Egy levéltáros–történész —
Beszélgetés Varga Jánossal

Érdekességekben bővelkedő és némiképp ellentmondásos életút Varga Jánosé, a Magyar Országos Levéltár nyugalmazott főigazgatójáé. Akár azt is mondhatnák, hogy tipikusan 20. századi életpálya az övé. Ám Varga János életét és munkásságát számtalan sajátos elem teszi egészen egyedivé, bár a 20. század második felének viharai, csakúgy, mint kor- és pályatársainak többsége esetében, tagadhatatlanul meghatározták pályafutását. 1929-ben született szegényparaszti családban a Vas megyei Sótonyban, majd a Szombathelyen letett érettségi vizsga után került a fővárosba a Műszaki Egyetem vegyészmérnök hallgatójaként. Sorsa egy évvel később érdekes fordulatot vett, ugyanis átiratkozott a bölcsészkar magyar–történelem szakára. A levéltár szakot újabb két év elteltével, 1949-ben vette fel. 1951-től oktatott is az egyetemen, majd 1955-ben — alig 26 évesen — az egyetem dékánhelyettese és az egyetemi MDP-szervezet titkára lett. 1956-ban aktív résztvevője a forradalomnak, a bölcsészkari Egyetemi Forradalmi Diákbizottság egyik vezetője. Ennek ellenére 1956 decemberében egyetemi docenssé nevezték ki, ám 1957-ben egy fegyelmi eljárás után áthelyezték az MTA Történettudományi Intézetébe. 1968-ban pályája újabb fordulatot vesz, ez évtől tíz esztendőn át ő a Levéltári Igazgatóság vezetője, majd 1978-ban a Magyar Országos Levéltár élére került főigazgatóként. Innen vonult nyugdíjba azt követően, hogy nyugdíjazását 1989 novemberében ő maga kezdeményezte. Közéleti szereplése azonban nem ért véget, mert a rendszerváltás utáni első országgyűlés tagja volt 1990 és 1994 között a Magyar Demokrata Fórum képviselőjeként. Szakmai elismertségét pedig mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy 1990-től az MTA levelező, 1998-tól pedig rendes tagjává választotta.

Az alábbiakban erről a változatos életútról faggatjuk Varga Jánost. Ahogy Portré-sorozatunk előző részében, a Balogh Istvánnal folytatott beszélgetés részletének közlésekor, úgy — terjedelmi okokból — ezúttal sem vállalkozhatunk egy gazdag pályaív teljes bemutatására. Ám arra igen, hogy a magyar levéltárügy elmúlt évtizedei egyik meghatározó alakjának egyéniségét közelebb hozzuk az olvasókhoz.

Ø       Gyermek- és ifjúkora Vas megyéhez, ezen belül is szülőhelyéhez, Sótonyhoz és Szombathelyhez köti. Mondana pár szót ezekről az évekről?

Ø       Makacsul tartja magát az a tévhit, hogy én népi kollégistaként érettségiztem. Tanulmányaimat a Vas Megyei Árvaházban kezdtem meg, ami már csak nevében volt árva-ház. Amikor 1945-ben az amerikai légierő lebombázta Szombathely belvárosát, az épület megsérült és mi, diákok átkerültünk a püspökség által fenntartott internátusába. Itt érettségiztem, népi kollégista nem voltam.

Ø       Vélhetően töretlen ívű egyetemi karrier várt Önre, ám közbeszólt a történelem. 1956 után átkerült az MTA TTI-be és történészként vívott ki elismerést. Ezért is hatott meglepetésként, amikor 1968-ban a Levéltári Igazgatóság élére került.

Ø       Én ezt alapvetően két okra vezetem vissza. Egyrészt a levéltár szak révén megvolt a megfelelő végzettségem. Másrészt a szakma is támogatott. Molnár János miniszterhelyettes volt az, aki a levéltár-igazgatók véleményét is kikérte, hogy kit látnának szívesen Szedő Antal utódjaként. Így kerültem szóba, mivel az igazgatók — korábbi kutatásaim révén — személyesen ismertek engem.

Ø       Ennek ellenére nem voltak gondtalanok az Igazgatóság élén töltött évei, hiszen ezek során több fegyelmi is indult Ön ellen.

Ø       Tény, hogy nagy nyomás nehezedett rám, nem hiszem, hogy akadt még egy ember a levéltári területen, aki ellen annyi fegyelmit indítottak volna. 1970-ben a Sorsforduló c. forráskiadvány miatt jelentettek fel. Kiadója a Levéltári Igazgatóság volt, ám én a gyakorlati munkálatokban nem is voltam részes. A vád az volt, hogy a kötet szovjetellenes dokumentumokat is tartalmaz. Ilyen volt pl. a Csongrádon állomásozó szovjet csapatok parancsnokának rekvirálási felhívása. Hogy ebben mi volt a szovjetellenes, az érthetetlen, hiszen minden hadsereg helyben látja el magát, természetes, hogy a katonákat nem Valgyivosztokból élelmezték. De az a forrás is szovjetellenesnek számított, amely szerint Kisújszállás tiszti főorvosa kórház felállítását kezdeményezte a Vörös Hadsereg által behozott betegségek leküzdésére. Végül azonban sikerült bizonyítanom, hogy a kötet kiadásával kapcsolatos — általam aláírt — dokumentumon szereplő keltezés előtt én egy héttel külföldre mentem. Hasonló ügy volt, amikor 1972-ben azzal érkezett feljelentés ellenem a párt- és állami szervekhez, hogy „Varga János letérítette a levéltárügyet a szocializmus építésének útjáról”. Az állítást több vádpontban részletezték, például azzal, hogy az Igazgatóság nem foglalkozik szovjet szakmunkák fordításával, burzsoá elemeket — mint pl. Borsa Iván — „emel be” a levéltárügybe, a levéltárosokat nyugati nyelvek tanulására akarja kényszeríteni. Ennek sem lett komolyabb következménye és ezt két oknak tulajdonítom. Részben annak, hogy Garamvölgyi József miniszterhelyettes (volt évfolyamtársam) közbe-járhatott érdekemben, másrészt pedig a vizsgálat idején tört el a lábam és ezért nyolc hónapra „kivonultam” a szakmai közéletből. Közben pedig az ügy „elakadt”.

