A kereszténység felvétele és államalapításunk közötti összefüggésre — úgy gondolom — aligha kellene szót vesztegetnem, valamennyien tisztában vagyunk ugyanis annak jelentőségével, hogy ez a két esemény egybeesett. Hiszen tudjuk, a magyar állam, Magyarország csak azóta létezik, hogy keresztény királyságot, korabeli szóval, országot hoztak létre elődeink. Szeretném azonban felvillantani az államalapításunkhoz vezető folyamat egyes állomásait, azaz azt a folyamatot, amelyben a haza megtartására megszületett az állam.

A magyar törzsek feltehetően már a kazárokkal való együttélés idején, a 8–9. században megismerkedtek a kereszténységgel. Mindenestre a szlávok nagy apostolai találkoztak velük: Szent Cirill 861-ben Cherson közelében a kazárokkal szövetséges magyarokat megszelídítette szavaival, Szent Metód pedig halála előtt (884) a Duna táján találkozott a magyarok királyával.

Ebből a korból való a magyarok által viselt keresztény szimbólumot ábrázoló első használati tárgyak egyike, egy tarsolylemez, amely talán legjobban jellemzi az akkori magyar hitvilág összetett voltát. Még Levediában készült az a tarsolylemez, amelyen egyenlőszárú, bizánci kereszt, körülötte pedig a pogány hitvilág életfája és fantasztikus állatok láthatók.

Nem kétséges, a honfoglalásunk idején a Kárpát-medencében éltek más népek is, melyek már keresztények voltak. Valószínűleg az ország délkeleti részén a Bizánc által megtérített bolgár szláv népesség élhetett, míg az egykori Pannónia területén nyugati szlávokkal rokon népesség. Ezeknek a népeknek a magyarok keresztény hitre térítésében jelentős szerepe lehetett, hiszen a magyar nyelv vallásos szavainak egy részét szláv eredetű szavak teszik ki.

A honfoglalás után Bizánc felé ugyanúgy jártak magyar seregek, mint Észak-Itáliában, Franciaországban és Németországban. Meglepő azonban, hogy kereszténységre utaló tárgyaknak, amit akár zsákmányoltak, akár a kereszténység elfogadása jeleként esetleg kaptak, alig találjuk nyomát a hazai régészeti anyagban. Mellkeresztek, ereklyetartók ugyan szép számmal kerültek elő, azonban ezek provenienciáját és korát nem lehet pontosan megállapítani. Talán a leginkább a pénz az, ami ha zsákmányul esett, jelezni tudja mind a mennyiséget, mind pedig az értéket. Csalódást okoz azonban annak, aki számba veszi a Kárpát-medencében talált külföldről származó pénzeket. A kalandozások korának anyagában alig találni külföldi pénzt, s azt is többnyire ékszerként viselték.

Hihetőleg a keresztény hitre való térítésben sem játszottak szerepet ezek a hadjáratok. Számtalan külföldi forrás megemlékezik ugyan arról, hogy különböző egyházi intézményekkel (pl. Sankt Gallen) megismerkedhettek a magyar csapatok, ennek kézzelfogható eredménye a magyarok megkeresztelkedésének folyamatában azonban nem fedezhető fel.

Azt hiszem, mind a magyarországi írott források, mind pedig a régészeti anyag alapján aligha lehet akkora jelentőséget tulajdonítani a magyar kalandozásoknak, mint amekkora helyet elfoglal a külföldi forrásokban. Az a közhely, miszerint ez vagy az a magyarok hadjárataiban veszett oda, részben a népvándorlás során kialakult általános tapasztalat alapján fogalmazódott meg, és — gondolom — javarészt annak köszönhető, hogy a honfoglaló magyarok nemcsak a Kárpát-medencében lettek örökösei a hunoknak, hanem hírüket is nekik köszönhették.

