FAZEKAS CSABA

Hivatkozás az internetre a történettudományban

“Az informatika forradalma ugyanolyan hatással van a történeti információra, mint az egyéb típusú információkra.”— szögezte le Evan Mawdsley és Thomas Munck kitűnő, már magyarul is hozzáférhető szakkönyvük felütéseként. Ha igazuk van, akkor e hatásvizsgálatot nem kerülhetjük meg az általuk egyébként könyvükben nem érintett területen, az informatikai robbanás és a történeti bibliográfia-készítés vonatkozásában sem.

Közhelyszerű megállapítás és nem szorul bizonygatásra, hogy óriási lépésekkel halad előre az információhoz való hozzáférés szerkezetváltása, szinte követhetetlen mértékben terjed a hagyományos nyomtatványok mellett az elektronikus adathordozók alkalmazása. Egyre gyakoribb az internet használata a történettudományok művelői körében is. Már jó ideje nem pusztán históriai érdekességeket, ismeretterjesztő (a vizualitás lehetőségeit is kihasználó) kiadványokat stb. tesznek fel a világhálóra,hanem a legalaposabb szakmai kritériumokkal készült tanulmányokat, forrásközleményeket is. Mindez logikusan veti fel azt, hogy a történészeknek is ki kell alakítani az interneten megjelenő publikációkra vonatkozó hivatkozási és bibliográfiai rendszerüket, amely — az elektronikus információközlés e módjának sajátosságai miatt — számos elméleti és gyakorlati kérdést vet fel. Bár már többen megfogalmazták a témára vonatkozó álláspontjukat, kialakult rendszer még nincs. Ezért az alábbi írást is vitacikknek szánom.

1. Viszonylag kevés — legalábbis egyelőre — a csak az interneten megjelenő publikációk száma, a legtöbb tanulmány párhuzamosan lát napvilágot hagyományos formában és az interneten.(Bár a hazai viszonyok között a világhálón a html-változatok rendszerint jókora időbeli késéssel jelennek meg a nyomtatványokhoz képest.) Meg kell állapítanunk, hogy a kéziratoknak a papíron hagyományos, illetve a világhálón elektronikus formában való közzétételei egyenrangú publikációknak tekinthetők. Abból a szempontból tehát nem állítható fel fontossági sorrend közöttük, hogy melyik közlési forma értékesebb vagy értéktelenebb, jóllehet — álláspontom szerint — a kétfajta publikációs mód között a hasznosság (későbbi hivatkozások, visszakeresés stb.) szempontjából mutathatók ki lényeges különbségek. (L. alább.) Továbbá a két nyilvánosság elé kerülő forma közül a nyomtatvány az elsődleges, az internetes publikáció pedig ennek változataként funkcionál, legalábbis napjainkban még egyértelműen ez a közvélekedés.

2. Amikor jelenlegi és leendő történészek valamely konkrét tanulmányukhoz szakirodalmat, hivatkozásokat keresnek, nagy valószínűséggel egyre inkább élni fognak az internetnek a hagyományos adatgyűjtéssel szemben kétségtelenül meglévő előnyeivel. A fáradalmas könyvtári búvárkodással, bibliográfia-böngészéssel és cédulázással összehasonlítva lényegesen kényelmesebb egy helyen, a képernyő előtt ülve leendő bibliográfiai tételeink után kutatni. (Nemcsak azért, mert nem igényel helyváltoztatást, könyvtárba menetelt, hanem azért is, mert a számítógép keresőprogramjai hajszálpontosan ugranak rá a keresett szövegrészekre, ellentétben a — kutatás közben amúgy is fáradó — emberi szemmel.) Tekintettel azonban arra, hogy számos szakirodalom nem vagy csak késéssel jelenik meg a világhálón, továbbá az 1990-es éveknél korábbiak hozzáférése így csupán nagyon esetleges, bizonyára helytálló az a jóslat, hogy az internetes adatgyűjtés a történettudományi kutatásokban aligha válik egyhamar kizárólagossá, s ha kutatásainkban növekedni is fog az internetes “szörfözés” aránya a katalóguscédulák böngészésének rovására, teljesen kiszorítani azt aligha fogja. Ez — megint csak személyes meggyőződés alapján — nemcsak a közeli, hanem a távoli jövőre is vonatkoztatható, ugyanis nem valószínű, hogy pl. az Országos Széchényi Könyvtár egésze egy-két generáció alatt elektronikus formában hozzáférhetővé váljon, s még akár annak egy jól körülhatárolható (pl. a történettudományokra vonatkozó) könyv-, folyóirat- és tanulmánygyűjteményét sem igen fogja senki belátható időn belül a teljesség igényével “feltenni” a hálózatra. (Még akkor sem, ha a “belátható idő” fogalmát és a jövőre vonatkozó becsléseket, épp a technika lehetőségeinek szédületes fejlődése miatt, óvatosan kell kezelni.)