Ø       A folyamatos támadások ellenére Ön tíz évig töltötte be ezt a posztot, majd 1978-ban egy nem kevésbé komoly feladat várt Önre: a Magyar Országos Levéltár főigazgatója lett. Talán nem ok nélkül feltételezem, hogy ez sem ment simán.

Ø       Tényleg nem. Ezúttal a levéltár pártvezetősége tiltakozott, mondván, hogy a dolgozók nem akarják, hogy egy 56-os ellenforradalmár legyen a főigazgató. Azt is felhozták, hogy nem értek a levéltárügyhöz. Ez utóbbival viszont azt érték el, hogy felbőszítették a minisztériumot: hiszen ha én tíz éven át alkalmatlanként álltam a Levéltári Igazgatóság élén, akkor ez a minisztériumot is minősíti.

Ø       Miképp vonná meg az Igazgatóság élén eltöltött időszak mérlegét?

Ø       Úgy vélem, a Levéltári Törvény és a Levéltárak Ügyviteli Szabályzatának kidolgozása óriási dolog volt az adott lehetőségek közt. Ám voltak olyan akadályok, amit nem tudtunk túllépni. Például a pártvezetés szerepe: a pártiratok kikerültek a szakmai ellenőrzés irányítása alól. Ilyen volt a merev kutatási korlátozás is. Volt, hogy napokig tárgyaltak erről az illetékesek és ennek során egy PB-tag kijelentette, hogy a Mindszenty-per anyagát fölösleges kutathatóvá tenni, mert a korabeli napi sajtóban megtalálható minden lényeges momentum. Kudarcnak érzem, hogy nem sikerült megvalósítani a latintanítást az intézményekben, valamint azt, hogy az egyes levéltárak adják ki országos jelentőségű forrásaikat. Gondolok itt a reformkori követutasításokra és követjelentésekre. Ekkor az a vád ért, hogy magamnak akarok dolgoztatni mint reformkorral foglalkozó történész. Ugyanakkor úgy érzem, hogy szerepem volt abban, hogy a levéltárakat tudományos intézményekké minősítették, lehetőségük nyílt kiadványok megjelentetésére, elkezdődhetett a levéltári napok rendszeresítése és ez idő alatt valamennyi levéltár elkészítette a fondjegyzékét. Végül azt említeném meg, hogy a levéltárak jelentős részének ellenállása ellenére az Igazgatóság felkarolta a számítógépes tevékenységet ott, ahol azt kezdeményezték.

Ø       E kérdés napjainkban még inkább aktuális. Abban az időben Önök ezzel kapcsolatban is ellenérzést tapasztaltak?

Ø       Borzasztó volt, hogy nagyon derék, nagyon tehetséges levéltárosok mennyire nem értették meg az idők szavát.

Ø       A MOL főigzagtójaként eltöltött évekre hogyan emlékszik vissza?

Ø       Részem volt eredményekben és kudarcokban egyaránt. Felgyorsultak a forráskiadó munkálatok, de egynémely területen, így a minisztertanácsi jegyzőkönyveket illetően el is akadtak. Vezetésem idején kapott zöld utat a gépi adatfeldolgozás. Segédletek új típusainak kidolgozása kezdődött el. Az is sikerült, hogy az épület elöregedett tetőzetét ne palára cseréljék ki. A terv ugyanis ez volt, mondván, hogy ez olcsóbb lenne. Csak hosszú-hosszú tiltakozás és különféle fenyegetőzéseim miatt vetették el a palatetőre vonatkozó elképzeléseket.

Ø       Nyugdíjba vonulása után négy évig parlamenti képviselő volt. Ugyanakkor a levéltári szakmától sem vonult vissza. Ezekből az évekből mit tart fontosnak?

Ø       A Levéltári Tanács elnökeként részt vettem a levéltári törvény megszületésében, Meggyőződésem, hogy a korábbi törvényhez hasonlóan, bizonyos mértékig ez is áldozatul esett a politikai alkuknak. A törvény elfogadása után az Alkotmánybírósághoz fordultam, 16 ponton téve kifogást ellene. Döntés máig nem született.

Ø       Ön az utóbbi néhány évtized valamennyi fontos, a szakmát érintő kérdésében szerepet kapott. Ennek ellenére főleg történészként ismert, amit az akadémiai tagság is jelez. Mondhatjuk-e, hogy napjainkban sem szakadt el a levéltárügytől?

Ø       Aki ennyi időt töltött a levéltárakkal foglalkozva különféle beosztásban, az soha nem tud elszakadni attól. A szakma szeretete mindig megmaradt.