Immár több mint két évtizedes hagyomány folytatásaként 1999. október 5–7. között rendezte meg a Csongrád Megyei Levéltár a Megyei Levéltári Napokat. A szűkebb értelemben vett haza, a megye és az egyes helységek múltja iránt érdeklődők körében számon tartott eseménysorozat megnyitójára az újjátelepülésének 300. évfordulóját ünneplő Hódmezővásárhelyen került sor. A városháza nagytermében — mely már a korábbi években is több alkalommal volt hasonló rendezvények színhelye —, dr. Blazovich László egyetemi tanár, levéltárigazgató köszöntötte a vendégeket, a megjelent előadókat, a szép számban összegyűlt kollégákat és érdeklődőket. Üdvözlő szavait követően dr. Frank József, Csongrád Megye Önkormányzatának elnöke nyitotta meg a háromnapos rendezvénysorozatot. Beszédében bemutatta a levéltárak kialakulását, változásait, majd hangsúlyozta: napjaink levéltárosai már a források keletkezésénél jelen vannak, szolgáltatásaik egyre szélesednek, intézményeik egyre nyitottabbá válnak. Az új típusú feladatok közül kiemelten fontos a levéltáraknak, levéltárosoknak a helyismereti–helytörténeti munkába való bekapcsolódása, hiszen az ország történelme és az annak részét képező helytörténet a nemzet lelkiismeretének tükre. Közös felelősségünk, hogy e tükör valós képet mutasson, mert Ady szavaival élve: “A történelmét vesztett nép eltévedt sokaság.”

A megnyitót követően Túri József, Hódmezővásárhely alpolgármestere köszöntötte a részvevőket, akiket emlékeztetett arra, hogy ha az iskolában megtanult általános történelmi ismeretekhez nem párosul a szülőváros, a lakóhely múltjának ismerete, az emberek csak lakói és nem polgárai lesznek városuknak. Hódmezővásárhely ebből a szempontból szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a helytörténetírásnak több évszázados hagyományai vannak, amelynek méltó folytatása napjainkban a levéltárakban folyó tudományos munka.

Az első nap elhangzott előadások a város újratelepülésének évfordulójához méltóan a 300 évvel ezelőtti eseményekhez kapcsolódtak. Dr. Varga J. János Mi történt Vasvártól Karlócáig? címmel megtartott előadásának első részében az egyes eseményekre, azok következményeire, valamint történészi megítélésükre is kitérve ismertette az 1664–1699 közötti szűk fél évszázad történéseit. Véleménye szerint a történettudomány súlyos hibát vétett, amikor politikai, nemzeti érzelmektől vezérelve a 17. századi függetlenségi mozgalmakat túlértékelte. Saját kutatási eredményeire is támaszkodva kiemelte: ahogy a kortársak, a korszakkal foglalkozó történészek sem látták, hogy a kor Magyarországának helyzetét a nagyhatalmak koncepcióinak való teljes kiszolgáltatottság jellemezte, és a török zászló alatt kibontakozó rendi nemesi mozgalmak nem vezettek, nem vezethettek a nemzeti függetlenség, az egységes magyar állam megteremtéséhez. A “két pogány közt” való küzdelem végül a magyarság története szempontjából igen súlyos következményekkel járó megosztottságot, az ún. kuruc–labanc ellentét kialakulását eredményezte. Zrínyi Miklóst idézve: “Mi magyarok boldogabbak leszünk, ha a szomszéd égő háza mellett fél órát melegedhetünk.”

A következő előadó, dr. Kalmár János A Habsburg Birodalom újjászervezésének típusai címmel megtartott előadásában rámutatott, hogy a török kiűzését követően történelmi jelentőségű feladata volt Magyarországnak a felszabadult országrész csatlakoztatása a keresztény Európához a Habsburg Birodalomba történő betagozódással. Ennek megfelelően a Habsburgok által megvalósított központosítási törekvések hazánknak a birodalomhoz való csatolását, egyben a nyugathoz való közvetlen felzárkóztatását is jelentették. Tény azonban az is, hogy döntően a rendek ellenállása miatt, az ország nagyobb részén az abszolutisztikus törekvések csak törvénytelen eszközökkel valósulhattak meg. A korszak első felében a Habsburgok elég erősek voltak ezek végrehajtásához, de hatalmuk már nem volt elég a teljes betagozódást biztosító alkotmány-változtatáshoz. A magyar alkotmányos jogokat sértő intézkedések keresztülvitele a későbbiekben (II. József idején) a birodalom létét veszélyeztető ellenállást váltott ki, ami viszont már a Habsburgoknak sem volt érdeke. A továbbiakban az előadó röviden ismertette az utrechti és a rastatti békekötést követően a milánói hercegség és Dél-Németalföld (Belgium) birodalomhoz csatolását. E területeknek a magyartól eltérő fejlettsége, társadalmi és gazdasági viszonyai más típusú betagozódást kívántak. A legfontosabb különbség a magyarországi berendezkedéshez képest, hogy ezeknek a területeknek a birodalomhoz csatolása nem akadályozta azok tovább fejlődését.