Először Bulcsú és Tormás vezérek keresztelkedtek meg Bizáncban és hoztak haza öt évre szóló békét 948 táján. Ezt követően maga Gyula fejedelem is Bizáncba ment, ahol megkeresztelték, sőt maga a császár, VII. (Bíborbanszületett) Konsztantinosz lett a keresztapja.

Nyugaton az első lépéseket — úgy tetszik — a pápa, XII. János tette meg 963-ban. Térítőpüspököt szentelt a magyarok számára. A missziót vállaló Zacheust küldi a magyarok közé téríteni egy Szalók nevezetű bolgárral. Szalók a magyarok között nevelkedett, s a pápai család legszűkebb köréhez tartozott. Zacheus maga annál kevésbé számított kedveltnek a pápai udvarban. Tanulatlansága, főképpen a teológiában és a humán tudományokban való járatlansága szinte determinálta, hogy elküldjék a pápai udvarból oda, ahol veszélyek között ugyan, de hasznos munkát végezhetett, vagyis téríteni a magyarok közé.

Nincs azonban nyoma annak a forrásokban, hogy Zacheus eljutott volna hozzánk. Hogy mi történt vele később, arról Liutprand cremonai püspök (961–972) tudósít. Mozgalmas korban élt, hiszen ekkor éleződött ki a viszony a császár, I. Ottó és a pápa között. A császár ellen szövetségeseket kereső pápa, XII. János az említett 964 februárjában tartott zsinaton ugyan elítéltette a császárt, de nem kerülhette el a bukását. Vele bukott a magyarok térítőpüspöke, Zacheus is, aki részt vett a császárt elítélő zsinaton, és azt mondták róla: azért kapott megbízást, induljon a magyarokhoz igét hirdetni, hogy támadjanak a császárra.

Ettől kezdve a császár kezébe került a kezdeményezés a magyarok megtérítése ügyében. Ekkortájt lett új fejedelme a magyaroknak. Géza, Taksony fia valamikor 972 előtt vette át a törzsszövetség vezetését. Ez a változás ismét felébresztette a nyugati térítők reményeit, hátha sikerrel járnak a magyarok között.

Hogy milyen eredményt értek el a magyar fejedelmi udvarban, nincsenek pontos értesüléseink, hogy azonban nem lehetett eredménytelen az útjuk, az a következményekből kiderül.

973 húsvétján, március 23-án ugyanis I. Ottó Quedlinburgban ülte a ünnepeket. Udvarában a környező országok képviselői között találjuk Géza fejedelem követeit, tizenkét magyar előkelőt is. A magyar térítés ügye pedig a Birodalom egy közeli egyházmegyéjére, a passauira szállt. Püspökének azonban előtte meg kellett harcolnia a magyarok feletti joghatóságért a másik közeli egyházmegye, a salzburgi vezetőjével. Mindketten a korábbi római időkből veszik érveiket, hogy a magyarok megtérítésére jogot szerezhessenek. Harcukat hamis oklevelek sora jelzi. E hamis oklevelek szerint a salzburgi érsek számára VI. Benedek pápa erősítette meg valamikor 973 májusa és 974 júniusa között a salzburgi érsek jogát az egykori Noricum és Pannónia felett.

A passaui püspök, Piligrim sem marad le a maga jogainak védelmében. Szabályos jelentést készít a pápának, VI. Benedeknek, miként térítette meg a magyarokat. Érzékletes képet fest Piligrim a pápának szánt jelentésében. Mintegy 5000 előkelő megkeresztelkedett, a keresztények zöme mégis a népből való. A nép jó része a világ minden részéről idehurcolt szolgákból áll. Örömmel fogadták a térítő papokat, hiszen addig aligha élhettek hitük szerint, Piligrim térítő papjainak megjelenésére újra hitük szerint élhettek, sőt uraik is hajlottak a kereszténységre. Mondanom sem kell, nem járt sikerrel sem a passaui sem a salzburgi egyházmegye vezetője a magyar térítés jogának megszerzésében.