Joggal remélhető, hogy rohamosan gyarapszik az interneten is elérhető adattárak — pl. folyóirat-repertóriumok — száma, vagyis az elektronikus média segítsége jelentősen megkönnyíti a kutatómunka kezdeti fázisát, annak az irodalomjegyzéknek az összeállítását, amelyet egy adott kutatási témakörhöz át szeretnénk tekinteni. De a konkrét tanulmányok, forráskiadványok olvasásához azért a jövőben is el kell menni a könyvtárba. (Persze elképzelhető, hogy egy-egy kisebb lélegzetvételű kutatás teljes szakirodalma megjelenjen az interneten, pl. azokra a történelmi eseményekre vonatkozó — ma még jelenkornak számító — témakörök kapcsán, melyek már a világháló széles körű elterjedtsége idején, vagyis napjainkban keletkeztek. De a szélesebb körültekintés ekkor sem indokolatlan.) A történelmi kutatások elsődleges forrásanyagának túlnyomó többsége továbbra is minden bizonnyal egy (pl. eredeti papírra írt) példányban a közgyűjteményekben, levéltárakban marad. A közvetlen forrásfeltárás hagyományos módszereinek alkalmazását az internet a 21. században sem teszi tehát elavulttá vagy feleslegessé.

3. Térjünk vissza arra, hogy mik az interneten megjelent publikációk legfőbb sajátosságai a hivatkozások szempontjából.Nagyon valószínű, hogy ha az internetet használó történész egy tanulmánya készítéséhez valamelyik folyóiratban (pl. az Aetasban, Századokban stb.) megjelent közleményt használ, azt bibliográfiai apparátusában fel kell tüntetnie, és ha már egyszer az interneten elolvasta (kinyomtatta stb.), mi értelme volna a könyvtárban a nyomtatott variációt újra kézbe vennie a hivatkozás elkészítéséhez.

Álláspontom szerint, minden ilyen hivatkozásnál pontosan fel kell tüntetni a szóban forgó tanulmány eredeti (hagyományos) megjelenésének megszokott jelzeteit (önálló kötetnél: megjelenés helye, kiadója, évszáma; periodikánál: folyóirat címe, éve, száma; tanulmánykötetben megjelent írásnál: szerkesztő neve, hely, kiadó, év; a két utóbbinál egyaránt: tól-ig oldalszám stb.), hogy felhasznált írásunkat a nem internet-használó olvasónk is visszakereshesse. Továbbá az internet-elérési útvonal önmagában történő megadása nem világosít fel arról, hogy a szóban forgó írást mely orgánum, mely szerkesztőség érdemesítette a nyilvánosságra hozatalra. Az internetes közlés jelzeteit azonban csak abban az esetben indokolt felvenni a bibliográfiába, ha tanulmányunk készítésekor ezt ténylegesen használtuk, jegyzetapparátusunkban pedig erre kívánunk hivatkozni. A hagyományos formában megjelent nyomtatvány használata esetén az internet-cím közlése nem szükséges, inkább zavaró, illetve a tudálékosság benyomását is keltheti.

