NAGY PÁL

A magyarországi cigányok története

a rendi társadalom korában

Kaposvár, 1998. 499 p.

Már a kutatói témaválasztás, a társadalmi jelenségsorban az akut történetírói feladat felismerése is minősíti a jó historikust. Ha ehhez a kutatás szükségességében való meggyőződés, illetve a kutatási tárgy vizsgálandó volta melletti meggyőző érvelés, a téma iránti elkötelezettség, fegyelmezettség és kellő kutatási alázat társul, továbbá a levéltári források professzionális ismerete és használata, akkor kiváló minőségű történetírói munka születik. A recenzens mindezeket megvalósultnak látja Nagy Pál könyvében.

A cigányság történetéről írni ezen felül még igen nagy merészséget is követel. Nemcsak a “cigánykérdés” mai politikai-közéleti aktualitásai miatt, hanem a történetírói előzmények elégtelensége és a források feltáratlansága következtében is. Nagy Pál levéltáros és történész e könyvében arra tesz kísérletet, hogy a magyarországi cigányság középkori és újkori történetének fő vonásait üstökön ragadja. A Szerző, mint ahogy ő maga is vallja, nem állítja, hogy munkája befejezett, nem “a cigánytörténet-író” szerepében tetszeleg, hanem a jelenlegi forrás-feltártságra épülő, magyarországi cigányságtörténetet tesz az asztalra úgy, hogy ismeri műve korlátait, hiányait, de ugyanakkor ismeri a további kutatási irányokat, a kutatandó téma-területeket, a feltárandó forrásokat.

A Szerző tisztában van azzal, hogy milyen történetírói, más tudományágbeli előzményeket vall magáénak, és azt is tudja, mitől kell elhatárolódnia. A magyarországi cigányság-kutatást egy sajátos dichotómia jellemzi a Szerző szerint. Már a múlt század végétől kiváló magyar etnográfiai, szociológiai, zene- és nyelvtudományi, majd utóbb kulturális antropológiai cigánytárgyú munkák születtek, ugyanakkor a magyar történettudomány nem szentelt kellő figyelmet e különleges etnikum sajátos történetének. A szocialista időszakban, majd a rendszerváltás óta különösen megszaporodtak a cigányokról szóló kiadványok, az utóbbi években létrejött az úgynevezett romológia tudományszak. A történetírás késlekedése miatt azonban elszaporodtak a legkülönbözőbb és legképtelenebb “történeti” teóriák a cigányság múltjáról, eredetéről és vándorlásáról Indiától Nagy-Britanniáig. Írások sora jelent és jelenik meg a cigányok “igaz történetéről”, hiedelemvilágáról, kultúrájáról a történeti források kellő feltártsága, ismerete nélkül, vagy a néhány közhely-forrás sokszor félreértett adataiból elégtelenül általánosítva. Utóbbi “műveket” néhány szerző nyomán Nagy Pál is “naiv tudománynak” minősíti és elhatárolódik tőlük (elsősorban a ’90-es évek elejétől publikáló Rostás Farkas György–Karsai Ervin szerzőpáros szerzeményeitől). A cigány etnikumhoz tartozó szerzők által művelt “naiv tudomány” a magyarországi cigányság önigazolási vágyából, önértékelési, identifikációs igyekezetéből vezeti le a cigányok saját mitikus történetét, “glorifikált szenvedéstörténetét.” A Szerző okfejtésével és a “naiv tudományra” vonatkozó kritikai észrevételeivel nagyrészt egyetért a recenzens, bár megjegyzi, hogy a cigány etnikumú (nemzetiségű) írók, szerzők által létrehozott alkotások más műfajt jelentenek, s megítélésükbe aktuálpolitikai vonatkozások is belejátszanak. A kritika tárgyát képező “alkotók” egyrészt másként kódolják a kritikus üzenetét, másrészt ők egészen más társadalmi értékkel bírnak saját társadalmi rétegük, csoportjuk körében. Műveik nem is történeti igénnyel készültek, hanem “felvilágosító”, önazonosság-növelő szándékkal. Ugyanakkor a “történelemhamisítás” veszélyeire helyes felhívni a kisebbségi alkotók figyelmét is.

