ERDŐS FERENC – TYEKVICSKA ÁRPÁD – G. VASS ISTVÁN

A kárpótlási folyamat során

keletkezett iratanyag levéltári értékelése^[1]

I. A kárpótlási folyamat főbb állomásai
és az ügyintézés néhány sajátossága^[2]

A kárpótlási folyamat Magyarországon 1989-ben kezdődött. Az ezzel kapcsolatos feladatokat kezdetben a Belügyminisztérium Titkárságán szervezett részleg látta el. A személyes szabadságot jogtalanul korlátozó korábbi intézkedések okozta anyagi hátrányok kárpótlásával kapcsolatos, egyre terebélyesedő feladatok végzésére, illetve a kárpótlással kapcsolatos további jogszabályok előkészítésére azonban 1990. szeptember 1-jén Országos Kárpótlási Hivatal (OKH) elnevezéssel önálló szervezetet hoztak létre. Ennek jogutódaként — a tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény felhatalmazása alapján — a kormány 1991. augusztus 1-jei hatállyal létrehozta az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalt (OKKH), amely a fenti, illetőleg az ezt követően megalkotott kárpótlási törvények hatálya alá tartozó ügyekben járt el.

A Hivatal létrehozásáról szóló 101/1991. (VII. 27.) Korm. rendelet szerint a Hivatal országos hatáskörű, önálló államigazgatási szerv, amelynek felügyeletét a Kormány által kijelölt miniszter látja el. Élén elnök áll, akinek munkáját két elnökhelyettes segíti. A Hivatal területi szerveiként megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalok működnek.

Az állam által az állampolgárok tulajdonában 1939–1989 között igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló I. és II. kárpótlási törvény (1991. évi XXV. és 1992. évi XXIV. tv.) alapján 817 840, illetve 78 933, majd az 1994. évi II. tv. („pótbeadás”) alapján további 532 875 beadvány érkezett a Hivatalhoz. Összesen tehát 1 429 648. A jogszabályok értelmében a kérelmeket első fokon a megyei (fővárosi) kárrendezési hivatal, másodfokon az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal bírálta el. A Hivatal jogerős határozatát a bíróság előtt lehetett megtámadni.

A kárpótlás iránti kérelmet az illetékes megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalhoz kellett benyújtani:

·         Abban az esetben, ha a kárpótlás alapjául szolgáló vagyontárgyak között ingatlan is volt, az ingatlan fekvése szerinti megyei (fővárosi) kárrendezési hivatal járt el.

·         Ha az elvett ingatlan több megye területére esett, a kérelmet a jogosult választása szerinti megyei (fővárosi) kárrendezési hivatal bírálta el.

·         Ha a jogosult állandó lakóhelye külföldön volt, az eljárásra a fővárosi kárrendezési hivatal volt illetékes.

Az 1991. évi XXV. tv. 20. §-a kimondta, hogy a kárpótlás céljára kijelölt földterületek árverés útján kerülnek a kárpótlásra jogosultak részére értékesítésre. A törvény, illetve a végrehajtásáról szóló 104/1991. (VIII. 3.) Korm. rendelet szerint a megyei (fővárosi) kár-rendezési hivatalok feladata az árverések lebonyolítása és adminisztrálása.

A személyi sérelmek orvoslása a 93/1990. (XI. 21.) Korm. rendelettel kezdődött, amely az 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek, valamint az 1956. évi forradalommal és szabadságharccal összefüggésben elítéltek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezését célozta. (Ennek alapján kérelem a mai napig is benyújtható.) A kérelmek elbírálása az OKH, illetve az OKKH feladata volt, jelenleg pedig a Központi Kárrendezési Iroda (KKI) feladata. 1999. decemberéig 461 257 kérelem érkezett be.

Az életüktől és szabadságuktól 1939. március 11. és 1989. október 23. között politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. tv. (III. kpt.) hatálya alá eső ügyekben az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal járt el első fokon. Amennyiben a hivatkozott tv. 2. § (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott sérelem („A sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntető ügyben hozott ítélet végrehajtása során, olyan módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt.”) bekövetkezésének körülményeit okirattal kétséget kizáróan nem lehetett bizonyítani, az ügyet az illetékes bírósághoz kellett áttenni. Egyéb sérelmek kapcsán felmerült vitás kérdésekben az OKKH Jogi Osztálya illetve Társadalmi Kollégiuma állásfoglalása alapján döntöttek. A meghozott határozatokat természetesen ez esetben is meg lehetett támadni bíróság előtt. A III. kpt. alapján 358 277, majd az 1994. évi pótbeadás során további 78 769 kérelem érkezett be.

A nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. tv. hatálya alá tartozó ügyekben ugyancsak az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, illetve a Központi Kárrendezési Iroda jár el első fokon. Határozataival szemben bírósághoz lehet fordulni jogorvoslatért. 1999, decemberéig 14 547 kérelem érkezett. (Újabb kérelmek beadására jelenleg is van lehetőség.)

