

Amint azt a bevezetőben említettem, az ISADg nagy sikert ért el a nemzetközi levél-tári közösségben. A siker oka az, hogy a szabvány a proveniencia-elven nyugvó levéltártudomány legmélyebb rétegeibe hatolt be, figyelembe vette a levéltári információ alapvető jellemzőit, olyan leírási struktúrát hozott létre, ami megfelelt a levéltári anyag rendszerének. Más szavakkal mondva: felismerte és alkalmazta a proveniencia-elv, a világszerte a legszélesebb körben elfogadott és alkalmazott elv szabályait, ezért lehet azt használni függetlenül nyelvtől, történeti és adminisztratív hagyományoktól, jogi környezettől stb. Véleméynem szerint az ISADg legnagyobb jelentősége nem csak abban áll, hogy ezután a levéltárosok jobban és szabványosabban fogják leírni az anyagot, hanem abban is, hogy segítette őket a szakmai alapelvek jobb megismerésében, és rávezette őket, hogy tudatosan és szisztematikusan alkalmazzák ezeket az elveket.

Az igazat megvallva nem értek egyet azzal a széles körben elterjedt véleménnyel, hogy — elsősorban a világhálónak köszönhetően — ezek a szabványok hozzájárulnak a határokon átívelő adat- és információcseréhez. Elméletileg ez lehetséges, de figyelembe véve a levéltárakban alkalmazott különböző operációs rendszereket, szervereket, adatbázis motorokat, adatformátumokat stb., valamint az országok közötti nyelvi és kul-turális különbözőségeket, azt hiszem, hogy számottevő és rendszeres adatcserére nem lehet számítani. Viszont a szabványok kétségtelenül elő fogják segíteni más levéltári in-tézmények anyagának jobb megértését.

Ami az ISAAR-t illeti, be kell vallanom, hogy információim az alkalmazásáról csak elszórtak. Azt tapasztaltam, hogy sok levéltáros — legalább is Európában — nem érti azt. Mindazonáltal a szabvány ritka alkalmazásának fő oka elsősorban az, hogy ezen a kontinensen a sorozat-elvet legfeljebb tengerentúli irodalomból ismerik. Az viszont kétségtelen, hogy az ISAAR sikerre számíthat olyan országokban, ahol a sorozat-, vagy ehhez hasonló elv az uralkodó.

Az utolsó száz évben a proveniencia-elv volt a nemzetközi szakmai közösség legkisebb közös nevezője, úgy is mondhatjuk, hogy ez volt a cement, ami bennünket össze-kötött. Néhány évvel ezelőtt, 1996-ban a pekingi kongresszuson ünnepeltük a holland kézikönyv publikálásának centenáriumát, azét a könyvét, ami akkor korszakalkotó szintézise volt a proveniencia-elvnek. Szintén 1996-ban megjelent az ISAAR, ez a figyelemreméltó leírási szabvány, és általa egy eltérő szakmai alapelv lépett a nemzetközi színpadra. 2096-ban utódaink ünnepelni fogják ezt az új alapelvet, vagy meg fogják állapítani, hogy a legkisebb közös nevező nem létezik már többé?