Egy tudós a Tiszántúlról.

Beszélgetés Balogh Istvánnal

Tiszántúli ember és tudós. Ez a két dolog az, ami elsőre eszembe jut a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltár nyugalmazott igazgatójáról, Balogh Istvánról. Tiszántúli, mert a szó valódi értelmében szűkebb pátriájaként szereti és kutatja a mai napig Magyarországnak ezt a történelem által oly sokat gyötört tájékát. Írhattam volna azt is, hogy debreceni, mert közismert szülővárosához való erőteljes kötődése, de éppígy közismert a Hajdúság és a Nyírség iránti érdeklődése és szeretete, helyénvalóbbnak érzem hát a tiszántúli jelzőt. Tudós pedig azért, mert sokfelé ágazó érdeklődése révén nem lehet őt úgy néprajzosnak nevezni, hogy ne gondolnánk történeti témájú írásaira, nem lehet úgy muzeológusként említeni, hogy ne keltsen hiányérzetet művészettörténeti kutatásainak említése, és nem lehet úgy helytörténészként hivatkozni rá, hogy ne jussanak eszünkbe a nyíregyházi levéltár élén töltött évei. Tehát tiszántúli és tu­dós, ráadásul közéleti ember is, aki 1945 után — tehát igen nehéz történelmi időkben — főispáni posztot is betöltött, legalábbis addig, amíg azt tisztességével összeegyeztet­hetőnek vélte. Mert amikor már nem vélte annak, visszavonult a politikától „természetes közegébe”, a debreceni Déri Múzeumba, ahol ismét végzett­ségének és érdeklődésének megfelelően folytathatta munkáját. Azt a munkáját, amelyet fő­ispánként sem hanyagolt: mentett levéltári anyagot, előadást tartott stb. akkor is, ami­kor egy megye első emberére háruló felelősség nyomta a vállát.

Az alább következő rövid beszélgetés természetesen nem adhatja vissza egészében Ba­logh István egyéniségét. A célja nem is ez, hanem az, hogy legalább elemeiben fel­csil­lantsa egy nem mindennapi életpálya emberi és szakmai oldalát. Írásunk közlése — amely csupán kivonata egy hosszabb beszélgetésnek — egy­ben tisztelgés is kollégánk, Balogh István professzor munkássága előtt.

 
Balogh István a tavaly átadott új nyíregyházi levéltár ünnepélyes megnyitásán

—      Sajátos helyzet: Ön előbb volt főispán, mint levéltáros. Miként kezdődött poli­tikai pályafutása?

—      A Déri Múzeumban eltöltött évek során rendszeresen kijártam néprajzi gyűj­tésre, így is­mertem a tiszántúli viszonyokat és a tisztánlátáshoz segítséget nyúj­tottak Erdei Ferenc munkái, a Futóhomok, a Magyar paraszttársadalom. Nyil­vánvaló volt, hogy a megkö­vesedett paraszti életformán változtatni kell. A há­ború vége felé, 1944 novemberében Debrecenben kezdett a helyzet norma­lizálódni. Ekkortájt jelent meg a Délmagyarországnak az a száma, amiben Erdei felhívást tett közzé a parasztpárt szervezésére. Év végén Erdei személyesen is megjelent Debrecenben. Felkerestem az Arany Bikában és meghívtam. Volt ott­hon egy kis étel, egy üveg bor is akadt, együtt ebédeltünk, majd kidolgoztuk a pártprogramot, Erdei pedig kinyomatta. Ezzel kezdődött a szervezés Debrecen környékén, én vezettem a pénztárt, szedtük a tagdíjakat.

—      Miként lett főispán a szervezőtitkárból?

—      Március végén le­mondtam a szervezőtitkári posztról, aminek személyes és po­litikai okai is vol­tak. Visszamentem a múzeumba. Egyik nap találkoztam az ut­cán Veres Péterrel és mondja: hallom, Te leszel a szatmári főispán. Nem leszek én főispán, mond­tam, van nekem tisztességes foglalkozásom. Ilyenek vagy­tok, nyavalyás értelmiségiek. Csak pofáztok, de csinálni, azt nem csináltok sem­mit, válaszolta. Ilyet pedig ne mondjon nekem Péter bácsi, válaszoltam in­gerülten. Nem sokkal később aztán behívót kaptam az újonnan szervezett sereg­be. Mutat­tam Erdeinek. Nem mégy Te sehova, felelte, csak főispánnak Szat­már­ba. Más­nap meg is jött a kinevezésem. Mentem Mátészalkára.

—      Nem sokkal később azonban már nem Szatmár, hanem Hajdú főispánja volt.

—      Az 1945-ös választások után lettem Hajdú főispánja, mivel ott a parasztpárt volt a legerősebb. Bácsban és Csongrádban volt még parasztpárti főispán akkor. Az 1947-es választások után Debrecenbe is kineveztek főispánnak. De ezek a kék­cédulás választások összeütközést hoztak Rajk belügyminiszterrel, mivel én vol­tam a választási miniszteri biztos a megyében, ahol még 1947-ben is ja­vult a parasztpárti szavazatok aránya. Emiatt a kommunistákkal tö­kéletesen megrom­lott a viszony, majd a szociáldemokratákkal is.  Benyújtottam a le­mondást, vé­gül 1948. augusztusában Kádár János aláírásával jött meg az el­fo­gadása. Utána egy darabig nem kaptam állást, majd a Déri Múzeumba kerültem tudományos munkatársnak, aztán veze­tőnek.

—      A politika ezután nem játszott szerepet az életében?

