HÍREK

A Hajdú-Bihar Megyei Levéltári Napokra — immár 27. alkalommal — idén Hajdúböszörményben került sor 2000. május 10–12. között. A millennium évében és a millennium jegyében zajlott le a rendezvény a szomszédos országok és szomszédos megyék egyetemi tanárai, levéltárosai, muzeológusai és főmunkatársai részvételével. Támogatója a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Millenniumi Kormánybiztosi Hivatala és a Nemzeti Kulturális Alapprogram volt.

A Levéltári Napok védnökségét Balogh István nyugalmazott levéltárigazgató, a történettudományok doktora vállalta, helyszíne pedig a Hajdúkerület egykori székhelye, Hajdúböszörmény volt, ahol 1996-ban már megrendezték a Vármegyék, szabad kerületek című konferenciát. Ennek szerves folytatása volt a most megrendezett Vármegyék, szabad kerületek II. konferencia, amely az idei Levéltári Napok rendezvényei között a legfontosabb helyet foglalta el.

A hajdúböszörményi városháza dísztermében Radics Kálmán, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár igazgatója köszöntötte a nagy létszámú közönséget, méltatta a konferencia témáját, ismertette a megyei honismereti egyesülettel közösen meghirdetett honismereti és helytörténeti pályázat eredményeit, majd átadta a díjakat. A pályázatra 23 pályamű érkezett, jó színvonalú, értékes munkák, amelyek közül első díjat nyert Simonyi Alfonz debreceni pályázó a Tiszántúl vízügyi rendszeréről szóló témával, második díjat Nagy Pál szintén debreceni pályázó, míg a harmadik díjat M. Sipos Endre maglódi pályázó kapta meg. A többiek könyvjutalomban részesültek, és vásárlási utalványt vehettek át. Az első díjat nyert pályamunkát a levéltár az évkönyvében meg fogja jelentetni.

Ezt követően a házigazda város nevében Lázár Imre, Hajdúböszörmény polgármestere köszöntötte a tanácskozás részvevőit, hangsúlyozva, hogy a mostani rendezvény szervesen illeszkedik az egykori Hajdúkerület közel kétszázéves történetén alapuló, máig élő helyi hagyományokhoz.

A megnyitó beszédet Matolcsi Lajos, a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat alelnöke mondta, méltatva a levéltár jelentőségét a megye településeinek életében, a múlt dokumentumainak megőrzésében. Hangsúlyozta, hogy a levéltárak olyan tárházai a múlt írott emlékeinek, amelyek segítségével hitelesen idézhetjük meg az elmúlt évtizedek, évszázadok történéseit.

Az előadások sorát Tringli István, a MTA Történettudományi Intézete tudományos munkatársa nyitotta meg. Vármegye a magyar történelemben az államalapítás és 1526 között címmel. Előadásában kétféle vármegyét különített el egymástól: a királyi vármegyéket, amelyek szervezeti felépítése a 13. századra alakult ki egységesen és a nemesi vármegyéket, amelyek megszervezése az előbbiek nyomán a 16. században történt meg, és amelyek lényegében az akkori keretek között működtek egészen az 1870-es évekig.

Elemzése során az előadó II. András király korábban sokat bírált birtokpolitikáját pozitívumként értelmezte. Nyugat-Európában ugyanis már jóval hamarabb sor került a hatalmas királyi birtoktestek szétosztására, ez volt az európai társadalmi fejlődés útja.

Ezután Barta János egyetemi tanár előadása következett Nemesi vármegye a 16–18. században címmel. Bevezetőjében megemlítette, hogy a törvények összegyűjtése, a megyei székházak emelése európai történeti tendenciákat képviselt. Napirenden volt a központosított államigazgatás kiépítése is, ám a helyi igazgatás hagyományos formája a megyerendszer maradt. Később II. József a megyét végrehajtó szervvé fokozta le, ami a vármegyéket érzékenyen érintette, hiszen hatáskörük meglehetősen széleskörű volt, feladatuk gazdasági és katonai területekre is kiterjedt.