Az internet-elérés megadását pontosan, a címleírás egyéb részeitől jól elkülöníthetően kell feltüntetnünk, lehetőleg szögletes zárójelben. Pl:

Nem célszerű az elektronikus változat elkészültének dátumát (évszámát) külön megadni, s nem csak azért, mert zavaróan hat. Azért is, mert egyrészt egy nyomtatott formában megjelent tanulmánynak az internetes kiadása nem minősíthető második kiadásnak (legfeljebb, mint említettük, variánsnak), másrészt az elérési út megadása önmagában megfelel a hagyományos címleírással szemben támasztható összes fontosabb követelménynek: ennek segítségével a hivatkozott írás könnyen megtalálható és használható.

4. Az internetes tanulmányközlések fő problémája az, hogy nemcsak esetleges időbeli késéssel kerülnek fel egyes anyagok a világhálóra, hanem bármikor könnyen le is kerülhetnek onnan, vagyis amit ma egy kutató használt, a szolgáltatótól függően lehet, hogy holnaptól már soha nem lesz hozzáférhető. Éppen ezért elképzelhetőnek tartom, hogy ha interneten megjelent tanulmányra hivatkozunk, nem a készülés (nyilvánosságra hozatal) dátumát, hanem a felhasználás időpontját kellene megadnunk, hogy az olvasó tudhassa, mikor került a “kezünkbe” a hivatkozás alapjául szolgáló írásmű. Pl:

Persze ez csak az alaposságot szolgálja. A fenti hivatkozásokkal kapcsolatos elméleti kérdéseket l. alább.

5. Fontos kérdés továbbá, hogy tanulmányunk leendő olvasóját minél pontosabban kell informálnunk arról, hogy az általunk valamely internetes szakirodalomból merített adatot hol is keresheti. A hagyományos nyomtatványoknál ez nem okoz gondot, mert az oldalszám megadása egyszerűvé és könnyűvé teszi a visszakeresést. Az interneten viszont ilyesmire nincs lehetőség, ugyanis ha ott találunk egy több száz oldalas monográfiát, nem elég, ha megjelöljük hivatkozásként a munka egészét, olvasónk nem sokra megy vele és munkánk a bibliográfia-készítés alapvető szabályainak sem felel meg. Bár a számítógépes keresőprogram használata könnyen “ráugraszthatja” az olvasót a keresett információ pontos helyére, az alaposság mégis valami pontosabb hivatkozást igényel. Elképzelhető a hivatkozás megkönnyítésére valamiféle körülírás, az olvasót tájékoztató szűkítés, pl. a fejezetre, a vonatkozó lábjegyzet-számra stb. történő utalással. Pl:

Elvben elképzelhetőnek tartom továbbá, hogy e nehézkes eljárás helyett hivatkozhatunk az internetről printelt szöveg oldalszámaira is. Tapasztalat szerint a fontosabb szakirodalmat a használók jelentős része amúgy is szívesen kinyomtatja, előnyben részesítve, de legalábbis alkalmazva a “hagyományos” olvasás szokását. (Persze ennek alkalmazását az eltérő nyomtatóhasználat, konfiguráció korlátozza.) Bibliográfiánkból úgyis kiderül, hogy a szóban forgó tanulmány internetes változatát használtuk. Pl:

6. Mindezek után érdemes néhány szót ejteni az internetes tanulmányok felhasználásának elméleti kérdéseiről. Úgy vélem, azt lehetőség szerint el kell kerülni, hogy csak internetes változatokra hivatkozzunk tudományos igényű tanulmány készítésekor, illetőleg azt is, hogy csak ott publikáljuk kutatási eredményeinket; továbbra is figyelemmel kell lenni valamely írásmű hagyományos, nyomtatványként (vagy CD-ROM-on — l. alább) megjelenő verziójára. Mégpedig nem elsősorban valami rosszul értelmezett hagyománytiszteletből vagy az újításoktól fakadó idegenkedés dacreakciójaként, hanem sokkal inkább a hasznosság szempontjából. A kommunikációs forradalom, az információáramlás szerkezetváltása után is érvényben marad, ugyanis a “szó elszáll, az írás megmarad” törvényszerűségét könnyen vonatkoztathatjuk az internetre is. Az egy eredetiről elvben korlátlan számban készíthető nyomtatványok ugyanis — éppen a sokszorosítás következtében — számos példányban eredményezik ugyanazt az írásművet, amelynek a tér- és időkorlátok által elválasztott kutatók különböző darabjait (de értelemszerűen azonos szövegét) használják. A sokszorosítás gutenbergi forradalmát azonban az internet-használat lényegében megsemmisíti, mert a világ különböző pontjain a képernyő előtt ülők ugyanazt az “egy” eredetit olvassák. S erre inkább a “szó”, mint “az írás” törvényszerűségei vonatkoznak, vagyis könnyen “elszállhat”, nehezen hozzáférhetővé válhat,a történésznek pedig elemi érdeke, hogy a szakmai és nagyközönség ne csak értesülhessen kutatásairól, hanem pontosan vissza is kereshesse a felhasznált forrásokat és szakirodalmat — ugyanúgy, mint a későbbiekben mások is az ő munkáját.

Egészen más a helyzet az elektronikus publikáció másik, egyre rohamosabban elterjedő műfajával, a CD-ROM-mal kapcsolatban. Az ezeken megjelenő történettudományi szaktanulmányok ugyanis megőrzik a hagyományos publikáció sokszorosított jellegéből fakadó (elsősorban hivatkozás-könnyítő) előnyeit, ugyanakkor szerencsésen ötvözik az elektronikus információtovábbítás alaposságát és sokszínűségeit. A CD-ROM-os publikációban óriásiak a lehetőségek, a szövegközlés mellett ugyanis könnyen hozzáférhetővé teszik az álló- és mozgóképi anyagokat, hangfelvételeket stb., ezáltal valóban lehetővé teszik, hogy a történész a korábbinál szívesebben lépjen túl a forrásfelhasználás — napjainkban még — alapvetően írásközpontú szemléletén. (Rövid kitérőként megjegyzem, hogy még a 20. század történetének kutatásakor is viszonylag kevesen hivatkoztak írásban megjelent publikációikban vizuális anyagokra, filmekre, inkább csak azok leírt változatait használták.) A CD-ROM-okról könnyen elképzelhető, hogy előbb-utóbb kiszorítják a papíron történő információtovábbítást, kényelmességük és kiváló gyakorlati alkalmazhatóságuk miatt. Gondoljunk csak arra, hogy az 1980-as években milyen ádáz viták folytak a zenében a hagyományos hanglemez illetve a CD hívei között. A vita mára végleg utóbbi javára dőlt el, múzeumba száműzve a bakelitkorongokat. Ennyire mostoha sors bizonyára nem vár a ragasztott-fűzött papírlapokra, gutenbergi alapvetésű nyomtatványokra, ugyanakkor gyanítható, hogy a CD-ROM a történettudományi publikációkban is meghatározóvá válik. Az efféle közzétételt a hivatkozások oldaláról nézve kevésbé fenyegetik az internettel kapcsolatban felvethető veszélyek (l. fentebb 3–5. pontok) — de azért a CD-ROM-okra való hivatkozási rendszer kidolgozása további, itt el nem végezhető feladatot jelent majd a történettudomány művelői számára.

