1922 tavaszán Genovában nemzetközi gazdasági konferencia ült, hogy Szovjet-Oroszország és Németország, valamint a kisebb vesztes államok részvételével helyreállítsák az európai államok között a háború előtt fennálló kereskedelmi kapcsolatokat. A tárgyalások során az Antant a szovjet kormányt a cári kormányzat és a polgári kormányok által felvett kölcsönök visszafizetésére, valamint a forradalom idején államosított külföldi tulajdonú ingatlanok, ipari üzemek visszaadására vagy kártalanítására próbálta rávenni. Április 16-án, a konferencia ideje alatt kötötte meg Németország és Szovjet-Oroszország a rapallói egyezményt, amelyben a két fél megállapodott a diplomáciai és konzuli kapcsolatok felvételében. Az egyezmény alapján Szovjet-Oroszország lemondott Németországgal szembeni jóvátételi igényéről, Németország pedig arról a követeléséről, hogy az oroszországi nacionalizált tulajdont visszaadják korábbi német tulajdonosaiknak. A többi nagyhatalom gazdasági érdekeit a két állam közötti egyezménynek azon cikkelye sértette leginkább, amely kimondta, hogy Németországnak a kötelezettségeit abban az esetben kell teljesítenie, ha Szovjet-Oroszország nem fogja kielégíteni más államok reparációs igényeit. Az egyezmény politikai jelentősége abban rejlett, hogy ennek segítségével mindkét állam kiutat talált elszigetelt helyzetéből. A konferencián részt vevő magyar delegációt Bethlen István miniszterelnök rövid ott tartózkodása után Bánffy Miklós külügyminiszter vezette, aki a konferencia ideje alatt tárgyalásokat folytatott Georgij Vasziljevics Csicserin külügyi népbiztossal, a szovjet küldöttség vezetőjével. Ormos Mária erről a témáról szóló tanulmányában két érdemi megbeszélést feltételez közöttük, és mellékeli a május 2-án lezajlott, feltehetőleg már második találkozóról szóló külügyminiszteri feljegyzést.

A tárgyalás során Csicserin a békerendszerrel kapcsolatos szovjet álláspontnak megfelelően kifejtette, hogy Szovjet-Oroszország nem ismeri el Erdély Romániához csatolását. Az állandó szovjet–román határvillongásokra hivatkozva, újabb román határsértés esetére kilátásba helyezett egy Románia elleni katonai akciót, amelynek közvetlen célja nemcsak Besszarábia megszállása lett volna, hanem a román állam megbénítása is. Megemlítette Bánffynak azt az értesülését, amely szerint Románia támogatja Vrangel és Petljura fehérgárdista csapatait. Bánffy megígérte a fellépést a szovjet–román konfliktus esetére, de szükségesnek tartotta, hogy Magyarország ismerje a várható szovjet támadás időpontját, hogy időben felkészülhessen a Románia ellen indítandó diverzáns fegyveres akciókra, vagy egy tényleges katonai beavatkozásra. Egy esetleges Lengyelország elleni szovjet támadás esetére Bánffy semlegességet ígért.

A fennmaradt dokumentumok alapján ismert összes genovai és berlini találkozón Erdély és Besszarábia területi státuszának problémája és a két állam között ezzel kapcsolatban létesíthető együttműködés kérdése játszott központi szerepet. 1922 tavaszán Szovjet-Oroszországot a Magyarországgal kialakítandó kooperációra az 1921. március 3-án megkötött lengyel–román szövetségi szerződés inspirálta. A szerződés kimondta a másik állam megsegítését egy keleti irányból érkező agresszióval szemben. Az akkori szovjet külpolitika számára ezért a lengyel és román kérdés kezelése összefüggött. Románia kétfrontos háborúba kényszerítése, s ezáltal a román katonai potenciál gyengítése egy esetleges lengyel–román–szovjet konfliktusban létfontosságú lett volna a háború végső kimenetele szempontjából. Ezt támasztja alá az is, hogy Csicserin és Bánffy találkozóján a szovjet tárgyalófél a Romániával szembeni együttműködésért cserébe — ami Erdély visszaszerzésének a lehetőségét is felvillantotta Magyarország számára — kérte Magyarország semlegességét a szovjet–lengyel konfliktusban.