A következő előadó, Püspöki Nagy Péter egyetemi tanár előadásának címe Az egyházi népek kiváltságai az államszervezés korában, a praediális szék kezdetei a 13. századi változások tükrében volt. A főegyházmegyének önálló igazgatása, saját szervezete volt, semmi sem kapcsolta a királyi megyékhez, emelte ki az előadó. A nemes (nobilis) fogalmáról szólva kijelentette, hogy az nem régi eredetű szakszó. Ezután felvázolta a praediális nemesek és az egyházi nemesek közötti különbségeket. A következőkben szólt arról, hogy Szent István király az egyházat különböző jogokkal ruházta fel, amelyek fejlődése még Justinianus tevékenységére vezethető vissza.

Ezután könyvbemutatóra került sor. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványainak 31. kötetét a szerző, Balogh István mutatta be a konferencia résztvevőinek: Katonai tábortól a mezővárosig című könyvében Böszörmény, Hadház, Nánás és Szoboszló hajdúvárosok 1711-ig fennmaradt magisztrátusi jegyzőkönyveit tette közzé. A könyv bevezető tanulmányában a szerző a hajdúvárosok igazgatását elemezte, majd a városok igazgatásáról, státusuk megerősítéséért való harcáról írt.

A résztvevők ezt követően a „Petőfi-házba” vonultak, ahol a debreceni Déri Múzeum és a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közös rendezésében ezer év tárgyi és írásos emlékei voltak láthatók azon a vándorkiállításon, amelyet a konferencia idején nyitott meg Lázár Imre polgármester. A kiállítás a millennium jegyében készült a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal támogatásával. A napot hangulatos fogadás zárta.

Május 11-én, a konferencia második napján Jelképek és hagyományos formaságok a kiváltságolt kerületekben címmel elsőként Takács Péter egyetemi tanár tartotta meg előadását. Bevezetőjében a kiváltságolt kerületek kialakulását ismertette. A Hajdúkerület városaiban otthonra talált hajdúkat jellemezve, így fogalmazott: „Az Itáliától a Balkán félszigetig pusztító európai rablók közül Bocskai kiemelte a hajdúkat, kollektív nemességet és címert adott nekik és letelepítette őket a mai Hajdúság területén.” Az úgynevezett szabad hajdúk azonban továbbra is garázdálkodtak, jövedelmük az állattenyésztésből és a rabolt javakból származott.

Címeres nemesi oklevelek adományozása főként 1608 és 1613 között került sor nagyobb mennyiségben. A jelképek szerepe jelentősen megnőtt a kiváltságolt kerületekben a 17. században. Ehhez a címeres nemesi oklevelek is hozzájárultak, de a címeren és zászlón kívül a jelképekhez tartozott még a síp, dob, lant és fegyver mint nemesi jelkép. A jelképek szerepét erősítette, hogy a kiváltságolt kollektív nemesség előjogait gyakran veszélyeztetve érezte és ekkor a jelképek erejével is harcolt azok megtartásáért.

A következő előadó Nagy László egyetemi tanár volt, aki Katonai kiváltságok a XVII. századi Magyarországon (végváriak és hajdúk) címmel tartotta meg előadását. A végvári katonák, hajdúk, székelyek privilegizált elemek voltak, szolgálatukért előjogokat kaptak, amelyek segítették őket a letelepedésben, és mentesítették őket a jobbágyi terhektől. Szerepük a török megállításában volt igen jelentős. A 17. század végén a török kiűzésével jelentőségük hanyatlott. A hajdú gyalogos katona volt, hasonlóan az orosz kozákokhoz. A szabad hajdúk garázda harcosok voltak, alacsony életszínvonalon éltek, életük a jobbágyok életénél változatosabb és kalandosabb volt. A letelepítés, a termelőmunka minőségi változást hozott életükben.

Székelykérdések az 1848-as erdélyi országgyűlésen címmel tartotta meg előadását Egyed Ákos kolozsvári egyetemi tanár. Az erdélyi országgyűlésen 1848. március 20-án a kolozsvári programban nem szerepelt a székelykérdés, de a székelyek bekapcsolódtak a szabadságharcba, főleg Bem József seregében harcoltak. Polgári szabadságjogok tulajdonába jutottak, megindult köztük a polgárosodás folyamata.

