Győr város levéltárának kiadványai, 1995–2000.

Az 1994-ben létrejött győri városi levéltár az eltelt időszakban az intenzív intézményi fejlődés, megerősödés mellett komoly tudományszervezői és kiadói műhellyé nőtte ki magát. Az immár rendszeressé váló Győri Levéltári Nap, vagy a Mediawave Fesztivál keretében évente, tavasszal megrendezésre kerülő és újszerű témákat felölelő nemzetközi konferenciák amellett, hogy a levéltár hírnevét öregbítik, az intézményközi együttműködésnek is jó példái, hiszen míg az előbbit a megyei levéltárral, addig az utóbbit a Xántus János Múzeummal karöltve szervezi, rendezi a városi levéltár.

Győr város jelentős múlttal rendelkező tudományos periodikájának, a Győri Tanulmányoknak kiadása 1995-ben került a levéltár hatókörébe. Bár az impresszumban továbbra is, mint a város polgármesteri hivatalának kiadványa szerepel, a felelős szerkesztő-váltás — Farkas Szilveszter helyére Bana József levéltár-igazgató került — a folyóirat megújulásával járt együtt. E folyamatnak immár önálló formátumban megjelent produktuma az 1998-ban útjára bocsátott Győri Tanulmányok Füzetek c. sorozat, amelyben rendszeres időközönként egy-egy hosszabb terjedelmű, témája szerint önálló kiadást is megérdemlő tanulmányt közölnek. Az eddig megjelent négy füzetben a következők szerepeltek: Elsőként Joannes Bocatius: Jaurinum redivivum — Győr visszafoglalása című költeménye jelent meg, magyarul. Az 500. évforduló mellett főleg ez utóbbi tény indokolta a mű kiadását, hiszen Bocatius műve magyar nyelven eddig még nem került napvilágra. A dr. Geréb László által fordított töredékre Mónus Imre bukkant rá a Győr visszafoglalásról szóló publikációk, adatok gyűjtésekor Bay Ferenc győri levéltáros hagyatékában. A hátramaradt rész magyarra fordítását Federmayer István végezte.

Mónus Imre előbb említett munkája Győr elestének és visszavételének bibliográfiája címen a harmadik füzetben került kiadásra. A Szerző az 1933 után megjelent irodalomra támaszkodva végezte el a témával foglalkozó, vagy azt érintő publikációk egybegyűjtését, ami Mohl Adolf: Győr elestének és visszavételének irodalma c., 1934-ben megjelent munkájának függelékként való újraközlésével, és közös névmutatóval ellátva jelent meg. Sajnálatos és egyben tragikus, hogy a kiadást a Szerző már nem élhette meg.

Szintén segédtudomány, könyvészet a témája a sorozat második darabjának. Jászberényi Ferencné: A Győri Szemle 1930–1944 repertóriuma c. munkája nagy segítségére lehet az e tudományos folyóiratban búvárkodóknak. Ezt természetesen név-, hely- és tárgymutató is segíti.

Az érdeklődök már idén vehették kézbe Sáry István: A győri városháza c. munkáját. A városház(ák) történetét a kezdetektől napjainkig ismertető, és az új városháza építtetésére egykor alapítványt tevő, Bisinger Józsefet részletesen bemutató kiadvány 31 színes képpel reprezentációs célokra is kiválóan alkalmas.

Az intézmény harmadik sorozata, az immár ízig-vérig saját, és ennek megfelelően Városi Levéltári Füzeteknek elkeresztelt kiadványa 1997-ben jelent meg először. Az első kötetben a millecentenárium alkalmából tartott várostörténeti előadások olvashatóak. Mint a fülszöveg is tanúsítja, a kötet kiadását a város közép- és felsőfokú intézményekben tanuló diákjai számára használható olvasókönyv megjelentetése vezérelte.

A második kötettel, mintegy ötéves születésnapi ajándékként, a levéltár saját magát „lepte meg”. Az 1999-ben megjelent kiadványban szinte minden benne van, amit az intézményről tudni érdemes (levéltártörténet, fondjegyzék, kiadványjegyzék, az intézményről szóló publikációk jegyzéke stb.). Reméljük, hogy a számtani sor szabályait be nem tartva, nem kell várnunk a sorozat újabb kötetének megjelenésére 2001-ig.

Fentiek mellett a levéltár gondozásában jelent meg 1995-ben Sáry István: A győri tűzrendészet és tűzoltóság története, majd 1998-ban a Borbély János–Farkas Sándor szerzőpáros Vaskakas 1594–1598. Győr eleste és visszavétele című kötete. Főként az utóbbi érdemel kitűntető figyelmet, hiszen a levéltárak kiadói gyakorlatát tekintve valószínűleg példátlan a műfajválasztás: történelmi képeskönyv. Vélhetően a történelmi múlt ilyen jelentős évfordulójáról való megemlékezés óhaja, és az esemény iránti fogékony közeg, a fiatal olvasók közelébe vivő szándék nyert formát az utóbbi időben mostoha sorsra ítélt műfajban. A valóban képeskönyv, szinte már mesekönyv megjelenésű kötetet jó tagoltság és ízléses kiállítás jellemzi. A manapság boltokban kapható képeskönyvekhez viszonyítva egyedi, a kötet témájához illő, feszes formavilág Farkas Sándor munkáját dicséri. A képeket egybefűző, a műfajnak megfelelően dramatizált, igényes szöveget a levéltár munkatársa, Borbély János jegyzi.

A levéltár közreműködésével láttak továbbá napvilágot az 1997. és 1998. évi Mediawave Fesztivál keretében tartott konferenciák előadásai is: a Pillanatképek a romák múltjából, amit Gémes Balázs jegyez felelős szerkesztőként, illetve a Piroslámpás évszázadok, aminek felelős szerkesztője Bana József volt.

A Győri Tanulmányok elmúlt öt évben megjelent, 16–23. köteteiről az alábbiakban részletesebben szólunk. Az, hogy 1995-ben a periodika szerkesztésének és kiadási munkálatainak súlypontja átkerült a levéltárba, természetesen éreztette hatását a Tanulmányok azóta megjelent számain. Az elmúlt öt évben kilenc alkalommal vehették kézbe az olvasók a sorozat új példányait. Ebből csak négy követte a már korábban kialakult folyóiratszerű szerkesztést, amit az új szerkesztőség — amelynek Bana József levéltár-igazgató, felelős szerkesztő mellett Dominkovits Péter és Horváth József a tagjai — az Életutak, életművek és a Recenzió című rovatokkal toldott meg. A másik öt kötet esetében a szerkesztők túlléptek ezen szerkesztési elveken: kettő-kettő tanulmánykötetként, illetve dokumentumgyűjteményként — ez utóbbi egy szám keretében —, egy pedig 1848–49 emlékére jelent meg. A köteteket a puha kötés ellenére igényes megjelenés jellemzi. Ezt az oldalkeretezés — a könnyebb átláthatóság érdekében — időközben történt elhagyása is elősegítette. Az utolsó két szám (a 22. és 23.) borítója pedig kifejezetten esztétikusra sikerült, ami Kurcsis László munkáját dicséri. De említésre méltó a két műszaki szerkesztő, Pusztai Róbert és Gaál József, illetve az olvasószerkesztő, Pátkai Tivadar neve is.