Ami a cigányok történetéről író szerzők többségére jellemző “normatív történetszemléletre” és “moralizálásra” vonatkozik a Szerző tollából, azzal a recenzens maradéktalanul egyetért. A múlt század végétől megjelenő cigánytárgyú történeti munkák zömének hibája — állítja kritikusan Nagy Pál —, hogy e szerzők előfeltételezések alapján kategorizálnak, az egy-egy cigány csoportban tapasztalt szociológiai jelenségeket historizálják, a kor kellő forrásismerete nélkül visszamenőleg állapítanak meg sajátosságokat, a 20. századi normákat vetítik vissza a történeti korszakokra. Így pl. feltételezik Mária Terézia vagy II. József cigányrendelkezéseiről a szándékos cigányellenes hatalmi politikát, holott azok a maguk korában a felvilágosodás szelleméből következtek, s nem csak a cigányságot, hanem általában a periférikus társadalmi csoportokat célozták meg. Egyetértünk tehát a Szerzővel, amikor kijelenti: “A cigányok története nem azonos a cigánykérdés történetével, s nem azonos a cigányokkal szembeni adminisztratív bánásmód történetével, vagy a róluk kialakult sztereotípiák történetével.” Osztjuk a Szerzővel a moralizáló, “a történelmi fejlődést állandó előrehaladásként” értelmező kutatók bírálatát is, akiknél “a felületes forrásismeretből származó, a történéseket összefüggéseikből kiragadó leíró szenvedéstörténet általában moralizálással párosul.”

A Szerző eredetileg egy magyarországi cigánytörténeti tankönyv megírására kapott megbízást a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskolától. Az eddig megismert cigánytörténeti munkákra épülő, didaktikus jellegű művet azonban nem akart, nem tudott írni. Hiszen az eddig megjelent cigánytörténeti tárgyú kiadványok, így pl. az 1986-ban kiadott dokumentumkötet (A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban. Szerk.: Mezey Barna) nem feleltek meg a forráskiadási követelményeknek, a kiadott dokumentumok “nagy része kritika nélküli másodközlésben olvasható, a fogalmak használata pontatlan, az időrend zavaros..., a kötet hemzseg a téves olvasatoktól.” Az ismert cigányvonatkozású oklevelek legtöbbször forráskritika nélküli és félreértett, félreértelmezett olvasatban kerültek fordításra, s a belőlük levonható következtetések így hamisak. Ezért a Szerző szerint — s ezzel tökéletesen egyetértünk — “a magyarországi cigányok történeti kutatásának kardinális kérdése a forrásfeltárás és forráskiadás.” Mivel e téren még igen sok a hiányosság, a Szerző úgy gondolta, hogy nincs értelme az eddigi szakszerűtlen és hiányos cigánytörténeti művekből egy sokadik, s a didaktikai szempontoknak megfelelő tankönyvet írni, amely “a meglévő kétes értékű ismeretek zanzásítása” lenne csak. Ehelyett a forráskritikai szempontokat számba vevő, az új társadalomkritikai megközelítési módszereket alkalmazó, de időben behatárolt, a magyarországi cigányok történetét csak a rendi társadalom időszakát tekintve feldolgozó kötetet írt meg, elsősorban a szakmai közönségnek. Nagy Pál előre jelzi, hogy könyve “nem a gyors és könnyű ismeretszerzést szolgálja”, sőt bizonyos részei “tanulhatatlanok”. A Szerző érvei meggyőzőek, s amit tankönyv helyett a történettudomány asztalára letett, az egy tartalmában és módszertanában új minőséget hozó, értékteremtő alkotás lett.