Románia tekintetében mindkét ország érdekei azonosak voltak. A magyar külpolitikai vezetés tisztában volt a polgárháborúból győztesként kikerülő szovjetrendszer katonai erejével, ezért a Romániával szembeni revíziós siker elérésében a szovjet–román ellentétek kiaknázását is számításba vette. Az 1922-ben igen feszült román–szovjet viszony, illetve a Bánffy és Csicserin találkozójának idejére már ismertté vált rapallói egyezmény, az első világháború utáni nemzetközi izoláltságából kiutat kereső magyar kormányt a halvány sikerek reményében további puhatolózó tárgyalásokra ösztönözte. Bánffy és Csicserin megállapodtak abban, hogy Berlinben folytatják a katonai kooperációról szóló megbeszéléseket.

A magyar külpolitika óvatos közeledési kísérletében az is szerepet játszott, hogy Szovjet-Oroszország több állásfoglalásában elítélte a versailles-i békerendszert és az annak részét képező trianoni békeszerződést. Az első világháború után a győztes nagyhatalmak támogatásával létrejövő új közép- és kelet-európai államrendszer nem csak Németország újjáéledésének megakadályozását szolgálta. A Szovjet-Oroszországtól nyugatra elhelyezkedő “egészségügyi övezet” létrehozása a forradalmi hullám nyugati irányba való továbbterjedésének is gátat kívánt vetni, de ezáltal nagymértékben korlátozta a szovjet állam mozgásszabadságát. A szovjet vezetők az új európai status quo-t veszélyesnek ítélték Szovjet-Oroszország területi integritására és állami szuverenitására nézve. A szovjet állam ezért már 1921-ben megpróbált nyitni a versailles-i rendszerrel szemben álló kisállamok felé. Csicserin 1921 júliusában állást foglalt a Bulgáriával fennálló kapcsolatok normalizálása mellett. 1921. december 7-én Szovjet-Oroszország Ausztriával kötött egyezményt, amelyben az addigi bécsi hadifogoly-missziót de facto diplomáciai képviseletté tették meg. Kiemelt jelentősége volt a korabeli szovjet külpolitika számára a Törökországgal ápolt kapcsolatoknak is. 1921. március 16-án Moszkvában a két állam barátsági és semlegességi egyezményt kötött egymással, ami megfelelt Szovjet-Oroszország rövidtávú biztonságpolitikai törekvéseinek és általános geopolitikai érdekeinek.

Figyelemreméltó mozzanat, hogy mind Genovában, mind Berlinben a kapcsolatteremtést a szovjet tárgyalófél kezdeményezte. Az előbbiekben már utaltunk a két állam azonos érdekeire, és az óvatos közeledési szándékukban szerepet játszó általános politikai motivációkra. Felmerülhet a kérdés, hogy a genovai konferencia óta eltelt időben, a szovjet fél számára milyen új tényezők adtak nyomatékot a berlini tárgyalások megkezdéséhez. Ez annál inkább érdekes, mivel Genovában Bánffy és Csicserin megegyeztek abban, hogy a tárgyalások folytatását a magyar kormány fogja kezdeményezni.

A genovai konferencián az Antant és Szovjet-Oroszország nem tudtak megegyezni egymással, ezért 1922 júniusának végére szovjet kezdeményezésre egy újabb multilaterális konferenciát hívtak össze Hágába a Genovában megoldatlan vagy függőben maradt kérdések tisztázására, és új javaslatok megvitatására. A szovjet fél az államosított külföldi vagyon kárpótlására vonatkozó javaslatot ismét elutasította, de felajánlotta az egykori üzemek és termelő egységek koncesszióba adását. A világháború előtti és alatti orosz adósságokról való lemondás esetén pedig hajlandó lett volna lemondani az intervenció által okozott károk megtérítéséről. Az egymással szemben támasztott követelések kérdésében végül nem sikerült megegyezni, s a nyugati hatalmak július 20-án, már a konferencia berekesztése után, határozatban mondták ki, hogy az egyes államok ne támogassák állampolgáraiknak azon törekvéseit, hogy koncesszióhoz jussanak az egykori külföldi üzemek működtetésében az eredeti tulajdonosok beleegyezése nélkül.

A szovjet politikai vezetés úgy értékelte az eseményeket, hogy a nyugati hatalmaknak nem áll érdekében a problémák tárgyalásos úton való rendezése, hanem azok egy újabb intervenciós beavatkozást készítenek elő. Ezt a félelmet erősítették a Pilsudski bukaresti látogatásáról szóló hírek is. A szovjet kormány Erdély hovatartozásának — Bánffy és Csicserin által megvitatott — kérdését is napirenden akarta tartani, mivel olyan értesülései voltak, hogy Vrangel és Petljura fehérgárdista alakulatainak a kiképzőbázisai Nagyváradon és Brassóban vannak, és közvetlenül onnan csoportosítják át őket Besszarábiába.