Pál Antal Sándor marosvásárhelyi főlevéltáros Marosszék a 18. században című előadása következett. Marosszékben 1711 után megszűnt a hadkötelezettség. Ez nagy változást hozott. Az adó beszedése a közgyűlés feladata lett. 1784-ben, II. József uralkodása idején további változtatásokra került sor a közigazgatásban az új vármegyék kialakulásával, a járások megszervezésével.

Gernot Nussbacher tudományos kutató Brassó város és vidéke közigazgatása a 16. század végéig címmel készítette el dolgozatát. Az előadás első része Brassó sajátos földrajzi fekvésével foglalkozott, kiemelve, hogy fontos útvonal mentén épült és ez meghatározóvá lett fejlődésében, gazdasági életének alakulásában. A város a hagyomány szerint Károly Róberttől kapott oklevelet, de ezt nem tudta igazolni, mert az elveszett. A város nagy kiváltságlevele Nagy Lajostól származik. Brassó közigazgatása az évszázadok során sokszor változott, de jelentősége mindig megmaradt.

Veliky János docens Eötvös véleménye a vármegye politikai szerepéről a reformkorban című előadásában Eötvös József Reform című művét elemezte, amely szerint a vármegye negatív szerepet töltött be a reformkorban. Ez a vélemény 1844 után alakult ki. Az országgyűlés felső táblája ekkor konzervatív, az alsó tábla viszont liberális többségű volt. Eötvös hangsúlyozta, hogy a felsőtáblát is liberalizálni kellene, megemlítve, hogy Kossuth is komolyan bírálta a vármegyéket. A rendi autonómiát polgári autonómiának kell felváltania, ez a politikai modernizáció útja.

Roka Péter újvidéki egyetemi tanár A kun kerületek viszonyulása a dél-magyarországi vármegyékhez című előadásában vázolta, hogy a kunok a Duna-Tisza közén, a Körös, Temes vidékén, az Észak-Bánát mezővárosaiban, a Marosközben, a Duna-Száva vidékén éltek. Korábban Kelet-Szerbia hegyes vidékén tartózkodtak, hegyi jószágtartással foglalkoztak. A kun nemzetségfők a szabad kunok szolgasorsba szorítására törekedtek. Ez a szembenállás jelentette a vármegyéhez való viszonyulásuk alapját is.

Györe Zoltán, az Újvidéki Egyetem adjunktusa a szabad kerületek közül a sajkás kerület néhány jellemzőjét gyűjtötte össze. A sajkás kerület a Bácskának a Ferenc-csatorna és a Tisza, Duna által határolt területe. Vizsgálatát a Bácskához és a katonai határőrvidék területeihez való specifikus volta teszi indokolttá. A sajkás zászlóalj megszervezése a Bácska déli részén 1763-ban kezdődött. A tervezett hat zászlóalj 1811-re jött létre, szárazföldi és vízi bevetésre egyaránt vezényelhető volt, a vízi hajózást biztosították és védelmezték. A sajka hosszú, vékony, evezős–vitorlás fahajó volt. Léteztek ágyúnaszádok is. Titelen volt az arzenál, a központ és a téli szállás. A vezénylet és közigazgatás nyelve a német volt. Első harci bevetésük a bajor háborúban volt 1778-ban. A Napóleon elleni háborúban is jeleskedtek. A legénység zömmel szerb, a tisztek németek voltak. 1848-ban a szerb felkelőkhöz csatlakoztak.

Gavrilovics Vladán, az Újvidéki Egyetem adjunktusa A Tiszai koronakerület privilégiumai c. előadása következett. A Tiszai koronakerületet Mária Terézia királynő 1751. évi adománylevele hívta életre a szerb granicsárok számára, „kárpótlásként” a megszüntetett Tisza-Marosi határőrvidék helyébe. Ez lehetővé tette, hogy a kerületben lakó szerbek ne kerüljenek a megye és a magyar kamara közvetlen irányítása alá. Három adománylevélben biztosította a királynő a koronakerület előjogait. Ezek tizennégy Tisza-menti települést érintettek. A kiváltságok értelmében a volt szerb határőrök nem rendelhetők magánföldesurak vagy a vármegye joghatósága alá, hanem szabadok maradnak a magyar kamara joghatósága alatt. A privilégium védte a kerületet az idegenek betelepülése ellen is. A gazdasági megerősödéshez a kerület lakói adókedvezményben részesültek. A privilégium italmérési jogot is tartalmazott, amely a becsei sörgyár felállításához vezetett, és ezzel az ipar fejlődése is lendületet vett a 18. században a Tiszai koronakerületben.