A kötet értékeit és tudományos eredményeit részleteiben sem érdemtelen e helyt felsorolnunk. Egyik legszembetűnőbb sajátosságáról már szóltunk, ez a rendkívül kritikus hangvétel az eddig megjelent cigánytörténeti munkákkal szemben. A kritika azonban nem öncélú és nem abszolút, Nagy Pál világosan tudomására hozza az olvasónak, hogy milyen történeti, szociológiai, néprajzi, kulturális antropológiai műveket tart tudományosan mérvadóknak. A bőséges jegyzetapparátusból és bibliográfiából itt most csak néhány művet említünk. A Szerző mindenekelőtt Tóth Péter levéltáros cigánytörténeti munkáinak fogalomkészletét és megközelítési módszerét ismeri el és veszi át, főleg A cigányok története Magyarországon a feudalizmus korában c., 1996-ban írt, de a Szerző által kéziratban olvasott munkát, amely azóta megjelent egy cigánytörténeti CD-ROM részeként. Tóth Péteren kívül Nagy Pál sokat idézi a Kovalcsik Katalin–Réger Zita szerzőpáros írásait, a “naiv tudományt” érintő kritikákat is tőlük veszi át, de elismeréssel adózik más munkák íróinak is, így értékeli többek között Soós István, Pomogyi László, Prónai Csaba, Zsupos Zoltán írásait. A Szerző támaszkodik Sir Angus Fraser: A cigányok c. (Osiris, 1996) összefoglaló művére, amelynek értékeit elismeri és idézi, de forráshasználati és szemléleti hibáit, hiányosságait kemény kritikával illeti.

Nagy Pál hihetetlen mennyiségű levéltári forrást kutatott és tárt fel, kiváló levéltárosi erényeket csillogtatva. A Magyar Országos Levéltár (= MOL) releváns iratain túl a megyei levéltárak sokszor rendezetlen iratait nézte át, elsősorban azokét, amelyek megyéinek lakosságában számottevő a cigány etnikum, így Baranya, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén megyék cigánytárgyú fondjait és állagait. Ismeri és kritikával alkalmazza a Szerző az oklevélkiadványokat és a levéltárak oklevélgyűjteményeit. Nagy Pál kötetének különös, a levéltáros szakmát gazdagító erénye, hogy közli és elemzi a cigánytörténet-írás és kutatás szempontjából jelentős források típusait:

• peres iratok: úriszéki és megyei törvényszéki (Sedria) büntető perek iratai

• a megyék és városok közgyűlési irategyütteseiben található:

• szolgabírói iratok:
      - vizsgálatok
      - bíráskodási iratok
      - jelentések

• kérelemlevelek

• személyleírások (körözőlevelek)

• szökött katonák vallomásai (a Somogy Megyei Levéltárban található Militaria. Acta desertorum militum 1814–1824)

• gyermekekre vonatkozó számadások és összeírások

• missilisek

• céhszabályzatok

• inventáriumok, közöttük a MOL Urbaria et Conscriptiones irategyüttesében található vagyontárgyak

• uradalmi levéltárak

• anyakönyvek — a társadalomtörténeti megközelítés még a kezdeteknél tart

• összeírások — a leggyakrabban használt, de a korabeli hivatali, szolgabírói gyakorlat pontatlanságai miatt a legproblematikusabb forráscsoport, legismertebb az 1893-as országos felmérés, de más országos cigányösszeírások (1768, 1837, 1873, 1909, 1924) anyagai még feltáratlanok

• a népismeret forrásai — a néprajzi, nyelvészeti kutatások eredményei

Nagy Pál könyvének bevezetése után négy nagyobb és több kisebb részfejezetben fejti ki mondanivalóját. A Cigányok a középkori Magyarországon? c. fejezetben szigorú forráskritikával illeti a korábban megjelent oklevélkiadásokat. Megállapítja, hogy csak a felületes és hibás oklevél-olvasási gyakorlat nyomán keletkezhettek a cigányság magyarországi első megjelenésére vonatkozó “elavult és igazolhatatlan teóriák”, amelyek nyomán egyes szerzők azt állítják, hogy IV. Béla király seregében cigány segédcsapatok harcoltak II. Ottokár cseh király ellen az 1260-as morvamezei csatában. Holott az történt, hogy az olasz oklevélolvasó a múlt század végén a Bulgarorum szót Cingarorumnak értelmezte, s a Pharao szót a korban általános “fáraó népe”, azaz a cigányok értelemben használta, pedig a szövegösszefüggésben a szó az eredeti értelemben szerepelt. A hibás értelmezést átvették a későbbi szerzők, majd a cigány “naiv tudomány” művelői is, akik szívesen helyezték a 13. századba a cigány nép első magyarországi megjelenését. A Szerző logikus okfejtését a recenzens is elfogadja, a tartalmi és formai oklevélkritikai észrevételeket meggyőzőnek tartja. A Szerző a szakirodalomban megjelent számos állítást cáfol a fenti módszerrel. Összehasonlítva Fraser és a magyarországi szerzők — Heiczinger, Tomka — oklevélfordításait, Nagy Pál hamisnak tartja az 1417, majd 1422–23. évi, Zsigmond királytól állítólag cigány csoportnak adott menleveleket, s a cigányok Magyarország földjére való legkorábbi lépésére vonatkozó adatként Brassó városi számadáskönyvének egy 1416. évi bejegyzését fogadja el.