KŐFALVI TAMÁS

Az információs forradalom és a történettudomány

A 20. század történetének legmesszebbre ható változását valószínűleg a számítástechnika fejlődésében, illetve az ennek nyomán robbanásszerűen felgyorsuló információáramlásban kell látnunk. A mára joggal információs forradalomnak nevezett folyamatnak még az elején vagyunk, az igazán alapvető és megrázó változások — amelyeknek egy része minden bizonnyal utódainkat is érinti majd — még előttünk állnak.Az információ előállításának, tárolásának, visszakeresésének és felhasználásának terén olyan alapvető, mennyiségi és minőségi változások játszódnak le, amelyek a vízbe dobott kő keltette hullámokhoz hasonlóan egyre szélesebb körökben idéznek elő változásokat. Ennek következményei alól — ha tetszik, ha nem — az élet egyetlen területe sem vonhatja ki magát, előbb-utóbb valamilyen formában mindenkinek szembesülnie kell a hatásaival, még akkor is, ha ez a találkozás olykor fájdalmas alkalmazkodásra kényszerít is bennünket. Az információs robbanás egyébként közel sem merül ki a számítógépek világméretű hálózatának, az internetnek a megjelenésében és fejlődésében, amint azt pl. a ma már hagyományosnak tekintett, nyomtatott információhordozók számának elképesztő növekedése is bizonyítja.A történettudomány művelőinek is szembe kell nézniük az információs forradalom kihívásaival és meg kell felelniük az információs társadalom teremtette elvárásoknak. Minél hamarabb képesek ezt megtenni, annál inkább elősegíthetik szakterületük fejlődését és egyéni boldogulásukat is. A Fazekas Csaba által, az elektronikus publikációkra történő hivatkozás kapcsán felvetett probléma tehát nagyon is aktuális, ám korántsem merül ki a hivatkozások elkészítésének formai kérdéseiben, hanem a történettudomány működésének alapjait érinti. Arról van szó ugyanis, hogy a jövőben várhatóan egyre nagyobb mennyiségben megjelenő, elektronikus úton (is) közzétett írások a történettudománynak mint tudománynak egész működését, a kutatómunka alapvető eszközrendszerét fogják befolyásolni.

Az alábbiakban Fazekas Csaba: Hivatkozás az internetre a történettudományban c. cikke által felvetett kérdések kapcsán szeretnék néhány megjegyzést tenni.

1. A nyomtatott és az elektronikus publikációk viszonya

Az elektronikus formában létező dokumentumok felhasználása szempontjából az egyik legfontosabb kérdés a nyomtatott és az elektronikus formában létező tudományos dokumentumok viszonyának a tisztázása. Fazekas Csaba is említi azt a jelenséget, hogy napjainkban a történettudományban az egyes dokumentumok elektronikus formában történő megjelenése időben jóval elmaradva követi a nyomtatott változatot. Ennek okát a szerzővel ellentétben én nem pusztán a hazai, kétségtelenül még gyermekcipőben járó internetes viszonyokban keresném. Egész egyszerűen Magyarországon a történettudomány jelen pillanatban — kimondva vagy kimondatlanul — csak azokat a publikációkat ismeri el, amelyek nyomtatott formában jelentek meg. Emellett természetesen lehetőség van az elektronikus közzétételre is, de ez amolyan “hab a tortán” elbírálás alá esik. A nyomatott formával jelenleg még az internetnél jóval nagyobb állandóságot jelentő CD-ROM sem versenyezhet, bár néhány örvendetes kezdeményezés, főleg a történeti kutatások számára fontos adatbázisok létrehozása és közreadása terén már tapasztalható.Mindezek ellenére azonban az elektronikus információszolgáltatás eszközei a magyar történettudományban jelen pillanatban alig többek, mint a nyomtatott termékek illusztrációi.Valószínűleg generációváltásra is szükség lesz ahhoz, hogy szakmailag a csak elektronikus formában létező dokumentumok a nyomtatottal egyenrangú elbírálás alá essenek.