Az elmúlt számok közül a 16., 17., 19. és 21. jelent meg a folyóirat szerkesztési elveit követve. Egy-egy szám elején mindig egy hosszabb tanulmány került közlésre. Az alábbi sorrendben megjelent közlemények (Takács Miklós: A 10–14. századi falvak régészeti feltárása a Kisalföldön, Federmayer István: Adalékok Révai Miklós győri éveihez, Dányi Dezső: A győri piac és élelmiszer árai 1745–1843 valamint Fülöp Éva Mária: „Megindult a föld a lábunk alatt…” A Pannonhalmi Bencés Főapátság Győr megyei gazdaságainak sorsa az 1945. évi földreform után) közül e helyt Dányi Dezső tanulmányát emelnénk ki.

A Szerző gazdagon adatolt munkája nemcsak a szorosan vett gazdaságtörténészek, hanem ennél szélesebb kör számára is jól használható. A tanulmány alapjául a győri városi levéltár figyelemreméltó — habár a Szerző véleménye szerint nem egyedülálló — irategyüttese szolgált. Ugyanis a győri városi piacbírák árjegyzékeikben hetenként 26 mezőgazdasági áru nagykereskedelmi, és 44 termék, élelmiszer és ital kiskereskedelmi árát jegyezték fel. Ebből helyhiány miatt a Szerző csak a legfontosabb gabona- és lisztféleségek, hüvelyesek havi és évi nagykereskedelmi árát, valamint a lisztek, hüvelyesek, kenyér havi és éves kiskereskedelmi átlagárát teszi közé tanulmánya mellékletében. Tanulmányának szöveges részében a gabona- és lisztféleségek, a kenyér és a hüvelyesek árának alakulása mellett a győri piac változó pozícióját elemzi.

A 16. kötet Győr múltja rovatában három levéltáros publikációja jelent meg. Gecsényi Lajos a Nyugat-Magyarország kereskedelmi viszonyai egy harmincadvizsgálat tükrében c. tanulmányában a Partinger Mihály kamarai tanácsos által 1668 májusának első felében végzett vizsgálat eredményeit elemzi. A gazdag forrásanyag a magyar kamara előterjesztésére készült, célja pedig „a Dunántúlon (pontosabban annak nyugati részén, zömében az országhatár két oldalán) települt harmincadok tárgyi és személyi feltételeinek, adminisztrációjának, jövedelmi forrásainak” számbavétele volt. Partinger jelentése az Osztrák Állami Levéltárban található.

Néma Sándor: Adatok a Győrvidéki Gazdasági Egylet történetéhez 1860–1884 (1901) c. tanulmányában e jelentős egyesület működéséről ad áttekintést. A Szerző az egylet 1860–1884 közötti időszakából rendelkezésre álló iratanyag, elsősorban közgyűlési és igazgatóválasztmányi jegyzőkönyvek alapján végezte el elemzését. Az azt követő időszakról — egészen az 1901-ben történt megszűnésig — az egyesületnek nem maradt fenn iratanyaga.

Márfi Attila: Győr és Pécs színházi kapcsolatai a 19. században c. írásában a korábbi, Pécs színháztörténetével kapcsolatos kutatásai során összegyűlt, Győrrel kapcsolatos adatokat fűzte egybe. A két város hasonló, olykor — személyek tekintetében — összekapcsolódó színháztörténetét, a társulatával Győrt is többször megjárt Somogyi Károly pécsi működéséig mutatja be a Szerző. Somogyi volt 1895-től 1900-ig a pécsi Nemzeti Színház első igazgatója.

A Győr múltja rovatban megjelent publikációk közül e helyütt még két írást említünk meg. A 17. számban közölték Hermann Róbert: Kossuth Sándor visszaemlékezése az 1849. június 28-i győri csatára, illetve Tóth László: Kálóczy Lajos levele Teleki László halálára c. tanulmányokat. A címek forrásközlést ígérnek. Ez Tóth László munkájában nem igazolódik. Tóth ugyanis Kálóczynak Kónyi Manó felkérésére a Miképpen győzött a fölirat az 1861-diki országgyűlésen kérdésére írt levelét elemzi. Sajnálatos, hogy a Kónyi Deák Ferencz beszédei c. összefoglaló műve harmadik kötetének 102–106. oldalán szereplő levelet — már csak a könnyebb érthetőség miatt is — nem közölte a Szerző. Tanulmányában Teleki halálának körülményeire, és főképp visszhangjára esik vizsgálódásának súlypontja. A Szerző írását olvasva szinte reveláció értékű a felismerés — amely amúgy triviális, hiszen mindennapjaink tapasztalata — hogy egy, jelen esetben tragikus, drámai tettel szembeni reagálások, értelmezések, viszonyulások miképp alakulnak testületi, közösségbeli, emberi, személyes tekintetben. Hol, mikor és kinél kerül előtérbe az érdek, a ráció, a szellemi vagy a lelki tényező. Deák például úgy vélekedett Teleki öngyilkosságával kapcsolatban — mindig, mindenhol, mindenkinek? —, hogy az „saját személyében kiegyezni nem volt hajlandó, de a kiegyezésnek nem akart az útjába állani.” Kálóczi az ún. önigazolási koncepciót vallók közé tartozott véleményével. Ennek ismertetésétől, bár érdekes, a hely hiányában eltekintünk. Tóth László munkájában a témából adódóan elkerülhetetlen a pszichologizálás. Tudatosítván bennünk, hogy a történetírás, és főképp annak modern, „emberközelibb” áramlatainak komoly próbaköve (lesz) az emberi psziché.

Hermann Róbert az 1848–49. évi győri csatát, ha nem is a szabadságharc legjelentősebb, de méreteit tekintve legnagyobb ütközetének tartja. Ehhez képest a Szerző véleménye szerint szerény mennyiségű az erről szóló, magyar szempontú irodalom. Ezt a hiányt szándékozik most pótolni „az egyik legértékesebb és legmegbízhatóbb forrás”, Kossuth Sándor alezredes magyarra fordított visszaemlékezése közlésével. Természetesen a kimerítően jegyzetelt forrást részletes bevezető tanulmány előzi meg. A történeti irodalomban való elhelyezése, kritikája, megírásának körülményei és a szerzőjének életrajza kerül itt terítékre.

Mint korábban írtuk, az Életutak, életművek rovatot már az új szerkesztőség indította útjára. A rovat létrehozása feltételezi, hogy Győrben vannak elismerésre méltó életművek. Nyugodtan mondhatjuk: igen, léteznek. A Győri Tanulmányok munkatársai e rovatban rendszerint egy-egy életrajzzal vagy beszélgetéssel, tanulmány közlésével, és bibliográfia megjelentetésével köszöntik az arra érdemeseket. A 16. és a 19. számban a néprajzkutatás két helybeli doyenje, Barsi Ernő és Timaffy László előtt tisztelegnek 75. illetve 80. születésnapjuk alkalmából. A 17. kötetben pedig a nyolcvanéves Göcsei Imre földrajztanárnak, geográfusnak szentelték a rovatot.