Nézzük azonban meg a másik oldalt is! Vajon miként fogadhatták a magyarok a térítőket, a térítési kísérleteket? Géza fejedelem és környezetének megkeresztelkedését a korabeli és a mai történetírók szinte egyformán a feleségének tulajdonítják.

A lengyel hagyomány úgy tudja, hogy I. Mieszko fejedelem (930–992) nővérét, Adelhaidot vette feleségül Géza fejedelem, s mivel az asszony már keresztény volt, neki köszönhető férje megkeresztelkedése.

A másik hagyomány ennél sokkal színesebb. Eszerint Géza fejedelem Gyula leányát, Saroltot vette feleségül, és mivel Gyula már Bizáncban megkeresztelkedett, lánya is az lehetett, s így a férje megkeresztelkedésében is szerepe lehetett. A korabeli források érzékletes képet rajzolnak Saroltról. Azt írják róla, hogy ő tartotta kezében az ország gyeplőjét, férjét, s ami a férjéé volt, ő irányította, az ő kezdeményezésére kezdődött a kereszténység, ámbár keveredett még a pogánysággal. Ennél cifrábbakat ír róla a kortárs magdeburgi érsek, Thietmarus: szép volt, de sokat ivott, s egyszer haragjában még embert is ölt. Persze a férje sem maradt le mögötte: kegyetlen és hirtelen haragú. Türelmetlenségében a kereszténységet ellenzőkkel szemben kegyetlenül járt el. Igaz lehet a kortárs állítása, hogy keveredett benne a pogányság a kereszténységgel, hiszen amikor az udvarában tartózkodó térítőpüspök szemére vetette, miért áldoz egyaránt a pogány isteneknek és a Mindenhatónak, hetykén odavágta: elég gazdag ahhoz és hatalmas, hogy ezt megtegye.

Bizony nem egyértelmű a kép a magyarokról ebben az időben. Keresztények, egyszersmind pogányok. Térítőpüspök tartózkodik a fejedelem, Géza udvarában, ez azonban nem akadályozza a fejedelmet abban, hogy olyan legyen, mint bármely alattvalója: félig keresztény, félig meg pogány. Mert az ugyan lehet, hogy a 973 húsvétján történt quedlinburgi követjárás közelebb hozta a magyarokat a kereszténységhez, nem tette viszont egyértelműen a Birodalom barátaivá őket. A pannonhalmi oklevélben találunk arra utalást, hogy a birodalmi polgárháborúba bizony beavatkozott a magyar fejedelem, Géza. A pannonhalmi oklevélben jelzett német–magyar szembenállásról nem rendelkezünk kimerítő ismeretekkel. Annyit tudunk róla, hogy István, Géza fejedelem fiának gyermekkorában történt. István gyermekkorában német–magyar viszály pedig akkor volt, amikor a császári hatalommal rendre szembeszálló, ezért Civakodónak nevezett II. Henrik (955–976, 985–995) bajor herceg ismét fellázadt, immár a fiatal császár, III. Ottó ellen 983-ban, s ebbe beavatkozva, vagy talán csak ezt kihasználva Géza fejedelem kiterjesztette hatalmát Bajorország határtartományának, az osztrák őrgrófságnak egy részére. Végül kénytelen volt visszavonulni I. (Babenberg) Lipót osztrák őrgróf ellentámadása miatt; majd a Bécsi-medencét is kiürítették a magyar csapatok 991-ben, miután II. (Civakodó) Henrik vereséget mért rájuk. A viszály a Birodalom és a magyarok között a bajor herceg halálával 995. augusztus 28-a után véget ért.

