Szögi László

A magyar levéltárügy múltja^*

Az ezeréves magyar államiság mostanában szinte minden szakmában kötelezővé teszi a történeti visszapillantást, a millenniumi összegzést. Talán fokozottan érvényes ez egy olyan történelemorientált szakmára, mint a levéltárosság, hiszen intézményeinket éppen a nemzet emlékezetének szokás nevezni. Joggal, hiszen azon írott és egyéb források nélkül, amelyeket a magyar levéltárakban őriznek, igen keveset tudnánk — s főleg hitelesen — mondani a magyarság elmúlt ezer esztendejéről. Úgy gondolom ezt éppen nem ebben a közösségben kell bizonygatnunk, hiszen ez számunkra kézzelfogható és olvasható valóság. Sokkal inkább arra kell visszatekintenünk, mennyire tudatosodott a magyar tár-sadalomban az évszázadok során a levéltárak, a levéltári anyag történeti, és nemzeti értéke, s eleget tettünk-e a levéltárak értékeinek megmentéséért, megismertetéséért. Nem kronológiai összefoglalót kívánok adni — azt megtette a most a Magyar Országos Levéltár által kiadott kitűnő munka — hanem e kérdés történeti összefüggéseire visszapillantani és akarva-akaratlanul a múltról beszélve, egy kicsit a jelenről is szólni.

A levéltári anyag és a levéltár egyidős a magyar államisággal, hiszen az állam megszületésének első pillanatától fogva keletkeztek azok az oklevelek, amelyek fennmaradásához súlyos egzisztenciális, anyagi és jogi érdekek fűződtek, s ezért állam és egyház egyaránt különleges figyelmet fordított e jogbiztosító írott források fennmaradására. Ha nem ezt tették volna, ma vajmi keveset tudnánk az Árpád-kor történéseiről, a birtokviszonyokról, a középkori magyar társadalomról. Az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok és konventek nem véletlenül az egyházi kincstárral együtt őrizték az okleveleket, a legvédettebb épületrészben, ahol remény volt rá, hogy e források ostromot és pusztítást is átvészelnek. Szentmártonhegy (Pannonhalma) kolostorának levéltára a legtöbb 11. századi oklevelet őrizte meg számunkra. Ezek az egyházi, és persze a hiteleshelyi levéltárak indítják el a magyar levéltári intézményhálózat kiépítését és ma is szerves és nélkülözhetetlen részei archívumi rendszerünknek.

Érdekes tény, hogy ellentétben más egykori szovjet tömbhöz tartozó országokkal az egyházi levéltárak itthon teljesen sohasem szűntek meg és működésük mindig folya-matos maradt.

Központi állami levéltári intézményeink kialakulásának története — éppen írott források híján — a múltba vész, de a királyi kancellária melletti hivatali írásbeliség kezdettől ismert, így nyilvánvaló, hogy ezen írásbeliséggel egyidős a királyi, állami levéltár kifejlődése is. Divatos volt a hivatali írásbeliség kezdetét III. Béla 1181. évi okleveléhez kötni, de jómagam ezt csak állomásnak tekintem a magyar állami levéltárügy fejlődéstörténetében. A királyi levéltár történetéről, sőt anyagáról Mohácsig inkább csak adalékaink vannak, mintsem összefüggő ép gyűjteményeink, de mindezt nem szégyenkezve kell megállapítanunk.

Emlékszem, diákkoromban az egyetemen elhangzott az a megállapítás, hogy egy közepes francia megye (departement) levéltárában annyi középkori oklevél van, mint nálunk az egész Mohács előtti gyűjtemény. Ilyenkor szoktunk azután a tatárdúlásra és a török pusztításokra hivatkozni, de talán nem baj ha az írásbeliség elterjedtségére ugyanúgy odafigyelünk. Ezeknél az összehasonlításoknál mindig célszerű, hogy a saját közép-európai régiónkban keressük először a példákat, s csak azután vonjunk le következtetéseket.

Úgy vélem, mint annyi minden más, a városok fejlődésétől az egyetemekig, Mohács előtti levéltárügyünk is a régióval azonos szinten állt. Ide sorolnám a megyei önkormányzati írásbeliség kezdetét is a 13. század első feléből, ami fokozatosan a megyei levéltárak kezdeményeinek kialakulásához vezetett.