A Győr jelesei rovatban könyvtáros kollégák emlékeztek intézményük, a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár volt igazgatóira. A 16. számban Szabó Imréné Sinay Jenőre, a 19-ben Mónus Imre Dr. Bay Ferencre. Az életrajzokat bibliográfiák teszi teljesebbé.

Valamennyire tetten érhetők a fentebbi szerkesztési elvek a sorozat 22. kötetén, amelyet a 1848–49. évi szabadságharc tiszteletének szenteltek a szerkesztők. Hermann Róbert: Görgei és Győr c., majd száz oldalas tanulmányában Görgei és Győr kapcsolatát, mint a Szerző írja négy „látogatásának” eseményeit kísérli meg feltárni. Görgei 1848. júniusi győri honvédszázadosi működése mellett a Szerző részletesen ír Görgeinek a feldunai hadsereg parancsnokaként Győr védelmében 1848. decemberében, majd 1849. júniusában folytatott tevékenységéről, amely nyilván komoly érdeklődésre tarthat számot a hadtörténet, a szabadságharc illetve a Görgei iránt érdeklődők körében.

Több évtizedes kutatómunkájának már eddig is több kötetben publikálált, helyi vonatkozású eredményeit foglalta össze Bona Gábor: Az 1848–49-es honvédsereg győri születésű tisztjei c. tanulmányában. A honvédsereg tisztállományában a Szerző adatai szerint 141 Győr megyei vagy győri születésű tiszt szolgált. Ezek életpályájáról ad számot sok tiszt esetében a korábbi köteteinél részletesebben. A Szerző ezt a tőle megszokott adatgazdagsággal és igényességgel teszi, felsorolva minden egyes tiszt ismertetője végén adatainak pontos forrását.

Érdekes, az általánostól elütő Fazekas Csaba témaválasztása, aki Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847–1848. évi országgyűlésen címmel írt tanulmányt. A főapát személyes iratain alapuló, de tevékenységét és álláspontját szélesebb kontextusban elemző dolgozatot függelék követi. Az itt közölt iratok közt egy-két újszerű forrásközlés is található: ez a törvényjavaslatok és különböző indítványok, valamint a főtisztelendő hozzájuk fűzőt kiegészítéseinek együttes közreadása.

A periodika 18. száma alatt eddig két kötetben kerültek kiadásra az 1956. évi forradalom Győrrel kapcsolatos dokumentumai. Az első kötetben Szakolczai Attila: A győri 1956 c. bevezető tanulmányát követően a forradalom előzményeinek, majd magának a forradalom eseményeinek, míg a második kötetben az utóvédharcainak, ’56 novemberének és decemberének válogatott iratai találhatók. A megtorlás éveit bemutató harmadik résszel még adósak a szerkesztők. A kiterjedt — több közgyűjteményt is érintő — kutatómunkát kővetően a korabeli sajtóközlemények mellett jelentős részét teszik ki a forradalmat követő bírósági tárgyalási jegyzőkönyvek, vádiratok, rendőrségi vizsgálati anyagok. Ami nem csoda, hisz a forradalom idején létrejött szervezetek iratai, nyomtatványi, jegyzőkönyvei a rendőrségi vizsgálati anyaghoz csatoltan maradtak fenn. A második kötetben a városi és megyei tanács végrehajtó bizottsági jegyzőkönyveinek közlését a szerkesztők szerint többek közt az indokolta, hogy „az üléseken részt vettek a munkástanácsok küldöttei, mint kooptált vb tagok,” ami országos viszonylatban is egyedülálló volt. Vélhetően már az eddig megjelent két kötet is bőségesen gyarapította az 1956. évi győri eseményekkel kapcsolatos ismereteket, és közelebb vitt a történelmi múlt valósághű ábrázolásához.

A 20. kötetben Az 1000 esztendős magyar jogalkotás címmel megtartott jogtörténet-tudományi konferencia anyaga került publikálásra. A jogképződés és jogalkotás problematikája a középkori jogfejlődés tükrében című írástól egészen Az alkotmánybíróság jogfejlesztő szerepéről című tanulmányig ível a kötetbe foglalt előadások tematikája.

A Mediawave-konferenciák eddigi szokásától eltérően, a legutóbbi, 1999. évi konferencia anyaga nem külön kötetben, hanem a Tanulmányok sorozatában, az ez évben megjelent 23. számban látott napvilágot. A Bűn és bűnhődés I. — a másodikat még erre az évre ígérik a szerkesztők — című kötet tizenhat tanulmányt tartalmaz 226 oldalon. A konferencia hagyományait követve a tanulmányok a téma többoldalú körüljárását biztosítják a történetiségtől az aktualitásokig, ez utóbbit kriminológusok, jogászok és rendőrtisztek közreműködésével. A levéltáros kollégák jóvoltából a kötetben az alábbi írások jelentek meg: Aradi Gábor: Kis bűnök, kis bűntetések — A Szekszárdi Városilag Kiküldött Járásbíróság működése 1855–1858, Csekő Ernő: Bűnösség és felelősség kérdése egy tragédiába torkollott képviselőválasztás kapcsán (Pincehely, 1901), Csóti Csaba: A munkátlanság bűne, Dominkovits Péter: Határvidéken — „Számosállat” tolvajlások a 17. századi Sopron vármegyében, Márfi Attila: Rabsegélyezés a Dél-Dunántúlon a dualizmus alatt illetve T. Papp Zsófia: Egy postakocsi kirablása 1858-ban (forrásismertetés.)

„Röviden” ennyit az elmúlt években a győri városi levéltár gondozásában megjelent kiadványokról. Ha ehhez hozzáveszzük, hogy a levéltár épülete ad helyet a város irodalmi–művészeti folyóirata, a Műhely szerkesztőségének, akkor elismerően nyugtázhatjuk, hogy Győrben a Rákóczi Ferenc u. 1. szám alatt komoly szellemi munka folyik. Erről meggyőződni leghitelesebben a fentebb felsorolt kiadványok kézbevételével, olvasásával lehet, de ajánlunk egy másik lehetőséget is. Érdemes ellátogatni a városba a levéltári napok, vagy még inkább a Mediawave-konferenciák keretében, hiszen előre megjósolható, hogy Győrből nem csak szellemileg feltöltődve tér haza az ember.

Csekő Ernő

„Sine prateritis futura nulla”

(A Hadtörténelmi Levéltár „legrégibb” iratainak segédlete és
új sorozatának „millenniumi” kötetei)

 A Habsburg Birodalomhoz tartozásunk négy évszázada alatt az országunk életére vonatkozó meghatározó döntések Bécsben, illetve az uralkodó környezetében születtek, így aztán az sem véletlen, hogy a magyar katonai múlt, hadtörténelmünk írásos emlékei, dokumentumai bécsi archívumokban nyertek elhelyezést. Az 1556-ban létesített Hofkriegs-rat (Udvari Haditanács) fokozatosan önállósult. A katonai vonatkozású iratokat ettől kezdődően külön kezelték, őrzőhelyeik elnevezése többször is változott az idők során (Hofkriegsratliches Archiv, Archivum bellicum, Hofkriegskanlezi-Archiv, Archivariat der Hofkriegskanzlei). A Mária Terézia által felállított központi levéltárba sem tagolták be a katonai iratokat, hanem a francia háborúk időszakában — Károly főherceg általános hadseregreformja keretében — az Udvari Haditanács regisztratúrájából hozták létre azt a szaklevéltárat, amely II. Ferenc császár rendelete (1801. március 23.) értelmében Kriegsarchiv (Hadilevéltár) néven működött. E levéltár gyűjtött egybe és őrizte a magyar hadtörténelemmel kapcsolatos dokumentumokat is.