Ekkor új helyzet állt elő a Birodalom és a magyarság kapcsolatában. Ezt az új helyzetet távol a magyaroktól, Rómában is észrevették. A magyar fejedelmi udvart a század egyik jelentős személyisége kereste fel, Adalbert prágai püspök. Kalandos életének szinte minden állomásához köthető lenne egy olyan mozzanat, mint amikor a magyar fejedelmet és családját felkeresi és megtéríti.

Valószínűleg 996-ban lépett a magyar történelem színpadára Adalbert. Fontos feladat, ami rá várt: Géza fejedelem békekötése a Birodalommal. Hihetőleg a békekötés záloga, hogy IV. Henrik nővérét, Gizellát, Géza fejedelem fiával, Istvánnal eljegyzik (996). Adalbert a magyarok között nem látott tért arra, hogy missziós tevékenységet fejtsen ki, ezért a lengyelekhez ment. Többek között gyermekkori tanulótársát is megpróbálja rávenni, hagyja ott a magyar fejedelem udvarát, s kövesse őt. A levél, s a válasz, mint csepp a tengerben, kitűnő jellemzést ad Adalbertről, tanulótársáról és nem utolsó sorban ragyogóan tükrözi Adalbert véleményét a magyar fejedelem kereszténységéről. Nemcsak tanulótársa kapott ugyanis levelet Adalberttől, hanem a fejedelem is. A levél így szólt: „Társamat, ha szükség van rá és hasznát lehet venni, tartsd magadnál, ha nem, Istenre kérlek, küldd el hozzám.” Ugyanakkor írt tanulótársának is Adalbert a következőképpen: „Ha tudsz engedéllyel ahhoz sietni, aki nagyon vár, jól van, ha nem, próbálj megszökni Adalbertedhez.” Hogy keresztény fejedelemnek üzent Adalbert, azt maga a tény igazolja, hogy levelet írt neki. Hogy azonban nem hitt őszinteségében, az mutatja, hogy feltételezte: aligha teljesíti a fejedelem jó keresztény módjára a kérését.

Géza fejedelem uralkodásának végén egy fejezete lezárult a magyarok térítésének. A külső térítési kísérletek megvethették az alapját a kereszténységnek, a nép kereszténnyé válása azonban csak egy belső konszolidációval, Szent István államalapításával történhetett meg. A közbenső lépések kihagyhatatlan állomásai voltak annak a folyamatnak, amely a nomádságtól a letelepedésig, a pogányságtól a kereszténységig vezetett.

A Kárpát-medencét elfoglaló elődeink ugyan hazát találtak azzal, hogy a többé-kevésbé gyéren lakott, hegyek koszorúzta medencében megültek. Tapasztalataik, vagy ahogy romantikusan mondjuk, kalandozásaik hamarosan meggyőzték őket, hogy innen nincs továbbvándorlás, hiszen a szomszédság már mindenütt foglalt. Egyetlen lehetőség maradt: itt letelepedni. E letelepedéssel találtak végleges hazát őseink. Hogy azonban ezt a hazát meg is tudják tartani, ahhoz államra, államszervezetre volt szükség.

István 997-ben lépett apja örökébe. Gyakran mondogatjuk, szerencsésen döntött István fejedelem, amikor a nyugati egyházhoz kötötte a magyarságot. Tegyük hozzá, nem tehetett mást. A korabeli egyetlen keresztény egyháznak egyetlen feje volt, Róma püspöke, a pápa. A magyar törzsszövetség vezetői fordulhattak akár a bizánci, akár a német–római birodalom főpapjaihoz, a törzsszövetséget összefogó nagyfejedelem csakis az egyház fejéhez, a pápához fordulhatott, ha független országot akart.

Az első magyar uralkodó államszervezésében éppúgy megmutatkozott a keresztény tanítások követése, mint a trónörökös, Imre herceg nevelésében. Fia, a trónörökös számára a király összefoglalta mindazt, aminek egy keresztény uralkodót jellemeznie kell. Ez a mai ember számára is fontos elveket rögzítő forrás az akkor szokásos királytükrök egyike. E tükörbe pillantva meglátjuk, miként látta a kor embere az állam szerepét a haza megtartásában.