A kárpótlási folyamat azonban nem zárult le a ’90-es évek első felében megalkotott törvényekkel. Az 1997. évi XXIX. tv. lényegesen kiterjesztette a személyi kárpótlásra jogosultak körét, egyben elrendelte a második világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból munkaszolgálatot teljesítő valamennyi személy, illetőleg ezek leszármazottainak vagy hozzátartozóinak kárpótlásban részesítését. Első fokon ezekben az ügyekben is az OKKH járt el. A törvény végrehajtása során hivatalból felülvizsgáltak 271 517 korábbi kérelmet, és közel ugyanennyi ügyben új határozatot hoztak. Míg a jogosultak körének említett kiterjesztése folytán 203 604 új kérelem érkezett be, és közel ennyi határozat született. Ezek felülvizsgálatát ezúttal is az illetékes bíróságtól lehetett kérni.

A szándék nyilvánvalóan az volt, hogy a kárpótlással összefüggő feladatok ellátására létrehozott szervezet egyes szintjei (az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, illetve annak területi szervei, a megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalok) részére világosan elkülönülő hatásköröket állapítson meg. A több megye területén fekvő ingatlannal rendelkezett kérelmezők ügyének elbírálási módja azonban eleve kizárta, hogy egy-egy megyei kárrendezési hivatal tevékenysége szorosan a saját megyéjéhez kapcsolódjon, illetve, hogy minden, a megyéhez kapcsolódó tulajdoni kárrendezési igényt valóban az adott megyében bíráljanak el. Végképp tarthatatlanná vált a törvényalkotó szándéka e tekintetben, miután a beadott kérelmek száma az eredetileg számítottnak minden esetben a többszörösére rúgott, és azok meglehetősen egyenetlen terhelést jelentettek egyrészt az OKKH apparátusára, másrészt a fővárosi, illetve egyes megyei hivatalokra. Ezért kezdettől fogva éltek azzal a lehetőséggel, hogy az ügyek egyes csoportjait átirányították azokhoz a hivatalokhoz, amelyekhez kevesebb beadvány érkezett, illetve a személyi sérelmekkel kapcsolatos beadványok egy részét az OKKH-tól a kevésbé leterhelt megyei hivatalokhoz. Mindebből az következik, hogy az egyes megyei hivatalok működése során keletkezett iratanyag nem válik el egymástól markánsan, nincs önálló karaktere, az adott vidékhez egyértelműen kötődő információ- és adattartalma. Ezért máris előrebocsátjuk, hogy az iratanyagnak a területi szervek megszűnésével párhuzamosan végrehajtott centralizált elhelyezése — az államigazgatási feladatok észszerű megszervezésén túl — levéltári szakmai szempontból is indokolt volt. A továbbiakban egységes egészként kezelendő iratanyag a Magyar Országos Levéltár illetékességébe tartozik.

II. Az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal iratkezelési gyakorlata

A Hivatal iratkezelési gyakorlatát alapvetően meghatározta az a körülmény, ami az egész kárpótlási szervezet működését is jellemezte: a feladatokat megállapító jogszabályok minden esetben úgy születtek meg, hogy nem volt megbízható felmérés az érintettek, a kárpótlási igénnyel fellépők számáról, azaz az elvégzendő feladat nagyságáról. Így mind az OKKH apparátusának, mind az iratkezelési feladatokat ellátó részlegének kiépítése, illetőleg a feladatok ellátásához szükséges technikai és szellemi háttér megteremtése (pl. számítógépek és megfelelő programok beszerzése) csak bizonyos késéssel követte az olykor néhány hét alatt elképesztő méretekben feltorlódó feladatokat.

Kezdetben, a többségükben a Belügyminisztérium állományából, illetve a tanácsi apparátusból átvett munkatársak az ott megismert ügyviteli-iratkezelési gyakorlatot igyekeztek adaptálni az új feladatokra. Végül is az OKKH-ban — ahol különösen a személyi sérelmekkel kapcsolatos beadványok tömegének nyilvántartása és kezelése okozott nehezen megoldható problémát — egy főszámos–alszámos iktatási rendszer honosodott meg. Az egyes szervezeti egységek részére iktatási számkeretet (a hivatali szóhasználat, illetve a később kiadott iratkezelési szabályzat szerint: „iktatási sávot”) állapítottak meg, amelyen belül több éven keresztül folyamatosan emelkedő sorszámon iktatták az új beadványokat, vagy hivatalból kezdeményezett ügyeket. A Hivatal szervezetének módosulásával természetesen a számkeretet használó szervezeti egység is módosulhatott. Az 1995–1998 közötti felhasználást az alábbi kimutatás tükrözi: 

 A hivatali szervezet kiépítésével kapcsolatos nehézségek magyarázzák, hogy — különösen kezdetben — nem tudtak az iratkezelés valamennyi formai és tartalmi követelményének eleget tenni. (Az ügyiratokon belüli levelezés több darabját, különösen az első években, iktatás nélkül „szerelték” az aktához, az iktatóbélyegző használata meglehetősen rapszodikus volt stb.) Az elvégzett munka, illetve a megoldott feladat nagyságát ugyanakkor érzékelteti, hogy az iktatási adatállományok jelenleg több mint 5 millió tételt (rekordot) tartanak nyilván!

A területi (megyei, fővárosi) kárrendezési hivatalok a tulajdoni sérelmekkel kapcsolatban beérkező kérelmek nyilvántartásba vételére külön-külön 1-től kezdődő, éveken keresztül folyamatosan növekvő iktatószámot használtak. Ezért minden iktatószám csak az illető hivatal kódjával együtt (pl.: 01 — Budapest, 02 — Baranya, 03 — Bács-Kiskun, 04 — Békés stb.) alkalmas az ügyirat azonosítására.