A szovjet–magyar viszony alakulása szempontjából nem érdektelen megjegyezni, hogy a berlini titkos diplomáciai tárgyalások megkezdése előtt, a két állam gazdasági kapcsolatainak megteremtéséről — éppen Berlinben — már tárgyalások folytak. 1922 februárjában Fenyő Miksa, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke utazott Berlinbe, hogy az ottani szovjet kereskedelmi kirendeltséggel felvegye a kapcsolatot. Litvinov külügyi népbiztos-helyettes ezekre a megbeszélésekre reagálva a két állam közötti gazdasági kapcsolatok kiépítését a szovjet állam hivatalos elismerésétől tette függővé. A felek közötti gazdasági tárgyalásokat ez év nyarán felújították, és 1922 szeptember közepén egyezményt kötöttek a Magyarországra irányuló szovjet olajbehozatalra vonatkozólag.

Az alábbiakban következő iratok a Berlinben zajlott szovjet–magyar diplomáciai tárgyalások forrásait jelentik, és tartalmuknál fogva egyúttal felvetik a két fél közötti — a szakirodalomban eddig feldolgozatlan — további kapcsolattartás kérdését. Ezen kívül a genovai és berlini tárgyalások a két világháború közötti szovjet–magyar kapcsolatok egy jellemző vonására is ráirányítják a figyelmet. Az Ormos Mária által publikált, s az itt közölt két dokumentumból is kiderül, hogy a magyar külügyi vezetés döntő részének a Szovjetunió megtámadásának időpontjáig a Szovjetunióval szemben követett politikai gyakorlatában a pragmatizmus gyakran háttérbe szorította az ideológiai megfontolásokat. Ugyanez mondható el a szovjet külpolitikáról is, amelynek Magyarországhoz fűződő viszonyát 1920–21 után nem a két rendszer eltérő jellege, hanem inkább a Szovjetunió közvetlen államérdekei és az adott nagyhatalmi konstelláció határozták meg.

A két dokumentum alapján pontosan figyelemmel kísérhető az események menete, és megállapítható, hogy 1922 júliusában magyar diplomaták legalább kétszer találkoztak Szovjet-Oroszország vezető külpolitikusával és berlini nagykövetével. Először csak Jungerth Mihály, akkor a külügyminisztérium hadifogoly osztályának vezetője, majd Kánya Kálmán külügyminiszter-helyettes Jungerthtel együtt. Az első tárgyalás ideje nem datálható, mivel Jungerth a háború után készült, itt idézett visszaemlékezésében nem említi, az eseményeket közvetlenül rögzítő naplójának idevonatkozó részei pedig nem lelhetők fel. A második tárgyalás július 24-én zajlott.

Az első dokumentum Jungerth-Arnóthy Mihály volt moszkvai magyar követ egy feljegyzéséből származó részlet. Jungerth Sztójay és Lakatos kormányai idején a külügyminiszter állandó helyettese volt. Sztójay kormányába a miniszterelnök felkérésére, de a külügyi apparátus angolbarát, a kormány politikáját ellenző tisztviselői támogatásával került be. Sztójay, aki kormánya megalakulásakor a németek akaratának megfelelően a külügyi tárcát is megtartotta, elfoglaltságára hivatkozva bízta meg Jungerthet, mint tapasztalt diplomatát a külügyek tényleges vezetésével. Jungerth a posztján azt tartotta fő feladatának, hogy a külügyminisztérium németbarát elemeinek mellőzésével, illetve a minisztériumba bekerülni kívánó új nyilas politikusok kizárásával, biztosítsa az antifasiszta hatalmakkal és semleges államokkal való laza összeköttetést. A nyilas hatalomátvétel után a Gestapo letartóztatta, és Németországba hurcolták. 1945 őszén tért vissza Magyarországra, ahol igazoltatási eljárás alá vonták. Jungerth sejtette, hogy Sztójay kormányában viselt tisztségéért felelősségre fogják vonni, ezért három feljegyzést készített, hogy tisztázza a két világháború között betöltött politikai szerepét. Az itt idézett visszaemlékezésének pontos keletkezési ideje nem határozható meg, de valószínűleg kis időbeli eltéréssel a másik kettővel együtt írta. Ebben az egyes eseményeket pontokba szedve örökítette meg a Szovjetunió állami képviselőivel fenntartott kapcsolatait.