Az önálló magyar hadilevéltár felállítására a Monarchia felbomlása után került sor. Az 1918 novemberében létesült „Hadi Levéltár” 1919 januárjában a Hadügyminisztérium egészét érintő átszervezés következményeként nemcsak struktúrájában változott, hanem új nevet is kapott. Ettől kezdve Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven szerepelt, mígnem 1921-ben külön „állománytestté”, önálló intézménnyé nyilvánították.

A levéltár időben az első magyar szaklevéltár, amely megalakulása óta országos hatáskörrel gyűjti a magyar vonatozású katonai, hadtörténelmi dokumentumokat. A tervszerű gyűjtésen és őrzésen túl a levéltár feladata a dokumentumok szakszerű, tudományos igényű feldolgozása és a kutatók rendelkezésére bocsátása. A levéltár az elmúlt évtizedekben jelentős eredményt ért el az őrizetében lévő — megközelítőleg hétezer ifm-t kitevő — gyűjteményének rendezése terén. A fondok többsége középszinten rendezett. Az iratokban való tájékozódást különböző jellegű és mélységű segédletek (lajstrom, repertórium, raktári jegyzék, katalógus, számítógépes nyilvántartás) biztosítják.

A levéltár alapsegédlete, az 1978-ban kiadott fondjegyzék szerkezete eltért a közlevéltárakban kialakított egységes szisztémától. Ám 1998 óta (Szijj Jolánnak és munkatársainak köszönhetően) egy új, javított–bővített, küllemében is igényes, korszerű fondjegyzék segíti a kutatók munkáját. A legjelentősebb — már-már a repertórium irányába történő — újítás, hogy az egyes szerkezeti egységek, „levéltártestek” (fond-, vagy fondfőcsoportok, illetve levéltárak) történeti, hivataltörténeti bevezetőt kaptak, amelyek azon túl, hogy rendkívül hasznos információkat adnak egy-egy korszak hadseregéről, vagy az adott katonai szervezet történetéről, az iratokról és a kutatások lehetőségeiről is tájékoztatást nyújtanak. Az annotációkat a levéltári iratanyagok korábbi és jelenlegi referensei (Bonhardt, Attila, Böhm Jakab, Farkas Gyöngyi, Kun József, Lenkefi Ferenc, Markó György, Morva Tamásné, Spáczay Hedvig, Szijj Jolán) készítették. Az 1978. évi fondjegyzék az 1945-ig terjedő időszak dokumentumait ölelte fel, hét fondfőcsoportra tagolva a gyűjteményt. Az iratanyag rendezése további hat fondfőcsoport kialakítását tette szükségessé, és így jelenleg az I–XIII. fondfőcsoportba nyert besorolást a Hadtörténelmi Levéltár irategyüttese 1956-tal bezárólag.

A fondjegyzék korszerűsítése után újabb, nagyszabású vállalkozásba kezdett a levéltár. Ad acta címmel 1999 óta immáron másodszor jelentette meg a Hadtörténelmi Levéltár évkönyvét. A szerény, de igényes külső az elmúlt évek szakmai számvetésén túl, tanulmányok formájában illusztrála azt a tudatos és rendkívül eredményes történész–levéltárosi tevékenységet, amelyet az intézmény munkatársai végeznek.

Szakmai, de presztízs-szempontból jelentős a Hadtörténelmi Levéltár ígéretesen induló új kiadványsorozata. A koncepciózus vállalkozás — Szijj Jolán igazgató sorozat-szerkesztésében — a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozat keretében jelentette meg első köteteit. A nyitót kötet — stílszerűen, a jubileum jegyében — az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára megjelent „Saját kezébe, ott, ahol …” c. forráskiadvány volt (a dokumentumokat Farkas Gyöngyi és Bőhm Jakab gondozta). Az 1999-ben megjelent további két munka (Hadifoglyok írják… Hadifogolysors a második világháborúban. Szerk.: Papp Tibor és Erőd a Duna mentén. A Budapestért 1944–45-ben folytatott harcok katonai iratai a Hadtörténelmi Levéltárban. Szerk. és bev.: Számvéber Norbert.) közös jellemzője, hogy a levéltár kimeríthetetlenül gazdag forrásbázisra épülnek, pontosabban — e hasonlatnál maradva — abból építkeznek. Továbbá az hogy a szabatos forráskezelésen túl kiváló tanulmányok teszik még értékesebbé a köteteket, amelyeket — nem nehéz megjósolni — megkerülhetetlen „kézikönyvként” fog forgatni a korszak kutatója, akárcsak a nem „szakmabeli” érdeklődő.

A millenniumi 2000. évet — az intézmény előzetes terveivel összhangban — nagyszabású, különlegesen fontos és jelentős forráskiadványok és segédletekkel köszöntötte a levéltár. Elsőként — a kronológia elve is ezt kívánja — A török kor, a kuruc kor, a nemesi felkelés, a királyi magyar testőrség iratainak levéltári segédlete címet viselő repertóriumot említjük, de jelentős vállalkozás Farkas Gyöngyi és Bőhm Jakab munkája: „Mária Terézia hadvezére” — Válogatás Hadik András tábornagy Hadtörténelmi Levéltárban őrzött irataiból, valamint Lenkeffi Ferenc: Kakas a kasban — Francia hadifoglyok Magyarországon az első koalíciós háború idején (1793–97) c. kötete is.

A két, a magyar történelem szempontjából meghatározó korszak katonai iratai segédletének közzétételével nemcsak régi adósságot törleszt a levéltár, hanem a források hozzáférhetőségét, megismerhetőségét is lehetővé teszi. Ugyanez jellemzi a „hadi intézmények” körében nyilvántartott nemesi felkelés és testőrség dokumentumainak közzétételét. A kötet összeállítója, Farkas Gyöngyi főlevéltáros alapos és mintaértékű munkával rukkolt ki. A kötet — mint feljebb már utaltunk rá — négy forrásegyüttest tesz közzé, recenziónkban mi is e szerkezeti tagolást követjük.