Az első ügyviteli utasítás 1992-ben született, ez azonban az iratkezelésre vonatkozóan csak néhány alapvető előírást tartalmazott. Irattári terv ekkor még nem készült.

Az OKKH első, az iratkezelés minden kérdésére — postabontás, iktatás, ügyintézői feladatok, irattározás, selejtezés stb. — kiterjedő iratkezelési szabályzata és irattári terve csak 1995 végén készült el, és azt 1996. január 1-jei hatállyal vezették be. Ennek egyik lényeges előírása a korábbi években meghonosított „sávos” iktatási rendszer kiterjesztése az újabban létesült szervezeti egységekre, az addigra már lényegében kialakult gyakorlatnak megfelelően. Az 1996. évi iratkezelési szabályzat, illetve a mellékleteként kiadott irattári terv másik fontos előírása, hogy az egyedi kárpótlási ügyek aktáit teljes-körűen maradandó értékűnek nyilvánítja. Ezzel kapcsolatban azonban a Magyar Országos Levéltár jelezte, hogy majd az iratanyag elemzése során szerzett tapasztalatok alapján alakítja ki végső álláspontját.

A Központi Kárrendezési Iroda és területi szervei egységes iratkezelési szabályzatát 1999. február 1-jei hatállyal adták ki.

Amint alább még látni fogjuk, az egyedi kárpótlási ügyek iratainak nyilvántartása, kezelése során több esetben „szabálytalan”, egyedi megoldást alkalmaztak. Ezek a megoldások sok esetben egymással sem kompatibilisek. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy ez az irat-nyilvántartási és irattározási gyakorlat kiállta a próbát: megfelelő színvonalon — ha nem is zökkenők nélkül — segítette az ügyintézők munkáját, a Hivatalra háruló feladatok teljesítését. Ami szintén nem közömbös: a végeredményt látva, levéltári szempontból, a majdani kutatók szempontjából nézve is használható.

Ezzel szemben az OKKH központi igazgatási szerveinek iratkezelése sohasem volt megnyugtatóan rendezve. Az irattári tervet nem alkalmazták, a szó igazi értelmében vett köz-ponti irattár nem működött. A most megindult rendezés során derül ki, hogy a megmaradt iratanyag mennyire tükrözi a Hivatal munkáját, a kárpótlási folyamat „levezénylését”, az ennek során felvetődött elvi és gyakorlati kérdéseket. Mennyire alkalmas a folyamat utólagos — történeti — elemzésére, értékelésére.

III. A kárpótlási folyamat egyes ügytípusainak intézése során
keletkezett iratanyag főbb jellemzői^[3]

a) A vagyoni kárpótlási ügyek iratai

A legjelentősebb mennyiséget az e feladatkörhöz kapcsolódó iratok képezik. A Hivatal, és területi szervei által keletkeztetett vagyoni kárpótlási iratok mennyisége — a földárverések dokumentumai nélkül — megközelíti a 10 ezer iratfolyómétert.

A kérelmezőnek minden esetben az 1991. évi XXV. tv. végrehajtása tárgyában kiadott 104/1991. (VIII. 3.) Korm. rendelet, illetve az 1992. évi XXIV. tv. végrehajtása tárgyában kiadott 92/1992. (VI. 10.) Korm. rendelet melléklete szerinti űrlapokat kellett kitölteni, aszerint, hogy a tulajdoni sérelem tárgya föld, ház, vállalkozás, illetve értéktárgy volt-e. Minden tulajdoni tárgyról, vállalatról, ingatlan esetében helyrajzi számról külön adatlapot kellett kitölteni. Az adatlapokhoz az ott feltüntetett adatokat alátámasztó mellékleteket (telekkönyvi kivonat, levéltári dokumentumok másolata, önkormányzatoktól, termelőszövetkezetektől beszerzett igazolások stb.) kellett csatolni.

Az ügyirat a Hivatal által hozott határozattal zárul, amely tartalmazza a kérelmező és az egykori sérelmet szenvedett valamennyi lényeges adatát, a kérelemben feltüntetett valamennyi tulajdoni tárgyra kitér, ezekre vonatkozóan ellenőrzött és hiteles adatokat tartalmaz (pl.: a mezőgazdasági ingatlan területére, aranykorona értékére; államosított vállalat esetében a foglalkoztatottak létszámára; a házas ingatlan komfortfokozatára, alapterületére stb.), és természetesen magában foglalja az ügyben hozott érdemi döntést. Ezek a határozatok a mellékletek nélkül is teljesértékű információt adnak a kérelmezőről, a sérelmet szenvedettről, illetve az adott eseményről, szituációról. Ezen iratok vitathatatlanul maradandó értéket képviselnek, megőrzendők.

Amennyiben az ügyfél a döntést nem fogadta el, jogorvoslati kérelemmel fordulhatott az OKKH-hoz, ezt követően pedig a bírósághoz. Az ezen eljárási fázisokban keletkező iratok szintén az alapiratok mellett találhatók, illetve amennyiben jelenleg még a jogorvoslati főosztály anyagával együtt egy másik irattárban vannak, tervezik azok visszarendezését.

