A repertórium több szempontból is kitűnő, hézagpótló vállalkozás. Fő érdeme, hogy enyhíti az egyházi levéltárak repertóriumainak hiányát, hozzáférhetővé tesz egy, a kívülállók előtt eddig nem ismert, de rendkívül gazdag iratanyagot. (A Kalocsai Főszékeskáptalan Levéltárának mindeddig nem jelent meg nyomtatott segédlete.) Lakatos Andor óriási munkát végzett a levéltár rendszerezésével, s annak a nyilvánosság számára való megismertetésével. Kötetének másik fő érdeme, hogy — mint előszavában Romsics Imre is hangsúlyozta — jóval több, mint egy repertórium, a levéltár-ismertetés mellett önállóan is rendkívül hasznosak a történeti feldolgozást nyújtó fejezetei. Fő kritikai megjegyzésünk a kötetről jószerével csak annyi lehet, hogy ezt a címben is jelezni lehetett volna.

Az első fejezet egy részletes történeti áttekintés a káptalan általános tevékenységéről, szervezetének kiépüléséről, amely nem csupán azoknak lehet fontos, akik a konkrétan bemutatott kalocsai főszékeskáptalan iránt érdeklődnek; hanem mindenkinek aki ezen egyházkormányzati testület tevékenységével kapcsolatosan rövid, de a lényeget jól összegző általános ismereteket kíván szerezni. Az áttekintés értékét tovább növeli, hogy mint tudjuk, korábban csak a Horthy-korszakban jelentek meg ilyen típusú káptalan-történetek, a testületek gazdasági vagy egyházi feladatait ismertető (így helyenként kissé talán elavult szemléletű) összefoglalások. Lakatos azonban modern szemlélettel, a korábban megjelent szakirodalom kitűnő összegzésével dolgozta fel a káptalan történetét, amelyet nagyon sok levéltári anyagra való hivatkozás gazdagít. A történeti bevezető első fejezete (I/1.) a káptalan alapításával, szervezetének kiépülésével foglalkozik, részletesen elemezve a török kiűzése utáni újjászerveződés eseményeit 1776-ig, amikorra — gyakorlatilag napjainkig változatlan formában — a káptalan teljes létszámában kiépült. A második fejezet (I/2.) a testület működését elemzi, az alábbi alfejezetekre bontott témakörök alapján: statutumok, a kanonokok kinevezése, liturgia és egyházigazgatási feladatok, hiteleshelyi tevékenység, gazdálkodás, alapítványok, a káptalan 1945 után.

A kalocsai főszékeskáptalan statutumait 1748-ban hagyták jóvá, amelyeket kisebb (például 1825., 1828. évi), vagy az alapelveket ugyan nem érintő, de nagyobb (1847. évi) szerkezeti és tartalmi változtatásokkal másoltak tovább nemzedékről nemzedékre 1985-ig, a hosszú előkészítés után megszületett, ma is érvényes statutumok jóváhagyásáig. A kanonokok kinevezésével foglalkozó I/2b. alfejezet részletes áttekintés a főkegyúri jog hazai történetéről, a káptalan tagjainak konkrét eseteire alkalmazva. A további alfejezetek részletes ismertetésétől eltekintve fel kell hívnunk a figyelmet az utolsó (I/2g.) alfejezet tartalmára. A káptalan 1945 utáni eseményeinek bemutatása, lényegében napjainkig történő nyomon követése a fellendült egyháztörténeti kutatások mellett is hézagpótlónak, továbbá lehetséges elfogultságoktól mentes, történeti elemzésnek számít. Középpontjában az 1985. évi statutumok ismertetése áll, amely nem pusztán történelmi érdekességeket, hanem a magyar katolikus egyház mai működéséről szóló információkat is olvasója elé tár. Külön fejezet (I/3.) foglalkozik a levéltár történetével, rendszerével. Az itt közölt régebbi fond- és iratjegyzékek egykori leírásai tudománytörténeti érdekességűek, a fejezet végén pedig az 1334–1988 között keletkezett iratanyag ma használatos fondjegyzéke található.