Az első tematikai egységet A török hódoltság és a török elleni háborúk iratai (1500–1789) képezik. A Hadtörténelmi Levéltár Gyűjtemények fondcsoportjában elhelyezett irategyüttes levéltári egyezmény (Baden bei Wien, 1926. május 26.) alapján mint magyar provenienciájú dokumentumcsoport, a bécsi Kriegsarchiv Alte Feldakten néven nyilvántartott iratai közül került ki. A gyűjtemény — mint a segédlet készítőjének bevezetőjéből kiderül — a végvári kapitányok levelezését, jelentéseiket (kémjelentéseket is), továbbá az uralkodó és a katonai vezetés leiratait, utasításait tartalmazza. Itt található a levéltár legrégibb magyar nyelvű irata, Horwatinowyth kapitány levele (Szolnok, 1551. november 8.), amelyben a nyitrai püspököt Lippa ostromáról tudósítja.

Az iratanyag összterjedelme: 1,90 ifm. A dokumentumok darabszinten rendezetten, kronológiai sorrendben, ezen belül sorszámos elkülönítésben találhatók. A segédlet a következő rovatokat tartalmazza: 1. jelzet, 2. dátum, 3. az irat készítője/készíttetője, illetve kiadója és a kiadás helye, 4. a címzett neve és címe, 5. tartalmi kivonat, 6. terjedelem, nyelvezet, az irat jellege.

A megközelítőleg 900 dokumentum többsége 1-4 oldalas levél, jelentés, vagy leirat, de a 15-20 oldalas felterjesztések (pl. Korpona város török fenyegetésről tudósító támogatási kérelme — 1556. február 25.) sem ritkák. A levélírók, illetve címzettek sorában a magyar katonai múlt olyan jelentős személyiségei lelhetők fel, mint Jurisics Miklós, Dobó István, Nádasdy Tamás, Zrínyi Miklós, Thury György, Huszár Péter, Rákóczi Zsigmond, Balásdeák István, Bocskai István, II. Rákóczi György, Apafy Mihály, Thököly Imre, vagy Kazianer, Tuygon basa, Veli bég, Szinán pasa, Hardegg, Piccolomini, Montecuccoli, Lotharingiai Károly, Savoyai Jenő.

A Rákóczi-szabadságharc iratai (1703–1711) szintén a már hivatkozott 1926. évi egyezmény alapján kerültek Bécsből a Hadtörténelmi Levéltárba. A dokumentumok többsége eredeti, míg kisebb részben hiteles másolatok alkotják az irategyüttest. Tekintélyes mennyiségű „kuruc-dokumentáció” hadtörténeti kutatások eredményeként (különböző hazai és külföldi levéltárakból, gyűjteményekből) került — gépírásos másolat formájában — e gyűjteményes fondba. Az iratok zömét II. Rákóczi Ferenc rendeletei, Bottyán János, Bezerédy Imre, Károlyi Sándor és Bercsényi Miklós gróf levelezése, a Királyi és Udvari Haditanács leiratai (utasításai) teszik ki. Az e fondban őrzött iratok összmennyisége: 1,80 ifm. A segédlet szerkezeti felépítése megegyezik e fentebb részletesen bemutatott török kori irategyüttesével. A levelezők sorában az időszak „kuruc” és „labanc” reprezentánsai egyaránt megtalálhatók így Rákóczi, Bercsényi, Károlyi, Bottyán, míg a másik oldalról Pálffy, Heister, Herbeville, Herberstein, Rabutin. A levelezésen túl azonban fellelhető itt például többek között a fejedelem erdélyi „edictuma és regulamentuma”-nak eredeti példánya, 76 oldal terjedelemben.

A kötet következő segédlete A magyar nemesi felkelés (Ungarische Insurrection) iratait (1793-1815) teszi hozzáférhetővé. A nemesség személyes katonáskodási kötelezettségének eredete az államszervezés koráig nyúlik vissza. A nemesi felkelés (generális exercitus, insurrectio) a 18. századra hadsereg-szervezési szempontból fikcióvá vált. Egyetlen, ugyanakkor társadalmilag–politikailag meghatározó funkciója maradt: indokolni a nemesség adó és katonai szolgálat alóli mentességét. A nemzeti hadsereg szerepében tetszelgő nemesi felkelés — az állandó hadseregek korában — úgy tűnt, hogy katonai jelentőségét teljesen elvesztette. A század utolsó évtizedében, a polgári forradalom nyomán kibontakozó francia hegemóniatörekvések, amelyeket Bonaparte Napóleon „testesített meg” és vitt átmenetileg diadalra, több mint két évtizeden át csaknem megszakítás nélküli háborúk (az ún. francia háborúk) színterévé tették Európát. A Habsburg Birodalom az 1792. április 20-i hadüzenettől kezdve szinte szakadatlanul háborúban állt Franciaországgal. A háborúk, mivel rendre a franciák győzelmét hozták, példátlan erőfeszítéseket követeltek a hatalma alapjaiban veszélyeztetett bécsi udvartól. A hatalmas anyagi és véráldozattal járó sorozatos küzdelmekből Magyarország is alaposan kivette a részét. A többszöri újoncozás következtében a magyar reguláris katonaság létszáma a birodalmi hadseregben meghaladta a 200 ezer főt. A háborús részvétel másik formája a történelem süllyesztőjéből elővarázsolt nemesi felkelés volt. Az inszurrekció korszerűtlensége akkor bizonyosodott be végérvényesen és látványosan, amikor tizenkét éven belül négyszer is (1797, 1800, 1805, 1809) fegyverbe szólították.

A Hadtörténelmi Levéltár gyűjteményes fondja is a már említett 1926. évi egyezmény keretében mint magyar vonatkozású iratcsoport került Bécsből az intézmény őrizetébe. Az 1,40 ifm terjedelmű irategyüttes darabszinten rendezett és kronologikus rendben nyert elhelyezést a gyűjteményben. A források zömét az 1809. évi (utolsó) nemesi felkelés dokumentumai alkotják. A nádornak mint a nemesi felkelés főparancsnokának utasításai és a hozzá érkezett jelentések különösen fontos forrásai e periódusnak. Az 1809. év hadieseményei a forrásokból szinte naprakészen rekonstruálhatók. Az utolsó nemesi felkelés itt közölt dokumentumai hűen tárják elénk azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a nádor illetve a megyék tettek az ország védelme érdekében és egyértelműen eloszlatják a felkelést, illetve a felkelőket megbélyegző sztereotip gyávaság-vádat is

A kötet A királyi magyar nemesi testőrség iratai (1760–1850) mutatójával zárul. Már az 1740-es országgyűlésen felvetődött a gondolat: létrehozni az ifjú királynő, Mária Terézia védelmét szolgáló magyar testőrséget. Két évtizednek kellett még eltelnie, míg az 1760. szeptember 11-én Pozsonyban kelt 14 pontos királyi kiváltságlevél a testőrség immáron hivatalos megalakulását jelentette. Az első 120 testőr szeptember 28-án tette le az esküt Pozsonyban és október 2-án már Bécs egyik szép épületébe, a Trauthson-palotába be is költözhettek a Magyar Királyi Testőröző Sereg (az egykorú hivatalos latin illetve német nyelvű iratokban a Praetoriana Nobilium Turma Hungarica) ifjú gárdistái. A testőrség létrehozása a hatalom politikai gesztusa volt, amely egybecsengett a magyar érdekekkel is, mivel erősítette a magyar jelenlétet a bécsi udvarban. A magyar nemesi testőrség története voltaképpen két korszakra osztható. Az első a megalakulástól az 1848–49. évi forradalomig, a második a kiegyezéstől a birodalom felbomlásáig tartott (a köztes másfél évtizedben az uralkodónak nem volt magyar testőrsége). A testőrség parancsnoka mindig az udvarhű mágnás famíliák egyikéből került ki. A testőrség mint katonai alakulat közvetlenül a Haditanács, az udvari hierarchiában pedig a Főudvarmesteri Hivatal fennhatósága alá tartozott. 1760 és 1848 között megközelítőleg 1320 magyar nemes ifjú (többek között: Orczy Lőrinc, Bessenyei György, Barcsay Ábrahám, Báróczy Sándor, Festetics György, Kisfaludy Sándor, Hrabovszky János, Görgei Artúr, Klapka György) szolgált hosszabb-rövidebb ideig, általában öt évig a testőrség kötelékében.