A második dokumentum Kánya Kálmán visszaemlékezése a Csicserinnel Berlinben lezajlott találkozójáról. Ezen a szovjet külügyi népbiztos Bánffy azon kijelentésére hivatkozott, amely szerint egy szovjetellenes intervenció esetén a magyar kormány szabadcsapatok és diverzáns akciók szervezésével segíteni fogja a szovjet előrenyomulást. Kánya igyekezett enyhíteni a külügyminiszter kijelentésén, amelyet a szovjet fél egyfajta kötelezettségvállalásként értelmezett, és közölte, hogy a magyar beavatkozás szovjet siker esetére értendő. A megbeszélés végén a felek megállapodtak abban, hogy a tárgyalásokat folytatják, és abba katonai szakértőket is bevonnak. A Genovában és Berlinben létrejött találkozókat mindkét fél titokban akarta tartani. 1924-ben a Magyarország és a Szovjetunió közötti diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló tárgyalások kezdete előtt Kánya éppen erre a megállapodásra hivatkozott, amikor arra kérte Masirevich Szilárd bécsi ügyvivőt, hogy tartsa titokban a két kormány közötti kontaktus tényét.

1.

Részlet Jungerth-Arnóthy Mihály

1945 vagy 1946

6. 1922 nyarán Csicserin szovjet külügyi népbiztos kezdeményezésére Berlinben a szovjet követségen találkoztunk. Ez alkalommal közölte velem a szovjet külügyi népbiztos, hogy a Wrangel féle ellenforradalmi kísérletnek összeomlása után a franciák és angolok a románok bekapcsolásával egy újabb támadást terveznek és készítenek elő a szovjet unió ellen. Erre az esetre hajlandó volna a Szovjet–unió Magyarországgal bizonyos együttműködést létesíteni, ami Romániával szemben, mely ekkor Erdély és a magyar területek birtokában volt, előnyt fog biztosítani. A magam részéről Csicserin ajánlatát megfontolandónak tartottam, mivel a keleten hozzánk legközelebb fekvő nagyhatalommal való szorosabb kapcsolatlétesítést jelentette. Ezért azonnal felkerestem Wildungenben (Németország) Kánya Kálmán külügyminiszter helyettest, a magyar külpolitika akkori irányítóját s kértem, hogy találkozzék a szovjet külügyi népbiztossal, ami az én berlini szálló lakásomon meg is történt. A beszélgetésen Kresztinszki akkori berlini nagykövet is részt vett és ott szóbeli megegyezés történt egy magyar–orosz együttműködésről, egy ilyen támadás esetére.

PIL. Jungerth-Arnóthy Mihály iratai. 972. f. 9. őe. 150.

Géppel írt tisztázat.

2.

Kánya Kálmán külügyminiszter-helyettes

a Csicserin szovjet külügyi népbiztossal folytatott megbeszéléséről

Berlin,1922. július 24.

Berlin. jul. 24.

Jungerth útján julius közepe táján azt üzentem Bad-Wildungból Csicserinnek, hogy amennyiben ő is kivánatosnak tartaná, hajlandó volnék vele a Via Corsicai tárgyalásokat folytatni. Előbb azonban kurámat be kell fejeznem úgy, hogy csak julius 23. után állhatnék rendelkezésére.

Csicserin azonnal el akart jönni Wildungenbe vagy egy, Wildungenhez közel fekvő városba, amibe én azonban nem mentem bele. Végre abban állapodtunk meg, hogy julius 24-én Berlinben, a Pension Bach.-ban (Schiffbaudamm 5.) találkozunk. E találkozásra Csicserin, előzetes hozzájárulásom alapján, magával hozta Kresztinszki-t, a szovjet-kormány berlini megbizottját, ki Csicserin szerint a magyar–orosz tárgyalások vezetésével van megbízva. Beszélgetésünk nevezett helyen délelőtt 11 órakor kezdődött.