A Habsburgok magyarországi berendezkedését az európai viszonyokkal összhangban vizsgáló előadások után a háromszáz évvel ezelőtti újjátelepítés kevéssé ismert tényeit ismertette két levéltáros kolléga. Elsőként dr. Kruzslicz István Gábor, a Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára igazgatója Hódmezővásárhelyi menekültek Kiskunhalason című előadásának első részében azt hangsúlyozta, hogy a város a 13. századtól kezdve, még a török százötven éves uralma alatt is — amikor pedig nagyon sok alföldi település elnéptelenedett — , folyamatosan lakott volt. A török kiűzését követően a lakosság által fizetendő adóterhek folyamatosan nőttek, a város a hadak útjába esett, mind a török, rác, tatár, mind a felszabadító keresztény hadak rendszeresen sarcolták, 1687-től gyakorlatilag évente kirabolták. A hódmezővásárhelyi lakosok számára egyetlen túlélési lehetőség maradt: a menekülés, otthonaik önkéntes elhagyása. A mintegy háromszáz családból huszonöt Kiskunhalasra költözött, de tudunk szabadszállási kitelepülésről is. A korabeli összeírások és a kiskunhalasi református anyakönyvek adatainak részletes elemzése alapján megállapítható, hogy a kitelepülésre 1692–93-ban került sor, míg a visszaköltözés 1699-re datálható. A források névanyagának vizsgálata egyértelműen bizonyítja, hogy Hódmezővásárhely lakossága a kitelepülés ellenére folyamatosnak tekinthető, az elmenekültek rendre visszatértek, hűségesek maradtak városukhoz.

Az első nap utolsó előadója Herczeg Mihály hódmezővásárhelyi nyugalmazott levéltár-igazgató Az Újszerzeményi Bizottság és a birtokviszonyok alakulása Hódmezővásárhelyen címmel megtartott előadásában a 18. századi birtokviszonyokkal, ezen belül a 16. századig visszatekintve, a tulajdonos-változásokkal foglalkozott. Forrásait — az Újszerzeményi Bizottság iratai, a nemesek birtokadományainak igazolására beterjesztett adománylevelek — ismertetve rámutatott, hogy a százötven éves török uralom alatt, de még a 17. század végén is sok új tulajdonos kapott adományként földet a térségben, gyakran előfordult, hogy egyazon területre több adománylevelet is kiadtak. Az első nagy tulajdonosváltás még a 16. században, zömmel az 1540-es éveket követően zajlott le. A század második felében elsősorban az erdélyi fejedelmek által kiadott adománylevelek száma emelkedett, de feltűnő a gyulai várkapitányok földszerzési “kedve” is. Ezt követően, különösen a 17. század második felében szép számú Heves és Borsod megyei nemes szerzett birtokot a jelenlegi Hódmezővásárhely területén. Végezetül az előadó utalt arra a kellőképpen nem hangsúlyozott tényre, hogy a város és környékének lakói a 16. századtól kezdve taksás jobbágyok voltak, számukra így mindig biztosítva volt a szabad vallásgyakorlás, a vidék tehát — az 1687–1699 közötti évtized kivételével — a korabeli átlagnál népesebb és gazdagabb volt, ami már önmagában is magyarázatot ad a nemesek adományszerző kedvére.

A levéltári napok programja október 6-án Szegeden a megyeháza aulájában folytatódott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dokumentumai című, 1999. április 14-től Debrecenben bemutatott országos levéltári kiállítás helyi megnyitásával. A Csongrád megyében 1998 tavaszától folyamatosan zajló, a forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára szervezett emlékező rendezvények sorozatát lezáró kiállítást szép számú érdeklődő, könyvtárosok, muzeológusok, levéltárosok, valamint az önkormányzat vezetői és munkatársai jelenlétében dr. Marjanucz László kandidátus, egyetemi docens nyitotta meg.