Május 12-én, a konferencia harmadik napján a program Szabó László debreceni egyetemi tanár előadásával kezdődött, amelynek címe Öröklésjog és családszervezet a Jászkunságban volt. A Jászkunságban élő nagycsalád nem volt egyedi jelenség Magyarországon, létének elsősorban anyagi, de érzelmi motívumai is voltak. Cél a családi birtok egybentartása volt. Ha a család szaporodott, hozzátoldtak a lakóházhoz, vagy esetleg külön építkeztek a birtokon belül. A családban megvolt a munkamegosztás és az összetartás, mindenki korának és nemének megfelelő munkát végzett. A nagycsaládokban általában három nemzedék élt együtt, így biztosított volt a gyermekek nevelése, és az idősek eltartása is. Hét hold földre már tanyát építettek a föld minőségétől függően. Azt mondták, hogy ennyi terület már eltart egy családot. A legtöbb jogi problémát az öröklés jelentette, külön statutum szabályozta a birtok megosztását. Ez a szabályozás nem a hagyományos szülő–gyermek öröklés volt, mert pl. más volt a férfiak öröklési joga, mint a nőké. Így a családban a fiúk és lányok aránya meghatározó volt az öröklés szempontjából is.

Bagi Gábor kandidátus Kísérletek a magyarországi szabadparaszti fejlődés fő irányainak meghatározására, különösképpen a 18–19. században címmel tartotta a következő előadást. A kiváltságolt szabad kerületek parasztjai, mint a székelyek, jászok, kunok jogaik megtartásával tudták életüket és a fejlődést biztosítani. Ez a szabadparaszti réteg perifériális rétegként maradt fenn a korábbi betelepítések után is, megőrizve identitását. Az előadó rendi szabad parasztokat és katonáskodó szabad parasztokat különböztetett meg.

Ezután Botka János kandidátus előadása következett A Jász-Kun kerületi és a megyei címer története címmel. Az előadó hangsúlyozta, hogy a közösségek története egyben a kapcsolódó szimbólumok története is. Szolnok közgyűlése 1876-ban határozta meg a város címerét és pecsétjét. A jászkunok címerállata az erőviszonyoknak megfelelően kapott helyet a címerben. A jászok Lehel vezért szerették volna szerepeltetni címerükben, míg a kiskunok Kun Lászlót, de a királynő nem fogadta el javaslataikat s ez vitához vezetett. Egyértelmű volt viszont az, hogy a címer színei kék és fehér legyenek. Az előadó sok rajzzal és a címerek színes képeivel szemléltette a címer alakulásának különböző fázisait. Jász-Nagykun-Szolnok megye és a város régi címerét 1991-ben állították vissza, amely régi jelképeivel büszkén hirdeti a jászkunok dicsőségét.

Nagy Sándor jogtörténész volt a következő előadó, aki A hajdúkerületi büntető törvényszék működésének állami ellenőrzése címmel tartott előadást. A Hajdúkerület 1698-ban jött létre és I. Lipót már 1699-ben megadta a Kerületnek a pallosjogot. A büntető törvényszék azonban csak 1757-ben kezdte meg működését, amelynek során ellenőrzése szinte folyamatos volt. A rabtabellákat mindig meg kellett küldeni a helytartótanácsnak, a büntetőügyekről pedig a kancelláriát tájékoztatták évente. Többször előfordult, hogy a rabtabellák egy-egy pontjához jelentést, vagy magyarázatot kért a kancellária. 1836-ban a rabtabellák meg nem küldésének okáról kért jelentést a helytartótanács. A jelentés elküldésének elmulasztásáért a Kerület főügyésze megrovást kapott.