Arra a kérdésemre, hogy a szovjetkormány érdeklődik-e még a Genuában Bánffyval megbeszélt kérdés iránt, Csicserin igenlőleg válaszolt, sőt határozottan kiemelte, hogy ez az érdeklődés teljes mértékben fennáll. Hangsúlyozta, hogy a szovjetkormánynak agressziv szándékai egyáltalán nincsenek, amint ezt megmondta Bánffynak Genuában is. Oroszország csak román támadás esetére volna kénytelen fegyverhez nyulni. Az ilyen támadás veszélye a genuai konferencia idején tényleg fennforgott, amikor is nagyszámú román bandák ismételten támadásokat intéztek Besszarábiából az orosz határcsapatok ellen. Csicserin továbbá kifejtette, hogy nézete szerint egyáltalán nincs kizárva, hogy Franciaország román csatlósát újból harcra uszítja Oroszország ellen.

Csicserin szerint Bánffy Genuában neki megigérte, hogy az esetben, ha a románok váratlan támadást intéznének az orosz határ ellen, a magyar kormány Erdélyben zavarokat fog előidézni, ha pedig idő adatik neki megfelelő előkészületek megtételére, úgy Magyarországon toborzandó szabadcsapatok által fogja az oroszok akcióit támogatni.

Azt válaszoltam Csicserinnek, hogy Bánffy tényleg hajlandó együttműködésre egy ilyen sikeres orosz támadás esetére. Románia gyengitése Magyarországnak és Oroszországnak is közös érdeke.

Csicserin fennakadt a sikeres kifejezésen és oda nyilatkozott, hogy az orosz sereg sikere esetén nem volna már szüksége magyar támogatásra. Szerinte Bánffy minden megszoritás nélkül a fentjelzett módon hajlandónak nyilatkozott a katonai együttműködésre.

Egyenes válasz elől kitérvén, kifejeztem Csicserinnek, hogy sikertelen orosz hadviselés esetére nem áldozhatjuk fel véreinket Erdélyben. Kiemeltem, hogy a támogatásunk nagyon hathatós lehetne, de csak abban az esetben, ha körülbelül két hónapi időnk lenne az előkészületek megtételére, amelyeknek az általam ismert középeurópai viszonyokra való tekintettel a legnagyobb körültekintéssel kellene megtörténniök.

Ezzel szemben Csicserin állandóan azzal érvelt, hogy egy váratlan és meglepetésszerű román támadással kell számolnunk, mire én azzal válaszoltam, hogy nézetem szerint egy oly hatalmas hadsereg megtámadására, mint aminő az orosz, nagy erőmegfeszítésre és hosszabb előkészületre van szükség, amelyeket titokban tartani nem lehet.

Minthogy e nézeteltérések következtében végleges megegyezés lehetősége nem forgott fenn, úgy Csicserin mint Kresztinszki sürgették a tárgyalások folytatását és erre Berlint ajánlották, mint e célra legalkalmasabb helyet. Én Bécset proponáltam, de végre engedtem az oroszok unszolásának.

Hosszabb discussió után abban állapodtunk meg, hogy a berlini magyar követségnél megjelölünk egy személyt, aki ha nem is volna beavatva az ügy részleteibe, mégis mint üzenethordó szerepelhetne Kresztinszki (aki az orosz kormány bizalmasa e kérdésben) és a magyar kormány által még megjelölendő megbizott közt. Csicserin külön kiemelte még, hogy a technikai részletek megállapitása végett 1–2 katonát is okvetlenül be kellene még vonni az ügybe, amihez hozzájárultam.

Úgy az orosz tárgyalók, mint én magam kiemeltük, hogy kül- mint belpolitikai okokból okvetlenül szükséges a teljes discréció és abban állapodtunk meg, hogy a tárgyalókon és a külügyminisztereken kivül csak a fentnevezett katonai szakértők lesznek a titokba beavatva.

Végül én a berlini magyar követséghez beosztott báró Abele követségi tanácsost neveztem meg közvetítőnek és tudomására hoztam az orosz tárgyalóknak, hogy a magyar kormány által esetleg kiküldött megbizott egy, Bánffy által vagy általam aláírt levelet fog felmutatni, amelyben hivatkozás történik úgy a genuai, mint a Bach penzióban lefolytatott tárgyalásokra és amelyben azonkivül külön ki lesz emelve, hogy az illető megbizott csak a technikai kérdések megbeszélésére lesz-e hivatva vagy pedig egyszersmind a politikaiak letárgyalására is. Kresztinszki ismételten hangsúlyozta, hogy nagy súlyt helyezne a tárgyalások mielőbbi folytatására.

1922. julius 24.

MOL. K 64 Külügyminisztérium iratai. Politikai osztály. 1924–24–405, 375–77.

Sajátkezűleg írt tisztázat.