A Csongrád Megyei Levéltári Napoknak évtizedes sajátossága, hogy a megye egyes községeiben élők számára is lehetőség adódik ilyenkor, legalább egy évben egyszer, arra, hogy a helyi múlt iránt érdeklődők megismerjék az adott település történetére vonatkozó legfrissebb kutatási eredményeket, személyesen találkozhassanak a helység múltjával egyéni érdekelődésüktől vezérelve vagy hivatásuknál fogva foglalkozó szakemberekkel. E találkozók az elhangzó előadásokat meghallgató, az esetleg kapcsolódó kiállítást megtekintő helyieknek általában új, érdekes ismereteket nyújtanak, erősítik szülő- illetve lakóhelyükhöz való kötődésüket. De hasznosak ezek a községi napok az előadóknak, a község múltjával helytörténészként foglalkozó pedagógusoknak, muzeológusoknak, régészeknek, néprajzosoknak és levéltárosoknak is, hiszen egy-egy településre ellátogatva egymással is találkoznak. A falunapok népszerűségét mutatja, hogy az idén két községben, Szegváron és Tiszaszegen is voltak ilyen rendezvények.

Szegváron október 6-án délután Szenczi Sándorné polgármester köszöntötte a megjelenteket, mutatta be az előadókat és a levéltáros kollégákat a helyieknek. A polgármester asszony megnyitójában kitért a helyismeret, helytörténet fontosságára és őszinte örömmel adta hírül, hogy a település régi terve megvalósulni látszik, ugyanis a millennium évében megjelenik Szegvár monográfiája. Az előadások közvetlenül kapcsolódtak a megjelenő kötethez. Képek a nagyközség életéből címmel a monográfia szerzői mutatkoztak be egy-egy előadással.

Elsőként dr. Vörös Gabriella, a Csongrád Megyei Múzeumok igazgatója számolt be az 1988–91 között Szegváron végzett régészeti kutatásának eredményeiről Károlyi-kastély volt -e az egykori szegvári megyeháza? címmel. Az előadásból megtudtuk, hogy az ásatások során a jelenlegi Károlyi-kastély alatt megtalálták az egykori megyei börtön falait. Sikerült azonosítani az előző várkastély 15–16. századi alapjait, a Dóczi család által használt udvarház maradványait, pinceszintjét, ahonnan sok reneszánsz stílusjegyeket hordozó faragott márvány és homokkő került elő. Ennek az udvarháznak a romjait használták fel a 18. század elején a jelenleg is látható Károlyi-kastély alapozásához.

A Dél-Alföld egyik legjelentősebb koraújkori épületegyüttesének régészeti eredményekre alapozott, ámde a kortársak leírásait sem nélkülöző bemutatását Herczeg Mihály nyugalmazott levéltárigazgató előadása követte Szegvár újratelepítése a törökök kiverése után címmel. A környező helységek (Hódmezővásárhely, Mindszent) történetének ismeretében feltételezhető, hogy ha a török alatt nem is néptelenedett el teljesen Szegvár, a felszabadító háborúk idején bizonyára jelentősen csökkent az itt lakók száma. A falu 1722-ben került a Károlyi család birtokába, az új birtok igazgatásának kialakítása, az ottani falvak telepesekkel történő benépesítése azonban évekig elhúzódott. Az 1728–1737 között keletkezett összeírások névanyagából — amelyekből bőségesen idézett az előadó a hallgatóság tagjainak legnagyobb örömére, hiszen jó néhány ma ismert családnév is elhangzott — megállapítható, hogy többnyire Arad vármegyéből érkeztek magyar, román és szerb családok folyamatosan a községbe, de közülük igen sokan két-három év után tovább is álltak. Az új telepesek szabadmenetelű, taksás jobbágyok voltak, a zsellérek száma viszonylag alacsony volt. Földesuruk többször próbálkozott urbárium bevezetésével, de sikertelenül. Az 1770-es évektől új korszak kezdődött a szegváriak életében. Mária Terézia jobbágyokat érintő törvénye értelmében került sor az urbárium bevezetésére, amely a falu lakosságára a korábbiaknál lényegesen nagyobb adóterhek kirovását, jó néhány új szolgáltatás bevezetését jelentette.