A fentiekből következik, hogy az egyes ügyiratokban jelentős mennyiséget képviselnek a beadványok, az egykori tulajdonra vonatkozó „F”, „V” és „H” lapok, valamint a telekkönyvi betétek, államosítási határozatok másolatai, levéltári igazolások, személyi és családi kapcsolatokra vonatkozó okiratok, kivonatok. Véleményünk szerint ezen iratok nem képeznek maradandó értéket,^[4] ügyviteli érdekekre való tekintettel azonban — mivel a kárpótlási folyamat még nem zárult le teljesen — az ügyviteli szempontból indokolt leghosszabb ideig megőrzendők, és csak ezt követően selejtezhetők. Ezáltal mintegy 30-40%-kal csökkenthető az iratanyag mennyisége. A mennyiség további csökkenését fogja eredményezni az ügyintéző által keletkeztetett fogalmazatok, feljegyzések, továbbá a határozatok duplum- és másolati példányainak selejtezése. A selejtezéssel egy időben az ügyiraton belül helyre kell állítani a megmaradó iratok (tehát a határozatok, a fontos információkat tartalmazó egyedi jellegű dokumentumok, és a határozathozatalt követő esetleges bírósági eljárással kapcsolatos dokumentumok) kronológiai rendjét.

b) A személyi kárpótlási ügyek aktái

A személyi kárpótlási ügyek intézésével összefüggésben keletkezett iratanyag mennyisége közel 3500 ifm.

Míg a tulajdoni kárpótlási ügyek túlnyomó többsége egyetlen aktus, egyetlen forduló során lezárult, addig a személyi sérelmek kárpótlása eleve több síkon, több fázisban történt, a sérelem elszenvedésének bizonyítása is nehezebb, bonyolultabb volt.

Az 1989–90-ben megszületett úgynevezett semmisségi törvényekből következett, hogy az 1956. évi forradalommal összefüggő, valamint az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélésekkel, illetve az állampolgárságtól történt megfosztással okozott sérelmeket orvosolni kell. A kárpótlás első fázisában a munkajogi és társadalombiztosítási hátrányok megszüntetéséről gondoskodtak. (Tehát például a szabadságvesztés időtartamát munkaviszonyban töltött időnek ismerték el, és ennek megfelelően emelték az érintettek nyugdíját.) Ugyanez az érintetti kör beadta kérelmét a III. kárpótlási törvény alapján is, majd 1994-ben és 1997-ben ismét kérelemmel fordulhatott a Hivatalhoz. Mindez a tulajdoni kárpótlási aktákhoz képest sokkal gazdagabb, sokszínűbb — emberi sorsokat tükröző — irategyüttest hozott létre.

Miután a személyi kárpótlási ügyekben első fokon mindig az OKKH járt el, így itt az iktatószám 1992 óta a kijelölt számkereteken belül folyamatosan növekvő szám lett. A fent ismertetett különböző jogszabályokhoz kapcsolódó újabb és újabb beadványok kaptak új iktatószámot (főszámot), és az ezekhez kapcsolódó további ügyiratdarabok alszámot. Mivel azonban az előző beadványok és a hozzájuk kapcsolódó iratok is tartalmaz(hat)tak az újabb beadvány elbírálásához figyelembe veendő adatokat, ezért — az esetek többségében — az iratokat egy „aktában” egyesítették. Ezen túlmenően sajátos megoldást alkalmaztak az 1997. évi XXIX. tv. végrehajtása során: a beadványoknak úgynevezett „családszámos” csoportosítását és együttes elbírálását. Ez azt jelenti, hogy az egykori hozzátartozó élete elvesztéséért járó kárpótlás iránti kérelmeket, a sérelmet szenvedettre utaló, folyamatosan növekvő azonosító szám segítségével vonták össze, és később e számok szerint irattározták.

A személyi kárpótlási aktákban az alábbi jellegzetes irattípusok találhatók:

A munkajogi, társadalombiztosítási ügyek rendezésével kapcsolatban:

·         beadvány a BM Igazgatási Főosztályához nyugdíj-kiegészítés ügyében (1989);

·         beadvány a Társadalombiztosítási Igazgatósághoz (életút-leírással);

·         a BM-ben őrzött operatív nyilvántartási karton másolata;

·         közbiztonsági őrizetből történt elbocsátás okmányának másolata;

·         Megyei bíróság semmissé nyilvánító végzése (1989).

A személyi kárpótlással kapcsolatban:

·         levelezés a Kárpótlási Hivatallal (a III. Kpt. hatálybalépése előtt);

·         beadvány a Kpt. által rendszeresített űrlapon — életútleírással (+ reklamáció, sürgetés);

·         hatósági bizonyítvány a szabadságkorlátozásról és a nyugdíj-kiegészítésről;

·         1992. dec. 15: az OKKH határozata, majd a határozat visszavonása;

·         új határozat egyösszegű kárpótlás megállapításáról.

A nemzeti gondozási díj megállapításával kapcsolatban:

·         adatlap a nemzeti gondozási díj igényléséhez (lényegesen tartalmasabb, sokrétűbb adatokat tartalmaz, mint a kárpótlási adatlap!) — ezen is található részletes életút-leírás;

·         határozat nemzeti gondozási díj megállapítására.

Hangsúlyozandó, hogy mindez sok esetben egyetlen személyhez kapcsolódóan, egyetlen aktában megtalálható, bár az ügyintézés során — mint már utaltunk rá — egyes személyek esetében nem sikerült valamennyi kérelmet, az ügy valamennyi fázisát egy aktában egyesíteni. Ezek az iratok sokoldalúan tükrözik az emberi sorsokat, életutakat, ezért a későbbi társadalmi, szociológiai kutatások fontos forrásanyagává válhatnak, tehát maradandó értéket képviselnek. Természetesen az akták többsége „egyszerű” kárpótlási ügy, amely a III. kárpótlási törvénnyel kapcsolatos beadvánnyal keletkezett, és annak elbírálásával le is zárult.