A Szerző több állítása alapjaiban ingatja meg a korábbi cigánytörténeti szakirodalom közhelyeit. Okfejtéseit megjósolhatóan igen sok kritika fogja még érni a kritizált művek szerzői részéről. Ilyen tétel pl. a magyarországi Cigánd község neve eredetéről vallott véleménye, miszerint Cigándnak nincs köze a cigány népnévhez, továbbá a történeti szakirodalom alapján valószínűtlen, hogy a 14–15. században cigány nemesi család létezett volna (a Szerző szerint a Szigán szó török eredetű személynévből ered). A recenzens számára Nagy Pál ezen érvelése is meggyőzőnek tűnik. A vajdai intézmény új szempontú elemzése szintén tudományos eredményként értékelhető.

Az egyensúly lassú felbomlása és Az egyensúly fenntartásának technikái c. fejezetekben fejti ki Nagy Pál a magyarországi cigány etnikum társadalmi helyére, szerepére vonatkozó fő mondanivalóját, amelynek kapcsán több, a vonatkozó szakirodalomban korábban nem ismert fogalmat használ. Nagy Pál szerint a 15. század végén a magyarországi városok lakói mint befogadó közösség és a cigány csoportok között “kölcsönösen előnyös, a lokális specifikumok által meghatározott egyensúly alakult ki, melyet az uralkodók is igyekeztek garantálni..., s ez az egyensúly a 16. században is megmaradt”. Ennek lényege az volt, hogy a cigány csoportok által ismert és gyakorolt tevékenységi körökre — vasolvasztás, golyóöntés, kovácsolás, kereskedés — a 15–16. századi magyar társadalomnak szüksége volt, s ezért a cigányok be tudtak illeszkedni a magyar városok társadalmába. Igaz, a céhekbe nem engedték be őket, s a céhek nem cigány tagjai jobb minőségű szerszámokat, fegyvereket készítettek fejlettebb technikával, mégis mind a királyi magyarországi, mind a török hódoltsági városok, mezővárosok, falvak fel tudták használni a cigányok nyújtotta szolgáltatásokat. Kiegészítő tevékenységként más aktuális feladatokat követeltek meg tőlük: pecérkedést, hóhérkodást, fejvadászatot, különféle, idényjellegű, alkalmi munkákat, fémmunkákat. Az alkalmazás egyetlen előfeltétele az volt, hogy a cigány csoportok ne károsítsák meg a nem cigányokat.