Az utolsó délutáni előadás az alkalomhoz illően a százötven évvel ezelőtti, 1848–49-es szegvári eseményeket és azoknak a falu köztudatában való továbbélését mutatta be. Kovács Lajos nyugalmazott szegvári iskolaigazgató évtizedek óta kutatja faluja történetét. Kossuth Lajos és Szegvár címmel megtartott előadásának első részében Körey Ferenc akkori plébános által a Historia Domusban részletesen megírt krónika alapján a korabeli eseményekről és azok helyi szereplőiről szólt. A helyi események felidézését követően az előadó részletesen bemutatta 1848 emlékezetének továbbélését. A forradalom és szabadságharc eseményei, szereplői, különösen Kossuth Lajos személye rendkívül elevenen élt tovább a szegváriakban, amit a vele kapcsolatos helyi legenda, az emigrációban élő kormányzó díszpolgárrá választása, a hozzá írott levél, a tőle kapott festmény megbecsülése, halálának jegyzőkönyvi megörökítése, a helyieknek a temetésen való részvétele, végül, de nem utolsósorban, fiának, Kossuth Ferencnek a fogadása is bizonyított.

A harmadik nap előadásaira Tiszaszigeten került sor, ahol a jelenlévők Bodó Imre polgármester üdvözlő szavait követően a készülő községi monográfia szerzőinek beszámolóit hallgathatták meg. Elsőként Béres Mária, a Móra Ferenc Múzeum munkatársa beszélt a falu régészeti emlékeiről, melyek feltárása az 1920-as években kezdődött meg, az utolsó ásatások pedig 1982-ben voltak. A feltárt és rendszeresen publikált eredmények alapján egyértelművé vált, hogy a település helye már mintegy hétezer éve lakott volt és története szinte valamennyi régészeti korszakban nyomon követhető.

Ezt követően Gárgyánné Lampert Magdolna segédlevéltáros a 18–19. századi tiszaszigeti dohánykertészségekről tartott előadást. A Dél-Alföldön igen elterjedt dohánykertészkedés a községben 1791-ben honosodott meg, amikor Szeged városa az 1781 óta az Udvari Kamarától huszonöt évre zálogos birtokba vett szőregi uradalomhoz tartozó ún. Szigetbe harminchárom dohánykertészt telepített. Az előadó részletesen bemutatta a letelepített kertészek gazdálkodási szokásait, kitért a birtokok bérbeadásából adódó nehézségekre (al-bérlők útján való hasznosítás, irreálisan magas bérletárak, rossz termésű években eladósodás stb.), az egyes helységek közösséggé, önálló községgé fejlődésére (1797-ben a községek már maguk lettek az al-bérlők, az 1830-as években önálló iskolákat létesítettek). Az elhangzottakból egyértelműen kiderült, hogy a változó feltételek (értékesítés, időjárás stb.) között a község lakói számára a dohánytermelés csak az állattenyésztéssel és más növények termesztésével együtt jelenthetett szerény fejlődést is biztosító életformát.

A következő előadó, dr. Marjanucz László kandidátus, tanszékvezető egyetemi docens a századfordulóra megizmosodott önálló község, Ószentiván hétköznapjait, a község igazgatását és gazdálkodását mutatta be, de kitért az egyes lakosok élet- és gazdálkodási körülményeire is.

Az utolsó községtörténeti témájú előadó dr. Kanyó Ferenc kandidátus volt. A második világháború és hatása a község életére címmel megtartott előadásából kiderült, hogy Ószentiván (a korabeli Tiszasziget) háborús veszteségei a megyében a legnagyobbak közé tartoztak. A máshol is tapasztalható nehézségek (közellátási helyzet romlása, hadköteles férfiak mozgósítása) mellett az előadó hangsúlyozta, hogy a háború a község lakói számára voltaképpen már 1941 tavaszán megkezdődött a jugoszláv repülőgépek bombázásával. A szovjet csapatok mozgását ismertetve kiemelte, hogy bevonulásuk nem, kivonulásuk azonban annál inkább együtt járt a falu élelmiszertartalékainak elvesztésével.

A tiszaszigeti helytörténeti matiné utolsó előadója Polner Zoltán újságíró, költő és etnográfus, a szegedi és Szeged környéki boszorkány-hagyományok, a sámánizmus 20. századi nyomainak szakavatott kutatója volt. Előadásában a hagyományok értékelése mellett szép számmal idézett az általa az 1970-es években gyűjtött szemmel verés és betegség elleni ráolvasásokból, jóslatokból, táltosokról szóló mondákból.