A továbbiakban, az irattárban elvégzendő rendezés során az egy-egy személyre vonatkozó ügyiraton belül az iratokat keletkezésük sorrendjében kell elhelyezni. A jogerős határozatok — a tulajdoni kárrendezési ügyekben hozott határozatokkal szemben — meglehetősen szűkszavúak, a beadványok, és az ahhoz csatolt igazolások, egyéb dokumentumok nélkül szinte alig értelmezhetők. Ezért itt ez utóbbiak is megőrzendők. A személyi kárpótlási ügyekben körültekintő szelektálást lehet végezni, amelynek során elsődlegesen a duplumok, a másodpéldányok, az ügyintéző fogalmazatai, feljegyzései selejtezhetők.

c) Földárverési és birtokrendezési ügyek iratai

Ezen iratok terjedelme: kb. 1000 ifm. Az 1991. évi XXV. tv. és az 1992. évi II. tv. alapján a termelőszövetkezeteknek és állami gazdaságoknak kárpótlási földalapot kellett képezniük (I. kárpótlási földalap). Az árverésekkel érintett községekben az egykori tulajdonosok (a kárpótlásra jogosultak) és a földet használó gazdasági szervezetek (tsz-ek, állami gazdaságok), illetve azok tagjai, alkalmazottai képviselőiből érdekegyeztető fórumok alakultak, amelyek lehetőséget teremtettek az egymással szemben álló igények kifejezésre juttatására, de egyben kötelességük volt a méltányos megegyezésre való törekvés. Az egyeztetést követően, valamint a szakhatóságoktól bekért nyilatkozatok alapján a területileg illetékes földhivatalok határozatot hoztak az I. kárpótlási földalap elkülönítéséről.

Ezzel párhuzamosan a Hivatal számítást végzett a beérkezett igények alapján a földterületre és az aranykorona-értékre. A Hivatal a földalapot képező gazdálkodó szervezeteket — a Központi Statisztikai Hivatal azonosító számainak felhasználásával — jegyzékbe foglalta. E KSH azonosító számok alapján tartják nyilván az árverésre bocsátható mezőgazdasági ingatlanokat, és ezek a számok képezik egyben az irattározás alapját is. Az érintett gazdálkodó szervezetek száma: 1577. A földalap kijelölések összesített értéke: 40 927 400 aranykorona. 1999. december 31-éig 21 183 árverést bonyolítottak le.

Az állami tulajdonú földek kárpótlási célú pótlólagos kijelölése (II. kárpótlási földalap) 1994-ben szintén megtörtént. Ez 739 gazdálkodó szervezetet érintett, és 5183 árverésen 1 701 788 aranykorona értékű föld kelt el.

Az árverések ügyirataiban az alábbi fontosabb irattípusok találhatók:

·         a gazdálkodó szervezet javaslata a termőföldterület felosztására, a kárpótlási földalap kijelölésére,

·         az egyeztető fórum, illetve az érdekeltek állásfoglalása,

·         a földhivatalok határozata, térképvázlatok, a földrészletek feltüntetése.

 Ezt követi a lebonyolított árverések dokumentációja:

·         a résztvevők nyilvántartása,

·         a jogosultság ellenőrzése és az ehhez kapcsolódó jogbiztosító iratok,

·         az árverésről felvett jegyzőkönyv,

·         statisztikai összesítő,

·         kiosztási földkönyv-vázlat.

 A jegyzőkönyv eredeti példánya a Hivatalban maradt, a területileg illetékes földhivatalok a további ügyintézés céljából másodpéldányt kaptak.

Egy-egy földárverés megtekintett dokumentációja meggyőzően és sokoldalúan bizonyította ezen iratok történeti értékét. Ugyanis tulajdonjogot állapítanak meg és rögzítenek, egy soha nem volt (és reményeink szerint meg sem ismétlődő) folyamatot tükröznek. Ezen túlmenően — adattartalmuknál és egyedi jellegüknél fogva — a jövőben elkészítendő nemzeti kataszter- és földnyilvántartás alapját képezik. Ebben az anyagban mindössze ún. tisztogató selejtezés elvégzését lehet javasolni, és természetesen itt is az iratok kronológiai és logikai rendjének helyreállítását.

IV. Számítógépes adatállományok

a) Iratkezelési segédletként funkcionáló adatbázisok

 A kárpótlással összefüggő feladatok ellátásához 1991 szeptembere óta használnak számítástechnikai eszközöket. Ezt megelőzően, az Országos Kárpótlási Hivatalban, illetve még korábban a BM-ben hagyományos kézi iktatással vették nyilvántartásba az iratokat. Az I. kárpótlási törvény megjelenése után azonban néhány hónap alatt (1991. aug. 12–december vége között) 817 000 beadvány érkezett az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz, illetve a megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalokhoz. Ezek nyilvántartásba vétele, a kapcsolódó beadványok összeszerelése csak számítógépek, illetve megfelelő iktatási programok birtokában volt lehetséges.