2. Jogi kérdések

Az elektronikus dokumentumok sorsa és felhasználhatósága szempontjából is alapvető a szerzői jogok kérdése. Sajnos napjainkban — és ez nem csupán a történeti munkákat érinti — a Hálózatot sokan valamiféle szabad vadászmezőnek tekintik, ahol gyakorlatilag mindent meg lehet találni és jogi következmények nélkül ki is lehet sajátítani. Igaz, az 1999-ben életbe lépett szerzői jogi törvény, a kor kihívásainak megfelelően, az elektronikus dokumentumokkal kapcsolatban is igyekszik megvédeni a szerzői jogot. Ám amíg a számítógépes bűnözés az üzleti világot ostromolja (világviszonylatban több milliárd dolláros károkat okozva), addig nem valószínű, hogy bárkinek is lesz elegendő erőforrása ahhoz, hogy a szerzői jogi szabályoknak az interneten való betartását ellenőrizze, illetve fellépjen az azokat megszegők ellen, a szerzői díjak kérdéséről nem is beszélve. Bizonyos fokig érthető tehát a történészek idegenkedése attól, hogy műveiket csak az interneten publikálják.

3. A hivatkozások kérdése

Ha azonban eltekintünk a fentebb említett problémáktól és feltételezzük — amit joggal tehetünk —, hogy az elkövetkező néhány évtized az elektronikus publikálás terén is alapvető változásokat eredményez majd, akkor a hivatkozások alkalmazása valóban az egyik igen fontos kérdéssé válik. A problémát, úgy gondolom, több szempontból is fel kell darabolni. Mindenekelőtt különbséget kell tenni a csak elektronikus formában elérhető és a nyomtatott formában is megjelent dokumentumok között. Az utóbbiak kapcsán valószínűleg továbbra is alkalmazható a hagyományos hivatkozási rendszer, aminek alapvetően a nyomtatott verzió adatait kell tartalmaznia. Ennek érdekében azonban elsődleges követelmény, hogy az ilyen “kétéltű” dokumentumok elektronikus változatai teljes mértékben egyezzenek a nyomtatott szövegvariánssal (ne legyenek bennük utólagos javítások, bővítések), és pontosan tartalmazzák a nyomtatott változat bibliográfiai adatait. A hivatkozásnak alapvetően ez utóbbiakra kellene utalnia, de a jobb elérhetőség miatt az elektronikus forma lelőhelyét is közölni lehetne, amelynek a megadása persze az elektronikus formájú dokumentumokra való hivatkozással azonos nehézségeket jelent.

Sokkal problematikusabb a csak elektronikus formában létező dokumentumok kérdése. Ezen belül is különbséget kell azonban tenni az időben állandó állományú és hozzáférhetőségű információhordozók (pl. floppy, CD stb.) és az internet között. Az első eset hivatkozásai szintén viszonylag problémamentesek, már régóta léteznek azok a címleírási szabványok, amelyekkel ezeknek a dokumentumoknak a formai feltárása elvégezhető,emellett pedig az információ visszakeresésének lehetősége is állandóan biztosított. Az elektronikus formában (is) létező dokumentumok esetében a legérdekesebbek az internetes hivatkozások.