Engedjék meg, hogy idézzek e örökbecsű műből, amit, ha helyesen olvasunk, máig jó tanácsokat kaphatunk: „Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hivők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni… tanácsolom…, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass…

A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet… Így hát, fiam, napról napra virágzó szorgalommal kell őrködnöd a szentegyházon, hogy inkább gyarapodjék, mintsem fogyatkozzék… ezt tegyed, hogy koronád híresebb, életed boldogabb és hosszabb legyen…

A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre… Ha ők jóindulatúak véled, ellenségtől nem kell félned… Ha esetleg valamelyik azok közül, akikről szó van, kárhoztatásra méltó vétekbe esik — távol legyen! — figyelmeztesd háromszor, négyszer is négyszemközt… Ha akkor intelmeidet nem hallgatja meg, nyilvánosan kell megfeddni…

Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid…, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik… Ha békeszerető leszel…, minden vitéz szeretni fog…

A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása… Ehhez tartsd magad, fiam: ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy… A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak…

A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén… Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak…

A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igényt. A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék... Egyébként az ifjakat mégsem kell teljesen kiűzni a tanácsból; ámde ahányszor velük tanácskozol, még ha életrevaló is az a tanács, mindig terjeszd az öregek elé, hogy minden cselekedetedet a bölcsesség mértékével mérhesd…

Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. … Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak… Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövessed. Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik…

Az imádság megtartása a királyi üdvösség legnagyobb járuléka… Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet. Hogy valamennyi alattvalóddal együtt gondtalanul, ellenséges támadásoktól nem háborgatva, békében végezhesd életed pályáját…

Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik… Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz… Légy türelmes mindenekhez, nem csak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét…”^[1]

Az első király idején alkotott törvények nem különböztek a korabeli keresztény államokétól. Az egyház helyét a társadalomban szó szerint ugyanúgy rögzítették, mint ahogy azt a mainzi zsinaton is tették a Birodalomban 847-ben. De nagyon vigyázott arra István király, hogy a haza édességét ne keserítse meg az állam szigora. Pl. törvényben írta elő, hogy tíz falu már köteles templomot építeni, de hogy járjanak is oda, a kötelező misehallgatás napjára, azaz vasárnapra tette a vásár napját. Nem állt tehát tőle messze a nagy velencei tanítómester, Gellért püspök, aki vallotta: „Amit hittel fogadunk belül, érezzük azt kellemesnek kívül.”^[2]

Nem véletlen, hogy Szent István utódai közül azokra emlékezünk szívesen, akik megpróbálták az állam hatalmát úgy gyakorolni, hogy hazájában mindenki otthon érezhesse magát. Nem véletlen, hogy a Rákóczi-szabadságharc zászlaján a pro patria et libertate szerepelt, mert valóban nincs fontosabb, minthogy hazának érezzük a szabad államot. Ebben láthatjuk tehát az állam feladatát, az államalapítás jelentőségét.

Az állam és a haza nem azonos fogalmak. Mi, akik részben a történelemből tudjuk, részben saját életükben is tapasztaltuk, hogy néha nagyon is messzire kerülhet egymástól a haza és az állam fogalma, jóleső érzéssel olvassuk, mikor az államalapító Szent Király a haza megtartására irányuló állami törvényeiben figyelmeztet bennünket: azt, aki valamennyiünkért dolgozik, megbecsülésben kell részesíteni: „Mert ki-ki közületek viseli a maga terhét, ő pedig a magáét és az egyes emberekét is.”^[3] Mi, közalkalmazottak — úgy hiszem — méltán magunkra ismerhetünk s méltán kérhetjük a megbecsülést, már csak azért is, mert rajtunk is múlik, hogy az állam minden egyes tagja otthon legyen a saját hazájában.