Az informatikai háttér kialakítását külső cégekre, az INTERFACE Kft-re, illetve a ZALASZÁM Kft-re bízták. Az egyes cégek az általuk készített programokat nem azonos programnyelven írták, és értelemszerűen a programírás során egymástól eltérő megoldásokat alkalmaztak. Az így keletkezett adatállományokat jelenleg tehát csak számítástechnikai szakember tudja összekapcsolni, illetve a bennük levő adat-összefüggéseket feltárni.

A kárpótlással összefüggő beadványok és levelezés azóta is ugyanezekkel a programokkal, illetve ezek továbbfejlesztett változatával történik. A kárpótlási folyamat során született, fent ismertetett törvények által meghatározott különböző kárrendezési és kárpótlási aktusokhoz kapcsolódóan — az egymástól elkülönülő iktatási számkereteknek, illetve a megyekódokkal megkülönbözetett iktatószám-tartományoknak megfelelően — jött létre egy-egy önálló iktatási adatállomány.

Az iktatási program segítségével rögzítették a beadványok, azaz a végrehajtási rendeletek által meghatározott adatlapok, valamennyi adatát. (Az iktatási adatállomány egyes rekordjait alkotó mezők tehát túlnyomórészt a hivatkozott kárpótlási törvények mellékletében előírt adatlapok rovatait tükrözik.) Nem rögzítették azonban a beadványhoz (adatlaphoz) mellékelt esetleges iratok — születési anyakönyvi kivonat, hagyatéki végzés, hatósági igazolás stb. — tényét és adatait.

A területi szerveknél és az OKKH-ban az egyes feladatokra kezdettől fogva azonos szoftvereket használtak. A különböző megyék a vagyoni kárpótláshoz kapcsolódó iktatási adatállományaikat meghatározott időközönként mágneses adathordozón felküldték az OKKH-ba, ahol azokból egységes adatállományt hoztak létre. A személyi kárpótlási beadványok iktatása — mint láttuk — mindig központilag az OKKH-ban (KKI-ban) történt. Azokat a határozatokat, amelyeket a megyei (fővárosi) hivatalok az ügyintézés meggyorsítása érdekében ideiglenesen átvett ügyekben hoztak, heti rendszerességgel juttatták vissza. A területi szervek és a Központ számítógépei 1995 óta vannak egymással hálózatba kötve. Ettől az időponttól kezdve biztosítva van az on-line-kapcsolat, a naprakész információcsere, a többi hivatal adatállományába való betekintés, illetve az adatállományok elektronikus úton való továbbítása a Központba.

Minden adat, amit a területi szerveknél számítógépen rögzítettek, az a Központban is rendelkezésre áll, rendszeresen elmentették, illetve elmentik. Az iktatási adatállományok jelenleg a szerveren találhatók, amelyeket arról naponta DAT kazettára mentenek. Ezen felül havi archiválás is folyik a KKI adatvédelmi szabályzatában meghatározott módon. Az iktatási adatállományok kinyomtatása nem indokolt (nem is lenne célszerű). Jelen formájában az ügyviteli célú keresés jól megoldott.

Az utóbbi évek jelentős fejleménye, hogy megalkották a teljes iratanyag egységes számítógépes nyilvántartására alkalmas programot. E program segítségével olyan új adatállományt hoznak létre, amely tartalmazza mind a tulajdoni, mind a személyi kárpótlási ügyiratok néhány fontosabb adatát (iktató- és egyéb azonosító számok, a kérelmező neve és adatai, az ügyirat irattári helye, esetleges „mozgatásának” adatai stb.). Egyidejűleg magukra az ügyiratokra a számítógép által előállított vonalkódos címkéket ragasztanak. Az irat-nyilvántartási rendszer teljessé tétele szempontjából igen fontos az a jelenleg folyamatban levő munka, amelynek során — a személyi kárpótlással kapcsolatos ügyiratoknak a megyei irodáktól való átvételével párhuzamosan — vonalkódos címkével látnak el mintegy 900 000 személyi kárpótlási ügyiratot, és ezek adatait a számítógépen is ellenőrzik, illetve az új irattári helyet rögzítik. Így 2000 nyarára — a vonalkódos címkével már korábban ellátott közel 1,5 millió vagyoni kárpótlási aktával együtt — az egyedi ügyek legkorszerűbb számítógépes nyilvántartása minden tekintetben teljessé válik és naprakész adatokat tartalmaz. Az Iratnyilvántartó Rendszer segítségével ezt követően egyértelműen tudni lehet, hogy melyik ügyirat fizikailag hol található, illetve melyek azok az ügyiratok, amelyek nincsenek meg. Az ügyiratok mozgatását is a vonalkódos rendszerrel regisztrálják, tehát az iratkezelők és ügyintézők munkája nyomon követhető, felelőssége egyértelműen megállapítható. A rendszer segítségével valamennyi adatállományban egyszerre lehet keresni — egyelőre természetesen csak azokra az adatokra, amelyeket ez az adatállomány jelenleg tartalmaz.

b) Az úgynevezett elintéző rendszerek

 A személyi és vagyoni kárpótlási ügyek, valamint az árverési ügyek intézését számítógépes programok segítették. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a határozat szövegének sablonja és bizonyos típuslevelek (pl. hiánypótlásra való felhívás stb.) sablonjai segítették az ügyintézők munkáját, hanem olyan segédprogramok is, amelyek a sérelmet szenvedett által igazolt adatok betáplálása alapján a határozat érdemi részére (a kárpótlási jogosultság mértéke, kárpótlási jegyek összege stb.) vonatkozó adatokat is generálta.