Nyakas Miklós múzeumigazgató, történész előadása zárta a konferenciát, amelyben A Hajdúkerület és az országgyűlési képviseleti jog összefüggéseit ismertette. A Hajdúkerület létrejöttével a vezetés legfontosabb feladata az országgyűlési képviseleti jog megszerzése lett. Ennek előzménye, hogy a hajdúvárosok képviselőit 1620-ban már meghívták Besztercebányára, az országgyűlésre. A Habsburg királyok ezt nem tették., de 1707-ben II. Rákóczi Ferenc is meghívta a Hajdúkerület képviselőt az ónodi országgyűlésre. 1711 után, III. Károly uralkodása idején megfigyelőként vehettek részt a hajdúk képviselői az országgyűlésen. Összességében azonban nem született eredmény és II. József 1785-ben megszüntette a Hajdúkerületet. Halálos ágyán rendeleteit visszavonta, majd II. Lipót 1790 márciusától biztosította a hajdúk számára korábbi jogaikat.

A konferencia háromnapos munkáját végezetül Varga Gyula levezető elnök, nyugalmazott néprajzkutató összegezte, s a levéltári napok programját berekesztette.

2000. június 13-án, életének 72. évében, hosszú, súlyos betegség után elhunyt Dr. Ságvári Ágnes, Budapest Főváros Levéltára nyugalmazott főigazgatója, a történettudományok kandidátusa. Eseményekben és fordulatokban gazdag életének 1970–1985 közötti időszakát, egy hónap híján tizenhat alkotó évét töltötte ki a főváros levéltárának vezetése, s munka- és kortársaként arra teszünk kísérletet, hogy összegezzük intézményvezetői tevékenységének pozitív eredményeit. E megemlékezés levéltártörténet is, mivel munkássága elválaszthatatlanul összefonódott a főváros levéltárának e másfél évtizedben bekövetkezett felfelé ívelő fejlődésével.

1928. november 19-én született Budapesten. Levéltár-igazgatóvá történt kinevezését megelőzően pályafutását az befolyásolta döntően, hogy Ságvári Endre, az illegális kommunista mozgalom és az 1944. évi nemzeti ellenállás ismert mártírjának volt a húga. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg történelem–politikai gazdaságtan szakon, diplomáját 1951-ben vette át. Közben 1948 és 1956 között az MDP Központi vezetősége káderosztálya és a Központi Ellenőrző Bizottság munkatársa volt. 1956-ban megbízták az MSZMP Központi Bizottsága irodája vezetésével, majd 1960-ban foglalta el az MSZMP KB Párttörténeti Intézete igazgató-helyettesi tisztjét. 1962-ben védte meg Tömegmozgalmak és politikai küzdelmek Budapesten 1945–1947 című kandidátusi disszertációját. 1964–1970 között az MTA Történettudományi Intézetének volt a főmunkatársa. 1970. február 1-étől Budapest Főváros Tanácsa VB elnökének, Sarlós Istvánnak a javaslatára lett Budapest Főváros Levéltára igazgatója.

Ságvári Ágnes előtt új munkaterülete nem volt idegen, kutatóként több levéltárban is megfordult, mégis alaposan felkészült megbízásának legjobb szinten való ellátására. Teendő bőven adódott az 1970-ben huszonhárom főt, köztük tizenegy tudományos munkatársat foglalkoztató és majd 16 000 ifm levéltári anyagot őrző, igen elhanyagolt helyzetben lévő intézményben.

Ságvári Ágnes, aki a levéltár jövőjét és munkásságát illetően nagy tervekkel és elgondolásokkal foglalta el tisztét, nem kis erőfeszítések árán tudatosította a fővárosi tanácsi tisztviselők és pártvezetők körében, hogy az ország második levéltára helyzetének rendezése, tevékenységének megfelelő szintre emelése érdekében nagy erőfeszítésekre és anyagi ráfordításokra van szükség. Sürgősen megoldandó feladatként jelölte meg az évszázadok folyamán keletkezett budapesti forrásanyag biztonságos őrzésének megvalósítását, a külső szerveknél lévő várostörténeti értékű dokumentumok átvételét, továbbá a munkát nehezítő széttagoltság s a működést gátló negatív tényezők kiküszöbölése egyedüli lehetőségeként új levéltár felépítését.