4. Hivatkozás az interneten lévő dokumentumokra

Az interneten lévő anyagok esetében az jelenti a legfőbb problémát, hogy az internet mint önálló entitás nem létezik. Pusztán egymással időleges összeköttetésben álló számítógépek sokaságáról van szó, vagyis amit internetnek hívunk, az tulajdonképpen nem más, mint egy időben folyton változó kapcsolatrendszer, amelynek ezáltal nincsenek kézzelfogható fizikai értékei, és amelyben leginkább a tér és az idő fogalma válik viszonylagossá, márpedig ez a két adattípus alapvető a hivatkozások esetében is. Nem kívánok részletesen kitérni arra, hogy a Hálózaton tárolt dokumentumok felhasználása milyen alapvető módon forradalmasíthatja — és előbb-utóbb forradalmasítani is fogja — a történeti kutatásokat, nemkülönben pedig a könyvtárak információszolgáltatási struktúráját is. Egyetlen példaként gondoljunk bele, hogy egyszer talán majd úgy olvasunk egy tanulmányt a számítógépen, hogy az abban lévő, link szerepet is betöltő hivatkozások helyei, még ha nyomtatott formájukban a világ másik felén találhatók is, néhány másodperc alatt felvillannak a képernyőn. Ez a folyamat természetesen nagymértékben demokratizálja is a tudományt, hiszen az információ ebben a rendszerben már nemcsak annak a néhány embernek lesz elérhető, akiknek történetesen sikerült elnyerniük például egy amerikai ösztöndíjat, vagy fedezni tudják a dokumentum könyvtárközi kölcsönzésének költségeit. Sokan érvelnek amellett, hogy a könyvet, illetve a nyomtatott dokumentumokat soha nem szoríthatják ki az elektronikus információhordozók. Sajnos, nincs igazuk. A harc ugyanis máris megkezdődött, és bár lehet hogy csak unokáink életében, de minden bizonnyal az elektronikus adathordozók javára fog eldőlni, a nyomtatott dokumentumokat a kuriozitás szférájába szorítva ki ezzel. A történelmi források eddig keletkezett anyaga természetesen megmarad a korábbi adathordozón (kőtábla, agyag, papirusz, pergamen, papír, hangszalag, film stb.) is, ám kutatásuk — már csak állagvédelmi és gazdaságossági szempontok miatt is — az elektronikusan feldolgozott és tárolt másolataikra fog épülni.Érdemes belegondolni abba, hogy az elmúlt tíz–tizenöt évben megjelent valamennyi nyomtatott kiadvány szinte biztosan számítógépes szövegszerkesztővel készült, tehát gyakorlatilag előbb létezett digitális, mint nyomtatott formában. Ez azt is jelenti, hogy elvileg az elmúlt egy–másfél évtized teljes nyomtatásban megjelent irodalmi termését viszonylag könnyen elérhetővé lehetne tenni a számítógépes hálózatokon keresztül.