A Hadtörténelmi Levéltár fondja tekintélyes, 42,5 iratfolyóméter terjedelmű és zömében gazdasági, pénzügyi iratokból áll. A darabszintű iratjegyzék az alábbi adatokat tartalmazza: jelzet (doboz, sorszám),: évkör, tartalmi kivonat (az irat jellege). Az iratokat követően a „könyv- formátumú” források jegyzékével zárul a segédlet.

A Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok címet viselő sorozat kötete a magyar levéltárak legjobb segédletkiadásai gyakorlatát felelevenítve, informatív és hasznos segédlettel teszi hozzáférhetővé dokumentumait, megkönnyítve e rendkívül értékes és gazdag gyűjtemény kutatását. A szakszerűségen túl az évtizedes kutatói illetve kutatószolgálati tapasztalat, és a megalapozott, elmélyült „anyagismeret” teszi praktikusan, jól kezelhetővé a Farkas Gyöngyi és Szijj Jolán nevével fémjelzett, elegáns külsővel megjelent kötetet, amely a Nemzeti Kulturális Alapprogram, Igazgatósága támogatásával, a Főnix Grafikai Stúdió, illetve a Danár Nyomda közreműködésével jelent meg.

Végül, de nem utolsósorban a 2000. év karácsonyára — a sorozat legfrissebb kötetként — egy reprezentatív Képeskönyvet jelent meg, amely a levéltár gyűjteményének legfontosabb és leglátványosabb darabjait kiváló, színes reprodukció formájában tárja az érdeklődők elé.

Ódor Imre

A KOSSUTH-EMIGRÁCIÓ OLASZORSZÁGI KAPCSOLATAI
1849–1866

Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Nyulásziné Straub Éva
Bp., 1999 (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok, 34.) 837 p.

Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára megjelent művek között az egyik legnagyobb vállalkozás Nyulásziné Straub Éva forrásgyűjteménye. A kötet azoknak a kiadványoknak a sorába illeszkedik, amelyek az emigrációba kényszerültek iratainak összegyűjtését és kiadását tűzték ki célul, és amely munkát Hajnal István^[1] és Jánossy Dénes^[2] kezdték meg. A sort ötven év után folytató kötet a források szűkebb köréből merít: a Magyar Országos Levéltárnak a témába illeszkedő iratanyagát teszi közzé. Ám a Kossuth-emigráció iratai kiadásának legszebb hagyományait követi akkor, amikor nem csak terjedelmes, hanem alapos, főleg az emigránsok levelezésén alapuló, gazdagon jegyzetelt bevezető tanulmány előzi meg a dokumentumközlést.

A forráskiadvány 719, magyar, francia, olasz, német és angol nyelvű irat teljes, részleges vagy regeszta szintű közlésére vállalkozik. A dokumentumok, túlnyomó többségben levelek, időrendben követik egymást, az iratok előtt hosszabb-rövidebb magyar nyelvű tartalmi kivonat olvasható. Az elmaradhatatlan levéltári jelzeteket szövegkritikai és — ahol ez szükséges — magyarázó jegyzetek egészítik ki. Az első dokumentum 1849. október 23-án kelt Vidinben, és a magyarországi olasz légió parancsnoka, Alessandro Monti küldte Kossuth Lajoshoz. 1851 szeptemberéig, amikor Kossuth az Amerikai Egyesült Államok segítségével elhagyhatta végre Törökországot, a levelezések fő témája az emigránsok helyzete, az internálás mielőbbi megszüntetésének kérdése volt. Ebben a legaktívabb szerepet Adriano Lemmi olasz kereskedő, a Mazzini és Kossuth közötti összekötő, majd Kossuth titkára vállalta. Ebből az időszakból való az Európai Központi Demokrata Bizottság felhívása és Mazzini több levele is. Ugyancsak itt olvashatók Vay László gróf, Kossuth konstantinápolyi képviselőjének és Giuseppe Carosini, Kossuth belgrádi ügynökének beszámolói. A következő több mint egy évet Mazzini és Kossuth levelezése uralja. Számos levél dokumentálja Alessandro Monti lombardiai küldetését is, aki a tervezett felkelés ottani megszervezését vállalta magára nem annyira Mazzini, mint inkább Kossuth iránti rokonszenvtől vezérelve. Szintén a lombardiai felkelés szervezése kapcsán tűnik fel egyre gyakrabban Türr István neve, aki később a magyar–olasz kapcsolatok egyik főszereplőjévé válik. Az 1853. évet egy dokumentum sem képviseli: az ez év februári sikertelen milánói felkelés után a magyar emigráció politikai aktivitása egy időre csökkent. A remény 1854-ben éledt újjá, amikor Anglia és Franciaország hadat üzent a Törökország ellen háborút folytató Oroszországnak. Ám a „hálátlan” Ausztria nem sietett egykori szövetségese segítségére, így a magyar emigráció cselekvési lehetőség nélkül maradt. A krími háború időszakát az 1849 után Konstantinápolyban tartózkodó Angelo Peroni olasz őrnagy egykori bajtársához, Klapka György tábornokhoz írt levelei villantják fel. A magyar emigráció olaszországi kapcsolatai igazán csak 1859-től váltak ismét aktívvá. Ezt mutatja, hogy amíg több évhez kapcsolódóan egyetlen levelet sem találunk, 1859-ből 110, 1860-ból 90 dokumentumot közöl a kötet, és a következő éveket is ilyen számarányok jelzik. 1859 elejétől Szarvady Frigyes, Teleki László gróf egykori titkára Párizsból folyamatosan beszámolt Kossuthnak a háborús készülődésről. A magyar ügy érdekében élénk levelezés folyt, többek között Alessandro Bixio, Napóleon Jerome herceg bizalmasa, Constantino Nigra, Cavour kabinetfőnöke, Pierre Marie Pietri, III. Napóleon barátja, Olivier de Lalande, Napóleon herceg megbízottja, illetve a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagjai: Kossuth, Klapka és Teleki László gróf részvételével. Szinte külön fejezet Klapka sűrű levélváltása Cavour piemonti miniszterelnökkel, majd az őt a kormány élén váltó Alfonso La Marmora tábornokkal. Itt olvashatók Kossuth Cavourhoz írt levelei és Pulszky Ferenc Kossuthnak küldött torinói beszámolói is. A villafrancai fegyverszünet okozta csalódás után egyre többször feltűnt a címzettek vagy a feladók között Garibaldi neve, aki aztán a sikert sikerre halmozó dél-itáliai hadjárat után és a Veneto tartomány felszabadítására szőtt tervek kapcsán, a magyarok legfőbb reményévé, és ezzel együtt a levélváltások még gyakoribb szereplőjévé vált. Az 1860 júliusában Palermóban felállított magyar légió újabb, éveken keresztül átívelő témát nyújtott, már csak azért is, mivel Kossuth is szívén viselte a légió sorsát. Ezt jelzik az egymást követő olasz kormányok tagjaival folytatott levelezései. Ettől kezdve, főképpen Garibaldival való levelezésének köszönhetően, még gyakoribb szereplővé vált Türr István. 1863–64-ben a lengyel felkelés nyújtott halvány reményt a magyar emigráció számára. Ebben az időszakban aktivizálódott különösen a nemzetközi diplomáciai színtéren a Magyar Bizottság nevében fellépő Komáromy György és Csáky Tivadar, akik Kossuthéktól függetlenül, sőt gyakran azok ellenében szervezkedtek, és akik Marco Minghetti olasz miniszterelnökkel is folytattak tárgyalásokat, amelyek egy megállapodás-tervezetig jutottak el. Az 1866. év fontosságát jelzi, hogy — a porosz–olasz–osztrák háborús konfliktus nyomán újjáéledő magyar reményeknek köszönhetően — minden korábbi évnél gazdagabb, több mint 120 ez évre datált dokumentumot közöl a kötet. Kossuth Marcello Cerruti külügyi államtitkárral, Bettino Ricasoli olasz miniszterelnökkel, Veratis di Castiglione gróffal, az olasz királyi kabinetiroda vezetőjével és az olasz kormány más tisztségviselőivel folytatott levelezést. Szintén az 1864 és 1866 közötti időszak eseményeibe enged bepillantást Dunyov István egykori honvédtisztnek, Garibaldi ezredesének és barátjának, Giuseppe Dassinak a sűrű levélváltása. A forráskiadvány az 1866. évvel bezárólag közöl dokumentumokat, az utolsó levél azonban 1876. november 9-én kelt Caprera szigetén: Garibaldi írta Türr Istvánnak. Ez a vázlatos áttekintés természetesen csak a főbb vonalait mutathatta be annak a gazdag tablónak, amely a levelezések nyomán a kötet oldalain kirajzolódik.