—      A politikával szakítottam. Olyan évek következtek, amelyek egyáltalán nem buz­dítottak politizálásra. Ötvenhatban engem az késztetett a legjobban a reali­tások józanabb mérlegelésére, hogy a tankok ott vonultak el előttünk az utcán. Mondtam is: ezek befelé jönnek, nem kifelé.

—      Ennek ellenére 1956 után távoznia kellett a Déri Múzeum éléről, de még Debre­cenből is. Mi lehetett ennek az oka?

—       Ma sem tudom miért kényszerültem elhagyni Debrecent, velem ezt senki sem kö­zölte. A miniszteri végzés szerint nem tanúsítottam kell forradalmi és komm­unista éberséget. Szerepet játszhatott persze a parasztpárti múltam. Közvet­lennek mondható oka is lehetett. Október végén átjött 6-8 ember a párt-bizottságtól a múzeumba, hogy géppuskákat állítsanak ott fel. Ez kulturális in­tézmény, mondtam és nem egyeztem bele. Később visszatértek, mondván, hogy nem érzik biztonságban magukat, engedélyezzem, hogy éjszakára ott marad­hassanak. Reggel már csak hűlt helyüket találtam. De a rendőrség ezzel kap­csolatban 1957 nyarára már mindent tisztázott. Végső soron mégis mennem kellett.

—      Így került Nyíregyházára, előbb a Jósa András Múzeumba, majd pedig a nyíregyházi levéltár élére igazgatónak. Milyen állapotban volt ekkor a levéltár?

—      A levéltár a pártszékház különféle helyiségeiben volt szétszórva, rendezetlenül. Még leginkább a 18. század folyamán Schemberger Ferenc által rendezett anyag volt a legjobb állapotban. később az iratokat a levéltár dolgozóival saját kezünkkel hordtuk át a Jósa András Múzeum épületébe, ahol a levéltári is helyet kapott.

—      Szabolcs megye levéltárának történetében többször volt példa arra, hogy az iratanyag sorsa bizonytalanná vált. Ön most — egyebek mellett — a levéltár történetét is kutatja. Mesélne nekünk a levéltár múltjáról?

—      Szabolcs levéltárát az 1660-as években a kisvárdai vár egy szobá­jában helyez­ték el. Később elkészült Nagykállón a megyeháza ma is álló épülete, 1769-ben itt kapott helyet a levéltár két boltozatos helyiségben és a mellette lévő lajst­romozó szobában. 1725-ben egy bizottsági jelentés rögzítette, hogy a szabolcsi le­véltár iratai teljes rendetlenségben találhatóak meg, amit csak fokozott a jóindulatú, ám minden szakértelmet nélkülöző rendezési szándék.

—      Az előbb már szóba jött Schemberger Ferenc mint az iratanyag rendezője. Róla mit tudunk?

—      1765-ben a vármegye közgyűlése kötött vele szerződést. Vállalta 2400 forintért, hogy 1767-ig rendezni fogja az iratokat. Nem sokat tudunk róla, de az bizo­nyos, hogy korábban a leleszi konvent regisztrátora volt, a konvent levéltárának is ő iratait rendezte. Nagykállóban a levéltár melletti szobában la­kott. A rendezést, regesztázást, az elenchusok másolását is maga végezte. Kiváló pale­ográfus volt, egyaránt járatos a középkori oklevelek és a XVI. századi iratok olvasásában. Minden iratott átolvasott, tartalmát kivonatolta, a külön fasci­culusokba osztott iratokat sorszámmal látta el. Három állagot hozott létre: 1. jegyzőkönyvek (protocolla), 2. iratok (acta), 3. mutatók (elenchi). Majd húsz év alatt 66 ifm iratot rendezett. Amikor a II. József által felállított hivatali szer­vezet feladata lett a levéltár gondozása, akkor a vármegye nem akart neki tovább fizetni. Távozott, de utódai is az ő rendszerében mutatóztak — igaz, jóval pontatlanabbul. Rendezési elve egészen 1848-ig érvényes volt.

—      Elmondhatjuk, hogy a levéltár történetének egyik legkiválóbb alakja, a szó szo­ros értelmében vett levéltáros volt. Az utána következő időkben aztán többször is érte károsodás az iratanyagot. Erről mit tudhatunk?

—      A levéltár iratanyagában fájó hiányosságok is vannak. A II. József halála után kibontakozó nemesi ellenállás az igazgatási iratokat azok német nyelve és a nemesi jogállást sértő vonatkozásaik miatt jórészt megsemmisítette. Jobbára el­pusztultak a Bach- és Schmerling-korszak abszolutizmusának iratai is. Az is szo­morú következményekkel járt, amikor a megyeszékhely Nagykálló helyett Nyíregyháza lett, és a levéltár gondozás nélkül Kállóban maradt. Feljegyezték, hogy a kállói piacon a kofák az áruikat csomagolták a levéltári iratokba.

—      A pótolhatatlan veszteségek ellenére Ön ma mégis egy rendezett, korszerű, új épületbe költözött levéltár tudományos munkatársa ma is. Voltaképpen a sors kiszámíthatatlanságának köszönhető, hogy nem csupán kutatóként, de levél­tárosként is beszélhetek most Önnel. Erről mi a véleménye?

—      Református vagyok, hiszek az eleve elrendeltségben. Szándékom szerint én soha nem hagytam volna ott a múzeumi állásomat, ahol nyugodt kutatómunkát folytathattam, de bármi is történt velem, mindig megtaláltam a helyem.