16–17. századi levéltárügyünk története egyrészt a pusztulások históriája. A most elkészült kronológiában is folyamatosan olvashatunk a pótolhatatlan veszteségekről. Persze e veszteségek okai nem mindig az oszmán hódítók, vagy császári zsoldosok, hanem saját hanyagságunk is. 1604-ben Szamosközy István gyulafehérvári levéltárnok panaszolja keservesen, hogy a székesegyház tornyában esővízben rohadnak el középkori oklevelek. S hogy mennyire nincs új a nap alatt, ahhoz hadd mondjam el, hogy levéltár szakos hallgatókkal ugyanezen toronyból éppen fél éve hordtuk ki a káptalan értékes levéltárát ottani kollégákkal, és bizony ennek egy része is sürgős fertőtlenítésre szorult.

A kor történéseinek másik, nem kevésbé fontos jellemzője a mentési kísérletek sora. Mentették az iratokat olyan Pádovában képzett levéltárosok, mint az említett Szamosközy, de harcoltak az ország levéltári anyagáért, vagy annak maradékáért a rendi országgyűlések követei, vagy éppen az ország főméltóságai, akik saját családi archívumukban valamit megőriztek az elkallódott központi királyi levéltár anyagából.

E törekvés alapozta meg a nádori és országbírói levéltár létrejöttét, ebből nőtt ki a török kiűzése után az Archivum Regni, az ország levéltára. S ilyenkor ne csak az 1723. évi 45. tc-re emlékezzünk, amely ennek felállításáról intézkedett, de a 73. tc-ről is, amelyben szerepelt az, hogy a megyéknek az archívumot is magába foglaló megyeházakat kell építeni. Magyarországon a jó szándékú elhatározásoknak a valóságba való átültetése hosszú időt szokott igénybe venni. Mire az Archivum Regniből valóság lett harminchárom évnek kellett 1756-ig eltelnie és a megyei levéltárak is csak lassan épültek. Persze kellett a „nyugati” példa is, hiszen 1749-ben már létrejött a Haus- , Hof und Staatsarchiv, s még ezután is hét év telt el a magyar országos levéltár működésének megkezdéséig.

A 18. század mindenesetre a levéltári intézményhálózat kialakulásának és az iratkezelés modernizálásának kora. A felvilágosult abszolutizmus idején az európai közigazgatáshoz zárkózott fel a hazai is, és ezzel együtt kialakult a feudális kor végéig, sőt annál tovább is fennálló levéltári intézményhálózat. Beletanultunk az iratmentés gondjaiba a napóleoni háborúk idején, egy békés évszázad után már 1809-ben, és a szabadságharc alatt is újra hadiesemények okoztak kárt erdélyi és más levéltárakban.

A 19. század elején mai szóval az „értékhatár vizsgálatok” is elkezdődtek, hiszen a „selejtezést” immár nem lehetett mindig a hódítókra és a katonákra bízni. Mivel a „polgári” selejtezésben addig nem volt gyakorlatunk, bizony nem csekély kárt okoztak a szakszerűtlen munkák többek között a kamarai levéltár anyagában.

A polgári kor kezdete korszakváltás lett a magyar levéltárügyben is. A levéltár immár nem csupán jogbiztosító iratok őrzőhelye volt, amelybe külső személyt nem, vagy csak különleges esetben engedtek be, hanem fokozatosan történelmi források kincstára is lett, ahol jól vagy kevésbé képzett történészek és kutatók immár egyre nagyobb számban fordultak meg.

Valahol itt kezdődött a magyar levéltárügy máig tartó dilemmája a történész vagy levéltáros, történész és levéltáros kérdése. Kezdetben ez természetesen inkább csak az 1874-ben megalakult Magyar Országos Levéltárban vetődött fel, de fokozatosan hatást gyakorolt az inkább hivatali feladatokat ellátó megyei és városi levéltárakra is. A szakma kitűnő mesterei ott voltak a magyar történettudomány nagy vállalkozásainál, hogy csak Csánki Dezső nevét említsem. De minden megyében, vagy az egyházaknál is a levéltárosok forrásfeltárással és -kiadással, nagy igényű tudományos feldolgozások készítésével szolgálták a kifejlődő modern történettudományt és a magyar levéltárügyet egyaránt. E tekintetben én személy szerint nem érzek igazi dilemmát, mert úgy vélem évtizedes munkája során egy igazi levéltáros olyan különleges ismeretekre tesz szert az általa feldolgozott iratanyagokból, hogy vágya, de egyben talán erkölcsi kötelessége is, hogy ezen ismereteit közzétegye. Az, hogy ezt milyen formában teszi, az szíve joga, de hagyjuk megtenni, ha késztetést érez rá.