A kiadvány összeállítója olyan hatalmas forrásanyaggal dolgozott, oly sokfelé ágazó témát vizsgált, hogy a kötetben óhatatlanul maradtak pontatlanságok és következetlenségek. Itt csak az általam jelentősebbnek ítélt helyekre hívom fel a figyelmet. Alessandro Monti nem grófi, hanem bárói címet viselt (13., 27.), akkor is, ha Kossuth a leveleiben az előbbit használta (97., 99., 424.). Alessandro Monti nagyapjának, Carlo Montinak Bonaparte Napóleon adományozta 1812-ben az Itáliai Királyság bárója címet, amit I. Ferenc osztrák császár három évvel később megerősített.^[3] Ide tartozik, hogy Monti nem ezredes, hanem még csak alezredes volt, amikor Vincenzo Gioberti piemonti miniszterelnök kinevezte magyarországi követté (27.), ezt a megbízatását pedig nem Urbano Rattazzi (így, két t-vel!), hanem Claudio Gabriele de Launay miniszterelnök (1849. március 27. és május 7. között) vonta vissza 1849. március 30-án.^[4] Rattazzi 1849-ben nem töltött be miniszterelnöki pozíciót (27., 829.): igazságügy- majd belügyminiszterként az előző év december 15-én hivatalba lépő Gioberti-kormány egyik „erős embere” volt, de ennek bukása után, február 21-én Agostino Chiodo tábornok került a kormány élére.^[5] A 84. oldalon 1864. szeptember 28-át, a következő oldalon viszont szeptember 24-ét találjuk Alfonso La Marmora miniszterelnöki kinevezésének dátumaként. Ez a látszólagos ellentmondás — pontosabb fogalmazással — a következőképpen oldható fel: La Marmora tábornok szeptember 23-án kapott megbízatást egy kormány megalakítására, amely azonban csak szeptember 28-án lépett hivatalba.^[6] Alessandro Monti 1851-ben Kossuth kérésére nem Genfben, hanem Genovában szervezett bizottságot (172., 178., 183.), a francia Gęnes földrajzi név ugyanis Genovát jelöli. (Megjegyzendő, hogy a 289. oldalon Gęnes átírása már — helyesen — Genova.) III. Napóleon francia császár és Cavour nem 1859, hanem 1858. július 20-án tárgyaltak Plombiéresben (281.). Nyilvánvaló gépelési hiba Türr István egyik levelét 1985. október 25-re datálni (243.) csakúgy, mint az „1848-as tavaszi hadjárat”-ról írni (27.). Több következetlenség mutatkozik az idegen nevek írásában, amire az egyik legjobb példa Ludovico Frapolli neve, amely egy bekezdésen belül Frapoli és Frapolli formában is előfordul (329.). Garibaldi Türr Istvánhoz írt 1859. december 18-i levele nem Torinóban, hanem a lombardiai Finóban, a mai Fino Mornascóban kelt (349.). Garibaldi ugyanis 1859 december elejétől 1860 január végéig Giorgio Raimondi márki ottani kastélyában tartózkodott.^[7] Dunyov István nem volt honvédezredes (817.): alszázadosként léptették elő alezredessé 1849. augusztus 1-jei hatállyal, de ennek megerősítésére már nem maradt idő. Garibaldi 1860. október 31-én az addig őrnagyként szolgáló Dunyovot ezredessé nevezte ki.^[8] A kötet irodalomjegyzéke láthatóan nem törekszik a teljességre, de így is hiányolom Carlo Pecorini-Manzoni dokumentumokban gazdag monumentális összefoglalását,^[9] Attilio Vigevano hosszú éveken keresztül hiánypótló monográfiáját,^[10] Jászay Magda tanulmányait,^[11] továbbá a frissebb irodalomból Pasquale Fornaro könyvét, amely Marcello Cerruti pályafutását mutatja be.^[12]

Az itt említett pontatlanságok és hiányosságok a kötet értékét természetesen érdemben nem befolyásolják. Meggyőződésem, hogy a Nyulásziné Straub Éva által összeállított forráskiadvány a korszak kutatói számára megkerülhetetlen, a magyar–olasz kapcsolattörténet egyik alapműve.

Pete László

Előadások Vas megye történetéről III.

Szerkesztette: Tilcsik György
Szombathely, 2000 (Vas Megyei Levéltári Füzetek, 9.) 472 p.