Ami az internetre történő hivatkozást illeti, észre kell vennünk egy igen alapvető különbséget a nyomtatott és az internetes dokumentumokra történő hivatkozások között. Amikor egy internetes dokumentumra hivatkozunk, akkor annak elérési helyét is meg kell adnunk, az egyéb, hagyományosan megszokott adatok (cím-, szerzői adatok stb.) mellett. Amikor azonban nyomtatott műre hivatkozunk, soha nem adjuk meg annak a könyvtárnak a címét, ahol az adott dokumentumot olvastuk, a polc számát, ahol megtaláltuk stb. Az internet esetében ma még egyáltalán nem biztos, hogy a hivatkozott anyag a hivatkozást tartalmazó dokumentum későbbi olvasásakor is ugyanazon a helyen található, vagy ugyanazon az URL címen elérhető.Ennek kapcsán, bár a problémát nem oldja meg, jó ötletnek látszik az ilyen jellegű hivatkozások elkészítésénél — természetesen a teljes elérési út mellett — az internetes hely felhasználásának időpontját is megadni. A másik nehézség a hivatkozott művön belüli pontosabb helymegjelölésből fakad. A hagyományos helymeghatározók (fejezet, bekezdés stb.) megadásának természetes szükségszerűsége mellett nem hiszem, hogy minden esetben megoldást jelenthet a nyomtatott verzió oldalszámainak megadása. Itt nemcsak arról van szó ugyanis, hogy egy több száz oldalas dokumentumot valószínűleg senki nem nyomtat ki azért, hogy az abból őt érdeklő, esetleg csak néhány sort megtalálja, hanem arról is, hogy ha már egy szövegszerkesztőbe betöltve nyomtatja ki, akkor a szöveg tördelése nem feltétlenül esik egybe a Hálózaton lévő verzióéval. A hálózaton letölthető formában (.doc, .rtf, .txt, stb. fájlformátumban) lévő anyagok esetében pedig ez a veszély még inkább fennáll. A Hálózaton lévő dokumentumok információira történő hivatkozás tehát nemcsak a felhasználó problémája kell hogy legyen, a megoldás keresését valószínűleg ott kell elkezdeni, hogy a Hálózaton közzétett dokumentumok esetében a szerzőnek már a dokumentum elkészítése során gondolnia kell a későbbi hivatkozásokra, pl. számozott bekezdésekkel, sorokkal megkönnyítve azt, illetve a szerzőségi adatokat és az esetleges nyomtatott verzió bibliográfiai adatait is tartalmazó fejléccel ellátva az internetes változatot. Az interneten történő publikálás jövője kapcsán — elismerve, hogy egy kizárólag internetes hivatkozásokat tartalmazó tudományos munkának csak a hálózaton történő publikálása ma még kétségtelen kockázatokat rejt magában — vitatkoznék Fazekas Csaba azon megállapításával, amely szerint “a sokszorosítás gutenbergi forradalmát [...] az internet-használat lényegében megsemmisíti, mert a világ különböző pontjain a képernyő előtt ülők ugyanazt az »egy« eredetit olvassák.” Nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy az internet éppen a másolatok gyors és egyszerű elterjedését segíti elő. Egy hálózaton elhelyezett dokumentumot ugyanis a többség valószínűleg letölt és a későbbi felhasználás érdekében el is menti azt, máris megteremtve ezzel a dokumentum egy újabb — akár nyom nélkül módosítható — példányát, egyben megkímélve magát attól, hogy egy újabb internetes kapcsolat létesítése során az adott dokumentumnak már csak hűlt helyét találja. A problémát azoknak az olvasóknak az esete jelenti, akik első próbálkozásuk alkalmával nem tudják elérni a hivatkozott dokumentumot.

Az interneten elhelyezett dokumentumokra való hivatkozás kapcsán összegzésül két dolgot szeretnék említeni. Az egyik, hogy az elektronikus publikálás, illetve ezeknek a dokumentumoknak a kutatásba történő bevonása, még igen kezdeti stádiumban van. Az azonban már most is látható, hogy a megindult változás olyan mélyreható, hogy a fejlődés minden bizonnyal nem egyszerűen csak azt jelenti majd, hogy az információs forradalom teremtette új jelenségeket a történeti kutatások hagyományos rendszerébe kell integrálni, hanem ezek a folyamatok várhatóan magát a régi struktúrát is fellazítják, megváltoztatják. A történettudomány számára a jövő elsődleges kérdése tehát nem egyszerűen az új információforrások hagyományos formájú leírása lesz, hanem a történeti kutatások gyökeresen új módszertanának kialakítása. Természetesen a most élő történészek alkotóidejében még a régi és az új formák egymás mellett élése lesz a meghatározó, ami azt jelenti, hogy az elkövetkező néhány évtizedet várhatóan leginkább a régi és az új információhordozókon együttesen létező dokumentumok jellemzik majd.

Az interneten létező dokumentumokra való hivatkozás kérdése — amely az átmeneti kor egyik jellegzetes nehézsége — valószínűleg csak addig lesz élő probléma, amíg az elektronikus formában létező dokumentumok nagy száma, valamint a használatuk iránt mutatkozó igény nyomán létre nem jönnek olyan, óriási állományokkal rendelkező internetes, virtuális könyvtárak, amelyek közismertsége és állandósága a fizikailag is létezőkével egyezik meg. Így majd a hivatkozásokban nem kell a dokumentumok elérési helyét külön is megadni, sőt talán annak a jelölése is feleslegessé válik, hogy elektronikus vagy hagyományos formában létező dokumentumról van-e szó.