Ságvári Ágnes terveinek megvalósítása néhány éven át szinte töretlenül haladt előre. A levéltár költségvetési kerete a korábbi háromszorosára, létszáma kétszeresére nőtt. Sikerült a városháza régi épületében fennálló kínzó helyhiány enyhítése, lehetővé vált a három évtizede szünetelő tudományos kiadványkészítés és kiadói tevékenység újrafelvétele. Reprográfiai műhely kezdte meg működését, több pénz jutott restaurálási, könyvkötészeti és biztonsági filmezési célokra. Nagy lendülettel indult be a Források Budapest múltjából, a Levéltári dokumentáció, a Várostörténeti tanulmányok sorozataihoz tartozó és a helytörténetírást elősegítő módszertani művek készítése. Az összlevéltári területet érintő pozitív kezdeményezéseként értékelhető a Magyar Könyvtárosok Egyesülete keretében a Levéltári Szekció 1981-ben történt megalakítása, majd annak elnökeként végzett előkészítő munkája nyomán a Magyar Levéltárosok Egyesületének létrehozása, amelyre 1986-ban került sor.

Sokoldalú és ambiciózus vezetőként sikerrel számolta fel a levéltár közéleti és tudományos elszigeteltségét. Konferenciákat szervezett, ő és munkatársai előadásokat, tanfolyamokat tartottak. Kezdeményezésére a levéltár nemzetközi kapcsolatai korábban — az akkori rendszerben — elképzelhetetlen módon és mértékben növekedtek. Nem csak az egyéni tanulmányutak és a nemzetközi szakmai rendezvényeken való részvétel lehetőségei nyíltak meg, hanem európai levéltári összefogással készítendő kötetek kiadását is kezdeményezte, így pl. a Levéltárak Nemzetközi Tanácsa 1974-ben hozott határozata alapján, az UNESCO támogatásával az ő főszerkesztésében jelent meg 1980-ban angol–francia nyelven, majd magyarul 1982-ben Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai c. kötet. A Buda visszavételének 300. évfordulójára nemzetközi összefogással készült Buda Expugnata c. mű alapgondolata is tőle eredt.

Egyedül az új levéltárépület realizálásnak tekintetében nem érte el az általa várt eredményt s ez a negatívum is közrejátszhatott korai nyugdíjba vonulásában. A tanácsvezetőkkel kialakult éles vitájában nem csak az általa remélt párttámogatás maradt el, hanem retorzióként, leváltását célzó vizsgálatok is indultak ellene. Ezek ugyan eredménytelenek maradtak, de nyilvánvalóvá tették számára, hogy egyéni ambícióit is kifejező, nagyszabású levéltár-fejlesztési tervei, nem megvalósíthatóak.

Ságvári Ágnes kvalitását tekintve kétségen kívül kiemelkedett kortársai közül. Halálhírének hallatán egy volt munkatársa reneszánsz emberként jellemezte, olyannak, akinek rendkívüli képességei voltak, de egyéniségétől a pozitív és negatív indíttatású cselekvés sem állt távol. Az tény, hogy impulzív, kirobbanó és erősen szubjektív személyiségéből kifolyólag esetenként elhamarkodott tettei és megnyilvánulásai voltak, amelyek igen sok embert megbántottak. Azonban az is jellemző volt rá, hogy lehiggadva, kereste a lehetőséget az igaztalanul megbántottak kiengesztelésére. Ez nem minden esetben sikerült, néha maradandó sebeket is ejtett.

A megítélése szerint alkalmatlan pártállami vezetőkkel szemben, kapcsolatait túlértékelve, szinte állandósult szélmalomharcot vívott, melyekből rendszerint ő került ki vesztesen. Ideológiai szempontból nem volt toleráns, mégis ellenzéki érzelmű fiatalokat és más, a rendszer által negatívan megítélt személyeket is befogadott a levéltárba, számukra megélhetést és publikációs lehetőséget biztosított. Távozását követően munkatársai nagyon is megérezték rendkívül gyors áttekintő képességének és tetterős vezetői tevékenységének hiányát, színes egyéniségéből fakadó humoros–csípős megjegyzéseinek és más emberi megnyilvánulásainak elmaradását. Azonban élete hátralévő másfél évtizedében sem szakadtak meg kapcsolatai munkatársaival és röviddel halála előtt még volt alkalma elbúcsúznia néhányuktól.