A 20. század az átszervezések és az intézményhálózat kibővítésének és széttagolódásának kora a magyar levéltárügyben. Reformtervek, rendezési koncepciók persze mindig készültek, de szerencsére a magyar levéltárügyre általában az alapos megfontolás volt jellemző. Századunk történéseiből csak fontosabb tényekre utalhatunk. Az 1922. évi Országos Magyar Gyűjteményegyetem létrehozása a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alá helyezte a Magyar Országos Levéltárat, és mintegy egyenjogúsította a nagy országos közgyűjteményekkel. Ezzel egyidőben azonban elválasztotta a magyar levéltári intézményeket egymástól, hiszen a Belügyminisztérium irányítása alatt maradt megyei és városi levéltárak eltávolodtak az inkább „csak” tudományos feladatkörű Magyar Országos Levéltártól. Nem változott ez a helyzet a Magyar Nemzeti Múzeum 1934. felállításakor, de pozitívumként könyvelhető el a múzeumi levéltár Magyar Országos Levéltárnak való átadása. Persze a szakma messzebbre tekintő tagjai — s erre érdemes felfigyelni — e korszakban is egy irányban gondolkodtak, és közösen bábáskodtak az első magyar levéltári törvény megszületésén. Az már külön szerencsétlenség, hogy a második világháború miatt e törvény megszületésére csak 1947-ben kerülhetett sor, és mire elfogadták, már sutba is dobhatták, hiszen az államszocializmus következett, amelynek nem volt szüksége polgári értékrendű levéltári törvényre.

A szocializmus levéltárügye már közelmúltunk, amelyet hosszabb vagy rövidebb ideig nem csak átéltünk, hanem mi magunk is alakítottunk. Átszervezés ezekben az évtizedekben is volt elég. Szigorú és ostoba centralizáció, de egyben nagyon hasznos intézkedések egyaránt. Nyugodtan kimondhatjuk: rendezésben és segédletkészítésben a magyar levéltárügy ezekben az években olyat produkált, ami példamutató és sok európai ország is megirigyelheti. Hungarika-kutatásunk példaszerű és nagyon hasznos volt, vajha ma is működne az a rendszer, amely ekkor kiépült! Az átszervezések és tervek egy része előremutató volt, de nem volt elegendő pénz vagy akarat a végrehajtáshoz. Talán ma sem lenne rossz az egykori Központi Gazdasági Levéltár. Sokszor akartak a 20. században kerületi levéltárakat létrehozni, pl. az ’50-es években is, de persze csak úgy lehetett volna értelme, ha a megyei és városi levéltárak mellett és nem helyett alakulnak meg. Nagyon nagy volt a jelentősége az 1969. évi levéltári törvényerejű rendeletnek, a végre majdnem egységes — hiszen a pártarchívumokra nem terjedt ki — szabályozásnak, a Levéltárak Ügyvitel Szabályzata kidolgozásának. Helytelen volt azonban, szerény véleményem szerint a fondfőcsoporti rendszer politikai korszakhatárok szerinti tagolása, hiszen most nem tudjuk, hogy a feudális–kapitalista és a szocialista után — tréfásan szólva — posztszocialista, vagy újkapitalista fondfőcsoportokat alakítsunk-e ki? Az egységes fond- és állagjegyzékek megjelenése immár minden levéltártípus esetében, és repertóriumok hosszú sora jelezte a magyar levéltárügy fejlődését. A két levéltári szakfolyóirat stabil megjelentetése nagy erény volt, ami megőrzésre érdemes hagyomány.

A sokféle jelenségből én igen pozitívnak érzékeltem még 1989 előtt a szaklevéltári rendszer kiépülését, ami egy tagoltabb, sokféle formát elfogadó struktúra kialakulása felé mutatott. A demokratikusan vezetett társadalmakban sokkal szélesebb levéltári hálózat alakult ki, és a hagyományos levéltártípusok mellett, gazdasági, sajtó-, párt-, egyházi, magán-, egyetemi és más levéltárak alkotnak egy közös rendszert, azonos szakmai alapelvek elfogadása mellett.

Utolsóként egy másik gondolat felvetését engedjék meg. A ’90-es évek elején kollégáim által említetteken túl én egy fontos tényt emelnék ki. A kárpótlási törvények óriási nehézségeket okoztak a levéltáraknak, de pozitív hozadékuk mégis volt. Széles tömegek először tanulták meg, hogy milyen hasznos a levéltárak léte, értettek meg valamit a levéltári munka fontosságából. Olyan emberek, akik egyébként egész életükben a levéltárak közelébe sem jutottak volna el. Sajnos tényként kell megállapítani, hogy a levéltárak a közvélemény előtt kevésbé ismertek, mint más közgyűjtemények. A fenti változást történelmi nyereségként kell elkönyvelni, s bizony fontos lenne ezt a jövőben új módszerekkel fejleszteni, erősíteni. Ez azonban már nem a múlt, hanem a jelen és a jövő feladata.