A XVII. Vas Megyei Levéltári Napra (2000. április 26.) jelent meg Tilcsik György szerkesztésében az Előadások Vas megye történetéről III. című mű, a Vas Megyei Levéltári Füzetek 9. köteteként. Az első Vas Megyei Levéltári Napot még 1984-ben rendezték Szombathelyen azzal a céllal, hogy a szóban forgó intézményben folyó kutatómunkáról az érdeklődők képet kaphassanak. Az azóta évente megtartott rendezvény referátumai most már három kötetben hozzáférhetők. Az Előadások Vas megye történetéről I. (szerk. Tilcsik György, Szombathely, 1990) az 1984–1988, a II. kötet (szerk. Tilcsik György, Szombathely, 1993) az 1989–1993 közötti időszak előadásait tartalmazza. Dicséretes, hogy a Vas Megyei Levéltár a nagy érdeklődéssel kísért konferenciáin elhangzott, új kutatási eredményeket bemutató előadásokat az érdeklődők számára írásban is hozzáférhetővé teszi. Számos esetben az időkorlátok miatt egy-egy téma részletes kifejtésére szóban nem kerülhetett sor, a tanulmánykötetek viszont lehetőséget adtak a szerzőknek arra, hogy ezt írásban pótolják.

Az idén megjelent kötet az 1994-től 1998-ig megtartott öt év levéltári napjainak 45 referátuma közül 31-et közöl. Olyanokat, amelyek közléséhez hozzájárultak az előadók, amelyeket időben elkészítettek, és amelyeket még nem publikáltak. Az egyes levéltári napokról közölt írások száma jelentősen eltér, a két véglet: 1994-ből három, 1996-ból kilenc referátum. A tanulmányok többsége a megyei levéltár szombathelyi és kőszegi (fióklevéltár) munkatársainak tollából került ki. Rajtuk kívül több olyan szerző is helyet kapott, akik Vas megyei témát dolgoztak fel a szóban forgó levéltárakban végzett kutatómunka alapján. Így több történészműhely is képviselve van. A teljesség igénye nélkül megemlíteném Csorba Lászlót az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékéről, Hermann Róbertet a Hadtörténeti Intézet és Múzeumból, Katona Attilát a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Történelem Tanszékéről, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárából Dominkovits Pétert, a Zala Megyei Levéltárból Molnár Andrást.

A kötet a középkortól a közelmúltig terjedő időszak helyi történéseiről ad új ismereteket, vagy a meglévőket helyezi más megvilágításba. A főbb témakörök:

1. A választások és Vas megye a XIV–XX. században

2. Hitelek, hitelélet, pénzintézetek Vas megyében a XVIII–XX. században

3. Autonómia, önkormányzat, közigazgatás Vas megyében a XV–XX. században

4. Természeti csapások, tűzvészek, járványok Vas megyében az V–XX. században

5. Adatok 1848–49 és utóélete Vas megyei eseményeihez

A könyv precíz szerkesztői munkát tükröz. Valamennyi tanulmányhoz bő és pontos jegyzetapparátus kapcsolódik. E megállapítás alól sajnálatos kivétel Kun László Közigazgatás és hatalomgyakorlás egykor és ma c. munkája, az egyetlen hivatkozások nélküli írás, amely bevezető előadás voltából adódóan kevésbé Vas megyei vonatkozású. A kötetben publikált referátumok jegyzeteiben feltűntetett források legnagyobb részének lelőhelye a Vas Megyei Levéltár.

Valamennyi tanulmány bemutatására e recenzió keretében nincs mód. Ebből adódóan csak néhányról szólnék részletesebben. Tilcsik György: Tisztújítások és országgyűlési követválasztások a reformkorban Vas megyében című írásában a generális kongregációval, azok tisztújításával (a vizsgált korszakban hét alkalommal), a szavazati jog kérdésével, a szavazás módjával, a tisztújító közgyűlések lefolyásával és az országgyűlési követválasztó megyei közgyűlésekkel foglalkozik. Kóta Péter Áru- és pénzhitel Körmenden a reformkorban címet adta az 1995-ben elhangzott referátumának. Körmend mezőváros tanácsi és bírói jegyzőkönyveinek két kötetét vizsgálta a kölcsönügyletek szempontjából. Ezek alapján alkotott képet a hitelt felvevő iparosokról, a hitelezőkről, majd vont le a források szűkösségéből adódóan csak korlátozott érvényű megállapításokat.

A várostörténet iránt érdeklődők figyelmébe ajánlható Bariska István összegző tanulmánya: Vas megye városai a XV–XVI. században. Országos történeti háttérrel mutatja be a nyugat-magyarországi városrendiséget, a korabeli vasi városokat és birtoklásukat stb. A tanulmány végi konklúzió a Vas vármegyei városok országrendiségi és belső korporatív szerveződésének megakadását tükrözi a XV–XVI. században.

A közigazgatás-történet világába visz Söptei Imre Kőszeg szabad királyi város Főispáni Hivatala (1872–1876) című munkája. A tanulmányban a dualizmus kori Magyarország városhálózatának és a városok jogállásának rendezése során Kőszegen előállott változásokat, a helyi közigazgatás átalakulását, az új főispáni tisztséget, a kőszegi főispánok tevékenységét kísérhetjük nyomon. Az írás rövid időszakot fog át, ennek oka, hogy a nyugati végek négy szabad királyi városának (Kőszeg, Sopron, Ruszt, Kismarton) élére csak 1872. január 20-án nevezte ki Ferenc József főispánnak Mérey Károlyt, és az 1876. évi XX. törvénycikk szerint Kőszeg rendezett tanácsú várossá degradálódott, a szabad királyi városi cím meghagyásával.

Mayer László judaisztikai kutatásaiból most a szombathelyi zsidó hitközségben a múlt század utolsó harmadában bekövetkezett szakadás okait, eseményeit, következményeit (a hitközség intézményrendszerének, iskolájának, temetőjének szétválasztása) bemutató írására („Rend a községi ügyekben, míveltség és felvilágosodás.” — A szombathelyi zsidóság neológ és ortodox irányzatának elkülönülése 1867 és 1871 között) hívom fel a figyelmet.

Varga Nóra szintén egy eddig még feltáratlan terület, a szombathelyi kéjelgésügy történetét vázolja a XIX–XX. század fordulóján „A buja életnek gyakorlásábul származni szokott veszedelmes nyavalák” Szombathelyen a századfordulón című írásában. A prostitúció történetének országosan is csak az utóbbi években gazdagodott a szakirodalma, valószínű élénk érdeklődésre számíthat a referátum.

Bajzik Zsolt: A Vasvármegyei Honvédegylet története című referátumából az 1848-as eszmék ápolását és a szóban forgó szabadságharc árváinak, özvegyeinek segélyezését felvállaló civil szervezetnek a krónikáját ismerhetjük meg.

A közel félezer oldal terjedelmű, fűzött tanulmánykötet a magyaron kívül német és szlovén nyelvű tartalomjegyzékkel is rendelkezik. A tanulmányok lehetőséget adnak a történelmi Magyarország más régióival történő összehasonlításokra, párhuzamok állítására. Elsősorban Vas megye története, illetve a történettudomány egyes részterületei (had-, közigazgatás-, hitelélet- és banktörténet stb.) iránt érdeklődőknek ajánlható.

Kalocsai Péter