E tekintetben azonban — kötelező eljárási utasítás hiányában — a megyék gyakorlata nem volt egységes. A határozatok kezdetben egyébként is hagyományos módszerrel, írógépen készültek. Később ugyan általánossá vált a határozatok számítógépen való elkészítése, de — kötelező előírás híján — nem mindenütt őrizték meg a gépen. A kapott tájékoztatás szerint jelenleg a megyei hivatalok által vagyoni kárpótlási ügyekben hozott határozatok 70-75%-a található meg a számítógépes adatállományban. Ugyanakkor a nyugdíj-kiegészítési, személyi kárpótlási, nemzeti gondozási ügyekben hozott valamennyi határozat megtalálható a számítógépen, kivéve az 1993. október 15-e előtt hozott elutasító határozatokat.

A földárverésekről felvett jegyzőkönyvekről ugyanez mondható el. Teljes egészében megtalálhatók viszont a számítógépes adatállományokban az árverések eredményeként létrejött tulajdonjogi változásokat tükröző adatok (a korábbi tulajdonos és az új tulajdonos neve, helyrajzi számok, az ingatlan területe, értéke, művelési ág, a szerzés jogcíme stb.), ami a nemzeti földkataszter létrehozásával kapcsolatos fentebb említett elképzelések megvalósítása szempontjából felbecsülhetetlen értékű.

Szükségtelen hangsúlyozni, hogy a számítógépen található adatállományok — mind a segédletként funkcionálók, mind az ügyintézést segítők —fontos történeti értéket képviselnek. A kutatás számára történő majdani hasznosításuk kiemelkedően fontos érdek.

Fentebb azonban utaltunk rá, hogy az egyes iktatási és „elintéző” rendszereket különböző cégek készítették, más-más programnyelven és különböző megoldásokat alkalmazva. Az egyes adatállományokhoz kapcsolódó kereső programok bárki számára jól használhatók, aki átlagos felhasználói ismeretekkel rendelkezik, de jelenleg értelemszerűen az ügyintézést „szolgálják”, azaz elsősorban a kérelmezőre vonatkozó információk visszakeresését támogatják, és nincsenek tekintettel a kutatási igényekre, amelyek a jövőben inkább a sérelmet szenvedettekre fognak összpontosítani. A jövőbeni kutatás szempontjából különösen hátrányos, hogy amennyiben a különböző kárrendezési és kárpótlási eseményekhez kapcsolódó egyes adatállományok „összekapcsolásával” kell valamilyen adatsort létrehozni, vagy kérdést megválaszolni, azt már csak számítógépes szakember tudja elvégezni.^[5]

V. Az iratanyag további őrzésével, feldolgozásával,
levéltári átadásával összefüggő néhány kérdés

Az elmúlt években az Országgyűlés és a Kormány több olyan jogszabályt alkotott, amelyek a kárpótlási folyamat fokozatos lezárását célozták. Ezzel összefüggésben rendelkezni kellett a keletkezett iratanyag további sorsáról is. A vagyoni kárpótlási eljárások lezárásával összefüggő egyes kérdésekről szóló 1997. évi XXXIII. törvény — a levéltári törvényre hivatkozva — kimondja, hogy az OKKH, valamint a megyei (fővárosi) hivatalainál keletkezett iratanyaggal kapcsolatos további teendőket ezen hivatalok megszűnését követően a Kormány által kijelölt szervezet látja el. Az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalt, valamint a megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalokat — mint ismeretes — végül is a 42/1998. (III. 6) Korm. rendelet szüntette meg 1998. április 1-jei hatállyal. A rendelet 3. § (4) bekezdése szerint a megszüntetett hivatalok iratanyagainak irattározásáért az ugyanezen jogszabállyal létesített Központi Kárrendezési Iroda felelős. A rendelkezések végrehajtása a szervezet jelentős redukálását eredményezte/eredményezi. Az OKKH húsz megyei (fővárosi) hivatalával szemben a KKI a reá háruló feladatok ellátása során csak 13 kirendeltségre támaszkodhat, de előreláthatólag ez évben ezek felszámolása is megtörténik. Így az elmúlt két évben megkezdték a megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalok működése során keletkezett iratanyagok — mindenekelőtt a folyamatos ügyintézéshez elengedhetetlenül szükséges egyedi kárpótlási ügyek iratainak — Budapestre szállítását és az ÁPV Rt-től bérelt épületben kialakított irattárban való elhelyezését. (A teljes iratanyag Budapestre szállítása várhatóan 2000 végéig befejeződik. E munka részét képezi az egyes akták vonalkódos címkével való ellátása, és a számítógépes iratnyilvántartó rendszer teljessé tétele.)

Az I. és II. fejezetben vázolt ügyviteli és iratkezelési sajátosságokat figyelembe véve, a kárpótlási törvények végrehajtása során keletkezett iratanyag egységes egészet alkot. Az egyes megyei (fővárosi) hivatalok működése során keletkezett iratanyag nem válik el markánsan egymástól, nincs önálló, kizárólag az adott területhez kötődő adat- és információ-tartalma. Ezért az iratoknak a KKI székhelyén, Budapesten történő összevonása és centralizált elhelyezése — a kárpótlási szervezet fokozatos re-dukálásából adódó kényszerű körülményektől függetlenül, és a folyamatban levő ügyek intézését szolgáló igazgatás-szervezési és ügyvitel-szervezési megfontolásokon túl — levéltári szakmai szempontból is indokolt. Csak így lehet megteremteni az iratanyag egységes kezelését, irattározását, valamint az archivisztikai célú rendezést és selejtezést.