Pedig bizony megkárosították, de tömegesebb mértékben majd csak a 17–18. századtól. A gazdasági egyensúly a 17. században borult fel, amikor egyrészt a céhes polgárság megerősödött, másrészt ezzel egyidőben mind több társadalmi csoport került periférikus helyzetbe, s a cigányok munkájára egyre kevésbé volt szükség. Ez a folyamat két-három évszázaddal korábban Nyugat-Európában is lejátszódott, a csavargók ellen Angliában törvényt hoztak, és törvényekkel űzték el a cigányokat is a nyugat-európai országokból. A fejletlenebb polgárosodással bíró Magyarországon ez a folyamat később és tökéletlenebbül zajlott le. A 16. század végén a tizenöt éves háború, majd az erdélyi fejedelmek harcainak hatására a periférikus csoportok, a cigány közösségek nem tudtak bekapcsolódni a termelő munkába, nem volt rájuk szükség sem a kincstári birtokokon, sem a török hadsereg irreguláris alakulataiban, fejti ki Nagy Pál. A cigány népesség száma megnőtt, megjelentek a Nyugat-Európából menekülő úgynevezett német cigányok is, a Duna-Tisza közére pedig délről úgynevezett török cigányok érkeztek. A 18–19. században Havasalföldről, Moldvából, Erdélyből folyamatosan áramoltak be Magyarország központi területeire a később oláh cigányoknak nevezett csoportok. A vándorló életet élő cigány közösségek relatíve túlnépesedtek, ezért a 18. század elejétől létrejött az úgynevezett cigányügy: a cigány és nem cigány csoportok között konfliktusok, összeütközések keletkeztek, szükségessé vált, hogy az állam “beavatkozzon”, irányítani próbálja a társadalmi folyamatokat, így a 18. századtól az állami intézmények, illetve a törvényhatóságok gondjává vált az, hogy “miként illesszék be a társadalomba a periférikus rétegeket, vagy hogyan szabaduljanak meg tőlük.”

A cigány etnikumú csoportok új megélhetési stratégiákat kerestek, s találtak is, aminek megnevezésére és tartalmi leírására új fogalmat használ — Tóth Péter nyomán — Nagy Pál e könyvében, ez a mendikáció, vagy faluzás: a vándorló cigány csoportok egy-egy magyar — vagy más nemzetiségi — falut, városrészt mintegy megszálltak, a férfiak felajánlották szolgáltatásaikat (kovácsolás), a nők pedig kisebb-nagyobb csoportokban járták a jobbágyi és nemesi házakat, s felajánlották az ő fiktív szolgáltatásaikat: jóslás, jövendőmondás, varázslás. Az akció közben a csoport más tagjai a megcélzott családot megfosztották javaiktól. A faluzást a cigány csoportok megszervezték, igen eredményesen történt a gádzsók meglopása, kirablása — noha a cigányok saját megítélése szerint ők nem követtek el bűnt, hanem létük természetes fenntartását gyakorolták, nem loptak, hanem szereztek. A többségi társadalom azonban a cigányok mendikációját megkárosításként — lopásként, rablásként — fogta fel, s előbb-utóbb védekezett ellene, az állam, illetve a törvényhatóságok révén. Az, hogy a mendikáció fogalma a cigánytörténet hagyományos művelőinek heves tiltakozását fogja kiváltani, előre látszik. A recenzens úgy látja, hogy a fogalom bevezetése se nem ideológiai, se nem politikai kérdés, hanem a történész(ek) kutató munkájának eredménye, mégpedig jelentős eredménye, amely a forrásokból feltáruló jelenségek elvonása révén jött létre. Nagy Pál részletesen elemzi a többségi társadalom megkárosításának másik módját is, a lókereskedést, lókupeckedést, amely különösen a 18–19. századtól vált a cigány társadalom jellegzetes foglalkozásává és jövedelemszerzési módszerévé.