A kötet második része a fondjegyzék négy fő csoportjának megfelelő bontásban ismerteti a levéltár iratanyagát. Az iratanyag ismertetése nemcsak rendkívül tartalmas, hanem példamutatóan áttekinthető is. Az egyes levéltári egységeknek tartalmazza nemcsak a nevét, időhatárait, a terjedelemre és elhelyezésre vonatkozó adatait, hanem nyelvét is. Lakatos valamennyi egységet kötet- illetve csomószinten, a történeti értékű iratokat darabszinten ismerteti, az egyes tételekhez gyakran terjedelmesebb történeti magyarázatokat is fűz. (Például arról, hogy a káptalani jegyzőkönyvek vezetése 1844-ben, a magyart hivatalos nyelvvé nyilvánító törvény után tért át latinról magyarra, hogyan történt az uradalom úrbéri terheinek kárpótlása 1849 után stb.). A levéltár gazdag anyaga egykorú illetve később készült mutatók, iratjegyzékek segítségével, egyes kisebb állagok darabszinten kutathatók. Az egyik legérdekesebb irategyüttes a káptalan magánlevéltárának (II/1.) mintegy 9 ifm-nyi anyaga, ebben találhatók a szervezetre, működésre vonatkozó iratok, a főszékesegyház iratai, hagyatéki, úriszéki és kegyúri iratok, s itt helyezték el az említett 1945–1988 közötti dokumentumokat is. (Önmagában a történelmi változásokra jellemző, hogy a korábban tekintélyes hivatali működést, iratképzést folytató főszékeskáptalan 1945 utáni összes iratanyaga elfér egyetlen dobozban.) Az alapítványi iratok állagának (II/2., 19,7 ifm) ismertetésén végiglapozva szemünk elé tárul, hogy a 18–19. században a kalocsai érsekek, illetve a káptalan milyen kiterjedt és sokrétű közéleti-társadalmi tevékenységet folytatott, ami nem csak a szorosan vett egyházi érdekek anyagi hátterének biztosítását szolgálta (például az áttért protestánsok sgélyezése, jezsuita kollégiumi alap stb.), hanem számos karitatív tevékenység (tébolyda-alap, aggház-alap, kórházi alap, árvaházi alap stb.) finanszírozását, Tanítók Házának, népiskolák, ösztöndíjak támogatási rendszerének működtetését stb. A gazdasági iratok (II/3., 23,2 ifm) a nagy kiterjedésű káptalani birtokok szervezetével, gazdálkodásával foglalkozó dokumentumok gyűjteménye, számos gazdaság- és társadalomtörténeti elemzésre alkalmas összeírást, kataszteri birtokívet, gazdatiszti jelentést, “robotlapot” stb. tartalmaz, szinte kizárólag a 19., kisebb mértékben a 20. századból. A kötet II/4. fejezete a hiteleshelyi levéltár anyagát ismerteti (1,56 ifm), amit már önmagában érdekessé tesz, hogy az 1950-es évek levéltári átszervezését követően — igaz, ennek majdnem húszéves késedelem után, 1973-ban szereztek csak érvényt — 1997-ben került vissza Kalocsára a főegyházmegye által visszaigényelt, korábban állami levéltárba szállított iratanyag. A hiteleshelyi levéltár egyik legfontosabb állaga a tizenöt középkori oklevélből álló gyűjtemény, amelyből — a Szerző tájékoztatása szerint — napjainkig csak egy jelent meg nyomtatásban, a többi (például Hunyadi Jánostól, Mátyás királytól stb. származó) birtokbeiktatási és adománylevél nem. A protocollumok (II/2.) mellett Lakatos részletesen ismerteti (II/3.) a hiteleshely működése során keletkezett tiltakozásokat, birtokba iktató parancsokat, a káptalanhoz intézett megkereső parancsokat, vallomásokat, nemesi bizonyságleveleket, a levéltár birtokába került végrendeleteket stb. A fejezetet a segédkönyvek, elenchusok (II/4.) jegyzéke zárja.