Az iratanyag tárolására egyébként jelenleg 3976 m2 alapterületű raktár áll rendelkezésre, amelyben mintegy 14 000 ifm beépített Dexion polc van. Ez elegendő a teljes irat-anyag elhelyezésére. A raktárak klimatikus viszonyai megfelelnek a jelenlegi magyarországi levéltári átlagnak. Tehát a levéltári átadásig terjedő időre az iratanyag számára megfelelő őrzési feltételeket biztosítanak.

A köziratokról, közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. tv. 9. és 12. §-a szerint — mint ismeretes — a közfeladatot ellátó szerv köteles iratanyagát átselejtezni, és a maradandó értékű iratokat levéltárba adni. A maradandó értékű iratok átvételére és további őrzésére a törvény szerint a Magyar Országos Le-véltár illetékes. Az iratanyaggal kapcsolatos további rendezési és selejtezési munkák végső célja tehát nem más, mint a levéltári átadás előkészítése. A törvény értelmében a nem selejtezhető köziratok teljes és lezárt évfolyamait a keletkezés naptári évétől számított tizenötödik év végéig kell az illetékes közlevéltárnak átadni. Ez az átadás-átvételi határidő azonban a törvény szerint abban az esetben, ha a közfeladatot ellátó szervnek a nem selejtezhető iratokra ügyviteli szempontból még rendszeresen szüksége van, illetőleg akkor, ha az illetékes közlevéltár az iratok átvételéhez szükséges férőhellyel nem rendelkezik, további öt évre külön engedély nélkül meghosszabbítható. Sőt az átadás-átvételi határidő további tíz évvel történő meghosszabbítását — ugyancsak a levéltári törvény értelmében — a nemzeti kulturális örökség minisztere engedélyezheti. Mindehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy az iratanyag fentebb ismertetett jellege és sajátos nyilvántartási rendszere miatt csakis egyszerre, egy aktus keretében adható levéltárba. Nem képzelhető el tehát, hogy azon ügyek iratait, amelyek sem az 1994. évi pótbeadás, sem az 1997. évi felülvizsgálat során „nem éledtek újra”, azokat mondjuk az 1994. évtől számított 15 év után, a többit pedig egy későbbi időpontban vegye át a levéltár. A törvény szelleméből pedig logikusan következik, hogy a „keletkezés éve” alatt több éven át húzódó, illetve újraéledő ügyek esetében az ügyek lezárásának időpontját kell érteni. Ráadásul a kárpótlási folyamat még jelenleg sem zárult le teljesen. A párizsi békeszerződésből adódó egyes kötelezettségek teljesítésével összefüggésben még további jogszabályok megalkotása várható, és így az iratanyagot őrző szervezetre további ügyintézési és adatszolgáltatási feladatok hárulnak.

A fentiekből kitűnik, hogy a hatályos jogszabály az iratok irattári őrzése és majdani levéltárba adása tekintetében mindkét érdekelt fél részére tág mozgásteret biztosít. Mindezt több okból is indokolt hangsúlyozni. Már utaltunk arra, hogy a kárpótlási folyamat még nem zárult le, a párizsi békeszerződésben meghatározott egyes kártérítési kötelezettségek jogszabályi rendezése és tényleges végrehajtása még ezután várható. Fontos körülmény, hogy az iratanyaggal kapcsolatos ügyfélszolgálati, ügyintézési igények jelenleg, és minden bizonnyal még éveken keresztül, olyan volumenűek (kb évi 1500–2000 megkeresés) és főként olyan speciális szakismeretet igényelnek, amelyek felvállalása messze meghaladná nem csak egy levéltár, de az egész közlevéltári hálózat teherbíró képességét. Továbbá a levéltári területnek is elemi érdeke, hogy átselejtezett,^[6] rendezett, maradandó értékű iratanyagot vegyen át. Tekintve, hogy jelenleg több mint 14 000 ifm iratot őriznek, ezeknek a feladatoknak a KKI irattárában való elvégzése — a kárpótlási folyamat folytatódásával összefüggő (előre nem látható) ügyintézési feladatoktól függetlenül is — mintegy 8-10 évet vesz igénybe.

Ezért a KKI irattárának még arra is fel kell készülnie, hogy a következő években kutatási igények is felmerülnek. Elsősorban a földárverések iratanyagaiban, és az OKKH központi igazgatási szervei ügyviteli, statisztikai jellegű irataiban, valamint a számítógépes adatállományokban történő kutatásra gondolunk. Ezek teljesítése elől kb. 2005–2006 táján (az I., II. és III. kárpótlási törvény végrehajtásával összefüggő iratok keletkezésétől számított 15 év) már aligha lehet kitérni. Ezen igények kielégítése során a levéltári törvény és az adatvédelmi törvény előírásait kell alkalmazni. Külön jogszabályi problémák véleményünk szerint nem merülnek fel. A gyakorlati teendőket az iratanyag sajátosságait figyelembe vevő kutatási szabályzatban (belső szabályzatban) kell meghatározni.