A Cigány identitás c. fejezetben a Szerző a cigány életmód és mentalitás kérdéseit taglalja, s a cigányokkal kapcsolatos előítéletek gyökereit kutatja. Szól a jellegzetes cigány-foglalkozásokról, a kovácsolásról, a rézüst-készítésről (kolompár cigányok), a zenélésről, kereskedelemről, hiedelmekről, a “hírhedt mesterségekről” (hóhérkodás, prostitúció), a forrásokból egy-egy megdöbbentő esetet idézve (Lippai Balázs, Bocskai hajdúkapitányának tündöklése és bukása). Az Utak és akadályok c. részben az előbb már említett okok miatt a cigányügy kezelésére kényszerülő abszolút állam rendeleti politikáját elemzi a Szerző, III. Károlytól Mária Terézián át II. Józsefig. Részletes összehasonlító elemzéssel bemutatja a “cigányrendeleteket”, a cigányok munkára kényszerítéséről és a cigány gyerekek nem cigány családokhoz való kihelyezéséről differenciált véleményt alkotva. Hangsúlyozza, hogy a rendeletek célja a periférikus cigány csoportok beolvasztása a civilizált társadalomba. Majd a vármegyei helyhatósági szabályozás folyamatát elemzi, miközben bőségesen idézi a rendeletek és a megyei, városi statutumok szövegeit, kimutatva, hogy a vármegyei nemesség a civilizáló állammal szemben inkább törekedett a cigányok büntetésére, vagy kiutasítására. A cigányügy 1790–1848 között c. fejezetben a cigánysággal kapcsolatos problémák kezelésének módjait láttatja a Szerző a magyar és az erdélyi országgyűléseken, a rendszeres bizottsági munkálatokon, a helytartótanácsi rendeleteken és a reformkori vármegyei szabályrendeleteken keresztül. Kiemeli az erdélyi cigányügyi rendelkezések humánus és gyakorlatias jellegét. Nagy kár, hogy a több helyen utalt, megígért cigány társadalomtörténeti fejezet kimaradt a kötetből, pedig a cigány társadalom “belülről” láttatása a könyv további értéknövelő tényezői közé tartozhatott volna. A Szerző nem tartotta elég megalapozottnak az e fejezethez összegyűjtött forrásanyagát, ez az óvatossága tudományos szempontból méltányolható, a hiányt azonban a kötet teljessége megsínyli.

A bőséges jegyzetanyagot a függelékben a királyi és helytartótanácsi rendeletek közlése követi, majd részletes bibliográfia zárja a kötetet. A fejezetek címadásai és a kifejtett mondanivaló esszéisztikusan áramolnak, a Szerző vissza-visszatér egyes tételeihez, ennélfogva itt-ott átfedések, ismétlések találhatók. Mindez azonban nem zavaró, mert a gondolati gazdagság, a problémafelvető és -megoldó kényszer állandó jelenléte a sorok között, a kritikus hangvétel, az alternatív gondolatközléssel párosuló polemizáló irányultság józan, mérlegelő és érvelő stílussal találkozik, ami az olvasót komoly szellemi erőfeszítésre, figyelemre és együttgondolkodásra készteti, egyúttal szellemi élvezettel is ellátva őt. A Szerző mondanivalóját többször bőséges forrásközléssel támasztja alá, saját indoklása szerint azért, hogy egy cigánytörténeti chrestomatiát is becsempésszen a kötetbe. A 17–18. századi szövegek olvasása és értelmezése ugyan néhol megtöri a gondolati kifejtés lendületét, de a fáradság így is megéri: egy gondolatébresztő és vitára késztető, mind tartalmában, mind módszereiben bátran újító, ugyanakkor a legjobb történetírói és levéltáros erényekkel bíró Szerző okos könyvét fogadhatja be az olvasó.

Nagy Pál írói módszerét példamutatónak látja a recenzens: állításait sokoldalú érveléssel mutatja be, soha nem teszi kizárólagossá mondandóját, s felsorakoztatja a már leírt, vagy a lehetséges ellenérveket is. Nem kiragadott, egyes jelenségekből általánosít, hanem több releváns esetből következtet. Rendkívül kritikus a kevés jegyből általánosító szerzőkkel szemben, de a racionális ellenérveket elfogadja és beépíti saját tételeibe.

A Szerzőt, a mendikáció, vagy a cigány mentalitás, életmód elemzésekor hangoztatott, a cigányságot esetleg negatívan beállító megjegyzések ellenére nem illetheti a kirekesztő szemlélet vádja, sőt erénye, hogy elkerüli a mindkét irányú elfogultságot. A magyarországi cigánypolitikát jellemezve kiemeli: Európában egyedül Magyarországon nem végeztek ki cigány embert az etnikai hovatartozása miatt.

A könyv nem lezárt alkotás, a Szerző többször ki is mondja, hogy mondanivalója elsősorban figyelemfelhívás a cigánytörténet-írás és a forrásfeltárás hiányosságaira. Nagy Pál teóriái nem véglegesek, ez a magyarországi, 1848-ig tartó cigánytörténetet felölelő mű csak a ma lehetséges változat. Várjuk a — hasonló szintű — folytatást.

Rozs András

LAKOS ÁGNES

Térképek a Pest Megyei Levéltárban