Kifejezett kívánságára szűk családi körben temették el és végakaratának megfelelően halálhírét is csak temetését követően hozták nyilvánosságra.

A levéltárügyben végzett kiemelkedő munkájuk elismeréseként a Pauler Gyula-díjat idén augusztus 20-án Dr. Turbuly Éva, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárának igazgatója és Molnár József, a NKÖM Közgyűjteményi Főosztályának főosztályvezető-helyettese vehette át. Az ünnep alkalmával a közgyűjtemények területén végzett magas színvonalú tevékenységéért Széchényi Ferenc-díjban részesült Dr. Varga János akadémikus, a Magyar Országos Levéltár ny. főigazgatója és Dr. Lakos János főlevéltáros, a Magyar Országos Levéltár c. főigazgatója, levéltári vezető szakfelügyelő.

2000. augusztus 25-étől szeptember 30-áig a romániai Székelyszentistván (Hármasfalu) ad otthon annak a millenniumi vándorkiállításnak, amely a debreceni Déri Múzeum és a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közös rendezésében ezer év tárgyi és írásos emlékeit mutatja be az érdeklődőknek.

Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója 2000. május 24–28. között részt vett a magyarországi kormányküldöttség törökországi útján. Ennek során rövid udvariassági látogatást tett Isa Özkulnál, a Török Állami Levéltárak főigazgatójánál, valamint részt vett a Filiz Cegmen asszonnyal, a Topkapi Szeráj Múzeum igazgatójával folytatott megbeszélésen, ahol megerősítették a Múzeumban őrzött levéltári anyag jobb kutathatóságára irányuló korábbi magyar kérést. Orbán Viktor és Bülent Ecevit miniszterelnökök találkozóján a magyar miniszterelnök kérte a török fél támogatását a közös történelmi múltra vonatkozó források jobb feltérképezéséhez.

A varsói Magyar Kulturális Intézet és a Lengyel Levéltárosok Egyesülete szervezésében 2000. augusztus 31-én magyar–lengyel levéltári szemináriumra került sor Varsóban. A találkozón magyar részről Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, Körmendy Lajos, a MOL főigazgató-helyettese, valamint Albrechtné Kunszeri Gabriella és Nyulásziné Straub Éva, a MOL főosztályvezetői, továbbá Künstler Ferenc a NKÖM Levéltári Oszályának főtanácsosa, lengyel részről Daria Nalecz, a Lengyel Állami Levéltárak főigazgatója, Wladislaw Stepniak főigazgató-helyettes, egyesületi elnök és Jaroslaw Porazinski levéltárigazgató, egyesületi alelnök vezetésével huszonkét lengyel levéltáros vett részt. Jelen volt Körmendy Adrienn tanácsos, a magyar nagykövetség és Tischler János igazgató-helyettes, a Magyar Kulturális Intézet képviseletében. Mindkét oldalról rövid referátumok hangzottak el a két ország levéltárügyének jogi szabályozásáról, a levéltári anyag informatikai feldolgozásáról, állományvédelméről és az egyesületek tevékenységéről, majd a referátumokat élénk eszmecsere követte. Szeptember 1-jén a magyar küldöttség látogatást tett a Lengyel Levéltárosok Egyesülete által működtetett varsó–zielonkai iratmegőrző központban, a toruni állami levéltárban és a toruni egyetem levéltárosképző intézetében. A találkozó keretében a levéltári főigazgatók és helyetteseik megbeszélést folytattak a magyar és lengyel levéltárak nemzetközi területen történő együttműködéséről és a bilaterális kapcsolatok élénkítéséről.

Majtényi György, a Magyar Országos Levéltár munkatársa a magyar történészdelegáció tagjaként 2000. augusztus 6–13. között részt vett az Oslóban megrendezett 19. Történész Világkongresszuson.

2000. augusztus 18-án a Szépművészeti Múzeum, az Országgyűlés Hivatala és a Magyar Országos Levéltár közös rendezésében Az Ország Háza. Buda–pesti országháza tervek, 1784–1884 címmel kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban. A kiállítást Áder János, a Magyar Országgyűlés elnöke nyitotta meg. A Szépművészeti Múzeum a megnyitó alkalmából reprezentatív katalógust adott ki a kiállításról.